Orbán arra kért tervet Matolcsytól, hogy hogyan tudjuk utolérni Ausztriát

György megköszörülte torkát és az emelvényre lépett…

Izgulós típus volt.
Izgult, mint minden más -ezt megelőző- alkalommal, amikor ilyen sok múlott a szavain.
Némi önbizalommal csupán az töltötte el, hogy hónapokig gyakorolta azokat a speciális mondatfüzéreket, szófordulatokat, gesztusokat és eszmefuttatásokat, amelyek csupán rá voltak jellemzőek. Amelyek egyfajta védjegyévé váltak.
Amelyeknek köszönhető, hogy itt volt.
Amelyek ide juttatták őt.
Ide, ahol mindenki lélegzetvisszafojtva tekintett rá.
Ami csak keveseknek adatik meg. Csak a kiváltságosoknak.
Egykor valaki „unortodoxiának” nevezte el tanait. Ő nem szerette ezt a kifejezést. Túl üres volt. Megközelítőleg sem adta vissza, az ő géniuszát.

Ekkor jólesően elmosolyodott. Kár tagadni, büszkeségében gyarló ember volt ő is. Legyezte önérzetét a sok érdeklődő tekintet. Nárcisztikusan feminin hiú alkat volt, amit el is ismert.
Bár volt még némi lámpaláza, de kezdte élvezni a szituációt.
Ő volt és voltak a vele szemben lévők. Akik nem olyanok, mint ő. Másabbak. Sokkal-sokkal másabbak. És ezt ők is tudják. Soha nem érhetnek fel hozzá…
Kezdett ismét önmaga lenni. Ez volt az ő igazi terepe. Otthon érezte magát. Vadász volt a dzsungelben. A veszélyben. A káoszban. A sötétségben, amit csak ő ismert. Amiben csak ő mozgott otthonosan. Hisz az otthona volt…

Még egy dologra várt. Egy jelre. Egy biztatásra régi harcostárstól, akinek -saját tehetségén és a vele született átlagosnak semmiképp nem mondható, szinte látnoki képességein kívül- köszönhette azt, hogy itt lehet. Egy apró jelre várt mentorától. Barátjától. Sorstársától…
Tekintete türelmetlenül cikázott a hallgatóság soraiban, de ott hasztalanul kereste szellemi lélektársát, segítőjét és örökös támaszát. Aki mindig is bízott benne. Akiben ő is megbízott. Feltételek nélkül. Akivel együtt alkottak egy egészt. Együtt tették egymást azzá, ami miatt a jelenlévőknek zavartan keresgélniük kellett a szavakat, amikor vették a bátorságot, hogy megszólítsák őket. Ritka alkalmak voltak ezek. Kivételes pillanatok. Ünnepek…
Oldalra nézett, ahol végre megpillantotta őt.
Viktor egy függöny árnyékába húzódva nézte pártfogoltját. Összekapcsolódott tekintetük. Barátja cinkosan biztató kis mosollyal az ajkán, alig észrevehetően bólintott.
Megadta a jelet.
Szinte hallotta szavait, amelyeket az elmúlt hetekben -a felkészülés időszakában- annyiszor mondott neki, mélyen a szemébe nézve:
„-Minden rendben lesz. Nyugodj meg! Veled vagyok. Melletted maradok. Mindig…”
György hálásan biccentve mély levegőt vett és elkezdte monológját.

Jól rajtolt.
Meggyőzően, hitelesen, dinamikusan.
Kezdeti lendülete hatással volt hallgatóságára is. Bizakodó érdeklődéssel tekintettek rá.
Sodró eszmefuttatásait -látta rajtuk- hasztalanul próbálták követni.
Látta ezt. Mindig lemaradnak. Nem tudják beérni…
E felismeréstől még magabiztosabb lett. Fölényesen pillantott körbe, amikor új fejezetet nyitott meg. Az újabb és újabb gondolatmenetek gyorsvonat sebességével száguldoztak. Megelőzték egymást, kereszteződtek, egymásba fonódtak, villóztak. Lélegzetelállító volt. Követhetetlen…
A vele szemben ülők döbbent hallgatásba merültek. Egyetlen kérdés sem hangzott el, pedig máskor folyton félbeszakították. Rengeteg kínos, kellemetlen kérdést szoktak feltenni neki. Amitől ő mindig idegessé vált. Most ez is elmaradt. Látták, hogy nem tudnák kizökkenteni.
Látták, hogy felesleges minden próbálkozásuk. Felesleges és hiábavaló. Minden…
Megállíthatatlan volt.
Önmaga volt.
Szárnyalt.

A Főorvos szakította félbe. Szomorúan, kimerülten, halkan, de ellentmondást nem tűrően. Suttogva néhány szót váltott a mellette ülő meghívott pszichiáterrel, majd megigazította szemüvegét és megszólalt. Mondatai szinte szóról-szóra megegyeztek a múltkoriakkal:
-Köszönöm György, ennyi elég lesz! Sajnos semmi jóval nem tudjuk biztatni. Bár látunk előremutató jeleket az Ön állapotában, de az elmúlt fél éves intenzív terápia ellenére sem állt be olyan mértékű változás, amely lehetővé tenné kényszer-gyógykezelésének akár időszakos felfüggesztését is. Kérem, most ne csüggedjen el és soha ne adja fel a reményt! Mi bízunk Önben!

György szájzugából hosszú nyálcsepp kezdett lecsordulni. Hagyta, hogy letöröljék. Hallotta a fehér köpenyes ember szavait, de nem fogta fel értelmüket. Szerette ezt a csendes szavú férfit. Mindig kedvesen beszélt hozzá. Rámosolygott. Szívből, őszintén. Béke volt lelkében.

A Főorvos kisvártatva ismét megszólalt: -Nővérke, legyen kedves kísérje be a következőt!

Viktor megköszörülte torkát és az emelvényre lépett…

Forrás: LámpaVas