Prof. Dr. Bokor Imre: RECENZIÓ – Dr. Torgyán József: ANTALLTÓL ORBÁNIG c. munkájáról

Egyes,- hajdani (uborkafára felkapaszkodott) politikusok, elérkezettnek látják az időt, hogy újra a közvélemény reflektorfényébe kerüljenek, és az emberek feledékenységét vagy közömbösségét kihasználva, folytassák azt a (látványos) kisded játékukat, amellyel a rendszerváltás megtorpedózását segítették. Ebbe a kategóriába tartoznak (a teljességre való törekvés igénye nélkül): Torgyán József, Für Lajos, Lányi Zsolt, Raffay Ernő, Csurka István, Deák Lívia és „hasonszőrű” társaik, akik most megkopott hírnevükre támaszkodva felsorakoznának a „repetára”. Szemléltető példaként érdemes megnézni, hogy milyen bizonyítványt állított ki önmagáról egy új kisgazda párt szervezésén munkálkodó Torgyán József,- az „Antalltól Orbánig” c. „művében”.

(Magyar Könyvklub Rt., Budapest, 2005)

Bevezetőként meg kell állapítani, hogy a szerző művét,- egy rendkívül tetszetős kötésben, az olvasást segítő betűméretű-és sortávolságú szedéssel, kiváló minőségű (fényezett) papír felhasználásával, valamint a tartalmat (részben) kifejező színes (képes) borítólappal jelentette meg a Kiadó.

Dr. Torgyán József (politikus-ügyvéd-író) könyvének megjelenését fokozott várakozás előzte meg, mind szimpatizánsai, mind pedig ellenfelei részéről. Megítélésem szerint az egyik tábor sem fog csalódni a könyv elolvasását követően, még azok sem, akik több részletkérdés kifejtésére gondoltak, mivel a szerző már a „Bevezető és eligazító” részben utalt arra, hogy egy később kiadandó könyvében szeretne még beszámolni kellő érdeklődésre számítható kérdésekről, ha megkapja az olvasók ez irányú visszajelzéseit.

Ami a könyv címét illeti, frappánsabb lett volna a következők közül választani:
-1/ „Dr. Torgyán József (ön)diagnózisa”;
-2/ „A hordószónok melldöngetése”;
-3/ „A fele sem igaz”;
-4/ „Egy őrült naplója”;
-5/ „Késekkel a hátamban”.

A 210 lapot tartalmazó írásműnek szinte minden egyes oldala azt tükrözi, hogy a szerzőn, a közéletből való többéves (kényszerűen önkéntes) kikapcsolódás (pihenés) sem segített semmit, megtartotta azt a „formáját”, amellyel fénykorában „csillogott”: a mértéktelen öntömjénezést, a semmitmondást, a látszattevékenységének dicsőítését, kombinálva a nagyfokú üldözési mániájával.

A könyvben lévő betűk monotonnak tűnő halmazát 55 fénykép élénkíti, de a szerkesztő figyelmetlenségére vall, hogy a szerző csupán 52 képen látható, holott a mai fototechnika lehetővé tette volna, hogy az olvasó ne legyen megrövidítve három Torgyán képpel.

A borítóterv készítője – Csóka Z. Márk – viszont igazi profi munkát végzett: Torgyán felsőteste úgy emelkedik ki a nemzeti színű zászlót lengető tömegből, mint Poszeidón a tenger habjaiból, csak a háromágú szigony hiányzik a kezéből.

Kimutatható, hogy az ANTALLTÓL ORBÁNIG c. iromány hibákkal, hiányosságokkal, ellentmondásokkal, valótlanságok tömegével és csúsztatásokkal telített, viszont (részben) szinkronban van a szerzőnek a „Bevezető és eligazító”-ban írt figyelmeztetésével, hogy nem vélt vagy valós sikertörténetet akart írni, hanem a szebb jövő építéséhez kíván hozzájárulni, tehát véleménye szerint: „Ezért talál a művemben az engem megtisztelő olvasó több negatívumot, mint pozitívumot”.

Igazolom e sorok olvasóinak a fenti mondat mélységes igazságtartalmát, illetve a szerző hibátlan intuícióját: T A L Á L T A M !

RÉSZLETEIBEN

ELSŐ RÉSZ 1. fejezet

A szerző, a könyv címétől eltérően, nem Antallal (vagyis nem Antalltól) „indítja” a „mondókáját”, hanem bemutatja családfáját, amelyből megtudhatjuk, hogy milyen „óriási” tehetségek vették körül Torgyán Józsefet. Mindhárom testvére „az abszolút zenei hallás olyan elképesztő fokával született”, hogy a „különböző zeneigazgatók évekig belőlük éltek”, mert az iskolai koncerteken „beletenyereltek a testvérkék háta mögé állított zongorába, ők pedig megmondták, hogy milyen hangokat ütött le a direktor”(Sic!).

Megbocsátható a szerzőnek, hogy „némi” elfogultsággal mutatja be Paula nénjét, a „valóságos földre szállt angyalt”,- az „egészséges táplálkozás kérdéskörében elmélyült” (Sic!)„egyetlen” fiát, „csodálatos” unokáját, valamint „istenfélő” menyét, akit hivatali hatalmát felhasználva akart betuszkolni a MALÉV igazgatóságába, ezért fájdalmas volt számára a média támadása, holott menye és annak szülei,- már az állampárt idején is a MALÉV-nél dolgoztak…

Megtudhattuk azt is, hogy Torgyán József az egyetemi évei alatt minden lehetséges pályadíjat megnyert(!), akár az egyetem, akár a Tudományos Akadémia írta ki, és természetesen „summa cum laude” minősítéssel végzett, bár ez csak többszörös áttétellel kapcsolódik Antallhoz és Orbánhoz.

„Szeretett” Sanyi testvére már nem volt ilyen szerencsés, mert marxizmus-leninizmusból kellett volna kiváló érdemjegyet kapnia, hogy a Népköztársasági Gyűrűt (Sic!) az ujjára húzhassa, de az utolsó vizsgán „lepontozták”, mert nem akartak egy pártonkívülit meggyűrűzni.

Az első fejezetben még arról is tudósít a szerző, hogy feleségül vette a Pécsi Nemzeti Színház operettprimadonnáját, akivel a mai napig kitartottak egymás mellett, oly annyira, hogy „Kádár, Antall, Horn és Orbán minden ármánykodása zátonyra futott a szerelmükön és a szeretetükön”.

ELSŐ RÉSZ 2. fejezet

Ebben a fejezetben körvonalazza a szerző, hogy milyen „példátlan” lehetősége volt az Országgyűlés Könyvtárában kutatómunkát végezni, a Nemzetközi Jogi Tudományos Diáktársaság elnöki „hozadékaként” kapott kutatójegy segítségével, és „olyan anyagokba tekinthetett be, amelyek mások számára hozzáférhetetlenek voltak” (Sic!).

Ez a váratlanul rázúdult lehetőség billenthette ki az időérzékéből, mert minden átmenet nélkül áttért az 1990-es választásokat követő jelenségekre, majd 1945-öt, valamint 1950-et érintve, utalt az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlásában érintett Mansfeld Péter tragikus történetére. Megátkozván Mansfeld Péter gyilkosait, tájékoztatja olvasóit az ’56-os forradalomban és szabadságharcban játszott sokrétű szerepéről.

Elbeszélése szerint Turán érte (egy estig tartó tárgyalást követően) a forradalom híre, ahonnan „motorbiciklis stoppal” jött Budapestre, és a Nemzeti Múzeum kertjéhez igyekezett, ahol azt konstatálta, hogy „javában folyik a Rádió ostroma”. A Rádióba való bejutást keresztülvihetetlen vállalkozásnak ítélte meg, hiszen még fegyverük sem volt, ezért egy „fiatal srác javaslatára” (aki szerzett egy rabmobilt) Piliscsabára kocsikáztak, hogy egy ott lévő magyar laktanya katonaságát maguk mellé állítsák. Tervük nem sikerült, egy tiszt (pisztolyt rántva) elzavarta őket a laktanya kapuja elől, ezért visszajöttek Budapestre, a Nemzeti Múzeumig, ahonnan „hősünk” gyalog ment (haza) Újpestre.

Itt egy pillanatra fel kell függeszteni a 2. fejezet ismertetését, mert érdemes megnézni, hogy ugyanerről az epizódról mit írt és hogyan nyilatkozott a kilencvenes évek elején, a Rádió ostromában részt vett Torgyán József.

A/ „1956. október 23-án részt vettem én is a tüntetésben és a Rádió előtti harcokban. A Rádió előtti harcolókból szerveztem egy csoportot, akikkel rabszállító kocsival kimentünk Piliscsabára, és ott megpróbáltuk a szovjet laktanyánál semlegesítést elérni, másrészt pedig Piliscsabáról felhoztuk a magyar katonaságot a Rádió ostromához. Ez kifejezetten az én nevemhez kötődik”. (Sic!Torgyán könyv, 1992).

B/ „Október 23-án egy turai lakos hozott fel motorbiciklijével Budapestre. Miután már útközben értesültem arról, hogy forradalmi hangulat van a fővárosban, ezért a Rádióhoz mentem, ahol szórványos lövöldözés volt. Rögtön szervezni kezdtem a csoportomat. Ezután elmentünk Piliscsabára, a magyar laktanyához, megpróbáltam a magyar katonákat tüzes szónoklattal rávenni arra, hogy vegyenek részt a Rádió elleni harcban. Sajnos azonban teljes kudarccal zárult ez az akcióm. Amikor késő éjjel, inkább már hajnaltájt jöttünk haza, visszafelé Piliscsabáról Budapestre, akkor összeszorult szívvel láttam, hogy óriási szovjet csapatokat irányítanak Budapestre”. (Sic! Össztűz, 1994).

Mindezekből kitűnik, hogy dr. Torgyán Józsefet többszörösen cserbenhagyta az emlékezőtehetsége! Minden rosszindulat nélkül állítható, hogy a szerző nem vett részt a Rádió előtti harcokban, nem hozta fel a magyar katonaságot (Sic!) a Rádió ostromához, nem szervezett csoportot és nem „szónokolt” a katonáknak sem. Nem kötődik tehát „kifejezetten”(!) a nevéhez semmilyen olyan akció, amely közvetlen vagy közvetett kapcsolatban volt a Rádió ostromával.

Ugyanakkor le kell szögezni, hogy ilyen ellentmondó és valótlan handabandák „kifejezetten” lejáratják ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat, valamint az életüket és/vagy szabadságukat feláldozó hős forradalmárokat!

Megkérdőjelezhető a szerző azon állítása is, hogy október 24-én bekapcsolódott az újpesti forradalmi eseményekbe. Egyetlenegy forradalmár sem igazolta, senki sem látta, senki sem halott róla semmit! Pedig ezek a nyilatkozók (Lichtenstein Sándor, Vanyek Antal, Szűcs István, Hornyák Tibor az újpesti forradalom kompetens szereplői voltak és hosszú éveket töltöttek Kádár börtöneiben.

Dr. Torgyán József azt írja, hogy Kósa Pál, az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke bízta meg azzal a „forradalmunk és szabadságharcunk legszebb feladatával”, hogy szervezze meg Mindszenthy (Sic!) hercegprímás, bíboros érsek (Sic!) kiszabadítását (helyesen: Mindszenty esztergomi érsek, bíboros hercegprímás). Az állítás szépséghibája, hogy Mindszentyt nem kellett kiszabadítani, mert az őt őrző ÁVH-sok a forradalom kitörésének hírére megszöktek, és a hercegprímás őrizet nélkül maradt. A HM-ből érkezett egy parancs Pálinkás Antal őrnagyhoz (a rétsági harckocsizók parancsnok-helyetteséhez), hogy megfelelő biztosítással kísérje fel Mindszentyt Budapestre. Nem felel meg tehát a valóságnak, a szerző azon állítása sem, hogy: „Pálinkás-Pallavicini gróf úr halált megvető bátorsággal szabadította ki a bíboros érseket”. Az már csak apró figyelmetlensége a szerzőnek, hogy Pálinkás őrnagy jóval a forradalom kitörése előtt (közel tíz évvel) lemondott a Pallavicini névről és a grófi címről.

Mint – anno dacumál -, Pálinkás őrnagy feleségének iskolatársa, Mindszenty „kiszabadításának” minden egyes mozzanatát részletesen ismerem, ezért felelősséggel állítom, hogy Torgyán József állítólagos megbízatását Mindszenty kiszabadítására, a regék világában is komolytalan jelzővel illetnék, hacsak nem egy más (számomra ismeretlen) személyről (Mindszenthy bíboros érsekről) szólt a történet.

ELSŐ RÉSZ 3. fejezet

A fejezetből tájékozódhatunk arról, hogy Pártay Tivadar milyen undorító módszerekkel igyekezett a Kisgazda Pártot és Torgyán személyét „bemocskolni”, „lejáratni”, „tisztességtelenül támadni” és „gyalázni”.

Említés történik még Antall József dilettáns politizálásáról, akit eleinte „teljes mellszélességgel” támogattak, majd ellene fordultak, és 1991-ben, a Budapesti Kongresszusi Palotában, mintegy 1800 kisgazda küldött tomboló lelkesedése mellett, Kerekes Zoltán versével, valamint (elnöki) ünnepi beszédével érzékeltették, hogy „milyen hőfokú gyűlölet keletkezett a kisgazda tömegekben” az MDF ellen. Ezt követte a koalícióból való kilépésük, amelyet Antall József,- a „machiavellizmust is felülmúló kamarilla politikájával igyekezett (sikertelenül) megakadályozni”.

ELSŐ RÉSZ 4. fejezet

A negyedik fejezet lényegében arról szól, hogy miként jutott fel öt magyar (?) az ukrán tiltás ellenére a csonka Vereckei Emlékműhöz (Sic!). Képet kaphattunk a gyötrelmes út buktatóiról, a hegyomlásról, az úttorlaszokról, az ukrán hatóság „ocsmány” tervéről, az emlékmű közelében rejtőzködő fegyveresekről, akik csak egy konfliktushelyzet kialakulására vártak, hogy lelőjék Torgyán Józsefet, de szerencsére a delegációt kísérő ukrán tiszt megakadályozta a „katasztrófát”.

Végül fényképekkel is bizonyított, hogy az öt magyarból — három magyar, megkoszorúzta a Vereckei Emlékművet, dacolva a tiltással, az útviszonyokkal és a halálos fenyegetésekkel.

Az „UTÓIRAT AZ ELSŐ ÉS BEVEZETŐ A MÁSODIK RÉSZHEZ” c. alcím (197. oldal) alatt nyolc sorocska olvasható, de az UTÓIRAT-ot ne keresse senki, kimaradt a szövegből, bár ez a hiány nem befolyásolja a mondanivaló színvonalát.

A BEVEZETŐ viszont eligazítja az olvasót abban, hogy egy emlékirattal van dolga, ellentétben a „Bevezető és eligazító” részben megfogalmazott gondolatokkal, miszerint ez a mű, „irodalmi műfaját tekintve, sokkal szélesebb skálán mozog, mint az emlékirat” (Sic!).

Az alcím anyagához harmonikusan illeszkedik egy fénykép, amelyből plasztikusan kitűnik, hogy Torgyán József négyéves unokája is megértette a „rómaiak bölcsességét”, bár lehetséges, hogy egy bölcs mondásról van szó, ami nem ugyanaz, mint a bölcsesség, de egy unoka esetében eltekinthetünk ilyen apróság elemzésétől. Azt viszont szóvá kell tenni, hogy a kis unokát félrevezette valaki, mert az idézett mondás nem a rómaiaktól származik, sőt nem is a latinoktól, hanem a franciák nagy filozófusától, Voltaire, François-Marie Arouet-tól, mégpedig helyesen idézve: „Istenem,- ments meg a barátaimtól, az ellenségeimmel magam is elbírok!”.

MÁSODIK RÉSZ

A bevezetőben a szerző megismétli és megerősíti azon (már többször hangoztatott) gondolatait, hogy az MDF és a Fidesz szúrták hátba pártját és személyét.

Az „Úrhoz” is fohászkodik, hogy a barátaitól mentse meg, mert az ellenségeivel képes elbánni valahogyan, viszont az olvasókra bízza annak a megítélését, hogy kiket tekint ellenségének, és hogyan bánt el velük…

MÁSODIK RÉSZ 5. fejezet

A második részben senki se keresse (vagy hiányolja) az 1. – 4. fejezeteket, egy rendhagyó számozási formának köszönhetően rögtön az ötös számra „ugorhatunk”, „megspórolván” sok időt és fáradtságot.

A fejezet elején Torgyán József elmarasztalja a Fideszt a pökhendi magatartásuk miatt, nehezen tudta elképzelni „egy táborban a szakállas, fülbevalós, farmernadrágos fideszeseket, a kérges tenyerű, napbarnított arcú, ősi magyar gyökerekből eredő parasztokkal, valamint a belőlük kinőtt vidéki értelmiség tisztes egyedeivel”.

A „felemás” tábor mégis összeállt, mégpedig (és főként) Torgyán József kezdeményezésére. Szemtanúja voltam annak, amikor sértő és megalázó módon „lehurrogta” Gyimóthy, Homoki és Győriványi elnökségi tagokat Torgyán József, mert egy hétfői frakció-ülésen (lemaradva néhány torgyáni brosúráról) nem átallották a Fideszt az SZDSZ „tőgyén” nevelkedett társaságnak titulálni, nem tudván, hogy elnökük már „összeborult” a Fidesz vezéreivel, és nekik is meg kellett szorongatni kérges tenyerükkel a fideszes partnereik kéregtelen kezeit.

Van azonban két szépséghibája a szerző fejtegetésének. Az egyik az, hogy pökhendiségből oly annyira felülmúltak mindenkit, hogy a szűkebb „Torgyán stáb” tagjai és ügyintézőik (titkárnőik) még azoknak az elnökségi tagoknak, vagy képviselőknek a köszönését sem fogadták, akik kérges tenyerükben valamilyen ügydarabot szorongatva bemerészkedtek hozzájuk. A másik szépséghiba pedig abból adódik, hogy a képviselők vagy/valamint a torgyáni „vezérkar” számos tagjának (Maczó Ágnes, Cseh Mária, Ortutay Mária, Torgyán, Szabadi, Tímár, Kávássy, Molnár, Béres, Várhegyi, Szabó, stb.), továbbá a két – nyilvánosság előtt – „lehülyézett” ügyvédjének szintén nem volt kérges a kezük és nem voltak napbarnítottak sem…

A fejezetből megtudjuk, hogy miért léptetett vissza 82 esélyes képviselőjelöltet Torgyán József a választások második fordulója előtt a Fidesz javára – 1998-ban -, „történelmi tettet” végrehajtva, és lemondva arról, hogy pártja akár 19 – 20%-os eredménnyel zárja a választásokat.

Azt, hogy milyen %-os eredménnyel végeztek volna a kisgazdák, ha nem lett volna visszaléptetés, csak a jól képzett javasasszonyoktól lehetne megtudni, az viszont felelősséggel állítható, az FKGP nem került volna kormányzati pozícióba, és Torgyán József, Szabó János, Pepó Pál miniszterek, vagy Szabadi Béla, Kávássy Sándor, Tamás Károly, Homoki János államtitkárok nem mutathatták volna be vezetői és más felszínre került különleges képességeiket, nem beszélve Lányi Zsoltról, a Honvédelmi Bizottság elnökéről, aki csatlakozott a „késdobálók” népes táborához.

A fejezetben bemutatja a szerző az olvasóinak az egyik (általa kiszemelt) lehetséges utódját, dr. Béres Bélát, aki hét nyelven beszél anyanyelvi szinten, kiváló diplomáciai képességekkel rendelkezik, igyekezett elnökének a munkatempóját követni, és (ami a legfontosabb), Torgyán Józseffel „egyetértve, megtiszteltetésnek tartotta, hogy magyarnak született”.

De ez még semmi! Az emberiség történelmének páratlan nyelvzsenije, „osztotta Torgyánnak,- a haderőreformmal kapcsolatos törekvését is”! Torgyán József és Béres Béla ugyanis: „a NATO-kompatibilitásunkat a harci repülőerődök helyett, többhasznosítású szállító repülőgépes kontingenssel szerették volna megteremteni, és nemzetellenes bűntettnek tartják, hogy nem ez történt”.

Mint az FKGP honvédelmi kabinetjének vezetője, négy év leforgása alatt egyetlenegyszer sem (!) beszéltem Torgyán Józseffel és Béres Bélával katonai kérdésekről, az FKGP Kormányprogramjának általam kidolgozott katonai részét az elnökség elfogadta, abban ilyen tételek nem szerepeltek!

De nem is szerepelhettek, mert pl.: „harci repülőerődök” rendszerbeállítása azért sem lett betervezve, mert ilyen gépek nem léteznek! Vannak stratégiai repülőerődök (kicsit pongyola kifejezés, de még elfogadható „köznapi” szóhasználatban), csakhogy ilyenek beszerzése sohasem volt tervezve az MH számára! A NATO-kompatibilitás nem teremthető meg „szállító repülőgépes kontingenssel”, és ha Szabó János vezetésével nemzetellenes bűnt követtek el a HM vezetői, akkor az nem a „harci repülőerődök és a szállítógépek”, valamint a kompatibilitás kérdéseihez tartozik.

Talán azt sem szabad elfelejteni, hogy Szabó Jánost Torgyán József ajánlotta honvédelmi miniszternek, aki nem tehetett arról, hogy erre a posztra tartották megfelelőnek. Szemtanúja voltam annak, amikor Szabó János, a jelölését követően, azonnal beszerzett egy kosár szakirodalmat Nagy Sándorról, Napóleonról, Gusztáv Adolfról és más neves hadvezérekről, hogy felkészüljön a parlamenti meghallgatásra, de eszébe sem jutott a repülőerődök és a szállítógépek tanulmányozása.

A fejezet további részében az agrár-és vidékfejlesztéssel kapcsolatos kérdéseket dolgozta fel a szerző, következetesen kiemelve az általa irányított apparátus kitűnő munkáját, és ellenfeleinek (ellenségeinek) inkorrekt viselkedését. Nehéz lenne olyan mondatot találni a fejezetben, amely ne szorulna cáfolatra vagy korrekcióra, de ennek végrehajtását a recenzióval szembeni terjedelmi elvárások nem teszik lehetővé, nem beszélve arról, hogy az olvasót sem szabad terhelni redundáns anyagokkal.

A fejezet vége felé elemzi a szerző a Fidesz szerepét az FKGP szétverésében, majd megmagyarázza, hogy miért utasította vissza a köztársasági elnökválasztásra tervbe vett jelölését. Újat egyik kérdésben sem vetett papírra, az FKGP szétverésében mindenki okolható, csak egyedül ő nem. Megtudjuk azt a titkot is, hogy a legmagasabb állami közjogi méltóságra való jelölését azért utasította el, mert tudomásul vette, hogy a média megosztó személyiséget kreált belőle, és „úgy gondolta”, hogy ilyen személy nem lehet a Magyar Köztársaság elnöke, holott biztos „befutó” lett volna, és egy megismételhetetlen lehetőséget szalasztott el a nemleges döntésével.

A fejezetet lezáró kép alján egy megválaszolatlan kérdést helyezett el a szerző,- „Vajon miért imádkoztak a latinok akként: csak a barátaimtól ments meg, Uram, engem…”(Sic!).

Nem hagyhatom kétségek közt vergődni Torgyán Józsefet,- a latinok nem imádkoztak ekként az Úrhoz! Latinoknak nevezték az ókori itáliai nép, Latium lakóit, akik később a római állam teljes jogú polgárai lettek, ők még nem ismerhették (az 1694-1778 között élt) Voltaire-t, mert kb. 200 évvel Kr.e. éltek, a Tiberistől a circeli hegyfokig terjedő 17180km²-nyi területen.

MÁSODIK RÉSZ 6. fejezet

Ebből a fejezetből megtudható, hogy Torgyán József csak a legszükségesebb külföldi utazásokon vett részt, keveset fogyasztott (fogyókúrázott), és minden külföldi partnerével vagy vezető beosztású személyekkel pillanatok alatt olyan baráti kapcsolatot létesített, amely biztosította tárgyalásainak sikeres kimenetelét.

Olyan gazdaságokat valósítottak meg Brazíliában, amelyhez hasonlót a szerző csak a Bibliában olvasott.

A szerző biomasszáról, biodízelről és bioetenolról írt anyaga rendkívül figyelemreméltó, de körülbelül azon a szinten mozog, mint a NATO kompatibilitás biztosításáról készített fejtegetése. Semmit sem valósított meg, csupán ötletei és elképzelései voltak vagy vannak.

„Az ismétlés a tudás anyja” gyakorlati alkalmazásával, Torgyán József ebben a fejezetben is visszatért a harci repülőgéperődök kérdésére, sőt már kész tényként kezelte a repülőgéperődök beszerzését. Tudni véli, hogy megoldatlan „a NATO-seregek (Sic!) légi úton történő szállításának problémaköre (Sic!), ami nem képezheti vita tárgyát, mivel nem értelmezhető a szerző mondanivalója.

Talán elég lenne arra utalni, hogy már Sztalin idejében megoldották ezt a problémát az amerikaiak a berlini szárazföldi blokád során (1948 jún. – 1949. május), amikor légi úton biztosították a város ellátását, és a „lángeszű” generalisszimusznak közel egy év kellett ahhoz, hogy belássa: a blokáddal annyit ért el, hogy naggyá tette az USA Nyugat-Európában állomásozó légierejének szállítási célokra kijelölt részlegét.

Vagyis: ha valaki nem tud arabusul, akkor ne próbálkozzon arabusul beszélni, mert senkivel sem fogja megértetni magát.

MÁSODIK RÉSZ 7. fejezet

Ebből a fejezetből megtudható, hogy „nemcsak jobboldali (tehát náci), hanem baloldali (tehát kommunista) fasizmus is létezik” (Sic!). Talán egy „gyakorló” politikusnak illene eligazodni abban, hogy mi a fasizmus, a nácizmus, a kommunizmus és a bolsevizmus.

Képet kapunk arról is, hogyan akarták eltávolítani a párt székházából Torgyán Józsefet az ellenségei, megismerkedhetünk a „pancserpuccs” „lőfegyverekkel, golyóálló mellényekkel és gázspay-vel dúsított (!) gumibotokkal ellátott kommandósaival” (Sic!), valamint a város különböző térségeiből érkező „felmentő sereggel”.

Ellehetetlenítése céljából hamis vádat kreáltak ellene és egyetlen gyermeke ellen, majd testvérét is kikezdték, és rövid úton nyugdíjazták. Az orbáni machiavellizmus iskolapéldájaként tesz említést ugyanebben a fejezetben a szerző, az igazságtalanul meghurcolt Szabadi Béla ügyéről. Szerinte Szabadi Béla egy pénzügyi zseni, kitűnő közgazdász, aki minden tevékenységét törvényes keretek között végezte. Egy 1998-ban kiadott szakmai tartalmú füzetecskéje viszont annyira primitív és hibás anyagokat tartalmaz, hogy teljes mértékben annullálja Torgyán értékelését.

Szabadi Béla a gyakorlatban sem igazolta kivételes képességét, szorgos munkája talán a titkárnőinek gyakori cseréjével, és utazásainak mennyiségi mutatóival jellemezhető.

A fejezet részét képezi a szerző elleni merényletek részletezése, kiemelve a lakóháza előtt végrehajtott robbantásos merényletet, amikor is a hatlakásos társasházat csak azért nem vitte el az iszonyatos erejű légnyomás, mert a lépcsőház a szemközti hegy irányában nyitott, így viszonylag csak kisebb rombolást idézett elő a házban, de – a szerző szerint – „a robbanás ereje még a szemközti hegyoldal ablakait is megrázta”.

Különleges robbanószerkezet lehetett, különleges teljesítménnyel, de a hegyoldal sem volt szokványos, még szerencse, hogy nem törtek be az ablakai…

MÁSODIK RÉSZ 8. fejezet

A 8. vagy befejező részben, a szerző csapongó gondolatai a Fidesz, egyetlen gyermeke, az SZDSZ, az MDF, a MIÉP, a KNDP, valamint az „egypártrendszerként működő kétpártrendszer” körül keringtek. Mivel semmi újjal nem tudott előhozakodni, így a gyakran használt mentőövét, a pisai ferde tornyot „dobta be” az olvasóinak, bár aligha van olyan ember, aki ne hallotta volna tőle (többször) ezt a viccnek szánt szöveg előadását.

Megtudhatjuk azt is, hogy Giczy György még a telefonszámláját sem tudta kifizetni, ezért azt ki is kapcsolták, ami példátlan eljárás a MATÁV részéről, hiszen telefonszámlát még soha, senkinél nem kapcsoltak ki.

Azt is tudatja velünk a szerző, hogy Földünk elliptikus kört ír le a Nap körül, ami rendkívüli változások előjele, mert az elliptikus kör kb. olyasféle, mint az egyenes görbe vagy a tömzsi nyakú zsiráf.

Nemzetünk jövőjének felvázolásáról sem felejtkezett el Torgyán József, mintegy 16 oldalt szánt erre a témakörre, de megelégedett számos részkérdés összefüggéstelen felvetésével, sopánkodással, ötletbörze felvetésével és erkölcsiségünk feltámasztásával.

ÖSSZEGZÉS

Petőfi Sándortól plagizálva, azt kell sugallnom Torgyán úrnak, hogy „ne fogjon senki könnyelműen, a húrok pengetéséhez”…

Torgyán József sok mindenről írt, sokat panaszkodott, sokakat megvádolt, de egy szós sem ejtett saját felelősségéről. Elfelejtkezett arról, hogy egy hosszabb ideig „élet-és halál” ura volt az FKGP-ben, semmit sem lehetett tenni nélküle. Igazi pártdiktátor volt, pökhendi, kapkodó, agresszív, türelmetlen, részrehajló és tervszerűtlenül dolgozó. Rokonait és barátait elvtelenül támogatta, a támogatottakat időnként lecserélte, „sötét” pénzügyleteit gondosan palástolta, tehetségtelen emberek sokaságával vetette körbe magát, hogy hézagos ismeretei ne derüljenek ki.

Szerény képességekkel megáldott feleségét ráerőltette a kisgazdákra, a parlamentre és a vicclapokba kívánkozó Független Női Szövetségre. Jókora „bakot lőtt” Maczó Ágnessel, Liebmann Katalinnal, Lányi Zsolttal, Molnár Lászlóval, Morvai Lászlóval, Ortutay Máriával és számos más kedvenceivel, ha lenne türelmünk összeszámolni „káderpolitikájának” termését, akkor egy tekintélyes „össztűzrevalót” is kitenne a mennyiségük.

Felépített önmagának egy hazugságvárat, amelyből száműzte a realitásokat, semmit sem tanult a légvárakat építők sorsából. A Marosán-féle hordószónokok stílusát vette át, csupán idő kérdése volt, hogy mikor tűnik el a közélet porondjáról.

A sokat emlegetett késeket önmaga szúrta a hátába, mert rettenthetetlen bátorsága kevésnek bizonyult harakiri elkövetésére.

Torgyán valójában egy súlyosan beteg ember, de lehetséges, hogy ezt senki sem meri megmondani neki. A betegség pedig egy adott állapot, amelyet gyógyítani kell! Torgyán betegsége az agyát érinti, amiről ugyanúgy nem tehet, mintha epeköve lenne vagy mumszot kapott volna.

Ez a könyve talán azokat is meggyőzi a betegségéről, „hárijánoskodásáról”, elfogultságáról és szellemi leépüléséről, akik kevésbé ismerték vagy lekötelezettjeként elvtelenül ajnározták. Frázisok pufogtatásával, részigazságok hangoztatásával és agresszív fellépésével tartotta fenn magát.

Meg kell, hogy „süvegeljem” a most 82 éves Nagy Ferenc Józsefet, egykori földművelésügyi minisztert, az FPGP volt elnökét, aki nemrégen azt nyilatkozta a Magyar Nemzet hasábjain, hogy Torgyán hazudozó, felelőtlenül ígérgető ember volt, és a nagy múltú párt Nérója lett. Torgyán és vazullusai fölött majd a történelem mond ítéletet!

/Prof. Dr. Bokor Imre/