MJB: A baloldal ügyesen “beetette” a jobboldalt

A mahorka-ügyről, az őszödi kiszivárogtatókról és más aktualitásokról észrevételek, megjegyzések, kérdések

I.

SÓLYOM LÁSZLÓ

Nem akartunk hinni a fülünknek, amikor  Sólyom László ex köztársasági elnök arról nyilatkozott az LMP alapítványának konferenciáján, hogy: “az Alkotmánybíróság már nem az alaptörvény legfőbb őre, minden téren változás kell”.  Mondhatnánk azt is, hogy “megjött az esze” Sólyom Lászlónak, sőt a bátorsága is, mivel  a kamera és a mikrofon elé mert állni,  az a személy, akinek  oroszlánrésze volt abban (mint az Alkotmánybíróság elnökének), hogy   az ún. ügynök törvényt lesöpörjék  az “asztalról”,  majd pedig köztársasági elnökként  eltűrte Gyurcsány (kormány) regnálását  az “öszödi” beszéd nyilvánosságra jutását követően.

Azt sem tartottuk  etikus  lépésnek részéről,  hogy kiigényelte  és megvetette magának  a  koncepciós perben kivégzett  Sólyom László altábornagy lakását, levetette  Sólyom  altábornagy tiszteletére és emlékére átkeresztelt utcanevet jelző névtáblákat, majd mikor új lakáshoz jutott, akkor  a gyermeke  kapta meg a Sólyom családtól “elzabrált” ingatlant,  nem pedig a mártír  altábornagy kisemmizett gyermekei.

Mindezek figyelembe vételével  – mégis -, igazat kell adnunk Sólyom Lászlónak: minden téren változás kell,  nem úgy mint ahogyan anno dacumál, az ő “elnökségei” alatt!  Felejtsük el  negatívumokat tartalmazó  tetteit és tehetetlenségét,  mert pozitívumai   felejthetetlenek, mivel  ilyenek nem voltak!

II.

KISZIVÁROGTATÓ KERESÉSE

A jobb és baloldali médiák szegénységi bizonyítványát jelenti, hogy  az elmúlt hetekben,  főtémájuk volt, hogy vajh’ ki lehetett az ominózus “öszödi” beszéd kiszivárogtatója?  Gyötört a kíváncsiság sok közismert  politikust, lap-és műsor szerkesztőt, újságírót, humoristát, szóvivőt,  “lerítt” róluk a mérhetetlen nagy nyugtalanság,   egyesek   a Delphoi  jósdához  vagy  a budai javasasszonyhoz akarnak fordulni a kiszivárogtató kilétének felderítéséért.  A baloldal ügyesen “beetette” a jobboldalt, közösen  terelik el a közvélemény  figyelmet  számos, ezerszer fontosabb problémáinkról!  Merthogy:   mi történne, ha  lehullna a  lepel  az érintett  személyről vagy személyekről?  Vajon mi?  A BTK szerint nem büntethető(k),  hiszen nem “vágták” meg az “öszödi böszme”  mondókáját és egyébként sem volt titok  senki előtt, hogy az MSZP-sek (az SZDSZ-esek nyílt és burkolt támogatásával) hazudtak, loptak, csaltak és  semmittevéssel  töltötték az idejüket.

Vajon mit akarnak tenni a kiszivárogtatóval (kiszivárogtatókkal)? Talán a pártszabályzat alapján: kitűntetni, megdicsérni,  megcirógatni, felfelé buktatni, esetleg  (netán tán) agyonverni, felnégyelni, felakasztani (ebben  elődjeiktől  öröklött gazdag tapasztalatokkal rendelkeznek),  megfenekelni vagy  kukoricára  térdepeltetni? Javasoljuk, hogy tűzzenek ki  nyomravezetői díjat, hátha közelebb hozná  sokak számára az álmatlan éjszakákkal járó  probléma megoldását és a várható  l’art pur l’art  eredmény biztosítását!  Javaslatomért (mint  tanácsadásért) nem tartok igényt  tiszteletdíjra.

III.

TRAFIK ÜGY

A  mahorka  ügyben jártas ellenzék ügyesen  felkavarta az állóvizet a  trafik boltok, illetve az árusítási engedélyek kiadása miatt. Nem  vitatható, hogy az illetékesek  a döntések meghozatalánál hibázhattak,  de  talán  az MSZP gyakorlatát vették át (azt is csak részben), akik  hasonló esetekben  100%-ban kedveztek  híveiknek, és még csak mutatóban sem fordult elő, hogy az ő ellenzékük pályázói is belekerültek volna a nyertesek  “kosarába”.

Lamperth Mónika a  megmondhatója  és  az egyik leghitelesebb tanúja, hogy az igazság lett papírra vetve  az előző mondatban.  Talán még emlékszik arra a fórumra L. M., amikor a pályázható   pénzecskék elosztásáról  tájékoztatta  hallgatóit és  előadása közben leintette a spontán tapsikolni akarókat, majd a végén hamiskás mosolyt magára öltve megjegyezte: ”most már tapsolhattok…”. Talán  nem így volt Mónika?

A FIDESZ tehát (nem először)  magyarázkodásra  kényszerült,  majd állandó defenzívába, hála azoknak a tanácsadóiknak, akik  kiokoskodták ennek az eljárásnak a lebonyolítását.  Sokan lehettek, mert egy ostoba nem képes annyit hibázni, mint amennyit  ebbe az ügybe beinvesztáltak.

IV.

TRIANON

Június  negyedike  a magyarság gyásznapja és csak kiegészítésként lehet az összefogás jelzővel bővíteni,  a hazánkat ért  igazságtalan békediktátum  megváltoztatására vagy  az adott körülményeket (lehetőségeket) figyelembe vevő módosítások végrehajtatására irányuló emléknap nevét.   A kormány  tanácsadói megint “bakot lőttek”,  jó pénzért vagy  más elismerésekért akartak a fából  vaskarikát  fabrikálni, igazolva gyatra történelmi ismereteiket, – lelkes, de teljes mértékben szükségtelen “nyüzsgésüket”.

Ehhez kapcsolódva  (vállalva egyesek kiátkozását), meg kell jegyeznem, hogy  hibásnak tartom azok hangoskodását és megjegyzését, akik a Fidesz  egykori parlamenti kivonulását emlegetik, amikor a trianoni  megemlékezést jelentette be a  parlament elnöke.  Ennek a sajnálatos esetnek az eredendő  vétkesei  (okozói) a Rákosi-Kádár éra  főgurui, akik Aczél,  Lendvai  és más ügybuzgó  elvtársak segítségével – mérhetetlen szorgalommal – mosták az emberek agyát, különös tekintettel a történelmi eseményekre, ezért következhetett be ez a  látványos kivonulás, hiszen a fiatalok mást sem  hallottak  és tanultak az első világháborúról, Trianonról és a Horthy korszakról, mint töménytelen hazugságot!  Talán még sokan emlékeznek arra is, hogy lerombolt trianoni emlékmű   rendbehozatalát még Antall József is keményen ellenezte, tehát lenne kiket  (elmarasztalni) a  Fidesz “elhúzása” miatt.

És ez nem a Fidesz egykori tettének mentegetése, hanem  – csupán –, a rideg tények ismertetése!

V.

A DON KANYAR

A 2. Magyar Hadsereg doni katasztrófájáról számos (had)történész  megemlékezett az elmúlt hónapokban és részletesen  vizsgálták a  katasztrófa okait.  Mindezek  mellett és ellenére,  néhány alapvető kérdést többen figyelmen kívül hagytak  vagy   elhallgattak. Vitathatatlan, hogy a magyar haderő   harci-technikai eszközei és a katonák egyéni felszerelései (különöst tekintettel az ruházatukra) alkalmatlanok voltak a kornak és az időjárásnak megfelelő  harctevékenységre.  Mindezek ismeretében, a háború kezdeti szakaszában,  a magyar alakulatokat csupán megszálló  (hátországi rendfenntartó)  feladatok  végrehatásával bízták meg.

Ekkor még a szovjetek  permanens visszavonulásban voltak,  hatalmas területeket veszítettek el és mind emberben, mind hadianyagban óriás veszteségeket szenvedtek. A Moszkva alatti   csata kimenetele, valamint a  tél beállta  megtorpantotta a németeket.  ‘42-ben pedig,-   a nyugati anyagi/technikai segítséggel, valamint  a veszteséggel nem  törődő Vörös Hadsereg,  fokozatosan növekvő ellenállást tanúsított és számos helyen átvette a kezdeményezést, ezért  Hitler és az OKW  (Oberkommando der Wehrmacht = hadsereg főparancsnokság) egyre erőteljesebben követelték a magyar  alakulatok   bevonását a harctevékenységekbe.  Horthy érveire  és kifogásaira válaszolva,    Hitler és Keitel (a Wehrmacht főparancsnoka)  ígéretet tettek arra, hogy  hadseregünk megkapja a kellő mennyiségű, korszerű harci-technikai eszközöket, többek között a  páncélelhárító fegyvereket.

Az ígéretekből semmit sem valósítottak meg, így a  mintegy  200 km-es védősávban  lévő, könnyű fegyverzettel  ellátott alakulataink képtelenek voltak ellenállni a hatalmas technikai és  számbeli erőfölényben lévő  szovjet csapatok  támadásának. 1943. január 12-én,  katonáink a hóban fekve,  mínusz 30-40 fokos hidegben, a puskára fagyott kezekkel vették fel a harcot, a harckocsik tömegével  támadó szovjet erőkkel szemben. Jány Gusztáv vezérezredes, a  2.  Magyar Hadsereg parancsnoka,  kérte és követelte a tartalékban lévő  magyar páncélos hadosztály és a német (páncélosokkal megerősített)  Cramer  hadtest azonnali harcbavetését, de Hitler kategorikusan megtiltotta ezeknek az erőknek a felhasználását, ezzel  veszteségünk egyik legfőbb okozójává vált,  hazug ígéretével és a hadműveletek dilettáns vezetésével.  Még a  gyengébb katonai  ismeretekkel rendelkezők is  igazolhatják, hogy az említett két alakulat  bevetése,  (majd egy szervezett visszavonulás végrehajtása) megmentette volna a 2. Magyar Hadsereget a bekövetkezett tragédiától. A hadviseléshez semmit sem értő Hitler  könnyű szívvel feláldozta seregünket, bár jól  tudta, hogy a megfelelő fegyverekkel nem rendelkező katonák sorsát   az oroszok,   a hideg,  az éhezés és kimerültség  megpecsételik.

A magyar csapatok  vesztesége az áttörés során  15 ezer fő alatt volt,  de ez tovább növekedett, mert Hitler megtiltotta a visszavonulást és követelte az utolsó töltényig való ellenállást. A tiltó szavak semmit sem értek, a  magyar és a német alakulatok hol rendezett, hol pánikszerű  formában  özönlöttek nyugat felé.  A   szállítóeszközökkel rendelkező németek  viszont akadályozták a magyarok visszavonulását, lefoglalták a  visszavonulási útvonalakat és  tömegesen fordult elő, hogy  katonáinkat lerugdosták  a tehergépkocsijaik platójáról.  A szétszóródott magyar  alakulatok vesztesége ezzel kb. 40 ezer főre növekedett  és a szovjet hadifogságba kerültek száma pedig  100 ezer főre tehető.

A 2. Magyar Hadsereg veszteségének zöme nem a harctevékenységek során keletkezett, hanem a hadifogságba került katonák köréből,  mivel a szovjetek sem fedelet, sem orvosi ellátást,  sem gyógyszert, sem elegendő élelmet  nem biztosítottak a hadifoglyok  számára. A   rettenetes hidegben gyalogmenetben  hajszolták őket  több tíz és száz kilométereken át,  az életben maradtakat pedig silány ellátás mellett, a legkeményebb munkára fogták be, ahol  többségük  szintén az életét vesztette. A 100 ezer magyar hadifogolyból  kb. 72 ezer(!)  nem természetes halállal  halt meg.

A 2. Magyar Hadsereg vesztesége  tehát Hitlernek és a Wehrmachtnak, valamint a szovjetek hadifoglyokkal szembeni bánásmódjának köszönhető (tudniillik, hogy a szovjetek nem  fogadták el  az 1907-es Hágai és az 1925-ös Genfi egyezményeket, és azoknak a hadifoglyokkal való bánásmód/eljárás cikkelyeit), hiszen a hadifogságba esett saját katonáik  sorsával sem törődtek (a nyugati államok a Vörös Kereszt révén  rendszeresen  jutattak a hadifoglyokhoz élelmiszert, gyógyszert, ruhaneműt, stb.)  és hazatértük után  többségüktől megvonták az orvosi ellátást (kezelést),   százezreket küldtek a GULAGRA és   halálra dolgoztatták őket vagy  állították a KGB kivégző osztaga elé.  Óvatos becslés szerint kb. 2 millió  egykori  szovjet hadifogoly haláláért felelős Sztalin és  elvtársai. Elképzelhető,  hogy a magyar hadifoglyok sorsa  mennyire érdekelhette őket,  beleértve a német, olasz, román,  lengyel   és japán hadifoglyok sorsát is.

Rákosi és Kádár történészei  Horthyt tették felelőssé a  veszteségekért, 200 ezer főt emlegetve, holott a 2. Magyar Hadsereg tényleges hadilétszáma  180 ezer  körül mozgott, és a  frontról  leváltott  (1943-ban hazaszállított) katonák száma  40 ezer körül volt, tehát 140 ezer  főből  40 ezren a harctevékenységek során vesztették életüket 100 ezren pedig  hadifogságba kerültek és onnan csak  kb. 28  ezren tértek haza. Meghalt vagy eltűnt 72 ezer fő, sokkal többen mint a harctevékenységek során elszenvedett veszteségünk. És ennek vizsgálatánál  nem a  fájdalmas és tragikus  veszteségek  devalválásáról van szó, hanem  annak a feltárásáról, hogy   a veszteségek miért és hogyan  keletkeztek, illetve  milyen hazugságokkal  takartak egyesek politikai tőkét kovácsolni elesett hőseink számával. A 2. Magyar Hadsereg tragédiájáról is  úgy hazudtak, mint  minden másról!

Az akadékoskodók  (kötözködők, hitetlenkedők és jól értesültek) szíves figyelmébe ajánlom, hogy sem a magyar, sem a szovjet fél részéről  nem készültek  hitelesnek  mondható  okmányok,  ezért  kisebb  plusz, mínusz  eltéréssel  számolni kell, de  ezek semmiben sem befolyásolják az anyag  mondanivalóját:  a 2. Magyar  Hadsereg  veszteségének  legfőbb okozóiról és okairól  készült vizsgálatot.

VI

HAZÁNK SZŐNYEGE ALÁ  SEPERT  SZEMETEK

Feltételezve, hogy a Tisztelt Olvasók  félszavakból is  megértik   a mondókák lényegét, ezért a takarékosságra és a redundancia csökkentésére  való törekvés  szellemében, csak a    kommentárok, bizonyítások  és  elemzések nélküli – padló alá sepert   “szemetek“ –  felsorolása következik.

1/ A megígért felelősségre vonás;  2/ A Szabadság téri szovjet emlékmű;    3/ Az ‘56-os  otromba rozsdás vasoszlopok; 4/ Az ‘56-os szovjet agresszió miatti jóvátétel; 5/ A  hazaáruló Kádár és bandája felelősségre vonása;  6/ Biszku  felelősségre vonása;  7/ Az ügyészségek és bíróságok  időhúzása;  8/ A 2006-os rendőrségi túlkapások felelőseinek mentegetése;  9/ Demszky elszámoltatása;  10/ A hazánkra és kormányunkra “sarat dobáló” személyek felelősségre vonása;  11/ A gazdaságunk tönkretételéért felelősök; 12/ Az Alkotmánybíróság “egyeduralkodása”;  13/  Gyurcsány, Bajnai, Mesterházy, Hankiss, Göncz (K.), Lendvai, Lamperth, Tamás (G. M.),  Tabajdi, Bokros, Schiffer és hasonszőrű társaik hazugságai; 14/ Lázár  melléfogásai; 15/ Gálvölgyi, Hajós, Sas, Deutsch, Jáksó, Kern, Váncsa trágárkodásai; 16/ Pintér Sándor  ígérete; 17/ Belovai István rehabilitálása; 18/ Király Béla hazugságözöne, szélhámoskodása, dezertálásai és spicliskedései; 19/ Nemzetbiztonsági kockázatot jelentő kettős állampolgárságú parlamenti képviselők.

VII.

TITKOSÍTÁS

Nem okoz különösebb nehézséget annak a  bebizonyítása, hogy a divattá vált titkosítási  eljárás  az esetek többségében  csak a  pácba került politikusok  mentegetését  szolgálja, egyben  irritálja és “szembe köpi”  (elnézést,-  az eljárást más szavakkal nem minősíthető kifejezés használatáért) azokat az állampolgárokat, akik voksaival  titkosítási joggal rendelkező  pozícióba csöppentek, és   nem  kötik a közvélemény orrára “piszkos” ügyeket.  Mert például: miért  titkosították a BM 3 éven át tartó szimatolási anyagát,   az “öszödi” beszédet kiszivárogtató  kilétének felfedése ügyében, mennyibe került ez a három éves vizsgálat, és miért foglalkozott ezzel a pártüggyel  a  BM,  kinek az érdeke volt ez a vizsgálat és a vizsgálati eredmény titkosítása?

Anno dacumál, még a Kádár, Czinege féle nagy titkolódzás idejében sem volt ennyire elterjedve az értelmetlen titkoskodás, bár ott is  voltak ügybuzgó  laikusok, köztük Csémi Károly  vezérezredes, aki egy főtisztet azért állított a Becsületügyi Bíróság elé, mert egy  fórumon megemlítette, hogy a szovjetek már rendelkeznek MIG-25-ös  vadászgépekkel.  Ez a történet azért érdemel említést, mert akkor már MIG-27-es gépek is voltak, azon kívül a típusnév semmit sem árul el az ellenség számára.  Az már  csupán slusszpoénnak számít, hogy egy MIG—25-ös géppel Japán területén landolt egy szovjet pilóta, és a japánok a gépet néhány nap múlva visszajuttatták a szovjeteknek. Aligha  képzelhető el, hogy  a japánok szakemberei  nem  vették szemügyre az “égből lepottyant”  váratlan  “technikai ajándékot”.

VIII.

HORTHY, KOSZORÚS ÉS MAZSIHISZ

Közhírré  tették, hogy Koszorús Ferenc  vezérkari ezredest, az egykori  esztergomi 1. páncélos hadosztály vezérkari főnökének emlékére a MAZSIHISZ  egy emlékmű felállítását  tervezi.  Koszorús ezredes 1944 július ötödikén este kapott parancsot Horthy Miklós kormányzótól, hogy a hadosztály alakulatait  azonnal indítsa útba  Budapestre, zárja le a városba vezető útvonalakat és  oltalmazza Budapest stratégiai pontjait, majd szólítsa fel Baky László belügyi államtitkárt, hogy távolítsa el a Budapestre érkezett csendőralakulatokat. Koszorús ezredes teljesítette Horthy parancsát, másnap a  megadott helyeken  voltak, és  Koszorús felszólította Bakayt, hogy ha csendőrei nem hagyják el a fővárost, akkor szétlöveti őket. Erre nem került sor, mert a csendőrök még aznap kivonultak Budapestről.

Horthy ezzel a parancsával elérte, hogy a Gestapo  leállította  a deportálásokat és 250 ezer  zsidó honfitársunk  megmenekült az elhurcolástól.  Vita tárgyát nem képezheti, hogy Koszorús ezredes Horthy parancsára cselekedett, és azt rugalmasan, határozottan, bátran és kellő eréllyel hajtotta végre.  Koszorús tehát megérdemli a  MAZSIHISZ  elismerését, hiszen  1944 októberében, a Budapestet (is) megszálló németek elől illegalitásba kényszerült, és  a Rákosi – Kádár  érák alatt sem kapott  semmilyen elismerést a tettéért. 1974 március 8-án hunyt el a virginiai Arlingtonban. A rendszerváltozást követően, –  1991-ben (posztumusz) léptették elő  tábornokká  Koszorús Ferencet.

Csak üdvözölni lehet a MAZSIHISZ  Koszorús Ferenc  elismerését jelentő tervét, de ennek ismeretében nem érthető Horthy Miklós elleni fékezhetetlen gyűlöletük, hiszen szűk mozgásterében  minden német megszállás vagy érdekszférába tartozó európai államfőnél  többet tett a zsidóságért, mint bárki más! Hitlernek is többször nemet mondott,  Koszorús ezredes  neve és tette sem lett volna ismert Horthy nélkül!  Nem ártana, ha a zsidó állampolgárainkat (jobb kifejezés híján) hergelő,-  a történelemben járatlan és elvakult demagógok (esetleg cionisták, a Dávid Péter féle, sötétben  bátorkodó  szoborrongálók)   az eszükre hallgatnának (ha van nekik) vagy legújabb kori  történelem könyveinket olvasnák, illetve   felolvastatnák maguknak.

IX.

MINISZTERELNÖKI VAGY MINISZTERI POSZT VÁROMÁNYOSAI

Mivel egyre aktívabban  és egyre többen (nyíltan vagy “fű alatt”) jelölik magukat a  jövő kormány miniszterelnöki vagy miniszteri posztjára,  az emberi gyarlóság  személyemet is megszállta és tervbe vettem, hogy  pályázok  az új kormány  főhelyére vagy  valamelyik miniszteri posztra.  Azonban komolyabban átgondolva, alighanem  sutba dobom a tervemet, mert  minimális az esélyem, hogy  kormánytag lehessek. Ugyanis tényként  rögzíthetem le, hogy vagyonom nincsen, sem  házat,  sem nyaralót nem tudtam összekaparni az elmúlt évtizedek során, Nem voltam úttörő, KISZ-es,   MDP-MSZMP tag vagy pufajkás,  nem volt Szoc.Hazás, vagy Munkás Paraszt  Hatalomért kitűntetésem,  és nem vettem részt egyetlenegy politikai továbbképző tanfolyamon sem. A hazudozás  vagy felelőtlen ígérgetés sem szokásom, nem beszélve olyan  nagyságrendű kapitális  hazudozókkal való összehasonlításban, mint Kádár, Gyurcsány, Kóka,  Bajnai, Mesterházy,  Hankiss, Lévai, Lamperth, stb., stb.  A lopás, a harácsolás  és a  korrupció “művelése” is távol áll tőlem,  a csalás sem az én műfajom,  sőt  vétlenek (ártatlanok)  besározását vagy  lejáratását  sem kedvelem.  A munkából sem szoktam kivonni magamat (legyen az  hivatalos, közösségi vagy  házkörüli munkavégzés), eddig végzett társadalmi munkáimért és bármelyik médiában  publikált anyagaimért, különféle fórumokon tartott szerepléseimért  nem fogadtam el  sem tiszteletdíjat, sem  útiköltség térítést.

Kérni sem kértem soha senkitől semmilyen  elismerést, ajándékot vagy  valamilyen előnyökkel járó elbírálást, és azt is visszautasítottam, ha olyan  helyre vagy  funkcióra akartak felkérni, ami  felkészültségemmel nem  volt összeegyeztethető.  Ezt a gondolatot elemezve egyedül a honvédelmi miniszteri  hely jöhetne számításba, de ezt is elvetettem, mert nem lennék egy  súlycsoportban  az eddigi  propagandista,  kovácsinas,  politikai  munkás, történész vagy   jogász elődökkel.

Befejezésként  szeretném  korrigálni egyik állításomat, miszerint  sohasem kértem semmit másoktól, mert amikor az FKGP honvédelmi kabinet vezetője voltam, akkor elkapott  a kapzsiság  és  ma is szégyenkezem  emiatt az esemény miatt. Az egyik frakció ülésre  belibbent  Torgyán elnök titkárnője és megkérdezte a jelenlévőktől, hogy ki akar FKGP-s  feliratú karácsonyi és  új évi  (ingyenesen  kapható) képeslapokat  rendelni?  Akkurátusan  felírta  a 100, 150,  200 vagy  300 darabszámú  rendeléseket (igényeket, borítékos  vagy sima képeslapos megoszlásban),  én is  jelentkeztem és  nem restellem 20 (azaz húsz) darabra bejelenteni az igényemet. Néhány óra elteltével meg is kaptam a  megérdemelt  kioktatásomat és  megszégyenítésemet, mert a jelenlévő frakció tagok  számára  a titkárnő kiosztotta a  kért  mennyiségű  képeslapokat,  nekem pedig   megjegyezte, hogy mivel nem vagyok az FKGP tagja, ezért nem vagyok jogosult  egyetlenegy darabra sem.

Magyar Justitia Bizottság

Közreadta:

Prof. Dr. Bokor Imre

Nemzeti InternetFigyelő