„Nem vagyok hülye, Mr. Stokes!” – avagy Mennyi az annyi?

A múltkor hallottam egy nagyon érdekes okfejtést. Aszongya az elégedetlenkedő állampógár, hogy x évvel ezelőtt vette fel a hitelt, akkó annyi vót a svájci frank amennyi, amit úgy egyébként nem is kapott a kezeihez, de még csak nem is látott, akkó’ most mit gyünnek neki itten valuta árfolyamokkal meg hogy esett a forint? Hol érdekli őt, hogy most mennyibe kerül a svájci frank? A bank akkó’ kifizette, nem?

Tényleg! Most, hogy így belegondolok, ez lehetne a bank kockázatvállalása, ne csak mindig mi, szerencsétlen csórikáim viseljük a terheket! Most is van ugyan olyan feltételrendszer, ahol az adós fix összegű havi törlesztő részletet választhat, ám az árfolyamkülönbségek szeszélyes változásaiból kifolyólag ilyenkor a törlesztés futamideje emelkedik meg. Ha jobban belegondolok, ez baromi igazságtalan. Főként olyan időkben, amikor például a tőzsdéken arra is lehet fogadni, hogy minek mennyi idő múlva milyen ára lesz. Mondjuk aszondaná a hitelt nyújtó pénzintézet, hogy a hitelfelvétel napján esedékes árfolyamon kell az összes havi törlesztő részletet törlesztenie az adósnak a futamidő változatlanul hagyása mellett.

A törlesztés természetesen forintban zajlana, hiszen a svájci frankot továbbra sem látta az ügyfél, kezeihez nem kapta. Egyébiránt a devizahitelezés gyakorlatának eme sajátos momentuma arra utal, hogy nagy valószínűség szerint ismételten át lettünk verve, azaz tulajdonképpen forint hitelt kaptunk, aminek az égadta világon semmi köze sincs a svájci frankhoz, csak a törlesztésen bezsebelhető haszon kedvéért kötötték hozzá a nyugati valuta árfolyamához. Talán ez az oka annak, hogy forintban kell törleszteni a devizahiteleket, és talán ezért fordulhatott elő az is, hogy nem engedélyezték Magyarországon azt a hitelezési formát, melyet egy külföldi pénzintézet honosított volna meg, nevezetesen, hogy euróban hitelezett volna, kézhez is kapta volna a hitelfelvevő az eurót és euróban is törleszthetett volna.

A rögzített árfolyamon és a futamidő változatlanul hagyása mellett történő hiteltörlesztés egyfajta banki kockázatvállalásként funkcionálna. Ha árfolyamesés van, istenkém, így járt a bank. A jelen felállás szerint ugye a pénzintézet tárja szét tanácstalanul a karjait (képletesen szólva) és mondja azt a hivatalos üzeneteiben csak „Tisztelt Ügyfelünk”-nek szólított baleknek, hogy „Istenkém, így jártál! A szakértők pedig egyetlen egy alkalommal sem felejtik el hozzátenni, hogy talán gondosabban kellett volna eljárni a hitelfelvételnél, már ami a kockázatvállalást illeti.

Nem tudom figyelsz-e? A kockázatvállalás, mint olyan, felettébb sajátos tevékenység ám, asztat minden esetben csak és kizárólag neked, mint „Tisztelt Ügyfél”-nek kell vállalnod és viselned. A pénzintézet, nos, hát az általában mossa kezeit és valami olyasfélével üti el a dolgot – úgyis mondhatnám, hárítja el magától a bajt – hogy hát ők igazán nem tehetnek róla, a forint árfolyama mán csak ilyen, folyton változik ide meg oda. Most éppen esett. Jócskán.

A Csengetett Mylord című örökbecsű angol sorozat kissé bugyuta, ám számolni annál jobban tudó kis inas legénye, a félszeg Henry jutott az eszembe. Talán emlékeznek a „Részvények” című részre, ahol is Lady Levender egyik gyengébb pillanatában Henrynek ajándékozza a Union Jack gumitársaság részvényeit, amit Stokes, a vérbeli tőzsdejátékos szerepkörében tetszelgő komornyik már jó előre eladott Sir Ralphnak. Természetesen úgy, hogy a részvények még nem voltak a birtokában. Ezért írtam az imént, hogy vérbeli tőzsdejátékos. Mintha csak egy valódi tőzsdei spekulációnak lehetnénk szem- és fültanúi:

Henry:   Az áll itt kétszáz egy fontos részvény.

Stokes:   És ezt neked adta?

Henry:   Igen. Jól tudja, milyen!

Ivy:   Ó, Henry, milyen szerencsés vagy, Henry!

Stokes:   Igen, szerencsés fickó vagy, Henry, mert ismerek olyanokat, akik gyűjtik az ilyen papírokat. Szeretik ezt az aranyozást a sarkoknál körbe és ezt a piros pecsétet. Kiakasztják a falra a rohadt házukban.

Henry:   Tényleg?

Stokes:   Igen, adnának érte akár 10 fontot is!

Henry:   Mennyit?!

Stokes:   Fölmennének még 15-ig is.

Ivy:   Mr. Stokes!

Stokes:   Hallgass, Ivy!

Henry:   Több, mint egy évi bérem!

Ivy:   És több az enyémnél is!

Stokes:   Akkor egyezzünk meg, adok érte 15 fontot!

Henry:   Az nem jó, az áll itt: 200 egyfontos részvény! Megtanultam szorozni. 200 szor 1, az 200! (Ivy fejben utánaszámol)

Ivy:   Ez így van, Henry!

Stokes:   A részvények ára változik! Ezek darabja 5 egész 3 pennyt ér. Az annyi mint …. (számol) … hatvan font.

Henry:   62 font 10 Shilling.

Stokes:   Jól van. Akkor adok érte 62 font tízet!

Henry:   Nem értem az egészet! Azt mondja, kétszáz egyfontos részvény. Én kétszáz fontot akarok!

Stokes:   Ezt magyarázom! A részvények emelkednek, esnek.

Henry:   Ez nem az én hibám! Kétszáz fontot akarok, mert itt ez áll!

Stokes:   Jól van adok értük 200 fontot, na!

Henry:   Ez már jól hangzik! Tudom, hogy nem akar rászedni, Mr. Stokes!

Stokes:   Add ide a bizonylatot!

Henry:   Amikor a pénzt megkapom, addig megtartom!

Stokes:   Figyelmeztetőül, Henry! Ha a családból bárki tudomást szerez erről, elszedik tőled a részvényeket. Senkinek egy szót se! 200 font rengeteg pénz!

Henry:   Igen! Negyvenhárom biciklit vehetnék villanylámpával!

Stokes:   De nem teszed, ugye?!

Henry:   Nem vagyok hülye, Mr. Stokes!

Stokes:   Nem, nem vagy hülye, Henry.

Ez a kis párbeszéd rávilágít arra, hogy mammon világában ezek a különféle spekulációs hókuszpókuszok és úri huncutságoknak is beillő ügyeskedések mennyire félre tudják vinni az embert.

Szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az üldözési mánia egyben a túlélés zálogát is jelenti. Bizony, az efféle világban mindig hátra kell nézni, mikor, kik akarnak kést döfni a hátunkba. „Tudom, hogy nem akar rászedni, Mr. Stokes!” – hallhatjuk a népi naivitás gyönyörű és sallangmentes megképződését az ifjú (tudatlan és tapasztalatlan) Henrytől. Egy olyan világban, ahol a gazdaság működését, funkcionalitását és prosperáló képességét gyakorlatilag egy lutrira, egy szerencsejátékra tették fel, nem elég, ha kitűnően tudsz számolni vagy fejben összeadni. Ez ide messze nem elég! Mert ha kicsikét tovább is belenézünk a filmbe, a beszélgetés további részébe, ahol a kis Henry már nincs jelen, a tőzsdei spekuláción alapuló világrend leglényegesebb működései elveire derül fény:

Ivy:   Apa! Te átejtetted! Sir Ralph 5.000 fontot kínált neked!

Stokes:   Nekem kínálta és nem neki! 200 font több pénz, mint amit valaha látott.

Ivy:   De 200 fontod sincs, amit neki adhatnál! Kezdjük itt!

Stokes:   Azt hiszem, tudom, honnan szerzem meg!

Nemrégiben láttam egy nagyon érdekes előadást Drábik Jánostól, ahol a válságot valósággal lezongorázó Goldman Sachs pénzügyi buborékokat fújó technikáit vette górcső alá. Nem tehetek róla, de az Alf Stokes által elmondottak bizony kísértetiesen hajaztak a Drábik doktor által elmondottakra. A lényeg, hogy kinek kínálják a kínálnivalót annyiért, amennyiért kínálják, mert másnak bizonyosan nem annyiért kínálják. Még nincs meg rá a pénz, de már tudják, honnan (és legfőképp, hogyan) fogják megszerezni! Ma már az sem szükséges, hogy ténylegesen rendelkezz az adott értékpapírokkal, egyszerűen kikölcsönzöd, majdnem azt írtam papíron, de hát már minden fénysebességgel zajlik a világ különböző pontjain elhelyezett szervereken.

Te pedig mindeközben egyfolytában azt hajtogatod, hogy a magad kétszáz fontját akarod, mert itt az áll. Az aláírt papíron semmiféle valutaárfolyamokról nem tesznek említést, avagy ha igen, az a kizárólag Carl Zeiss optikával ellátott nagyítókészséggel elolvasható, általában az emberi szem számára már alig látható, értelmes szövegként semmiképpen sem értelmezhető, valószínűleg 4 pontos nagysággal szedett (ami már a nyomda számára is szinte megoldhatatlan kihívást jelentő), a pórnép által használt köznyelvben csak ún. „apróbetűs”-ként aposztrofált részben kerül elhelyezésre.

A forint árfolyama mán csak ilyen, ide-oda változik. De hát esztet mindenki tudja! És ez az a pont, ahol bevillan még egy kérdés. Mi a rossebér is nincs nekünk még eurónk? Tán csak nem azért, mert az uniós országok központi bankjainak kellett egy balek ország, ahol jó pénzért (értsd: az árfolyamváltozásokból fakadó szuper-extra profitot biztosító kamatért) meg lehet fialtatni a nyugdíjalapok és egyéb más tőketulajdonosok hatalmas pénztömegeit, akár gigantikus hitelfelvétel árán is? A magam részéről bizony hajlok afelé, hogy ez is benne van a dologban.

A legújabb híradások szerint 230 forintig is elmehet a svájci frank. Valami 140 körül volt, amikor hosszú hezitálás után be mertem vállalni az első hitelre vásárlandó nagyobb értékű ún. tartós fogyasztási cikket, az autót. Ezen a ponton rögtön két kérdés is eszembe jut.

Az egyik, hogy vajon meddig terjed az életszerű kockázatvállalás mértéke? Életszerű körülmények között mit nevezünk kockázatvállalásnak? A 64% körüli árfolyamesés, s ennek következtében a havi törlesztő-részlet emelkedése vajon még annak számít?

Aztán eszembe jutott még valami. Tessen mán mondani, hogy a rossebbe van az, hogy egy ún. teljes jogú európai uniós tagállam lakóit egy unión kívüli valutában, a svájci frankban adósítják el, nem pedig mondjuk a kézenfekvőnek tűnő közös valutában, az euróban?

Hangsúlyozni szeretném, hogy magam nem vagyok közgazdász, csupán a józan paraszti ész mentén próbálok ellavírozni itt a világválság farvizén, ha élhetek ezzel a csodás képzavarral. Mammon világában, ahol „az egy ember egy szavazat” demokráciáját az 1 $ 1 szavazat tőke és kamat által diktált, haszonmaximalizáló parancsuralmi rendszere váltotta fel, a Kabaré című musical mára már szlogenné vált jelmondata a kőbe vésett hitvallás.

„Money makes the world go around!”

Azaz, a „Pénz forgatja a világot!” vagy egy másik fordításban „A pénz körül forog a világ!”

Először volt a geocentrikus, azaz a Föld központú világkép. Aztán gyütt Kopernikusz, és véle a Heliocentrikus, azaz Napközpontú világkép. Darab idő múltán ránk virradt a Nagy Francia Elsötétedés, és a humanizmussal jött a Homocentrikus, azaz emberközpontú világkép, mely újkori kiadásában egyre inkább a görög Carpe Diem (eredetileg: használd ki az időt, a pillanatot, később inkább: élj a mának) életérzést igyekezett a magáévá tenni. Napjainkra pedig elérkeztünk az internesönel trendi lengvidzsül csak NEW WORLD ORDER (ÚJ VILÁGREND) néven emlegetett Dollár- és profitközpontú világképhez, ahol valóban a pénz forgatja a világot, s egyúttal a világ is a pénz körül forog. Ezért nagyon fontos az, amiről például Drábik János beszél, azaz a pénzuralmi rendszer működésének megismerése, ennek fontossága. Az már jó kiindulási alap, ha a kis Henryhez hasonlóan tudunk fejben összeadni, de ez még csak fél-siker, mert ha nem vagyunk tisztában a sebezhető pontjainkkal, az ellenfél erősségével, az ellene és a praktikái ellen való védekezés stratégiáját sem leszünk képesek kidolgozni. Még akkor is, ha az ország ma egy kicsi, sebezhető és kiszolgáltatott gazdaság képét mutatja, még akkor is, ha a lakosságnak egy tekintélyes részét adósrabszolgaságba taszították, még akkor is van lehetőség a kezünkben. Sokan vannak olyanok, akiknek először a túlélésre kell berendezkedniük, de legalább annyian vannak azok is, akik ennél már többet tehetnek. Sopronban a Kékfrankossal, a Magyarok Szövetségénél a magyar tulajdonú hitelintézettel valami elindult, elindul. A helyi pénz, vagy a kizárólag hazai tulajdonban lévő pénzintézet nem valamiféle ördögtől való dolog.

A régiségben áras népeknek nevezték azokat a nációkat, akiknek gondolkodásmódjuk, életük kizárólag a haszonszerzés körül forgott. Ma az ő szemléletük az uralkodó. Az „egyet fizet, kettőt kap!” vásárlásra, fogyasztásra ösztönző akciós szlogen helyett az egész világra kiterjedő válságra hivatkozva a „Többször fizet, egyszer sem kap!” adósrabszolgaság fenyeget. Buddha egyszer aszonta: „Legjobb az arany középút.” És milyen igaza volt! A végletekre általában különleges helyzetekben van szükség. Éppen ezért rejt hatalmas veszélyeket, amikor a szélsőségeket napi gyakorlattá akarják tenni, tartósan biztosan pusztulást és rombolást okoznak. A vagyoni különbségek világszerte soha nem látott méreteket öltöttek. Az olló szétnyílt és úgy tűnik egyhamar nem is fog összébb záródni.

Mammon világa arra is felhívja a figyelmünket, hogy csak összefogással érhetünk el eredményt. Például, ha mindenki kivenné a pénzét a bankokból, igen érdekes helyzet állna elő. Ez persze sohasem fog megképződni, hiszen a kamatkapitalizmust ma már életük természetes velejárójaként fogadják el az emberek, fel sem merül bennük, hogy a kamat tulajdonképpen egy erkölcstelenül képződött haszon, hiszen kizárólag abból fakad, hogy valakinek már amúgy is van pénze, tehát tőketulajdonos. A pénz, mint adósság című filmben az „Aranyműves meséje” kapcsán hívják fel a figyelmet a jelenleg működő bankrendszer két legalapvetőbb kérdésre. Addig nincs gond, amíg csak az aranyműves tudja, hogy ténylegesen mennyi is van a trezorban. A rendszer zavartalan működéséhez szükséges másik elengedhetetlen feltétel pedig az, hogy ne akarjon egyszerre mindenki a pénzéhez jutni.

Nos, ha a világ pénzrendszerének megismerését illetően sikerül magunkévá tenni a néhai Vlagyimir Iljics „Tanulni! Tanulni! Tanulni!” című gondolatát, talán módunk lesz rá, hogy ezt a pénz körül őrült sebességgel pörgő körhintát, ha nem is megállítsuk, de legalábbis lelassítsuk annyira, hogy ne szédüljünk. Ha pedig tisztába jövünk azzal, hogy 2×2 az minden ellenkező híresztelés ellenére még mindig 4, akármennyire is állítják, hogy az mán pedig 5 (biztos kamatot számoltak fel rá), akkor a kis Henryhez hasonlóan mi is elmondhatjuk, hogy nem vagyunk hülyék!

Ragaszkodjunk a magunk 200 fontjához, ha egyszer az van odaírva, bárhogy is győzködnek minket arról, hogy az valójában csak 62,10-et ér. Egyszer már láttuk hova vezet, ha nem állunk ki az érdekeinkért, gyakorlatilag játékpénzért (Francisco szóhasználata) semmiznek ki bennünket pillanatok alatt. Ezt hívták privatizációnak.

„Kétszáz fontot akarok, mert itt ez áll!”

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu