Ottó Rezső atya elment…
Ahol papi életében megfordult, ott a szeretetet, a hitet, a hazafiságot hirdette. Életvidámságát a hosszú és súlyos betegség sem vette el, és a századik kemoterápia után is másokat vigasztalt, másokon segített, alázattal viselve a kínzó szenvedést, a betegséget, amelyet felajánlott Istennek szeretteiért. Lelkiatya volt, aki a magyarság és a kereszténység egységét hirdette és szolgálatkészsége örök példa mindenki számára, aki ismerte, hallgatta és részt vehetett a szentmiséin a Regnumban vagy a Szent Ferenc sebei templomban, a budai Vízivárosban.
Sokat beszélgettünk. Örömmel töltött el, amikor felvidíthattam, amikor megbeszélhettük a vasárnapi menüt, a Lehel piac ár-érték arányosságokat, s azt, hogy egy-egy ételnek milyen fűszerezéssel lesz kellemesebb zamata.
Egyházi ügyekről is szó esett olykor, s nem tett lakatot a szájára, ha bizonyos dolgokkal nem értett egyet. Írásaim legfőbb kritikusa volt, s egy azon kevesek közül, akik világosan értették is gondolataimat, hiszen közösek voltak a félelmeink, a bánataink, a kifogásaink és a reménységünk is.
Papi pályája minden magyar pap előtt példaértékű volt.
Emlékszem… egy alkalommal a Kézdivásárhelyről induló buszon ültem, hazafelé tartva Torjáról, Háromszék vármegyéből. Mégcsak Brassóban jártunk, s volt már vagy este nyolc óra. Testvérem hívott telefonon azzal a rossz hírrel, hogy édesanyánk kórházban van, és igen rossz állapota nem sok jót ígér már… Ilyenkor az ember első gondolata, hogy papot kerítsen a hosszú útra való felkészítéshez. Ám, Brassóból hogyan? Kinek a telefonszámát menthettem el? Rezső atyát találtam meg elsőnek… hívtam is a buszról azonnal, s megadva neki a pontos adatokat, kértem – ha nem esik nehezére –, menjen és áldoztassa meg édesanyánkat. – Máris indulok Gyurikám! – mondta. Másnap, amikor hazaérve magam is bementem a kórházba, a nővér örömmel mesélte el, hogy Rezső atya fél kilenc után már ott is volt, s ellátta szentségekkel az anyukánkat, aki ez által a látogatás által sokkal jobban lett. Rezső atya, betegségében, fájdalmakkal küzdve, az őszi kései órán is áldozatot hozott. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy későre jár, hogy fáradt… hanem ment, mert Jézus ígéretét vitte a haldoklónak…
Most Ő is elment. Elment a barát, a lelkiatya, az ember, a magyar pap… elment Isten igaz, egyszerű, alázatos szolgája. Azonban itt hagyott egy hatalmas kincset; a példáját, az életszentségét, a papi hivatás tökéletességét, amit csak kevesen élnek meg és hagyhatnak hátra. „Fényt hagyott maga után”, ahogy Mécs László fogalmaz versében az élet céljáról elmélkedve. Mert ez is Kegyelem, és a Kegyelmet is ki kell érdemelni. Rezső atya önzetlenségével és hitével kiérdemelte. Számára Krisztus volt a középpont, és a krisztusi szenvedést élte át éveken keresztül, krisztusi alázattal és engedelmességgel.
És most nem tudom… Hozzá vagy érte kell-e imádkoznom…
Isten Veled Rezső atya! A viszontlátásra!
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
