Egy ország önvédelmi reflexe az oktatását fenyegető veszélyek elkerülése érdekében erőteljesen és hatékonyon szokott működni. Ez még az olyan esetekre is érvényes, amikor szak-avatatlan intézkedések sorozatával már amúgy is a szakadék szélére sikerült sodorni a teljes oktatási rendszert, igénytelenné, közömbössé téve a benne szereplőket, bármelyik politikai oldalon is állnak. Van azonban egy olyan határ, aminek az átlépése a teljes politikai vezetés bukását eredményezi, még akkor is, ha az érintettek nagy része az adott kormányra szavazott.

Fokozatos leépülés

 

A magyar (felső)oktatásban a II. világháborút követően a jobbítás szándékára hivatkozva, elképesztő károkat okozó átalakításokat (reformokat?) hajtottak végre.

Ma már kevesen emlékeznek a szakérettségire, ami nem speciális érettségit jelentett, hanem a négy éves középiskolai tanulmányok gyorsított (pár hét alatt történő) elvégzését takarta. Az akadémikusok is akaratuk ellenére keveredtek azon akadémistákkal, akik szintén pár hetes gyorsakadémia elvégzése után lehettek vezető egyetemi oktatók.

Nem csoda hát, ha az oktatásügy új nábobjai az utánpótlás kérdésének eldöntésekor maguk mellé általában náluk még gyengébb képességűeket vettek fel, azaz megindult a lappangó felhígulás, amelyet az 1990 utáni felvételi liberalizáció csak gyorsított. Jelenleg minden szinten el vagyunk látva ezekkel a „káder” után-gyártott „szakértőkkel”, azaz ilyen téren az országunk már „túlképzett”.

A megrendelő minden esetben a politika volt, s a végrehajtásból nagyobbrészt kihagyták a szakembereket.

Összességében megállapíthatjuk, hogy az oktatásügyben (valamennyi szegmensében) egyre több olyan ember dolgozik, akik nem szakmai elhivatottságból kerültek oda, hanem „jobb híján”, ennél fogva a bérrendezés náluk különösebb teljesítmény növekedéssel nem is fog járni.

Gyülekeznek a viharfelhők

Az oktatásunk újabb jelentős mértékű átszervezés előtt áll. A tervekről egy tanulmányból értesülhetünk, már aki ehhez hozzájut. Jelen írásommal azokat is szeretném figyelmeztetni a várható fejleményekre, akiknek nem állt módjában megismerni a tervezetet.

(Akik csak arra kíváncsiak, hogy milyen, eddig nem publikált „reformokat” kíván a kormány bevezetni, azok „ugorjanak” „Az oktatási kormányzat tervezett felsőoktatási reformjai” című fejezetre. Akinek több ideje van, az folytassa tovább az olvasást.)

Egy, az oktatásunk jelenlegi siralmas helyzetével foglalkozó cikkem eljutott az illetékes miniszterünkhöz, és államtitkárához, aki válaszra méltatott, s elküldte a

„Fokozatváltás a felsőoktatásban” című, a Kormányunk által elfogadott felsőoktatási stratégiának nevezett anyagot.

Hozzáteszem, hogy olyan irománnyal nem szoktam foglalkozni, amelynek nem tüntetik fel a szerzője (szerzői) nevét, a keletkezése dátumát, az anyag kiadóját, és az eddigi bírálók nevét, mert a „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című anyagról mindez elmondható. Az Államtitkár úr kísérőlevele azonban kíváncsivá tett.

Ezen túlmenően azért is ragadtam tollat, hogy minél több emberrel megismertessem a Kormány tervezett oktatási változtatásait, megismerés és véleményalkotás végett.

Összességében előre szeretném figyelmeztetni minden – a jövőnkért felelősséggel érző – honfitársamat a közelgő veszélyre, amit újból reformnak titulálnak az alkotói.

Csak erős idegzetűeknek

Elöljáróban leszögezem, hogy ez az írás nem egy szórakoztató novella, hanem egy nehezen emészthető (és hosszú) szakanyag, de egyszeri elolvasása képet ad Önnek a jelenlegi felsőoktatás terveiről, szakmai színvonaláról.

A külső megjelenésre a szerencsétlenül díszített reklámfüzetnek tűnő könyvecskének már a címével is problémám akadt. Ugyanis mikor váltunk fokozatot? Ha jó irányban haladunk, csak lassan, ilyenkor célszerű nagyobb fokozatra kapcsolni. Jelen esetben viszont stratégiaváltásra lenne szükség, hiszen ha a jelenlegi irányba haladunk, nemsokára csúfos következményekkel számolhatunk (igaz, hogy a kormány jelenlegi tervezete még nagyobb veszélyeket rejt magában).

Sajnálatosnak tartom, hogy egyes szövegrészek magyarra fordítását a szerzők szakmailag kritika nélkül átvették (mint a címbeli „Fokozatváltás” szót is). De ilyen az anyag nagy részén átvonuló a „Célkitűzés Indoklás, Akciók” hármasa, ami mint „szamárvezető”, lenne hivatott segíteni az olvasót, a magyarul sokkal érthetőbb, „Mit, Miért, Hogyan” tagolás helyett.

Az iromány maga egy stílustanulmány, ahol a tudományoskodó kifejezések tömkelege mellett (1) lírai magyarázatok (2), pongyola kifejezések, közhelyek, és a szocializmusban megutált szájbarágó „pajtáskodások”(3), érthetetlen-, üres kijelentések (4), hazug szólamok (5) keverednek egymással.

Meg kell jegyeznem, hogy az idézeteket dőlt betűkkel írom, tartalmuk-, értelmük- és értelmezhetőségükért felelősséget nem vállalok, viszont kénytelen vagyok néhány idézetet közölni, azért, hogy érzékeltethessem az iromány „auráját”.

(1). Minden stratégia annyit ér, amennyire sikeres az implementálása, a prioritások mentén megfogalmazott akciók végrehajtása. A jelenlegi rendszerbe történő beavatkozás szinergikus módon történik meg.

 

(2). A felsőoktatás egy robosztus, nehezen változó rendszer, átalakulásához hosszú időre van szükség.

 

(3).A körülöttünk lévő világ folyamatosan változik, a kihívások egyre nagyobbak, és a mostani felsőoktatási koncepciót is annak fényében kell megfogalmazni, hogy milyen társadalmi-gazdasági megatrendek látszanak az elkövetkezendő egy- másfél évtizedre.

 

(4). A technológiai fejlődés befogadásának alapvető feltétele, a szervezetek alkalmazkodó képességének, innovációs kooperációs készségének növelése. Ez nem lehetséges a társadalmi viselkedés, attitűdök megértése nélkül.

 

(5). A felsőoktatás a nemzetgazdaság versenyképes ágazata, a benne dolgozók az átlagnál magasabb elismertségnek örvendenek, a munkaerő-piaci megbecsültségük igen magas.

A szerzők elfejtették (vagy nem is tudták), hogy vastagon szedett kiemeléseket akkor szoktunk alkalmazni, ha azoknak kiemelt fontosságot akarunk tulajdonítani, egymással logikai összefüggésben vannak, akár a gyorsolvasásban is segítenek (6).

(6). Egy fejezeten belül az alábbi két kiemelés van:

A munkaerőpiaci igényeknek megfelelő képzés azt jelenti, …

Az intézményrendszer működési hatékonyságának növelése mind a képzési kutatási tevékenységet, mind a ….

A szerzők szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy egy táblázat főképp számokat tartalmaz, amelyek segítik az olvasót a tények egzakt összehasonlításában, megkönnyítik a szóban forgó téma megértését, egyszerűsítik a téma bemutatását. Jelen anyagban a grafikonnak-, vagy ábrának sem nevezhető megjelenítési formákat táblázatnak titulálják (7).

(7)

A bemeneti és kimeneti jellemzők közötti korreláció mértéke

	Diplomások aránya a lakosság körében	Lemorzsolódás mértéke	Végzés átlagos időtartama	Magas társadalmi megtérülés vs. egyéni haszon
Magasabb PISA pontszám	++	– –	–	+
Egy oktatóra sok hallgató jut	– –	++	+	– –
A finanszírozás a hallgatót követi	++	++	–	–
Inkább ösztöndíj, mint diákhitel	–	–	++	+
A hallgató részt vállalnak a képzés költségéből	++	—	– –	–

A mezők színezése annak megfelelő, hogy az adott összefüggés kívánatos, vagy éppen kerülendő. (Zöld: előnyös, piros: nem kívánatos, sárga: óvatosságra int.)

A számon kérhetőség miatt egy táblázat fejlécében célszerű lett volna feltüntetni az adatokra vonatkozó induló-, vagy a záruló időpontot. Ha viszont a jelenlegi helyzetet nem ismerik (felmérés alatt), a növekedés ütemével lehettek volna gálánsabbak is, valami plusz 20 %. (8).

(8)

Teljesítménymutatók

	Kiindulási érték	Célérték
Felsőoktatási, kamarai, önkormányzati kollaborációk/ egyeztető fórumok száma	2	12
Spin-off cégek száma	Felmérés alatt	+ 20 %
Kreatív városi stratégia, amelyek végrehajtásában részt vesz felsőoktatási intézmény	2	5
Modellértékű, bemutató funkciót ellátó felsőoktatás energetikai felújítás/ passzív közintézmény	2	10
Felsőoktatási sport és testmozgás, valamint egészségfejlesztő és egészségnevelő szolgáltatásban részt vevők száma	Felmérés alatt	+ 20 %

A felsőoktatás jelenlegi állapotát általánosságban világszínvonalúnak tartják, kivételt képeznek azok az esetek, amikor valamin változtatni kívánnak. Ilyenkor az anyag más részében egyébként jónak tartott rendszer is rossz (9.).

(9). „(a Bolognai rendszer kritika nélküli interpretációja, a tömegképzés érdemi kontroll nélküli támogatása, a munkaerőpiaci igényektől történő eltávolodás, a felsőoktatási autonómia hibás értelmezése, az intézményi integráció és a képzési szerkezet átgondolatlan kialakítása) a felsőoktatás szinte minden elemében egy alacsony hatékonysággal működő rendszerhez vezetett.”

 

Úgy vélem, az egész tervezetben csupán ez a négy és fél sor állja meg a helyét.

Összességében az egész anyagból kitűnik, hogy több szerzője volt, akik az elképzeléseiket egymással nem egyeztették, s ezt a szerkesztő sem tette meg. Így az anyagban egymásnak ellentmondó állítások-, tervek vannak.

Egyértelmű és egyedülálló értéke a „tanulmánynak”, hogy nem találtam benne nyelvtani hibát. A szerzők viszont előszeretettel használtak idegen szavakat, de szerencsére nagyrészt helyes szövegkörnyezetben.

Összességében nem lehet csodálkozni, hogy a „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című iromány szerzői nem kerültek feltüntetésre, nem adták hozzá a nevüket.

Mennyire lehet ártalmas az autonómia?

Gyakran hivatkoznak egyetemi körökben az autonómiára, amely a külső káros hatásoktól (politikától) védi meg az intézményt, és nagyfokú önállóságot ad annak vezetői részére.

Tisztázzunk valamit. Aki fizeti a zenészt, annak a nótáját fújják. Ez az elv érvényesül nagyjából mindenütt a világon, persze jelentős eltérések lehetnek az egyes intézményeknél.

Magyarországon 1945 óta a rendszerváltásig csak névleg volt autonómia, a felsőoktatásban a leglényegtelenebb esetekben is a politika döntött kénye, kedve szerint.

A rendszerváltást követően nagyfokú önállóság „szakadt rá” a felsőoktatásra, melynek egyik oka volt, hogy végre lehetett „levegőt venni”, a másik oka pedig az aktuálpolitika olyan fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, mint a privatizáció és egymás csesztetése.

A felsőoktatás aktuális vezetése pedig maximálisan élt az autonómia adta lehetőséggel. Ennek eredményeként az „intézményfejlesztés” példátlan méreteket öltött. Az intézmények száma megháromszorozódott, van olyan egyetem, ahol a karok száma ötször annyi lett, mint ’90 előtt volt. A felvételi rendszer is liberalizálódott, azaz bőven hármas (illetve 3,5-ös) átlag alatt is be lehetett jutni valamely főiskolára (illetve egyetemre). Az oktatást ugyanis nem a piac szabályozta, hanem a diákok után kapott „fejpénz”, így az sem meglepő, hogy 3-8 diák számára már indítottak szakot is.

A nagy autonómia szellemében a magyar felsőfokú oktatás lényegileg azt csinált, amit akart. Aki a tűzhöz közel volt évente többször is körbe utazhatta a Földet, aki nem, annak krétára sem futotta.

Parttalanná vált az egész rendszer, hivatalosan senkit nem érdekelt, hogy a diákokkal, mint „végtermékkel” mi lesz, még szerencse, hogy az oktatás piacosodása során taníthatott, aki tényleg tanítani akart, s okosodhatott a tényleg tanulni vágyó.

Ha valaki vitatná a fentiek igazságtartalmát, ismerkedjen meg a PISA jelentéssel, miszerint 34 vizsgált országból az „előkelő” 31. helyet foglaljuk el, vagy várja meg valamelyik angliai pub-ban, hogy valamelyik felszolgáló kihozza – nem a megszerzett diplomáját, hanem – az Ön sörét.

Összességében megállapíthatjuk, hogy amikor az autonómia szellemének érvényesülését azokra bíztuk rá, akiknek ebben illetékeseknek kellene lenniük, akkor teljes lett a káosz.

Kézi vezérlés, „külsősök” bevonása

Jön a „játékrakás”, becsengettek.

A jelenlegi kormány hosszú távra „beásta magát” a hatalomba, és így futott arra ideje, hogy felfigyeljen a felsőfokú oktatás panaszaira. Rájött, hogy a (pénz)szivattyút szabályozni kell. Ha már fizet az állam, akkor játsszák az ő nótáját. Ennek a szándéknak az első megtestesülése a KLIK létrehozása- és a kancellária rendszer megalkotása volt. A KLIK már „fényesen bizonyította”, miszerint nemhogy alkalmatlan annak végrehajtására, amire szánták, hanem kifejezetten károkat okoz az egész oktatásban. A kancellárokat pedig a bibliai apostolokhoz hasonlóan megbízások végrehajtására küldték ki. A KLIK és a kancelláriátus rendszere nem egyéb, mint a pénzelosztó hatalom uralmának biztosítéka. Ennél fogva egyik sem segíti az oktatást, annak jobbá tételéhez semmi köze nincs.

A jelenlegi – fokozatváltásnak nevezett – rendszer számos ál-liberális, kipróbálatlan, a józan logikával ellentmondó intézkedést kíván bevezetni.

A program felzárkóztató képzéseket akar indítani, ugyanakkor biztosítani akarja a felsőbb szintű képzésből az alacsonyabb képzési szintre történő bekapcsolódást. Ezen törekvéseket volt hivatott kezelni egykoron a felvételik rendszere, miszerint a felvételi biztosította a felsőoktatásba bekerültek értelmi színvonalát, minimalizálva a lemorzsolódást.

Józan, paraszti ésszel a felsőfokú képzést megelőző 12 tanulmányi év tekinthető felzárkóztató programnak, azaz, aki ennyi idő alatt nem lett „egyetemképes”, az ezzel bizonyította, hogy vagy alkalmatlan, vagy lusta. Ha az ilyen fiatal fel akar zárkózni, tegye meg, saját erőből és forrásból.

A tanulmány egyetlen, előremutató intézkedés bevezetését tervezi, mégpedig, hogy gyakorlati szakembereket von be az oktatásba. (Ezt az alábbiak szerint fogalmazza meg: Gazdasági szereplők becsatornázása szabályozási eszközökkel.) Ez a szándék igazán akkor lenne hatékony, ha az egyetemi képzésben újból megfelelő hangsúlyt kapna a gyakorlati képzés, de ennek lehetőségét, és szükségszerűségét óvatosan messze elkerüli a „tanulmány”. (Jelenleg sok intézményben olyan elenyésző a gyakorlati oktatás aránya, mintha a jogosítvány megszerzésekor nem kellene gyakorlati vizsgát tenni.) Ebből kiindulva a képzésbe bekapcsolni kívánt gyakorlati szakemberek kiválasztása is kétségeket kelt, hiszen félő, hogy nem a piac kiválasztó szerepe érvényesül, hanem a jól megszokott elvtársiasság alapján működő „egymást megbízzuk” elv, a hatalomhoz hű, feltétlen lojalitás.

Összességében megállapítható, hogy a Kormány minden eszközt megragad az oktatási rendszer kézbentartásához, ha tetszik az érintetteknek, ha nem (márpedig a tanügy csaknem minden állampolgárt érint valamilyen szinten).

Az oktatási kormányzat tervezett felsőoktatási reformjai

Az egyik korszakalkotó intézkedés, a be- és kimeneti kompetencia teszt bevezetése. Ezt, a gyakran felháborítóan ostoba döntések meghozataláról elhíresült Unió irányelvei alapján kívánják végrehajtani. Ennek megfelelően a felsőfokú tanulmányok megkezdése előtt, majd azok befejezését követően úgynevezett kompetencia teszteket íratnak a „jelölttel”, vizsgálva azt, hogy a tanulmányainak volt-e eredménye, s ha igen, milyen.

Nem tudni még, hogy az egyetemi minősítések, vagy a kompetencia tesztek lesznek-e perdöntőek egy felsőfokú oktatás elvégzésénél, vagy egyáltalán összehangolják-e a kétféle minősítést. A kompetencia tesztek bevezetése felveti annak gyanúját, hogy az Uniós egyetemek, főiskolák minősítési (osztályzási) rendszere nem megbízható, ezért van szükség egy ilyen megmérettetésre. Persze kérdés, hogy mi-, vagy ki garantálja, hogy a kompetencia tesztek objektívek lesznek, vagy legalábbis megbízhatóbbak, mint a több száz éves értékelési módszerek. Vélhető, hogy ebben az esetben is az uborka görbületének uniós előírásairól van csak szó, amelyet a „szakavatott” magyar felsőoktatási irányítás kritika nélkül, szolgaian átvesz. (Így történt ez a bolognai rendszer bevezetése esetén is, amikor a felsőoktatásunk irányítói szakismeretük teljes birtokában, felelősen döntöttek, mint utóbb kiderült – ismét csak – rosszul.)

A másik reform sokkal veszélyesebb, mert a bevezetése/kiépítése évtizedekre tönkreteheti a teljes magyar felsőfokú oktatást. Ez pedig az un.

Oktatási térszerkezet kialakítása, azaz a „közösségi” főiskolák rendszere, országos lefedettség biztosításával, teljes térszerkezet kialakításával. Erőssége a széles lefedettség biztosítása székhelyek és telephelyek vonatkozásában, olyan helyeken, ahol nincs jelen a felsőfokú képzés kínálata.

A települések helyett Funkcionális Városi Térségeket (továbbiakban: FVT) szükséges a térstruktúra alapegységének tekinteni.

 

Gyengébbek kedvéért ez közérthetően annyit jelent, hogy minden utca végében lesz egy „főiskola”, azaz a lakosság aránya alapján egyetemi- és főiskolai konzultációs központok kialakításával kell biztosítani az ország teljes lefedettségét.

Megjegyzés: Jelenleg a 72 felsőfokú oktatásban (az évismétlőket nem számítva) egyszerre 400-450 ezer diák tanul, ami intézményenként 5,5-6 ezer hallgatót jelent. Ha további képzési helyeket építünk ki, egy „átlag képzési helyre” egy nagyobb mozi nézőinek megfelelő hallgató jut majd.

A „tanulmány” írói maguk sem tudják eldönteni, hogy egyáltalán van-e szükség felsőoktatásra. Nézzünk néhány erre vonatkozó megállapítást!

1. Technológiai lehetőségeink exponenciálisan bővülnek, a 2025-ben 5 milliárdnyi okos telefon révén az egész világ közvetlen kapcsolatban áll majd egymással, bárhol, bármikor a „felhő” szolgáltatásokon keresztül. Az emberiség tudásanyagának jelentős része digitális formában elérhető. A tér és idő összemosódik, a világ még inkább urbánussá válik.
2. A csökkenő születések miatt az érettségire épülő alapképzésre egyre kisebb lesz a közvetlen igény. A hallgatók fele már nem közvetlenül az érettségi után felvételizik.

      (E két állítás között semminemű logikai összefüggést nem érzek.)

1. A tanulás folyamatában egyre kevésbé számít a térhez kötöttség. A képzés helyhez kötöttségét virtuális, kollaborációs platformok váltják fel. Ahol on-line gyakorlat és kutatás végezhető.
2. A jövőben a képzéseken belül az alapképzés súlya jelentősen csökken, és az át-, illetve a továbbképzés, valamint a fizikai jelenlétet nem, vagy kisebb mértékben igénylő képzési forma, a levelező és távoktatásban elérhető képzések szerepe nő.
3. Végül egy érdekes megjegyzés: Amennyiben a hallgatók részt vállalnak a képzési költségeikből, nő a diplomások aránya a társadalomban.

 

A közösségi főiskola ott jöhet létre, ahol belátható közelségben nincs jelen a felsőfokú képzések kínálata, ahol üzleti alapon és fenntartható módon nem tudta a lábát megvetni a felsőoktatás. A közösségi főiskola fenntartója egy, – a helyi felsőoktatásban elkötelezett – önkormányzat(ok), egyház(ak), gazdálkodó szervezet(ek) által alapított szervezet. A képzési infrastruktúra működtetésére a közösségi főiskoláknak lehetnek saját alkalmazottjai.

 

Röviden és érthetően. A közösségi főiskolák oktatóit a vonzáskörzetben működő főiskolák (és egyetemek) „adják össze”. A fenti módon kialakított – nevezzük – konzultációs központok biztosítják a szükséges diák-tanár kapcsolatot, amely helyeken minimális adminisztrációt célszerű működtetni.

Közösségi főiskolák csak olyan településen létesülhetnek, ahol nincs egyetem, vagy főiskola.

A kormány csak a felsőoktatáshoz való teljes körű hozzáférés céljának szempontjából releváns településeken támogatja a közösségi főiskolák létrehozását.

Megnyugodhatunk tehát. A jövő fiatalsága gyalog-, vagy kerékpárral is megközelítheti a közösségi főiskolának nevezett intézményt (a mozgás ugyanis tisztíccsa az elméjüket), s kollégium helyett nyugodtan maradhat a „mamahotelben”, mindaddig, amíg a kompetencia teszt ki nem deríti, hogy ő egy érett, okos ember.

A „tanulmány” gyönyörű rajzokat mutat be, azaz Magyarország térképén – mint ábrán – teszi érzékelhetővé a leendő térstruktúrát, a Funkcionális Városi Térségeket (FVT), mint a térstruktúra alapegységeit, a virtuális kollaborációs platformokat. Amint az ábra-sorozatból kitűnik az állami-, egyházi-, vagy magánegyetem hallgatói létszáma 5-20 ezer között, a főiskoláké ezer és tízezer között-, míg a székhelyen kívüli kar, fakultás ezer- és háromezer között fog mozogni. Az ország területi felosztása pedig az alábbi lesz:

• nemzetközi jelentőségű metropolisz térség (nemzeti kiválósági központokkal),
• nemzeti jelentőségű funkcionális nagyvárosi térségek,
• regionális jelentőségű funkcionális középvárosi térségek,
• klasszikus kis- és középvárosi térségek,
• mezővárosi központú térségek.

Ugye, milyen pompázatos?

Mi a garancia a fentiek megvalósítására?

A választ „Az intézmények felső szintű irányítási rendszerének átalakítása” című fejezetben találhatjuk meg.

Amint arra a korábbiakban utaltunk, az autonómia korlátlan visszaélésekre ad lehetőséget, amellyel az elmúlt 25 évben előszeretettel éltek is az intézmények. Ennek megfelelően elengedhetetlen valamilyen szintű szabályozás, amiről a Kormány gondoskodni fog. A „Tanulmány” szerint az alábbi formában:

Célkitűzés: a külső érdekeltségi kör (fenntartó, társadalom) megjelenítése az intézmény irányításában, az akadémiai és gazdasági döntési kompetenciák szétválasztása.

Indoklás: A rektor és a Szenátus kompetenciája az akadémiai és tudományos ügyekre vonatkozó, stratégiai döntések meghozatalára terjed ki.

Az intézmény gazdálkodásával és napi működésével kapcsolatos jogkörök a kancellár hatáskörébe tartoznak. A fenntartó által delegált gazdasági-társadalmi megbízottakból álló 5-7 tagú „Konzisztórium” – amelyek szavazati jogú tagja a rektor és a kancellár, és tanácskozási joggal részt vesz a hallgatók képviselője – véleményt nyilváníthat bármely, általa szükségesnek tartott tárgykörben… .

A fenti szétválasztás biztosítja a fenntartó és a külső érdekeltségi kör (gazdaság, közösség) érdekeinek megjelenítését, … az oktatás és a kutatás Alaptörvényben rögzített autonómiáját.

 

Tehát az állam által kinevezett kancellár, s a szintén állam által megbízott konzisztórium felel a gazdasági-stratégiai döntések meghozatalában, ezzel is biztosítva az intézményi autonómiát(?), amiért az állam által kinevezett rektor a felelős. Így már tiszta sor, hogy mit értünk autonómia alatt, és hogy működik az?

De lépjünk tovább!

Célkitűzés: a rektor és a kancellár irányítási, értékelési és motivációs rendszerének megteremtése.

Indoklás: A rektor és a kancellár (a szenátus és a konzisztórium) együttműködése a hatékony intézményi működés alapfeltétele.

Akciók: Ki kell dolgozni mindkét funkcióra vonatkozó teljesítményalapú minősítési rendszert, az irányításukra vonatkozó operatív rendszert, valamint a célkitűzéseken alapuló ösztönző bérrendszert.

 

Egy átlagos állampolgár azt hihetné, hogy a rektor és a kancellár esetében ezek a követelmények és feltételek már kidolgozottak, hiszen már régen bevezetésre került a kettős irányítási megoldás. Szembesülnünk kell tehát azzal, hogy a rendszer már működik, de a működtetési feltételek még nincsenek kidolgozva.

Ássunk még mélyebbre!

Józan, paraszti ésszel, a halandó feltételezhetné, hogy 1367 óta (legalábbis Magyarországon) teljesítményelvű oktatás működik. Az alábbiak szerint ez tévedés:

 

Ki kell dolgozni a teljesítményközpontú előmeneteli rendszert. Közalkalmazotti törvényt kell alkotni. Ki kell dolgozni az oktatók-kutatók érdekeltségi rendszerét.

 

Eddig hogyan működött a felsőoktatás? Ezek szerint minden rossz volt? Eztán pedig minden jó lesz? Mi erre a garancia? Kik reformálják meg a felsőoktatást? Miért kell egy speciálisan magyar rendszert kidolgozni? Vagy vannak olyan országok, ahol évtizedek óta működik egy ilyen rendszer?

Összességében megállapíthatjuk, hogy mindenkinek jogában van, hogy oktalan-, buta ember legyen. Jogában áll bárkinek, bármilyen marhaságot kitalálni. Ők nem hibáztathatók, de akik hagyják az ilyeneket tevékenykedni, azokat kell felelősségre vonni. De a jóváhagyó hatalom, az általa pártolt helytelen elképzelésekért miként fogja önmagát felelősségre vonni?

„Nekrológ” helyett

A kormány tanügyi vezetése „érdekes” bejelentéseket tett a minap.

1. A kisiskolások leterheltségének csökkentése érdekében az elemi első két osztályában harminc perces órákat vezetnek be.
2. Kötelező óraszámcsökkentést terveznek.
3. Eztán a szülők is belebeszélhetnek a tantervek kialakításába.
4. Bevezetik a legújabb NAT -ot.

Ekkora amatőrizmust még egy átlagos állampolgárról sem illő feltételezni, amekkorával a jelenlegi tanügyi vezetésre jellemző.

A „Fokozatváltás …”-nak titulált „reformok” gyűjteménye, valamint a most bejelentett – az alapképzésre vonatkozó – változtatások oly mértékben rugaszkodnak el a józanész által diktáltaktól, hogy már joggal feltételezhetnénk a szándékos károkozás tényét.

A 30 perces órákkal kapcsolatban pontosítás hangzott el. Ezek is 45 percesek lesznek, de 30 perc után – ha lankad a figyelem – a nebulók énekelhetnek, tornászhatnak, cseveghetnek a tantárgy témájától függetlenül.

Összességében megállapíthatjuk, hogy az oktatási kormányzat évek óta előbb beszél, aztán gondolkodik.

Az eddigi károkozások gyűjteménye. Javaslatok.

A magyar oktatásügy vezetése 1945 óta számos változtatást („reformot”) vezetett be, amelyek rosszak voltak, kárt okoztak az egész országnak.

Ilyenek voltak:

• Nat I., Nat II. stb.,
• a technikumok, felsőfokú technikumot megszüntetése,
• a többkampuszú intézmények létrehozása,
• az egykampuszú intézmények visszaállítása helyett, más alapelveken, de újabb több székhelyű intézmények létrehozása,
• az egyetemi felvételi rendszer eltörlésével párhuzamosan a felvételi rendszer korlátlan liberalizálása,
• a gyakorlati oktatás minimálisra csökkentése a teljes képzési időn belül,
• a vizsgák letételének liberalizálása (egymásra épülő tantárgyak rendszerének felrúgása),
• „büfé”- szakok bevezetése,
• a bolognai rendszer bevezetése (nem önállóan kitalált oktalanság).

Csak olyan reformokat vezessenek be, amelyek már több országban is hosszabb időre kiállták a próbát! Minden egyéb újítást csak szűk körben próbáljanak ki, s csak bizonyított esetekben terjesszék ki a hatályukat.

Hozzanak létre több szintű, széles körű grémiumokat, akik részt vesznek a döntés előkészítésben, véleményezési és vétójoggal. A grémiumok tagjait a felsőoktatási intézmények válasszák- és delegálják, s ne a felsőirányítás jelölje ki őket, mert akkor nem fog jól működni (amint a jelenlegi helyzet is tükrözi).

Összességében leszögezhetjük:

A Kormány most a fizetések emelésétől várja a megoldást. Szükség van arra is, de legalább ennyire fontos a nyugodt munkahelyi körülmények megteremtése, a szakavatott vezetés biztosítása, hogy oktatni öröm legyen.

Felfoghatná végre a Kormány, hogy a párton kívül is vannak szakemberek, nemcsak (rájuk) szavazók. Megérthetné, hogy a szakértelem többet ér, mint a feltétel nélküli kormányhűség. Ha pedig ezeket képtelen belátni, ne csodálkozzon, ha mindebbe előbb utóbb belebukik. Ezt csak magának köszönheti.

A rájuk szavazókat azonban mindezzel cserbenhagyja, ami viszont össztársadalmi ügy.

(V.Zs).
Összefogás Magyarországért Párt oktatáspolitikai szakértője.
2016 június 20.
 
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)