Orbánról, a Kuruc.inforól, Szegedi Csanádról és a Jobbikról

Előadásaim, felszólalásaim során nem ritkán elmondom, hogy igyekszem mindig az ismereteim, tapasztalataim és meggyőződésem szerinti legteljesebb igazságot képviselni; azonban sohasem tartottam magamat csalhatatlannak, s az ellen sincs kifogásom, ha valaki más véleményen van (tehát nem ért velem mindenben egyet), főként, ha álláspontját világos érvekkel alá is tudja támasztani.

Szerintem nem szégyen senkitől sem tanulni; sokkal kellemetlenebb, ha valaki köti az ebet a karóhoz, s fafejűen ragaszkodik téves rögeszméihez, mert pályafutásom során jó pár effélével is találkoztam. Kínos melléfogásainkat, hibáinkat bizony nem könnyű beismerni és korrigálni, ám az emberi nagyság valahol éppen ebből sarjad; s Isten óvjon bennünket azoktól, akik mereven szajkózzák torz elképzeléseiket, sőt vétkeiket további hazugságokkal, olykor gaztettekkel tetézik, pusztán azért, hogy ballépéseik nyomait eltüntessék, vagy azokat elfogadhatóvá kozmetikázzák. Mostanában – a kirobbant botrányok után – elég sok e-mailt és telefonhívást kapok arra vonatkozóan, hogy miként látom ezeket a dolgokat, s mit tanácsolok „miheztartás” végett. Mindenkinek persze képtelenség külön-külön, részletesen válaszolni, ill. eligazítást nyújtani, ezért próbálom most ezt a nyilvánosság előtt megtenni. Haladjunk szépen sorjában.

A minap „össznemzeti” Viktorunk válaszlevelet írt 50 amerikai képviselőnek (akik nehezményezték a magyarországi antiszemétizmus és „fanatizmus” burjánzását, és szorgalmazták az ellene való hatékonyabb intézkedéseket, megtorlásokat), melyben arról panaszkodik, hogy őt és „politikai közösségét” bizonyos „szélsőséges” erők (talán a Jobbik vezetői?) és hírportálok (feltehetőleg a „provokatív” Kurucra célzott) gyakran „zsidóbérencnek”, idegen törekvések kiszolgálójának, lakájának minősítik, ami ellen igen nehéz védekezni (noha már törvényileg tiltják pl. a holokamu tagadását, ill. az USA kormányát és nagykövetségét is többször felkérték, hogy távolítsa el a náluk működő szerverről a „fasiszta-nyilas-náci” honlapot, szerencsére sikertelenül). Az amerikai alkotmány ugyanis biztosítja (egyelőre még!) a gondolat- és szólásszabadságot, s ez nekik többet ér annál, hogysem néhány „renitens” véleményformálót erőszakkal (azaz törvénytelenül) megrendszabályozzanak. Egyáltalán nem kedvelem a sok szempontból tarthatatlan, cionista amerikai életformát, de azt el kell ismerni, hogy e téren messze jobban állnak, mint a legtöbb európai ország (köztük hazánk is). Ezzel a megalázkodó, gyalázatos szellemű firkálmányával egyébként Orbán is gönczárpádi, gyurcsányi mélységekbe süllyedt (hiába, mindhárman azonos alomból származnak!), s álcázás nélkül megmutatta „fényességes arcát” azoknak a tántoríthatatlan, beteges híveinek is, akiknek talán még akadnak illúziói vele kapcsolatban. Már a vakok is láthatják, a süketek is hallhatják, hogy kicsoda-micsoda ő valójában: azaz semmiképpen sem egy szabad, független, jobb sorsra érdemes ország belevaló miniszterelnöke, hanem csak egy önző, akarnok „zseb-Napóleon”; ugyanakkor pedig egy bárkit készséggel kiszolgáló (fölfelé nyaló, lefelé taposó!) hazaáruló, nemzetrontó féreg. (Pereljen be, ha megsértettem, legföljebb ott is a szemébe vágom kisstílű hitványságát, sőt még cifrábbakat is!)

Korántsem tartom tökéletesnek a Kuruc.infót (bosszankodom is néha egy-egy félrecsúszott, az összbenyomást rontó cikk, vagy néhány magáról megfeledkező kommentező útszéli stílusa miatt), de alapjában szeretem őket, hiszen bátorságuk, szókimondásuk, harcos igazságérzetük és nemzeti elkötelezettségük megkérdőjelezhetetlen. Nincs előttük „föltétlenül tisztelendő bálvány”, nem szent számukra „a mi kutyánk kölyke”, hanem arra törekednek, hogy értékén mérjék a dolgokat, s ha tudomásukra jut, nem restek leleplezni, megbírálni a nemzeti oldal élő legendáit, „mitikus hőseit” sem. Talán ők is azt vallják, amit én: azaz nincsenek tegnapi érdemek és példás cselekedetek, mert a gerincességet és a hazafiságot naponta újra és újra, minden helyzetben föl kell mutatni; mivel az ember bármikor megbotolhat, sőt csúnyán elhasalhat a „húsosfazék” bűvkörében. (Egy lakatlan szigeten – kísértések híján – könnyű jónak lenni; de az ezer oldalról befolyásolt, kihívásokkal tarkított élet sűrű dzsungelében sokkal nehezebb megőrizni a tisztaságot és becsületességet.) Senki sem róhatja fel a Kurucnak, ha az itthoni üldözések elől Amerikába, vagy a Föld bármely más zugába „menekül”, ill. ha belső munkatársai nevét titokban tartja, hiszen ha nem így tenne, már rég lehúzhatta volna a rolót, ellenségeink harsány kárörömére. Olcsó udvariasságból, netán haszonlesésből, vagy fenyegetés és zsarolás hatására nem szoktam senki és semmi mellett kiállni, csupán szívvel-lélekkel és belső meggyőződésből. (Elismerem, van benne rizikó, de remélem, hogy nem fognak később sem rám cáfolni, s megmaradnak mindig olyannak, amilyenek eddig is voltak. Fokozatosan csiszolódni, magasabb színvonalat megcélozni persze lehet és kell is, de a legfontosabb az eredendő értékek s a romlatlan szellemiség megőrzése.) Elhiszem, hogy sokaknak fáj a Kuruc tevékenysége, népszerűsége, sőt a puszta léte is „irritáló”; azonban úgy vélem, hogy félnivalója csak a farizeus szélhámosoknak, a pusztító bitangoknak, a gátlástalanul harácsoló kiskirályoknak, a hazátlan kútmérgezőknek s a kaftán védelmébe bújó, „honfoglaló gyilkosoknak” van; ők viszont rettegjenek is, mert nem lesz számukra kegyelem. Mindent összevetve: védjük meg és támogassuk a Kuruc.infót (ki-ki tehetsége és lehetőségei szerint), mert ha bármi okból megszűnik, mi is szegényebbek leszünk, s elveszítjük egyik legmarkánsabb fórumunkat, ahol még nem az általunk joggal megvetett és gyűlölt hatalom diktál.

A legkényesebb kérdés kétségtelenül a Jobbik bukdácsolása és Szegedi Csanád „lelepleződése”. A mozgalom „hőskorát” föltétlenül rokonszenvvel szemléltem, és számos tagjukkal, alsóbb és felsőbb vezetőjükkel sikerült gyümölcsöző kapcsolatokat kiépítenem, ami azóta sem változott. Belépni ugyan hozzájuk sem akartam (a pártokból s az egész alvilági pártdemokráciából való végleges kiábrándulásom okán), viszont gyakran nyilatkoztam meg mellettük, és szerény eszközeimmel éveken át egyengettem útjukat. Most is leszögezem, hogy a berkeikből időnként fölszálló orrfacsaró „illatok” dacára sem hidegültem el tőlük, s a hazai (siralmas) pártmezőnyben őket tartom a legkisebb rossznak; s ha lesz még egyáltalán parlamenti választás Magyarországon (ilyen formában sok értelme nincsen!), s ha valaki ebből kiveszi a részét, akkor csak rájuk érdemes voksolnia. Ők ugyanis nem ludasak a magyarság tönkretételében, s hazánk javainak idegen kézre játszásában, ill. totális legázolásunkban. (Higgyék el, hogy a mai rothadó, globális fertőben már ez is becsülendő, bár messze nem elég!) Az is tagadhatatlan azonban, hogy nem sokat tettek ellene; vagyis képtelenek voltak az egyre vészesebb tendenciákat megfordítani, kiküszöbölni, de még arra is, hogy legalább önmagukról fölmutassanak egy olyan sallangmentes és vonzó „imázst”, mely egyedülálló romlott, (v)álságos és korrupt közéletünkben. A baj ott kezdődik, amikor már/még azt sem végezzük el, ami szűkös (parlamenti és egyéb) lehetőségeink fogságában is módunkban áll(na), amikor szemet hunyunk az első „baráti” disznóságok fölött (mert ez a miénk), amikor hitünket vesztve, csöndesen és bénán eltűrjük szervezetünk lassú (gyors?) erózióját. A lejtőn ugyanis nincs megállás, s a kezdeti vékony hajszálrepedések idővel széles hasadékokká, betemethetetlen szakadékokká tágulnak. Nem óhajtom itt felsorolni azokat az „apróbb” bűnöket és visszásságokat, melyeket rendre elkövettek, vagy következmények nélkül „tudomásul vettek” a párt vezetői, mivel ezeket alaposan kivesézték már mind a nemzeti, mind a „másságos” hírközlésben (persze különféle nézőpontból), tehát valamennyien ismerhetjük őket.

Én a legsúlyosabb gondot abban látom, ha egy párt nem becsüli meg alapító embereit, akik önzetlenül húzták az igát („a mór megtette kötelességét, ezért elmehet”), s mikor a magvetés végre termőre fordul, akkor könnyedén megválik hűséges munkatársaitól, sőt egész alapszervezeteket kizár vagy feloszlat (miután módszeresen szétverte őket!), s helyettük szemfüles karrieristákkal, kétes hovatartozásúakkal tölti fel sorait, majd érdem és ok nélkül őket helyezi funkciókba. Ilyen durván visszaélni saját híveik bizalmával és lelkesedésével szerintem abszolút igazságtalan és megbocsáthatatlan. (Hasonlókat már az FKGP, az MDF és a KDNP is elkövetett, bele is buktak rendesen. Ennek kapcsán említhetnék megint egy közmondást: „más kárán tanul az okos”, de a buta sajnos a sajátján sem.) Tudni illene továbbá azt is, hogy nekünk a zsidók zömmel (kevés kivételtől eltekintve!) halálos ellenségeink, azaz legmohóbb kifosztóink és eltipróink. (Ezt hosszú történelmünk során ezerszer bizonyították már, a tények pedig cáfolhatatlanok.) Velük lehetetlen megegyezni, bármire szövetkezni, avagy éppen – bolondként – tőlük várni mostoha viszonyaink orvoslását. Aki tisztességes, és nincsenek öngyilkossági hajlamai, nem is követhet el ekkora baklövést, sőt Zrínyiként kirohan onnan, ahol sorsdöntő ügyeinket zsidók intézik, vagy azokba beavatkozhatnak. Különösen abszurd, ha egy magát nemzeti radikálisnak hirdető pártba, sőt annak vezető testületébe, képviselőcsoportjába zsidók férkőznek. Semmit sem jelent az, hogy ideig-óráig ők a „legvérmesebb magyarok”, mert bármikor ledobhatják álarcukat, s a legváratlanabb pillanatban szúrhatják hátba „gazdáikat”. Aki kígyókat, skorpiókat melenget a keblén, ne hüledezzen, ha egyszer megmarják, vagy körmönfontabb eszközökkel akadályozzák működését, bomlasztják egységét. S most ismét fölvetődhet, hogy vannak-e jó „házi zsidók”, miközben fajtájuk túlnyomó részét sommásan el kell marasztalnunk agresszív, élősködő magatartásáért. Felelősséggel állíthatom, hogy ilyen kivételek nincsenek; mert az ő szándékaik, terveik, érdekeik gyökeresen különböznek a miénktől, s ezt a természetükből fakadó örökös acsarkodást nem oldhatja fel, nem békítheti ki senki, legföljebb elbagatellizálhatja, vagy szétkenheti.

Szegedi Csanád (s persze kívüle jó néhányan!) a családfájáról nemcsak „kiradírozta” ortodox zsidó felmenőit (hátha nem derül ki?), hanem amikor megszellőztették a konkrét dokumentumokat, szánalmasan azt hebegte, hogy ő is most értesült róla, és számára is rendkívüli meglepetést keltett. (Nem kevésbé nevetséges ez, mint annak idején a fő fideszes csinovnyik, Pokorni Zoltán siránkozása, mikor ráolvasták apja ügynökmúltját; vagy Eszterházy Péter írócska teátrális csodálkozása hasonló okból, aki valóságos dicshimnuszt zengett „ismeretlen előéletű”, besúgó apjáról, egyik selejtes könyvében.) Kit akar ezzel megetetni Szegedi, s – barátságukra, (rosszul felfogott) bajtársiasságra hivatkozva – Vona Gábor miért vállalt vele érzelmes szolidaritást, ahelyett, hogy azonnali lemondásra és távozásra szólította vóna (!) fel? (Senki sem kényszerítheti Vonát, hogy tagadja meg „érdemdús” harcostársát a privát szférában; de egy „fölkent” elnök nem viselkedhet nyeretlen kétévesként, mivel neki pártjával s mindenekelőtt nemzetével szemben elemi kötelességei vannak!) Persze nincs hízelgő véleményem azokról a borsodiakról sem, akik 93 %-os többséggel – az országos vezetés asszisztálása mellett – megyei elnöknek választották az ősmagyar nevet viselő Csanádot (a komcsikat idéző egyedüli jelöltként!); bár valószínűleg ez a skandalum már nem a korábban kitúrt (elkergetett?) tagok számlájára írható, hanem a helyükbe férkőző elfajzott „haverokat” terheli. Nem feladatom Szegedi megítélése (személyére, vihart kavaró ügyére „filozofikus távlatokból” tekintek), de ha nem a törtetés, pénz- és pozícióhajhászás motiválja, akkor egy ilyen csődhelyzetben – legalább pártja és a nemzeti célok védelmében – önként mondana le minden tisztségéről és javadalmazásáról. Ha olyan „hasznos és rámenős hazafi”, akkor miért furakodott pont a Jobbikba, kockáztatva annak meggyengülését, ahelyett, hogy felvállalva valós származását, a nemzeti szervezeteken kívül próbálna küzdeni a magyarság fölemeléséért? A Jobbiknak pedig el kéne dönteni, hogy megér-e neki annyit bármelyik zsidó, hogy a legaktívabb fegyverhordozói és követői sorra faképnél hagyják. Fölösleges azon lamentálnia, hogy amennyiben kirúg néhány kakukktojásnak minősülő Mózes-ivadékot, akkor sírásói „antiszemitának” bélyegzik (megnyugodhat, mert ettől függetlenül is!); hanem inkább azzal kellene törődnie, hogy visszaszerezze s megőrizze megtépázott hit(el)ét és tisztaságát, ha ez egyáltalán lehetséges.

Mit írhatnék még végezetül? A jobbikosok is okuljanak a Fidesz elrettentő kudarcából: hova vezet a folytonos megalkuvás, a problémák szőnyeg alá söprése, a farkasok (zsidók) beengedése a birkák (az elhülyített, letaglózott magyarok) közé, mert az állandó aknamunka fokozatosan megrohaszt, lezülleszt mindent. A Jobbikban eleddig még nem történt főbenjáró gazság, sem helyrehozhatatlan mulasztás vagy prostituálódás; de ha nem vállalják a szigorú és kíméletlen tagrevíziót (nem csak a „megnevezhetetlenekre”, hanem az elfajzott „magyarokra” nézve is!), akkor bizony nem jósolok nekik napsugaras jövőt. S talán még annyit, hogy „egy fenékkel nem lehet két lovat megülni” (íme, egy újabb „dakota” közmondás!); lehetetlen egyszerre „szalonképességre” vágyakozni a gonoszok birodalmában (s ezért csak a cigánybűnözést ostorozni, közben a sokkal veszélyesebb zsidóbűnözésről „bölcsen” hallgatni!), ill. ezzel párhuzamosan teljesíteni égi és földi küldetésünket. Kívánom a Jobbiknak, hogy térjen észhez, találja meg a helyes egyensúlyt, s ne féljen határozottan cselekedni; hiszen vagy szőröstül-bőröstül beolvad a jelenlegi sátáni rendszerbe, vagy pedig – sokunk segítségével és szimpátiájával élve – örökre megdönti azt! (Uff, én beszéltem, s jóhiszemű gondolataimat megfontolásra ajánlom az illetékeseknek. A többi kizárólag rajtuk múlik.)

Siklósi András

Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!