Nagypénteki történelmi gondolatok

Ma nagypéntek van, s minden évben újra és újra elcsodálkozhatunk, mi ez a bódult közöny a mi népünkben? Nincs még egy nemzet, melynek annyi „jézusi” mártírja lenne, mint nekünk. Mégis: soha nem esik róluk szó ilyentájt (sem). Húsvét a halál és Feltámadás „szimbóluma”, az új Élet reményének Hite és Elhitetője.

Nekünk két „nagyurunk” is ekkor távozott a világból, de nem emlékezünk meg róluk soha. Igaz, mondható, hogy a Húsvét mozgó ünnepnap lévén, jobb, ha a dátum szerinti eltávozásukra emlékezünk. (Akkor sem szoktunk.) Pedig a Nagyhét e nemzet életében kiemelt hangsúlyt kapott általuk is. A két „Nagyúr”: II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk 1735. ápr. 8-án, nagypénteken távozott e világból; másikuk, Gróf Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” 1860. április 7- ről 8-ára virradólag – Húsvétkor. Egyikük beteljesítette a Keresztutat, másikuk utolsó pillanatáig a „feltámadásban” hitt. De időben visszanézve emlékezhetnénk utolsó nemzeti királyunkról, Hunyadi Mátyásról is. Kevésbé figyelünk rá, hogy ő valójában a nagypénteket választotta uralkodása szimbólumává. Hisz mikor visszavásárolta a Koronát a Habsburgoktól, e napra tűzte ki megkoronázását. És a halála? Virágvasárnap lett rosszul, s három nap múlva, (akkor április 6-án) távozott, nagy sírás-rívást és országos gyászt hagyva népére ezen a húsvéton. Néhány leírás, melyek az interneten is elérhetőek, de mivégre, ha alig is érdekel valakit…

Mátyás királyt (akit 1464. március 29-én, nagypénteken koronáztak a Szent Koronával (!) és most is március 29-e van nagypénteken, 2013-ban) „1489 januárjától egy rejtélyes betegség kínozta, mely „alattomos bágyadtságként” csapott le a királyra, és köszvényként írták le (vagy talán reuma?). Az addig megszokott orvosa mellé ajánlottak egy másikat is neki, de ő sem tudott segíteni, és híre ment, hogy a király halálos beteg. Mátyáson a betegség 1490 telén már annyira elhatalmasodott, hogy nagyon lefogyott, márciusban pedig rohamosan romlott az állapota. Tehát Mátyás halála korántsem volt annyira váratlan, mint ahogy sokan sejtetik. … A „végjáték” április negyedikén kezdődött, a „virágok ünnepén” (virágvasárnap). Bécsben vagyunk, és a vár udvarán, egy igen drágán feldíszített oltárt állítottak, majd miséztek, ahogy a szokások diktálták. Mátyás végig ott volt a ceremónián, majd’ hat órán keresztül, étlen-szomjan. Utána még felvette a velencei követet a lovagi rendbe, majd bágyadtság fogta el (nem csoda, még mindig nem evett semmit), és ezért visszavonult a lakosztályába. Itt töltött három órát, és mivel gyomra gyenge volt, most sem evett semmit, sőt, úgy döntött, az étkezéssel megvárja a királynét, aki a város templomait járta. …

A királynő valami „éltető folyadékot” erőltet a betegbe. … A király egész éjszaka üvölt a fájdalomtól, mely hajnalban kicsit alábbhagy, és Mátyás végre elalszik. Április ötödike van: pár óra alvás után a fájdalom felébreszti a királyt, aki már nem jajgat, hanem némán fekszik, és meredt pillantásokkal nézi a körülötte lévőket. Szólni akarna, szavakat formálna, de nem tud. Később visszazuhan a kábulatba, és ismét az előző napi módszerekkel próbálnak életet lehelni belé. Április hatodikán pedig reggel 7 és 8 óra között szüntelen rekedtes nyögések között megindul a gyomrából felfelé a „slejm” a szája felé, és ahogy a gégefedőhöz ér, meghal.”

Mikes Kelemen 112. levél:

Rodostó, 8. április 1735.

„Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.”

Gróf Széchenyi Istvánról

„A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek fölfedezni, emellett tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet megszűnt rá nézve menedékhelynek lenni. A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban (1860. április 7–8. éjszakáján, vitatott körülmények között) önmaga ellen fordította fegyverét. … Vannak azonban feltételezések, miszerint meggyilkolták, és erre számos reális bizonyíték van. Amikor megtalálták, kezei a lágyékán nyugodtak, a fegyver pedig a combján hevert. Szinte lehetetlen, hogy miután fejbe lövi magát, így essen le a keze, illetve a fegyver a combján maradjon. A falon nem volt vér, csak agyvelő, ami azt bizonyítja, hogy már kivérzett, amikor fejbe lőtték. Szakértők három tűszúrás nyomát találtak a ruháján, a szívénél. Ez megmagyarázná azt, hogy miért nem volt csupa vér a gallérja, hiszen ha fejbe lövi magát, akkor ilyennek kellett volna lennie. A Magyar Tudományos Akadémia külön gyászünnepet tartott emlékére, amelyen báró Eötvös József tartott emlékbeszédet, Szász Károly és Arany János ódáit olvasták fel.”

B. Éva

Forrás: Facebook

Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!