Rab Irén: Trianoni magyar abszurd

„A bátyám, Miklós, 1936-ban született Csehszlovákiában, én 1938. november 12-én, tíz nappal a bécsi döntés után Magyarországon, a húgom, Erzsébet 1944. november 24-én már szovjet területen. Az egyik unokám szlovák, a másik meg ukrán. Valamennyien szelmenci magyarok vagyunk.”

Szelmenc Ung vármegyéhez tartozó, ősi magyar falu, első említése 13. századi pápai tizedjegyzékből ismert. Földesurai, de lakói is minden időben magyarok voltak. A falu a Zemplén észak-keleti részét határoló fennsík peremén fekszik, „határjaik jól termők, tölgyes erdejök derék”, ahogy egy 18. századi felmérés jellemezte. Ma, ha keressük a térképen, ilyen név alatt nem találjuk. A falut a történelem kettéosztotta, egyik fele most Veľké Slemence Szlovákiában, a másik, Малі Селменці Ukrajnában található. A két falut nyolc méter és a schengeni határ választja el egymástól. Az itt élők identitását a Trianon óta eltelt száz viharos év sem tudta megtépázni, a 200 lakosú Kisszelmenc 92,5 százaléka, azaz 185 fő még mindig magyar, Nagyszelmenc 616 lakosából 2011-ben 86 százalék, 529 fő volt magyar.

Trianonban a színmagyar falut a frissen alapított Csehszlovákiának ítélték. Ez viszonylag békés időszak volt, mégis mindenki örült, amikor 1938 novemberében az első bécsi döntés eredményeképpen visszacsatolták őket az anyaországhoz. Jó volt akkor itt élni, gazdagodott a falu, terményeiket jó áron tudták a közeli megyeszékhelyen, Ungváron vagy a vasúti csomópontnál, Csapon eladni. De a háború gyötrelmei és a szovjet katonák elértek ide is, a munkaképes férfiakat málenkij robotra vitték, majd bejelentették Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását. Az oroszok a terület átengedésében írásban is megállapodtak a csehekkel, cserébe támogatták őket a csehszlovák homogén szláv állam erőszakos kiépítésében. Osztozkodtak az ott élők feje fölött.

Az újonnan meghúzott határvonalak végül kettévágták az akkori, csaknem 1100 lakossal rendelkező Szelmencet is. Nagyobbik része és vele együtt az iskola, községháza, óvoda, temető, rendőrség, görögkatolikus és református templom a csehszlovák oldalon, míg a falu kisebbik része, benne a római katolikus templommal a szovjet oldalon maradt. A csehszlovák oldalon Nagyszelmenc, a szovjet oldalon Kisszelmenc lett a település neve.

A határvonalat először a későbbi határtól körülbelül 200 méterrel nyugatra húzták meg, ez a temetőt, illetve a vele szemben lévő házat és annak udvarát is kettévágta. A családi ház a Szovjetunióhoz, de az ott lakók udvara és jószágaik már Csehszlovákiához tartoztak. Az egyik gazda háza még Csehszlovákiában volt, de a házhoz tartozó kút, sőt az árnyékszék is már a szovjet területre esett. Végül a falut kettéválasztó határ a főutcára került. 1946 tavaszán a szovjet katonák egyetlen nap leforgása alatt szögesdróttal erősített, hat méter magas palánkot építettek, amelyet gondosan gereblyézett biztonsági sávval toldottak meg.

A deszkából épített fal megakadályozta, hogy az elszakított testvérek, rokonok, ismerősök láthassák egymást. Elválasztotta a gyereket a szüleitől, testvért a testvértől, menyasszonyt a vőlegénytől, hívőket a templomtól, iskolásokat az iskolától, a temetőt a holtaktól. Mindenkit ellenőriztek, aki a határ közelébe ment. Ha a kerítésnél átkiabáltak egymásnak, máris az őrszobára vitték őket. Persze a magyarok leleményességén nehéz volt kifogni. Munka közben dúdolgattak, énekeltek, és a dalok szövegébe beleszőtték az aktuális történéseket, üzeneteket. Sem az orosz, sem a csehszlovák katonák nem értettek magyarul, a dalolás pedig nem volt tiltva. Később csehszlovákok és szovjetek betelepítésével is próbálkoztak a két oldalon, amelynek célja az asszimiláció mellett az ott élő magyarság és a családok életének ellehetetlenítése volt. Ez sem sikerült. A betelepítettek nem bírták a nehézségeket, de a magyarok ott maradtak őseik földjén.

Idővel a világ nagyot változott, a berlini falat lebontották, egyesült a két Németország, véget ért a szocializmus, szétestek az első világháború után Magyarország romjain összetákolt szláv államok. Egypólusúvá vált a világ. Szelmencen is változás történt, a Szovjetunió felbomlása után 1991-ben Kisszelmenc Ukrajnához, Nagyszelmenc pedig Csehszlovákia szétválása után 1993-ban került Szlovákiához. Ami nem változott, az az itt élők, a magyarok élete. Az ukrán oldallá változó Kisszelmencen egy magas őrtornyot is építettek, a katonák onnan pásztázták a falubeliek mozgását. Hátborzongató, hogy még 2004-ben, Szlovákia európai uniós és schengeni tagsága után is ugyanúgy megmaradt a megosztottság, mintha a világpolitikában semmi sem változott volna.

Szelmenc képe 2004-ben is még olyan volt, mintha kizökkent volna az idő. A szögesdrót ugyan rozsdásodott, de mint 1946 óta, még mindig elválasztotta a falu két részét egymástól. Akkor küldöttség indult Washingtonba, segítsenek már az amerikaiak! „Nem lehetne egy szuverén ország Szelmenc?” – kérdezték ott a szenátusban. A jó szándékú kérdés az amerikaiak európai ügyekben való naivitását tükrözte, és legalább annyira abszurd volt, mint a második világháború után kettészakított, két külön országba, aztán másik két országba száműzött magyar falu története.

Végül az amerikaiak közbenjárására 2005. december 23-án megnyílt a határ. Leírhatatlan megkönnyebbülés következett be, meglett, idős emberek könnyezve foghattak kezet egymással, évtizedeken át elválasztott rokonok ölelhették át egymást. Sokak utolsó vágya volt, hogy még egyszer átsétálhassanak a túloldalra.

Két időzóna van egy faluban. A falu egyik felében, Nagyszelmencen a közép-európai idő, ők Szlovákiához, az Európai Unióhoz tartoznak. A falu másik felében, Kisszelmencen a kijevi idő a hivatalos, ez itt már Ukrajna. A szabad átjárás a két falurész között csak nyugatról keletre biztosított. A kisszelmencieknek vízumra van szükségük az egyszeri átlépére is. Azt pedig Ukrajna ma nem ad a férfiaknak, ők kellenek a fronton, olyan ország védelmére, amelyhez érzelmileg semmi közük.

A szerző történész

Forrás: Magyar Hírlap