Miniszterelnök Úr! Ne legyen gyáva!

Pörzse Sándor: Az ígéretek ellenére miért nem vonta eddig vissza Kertész Ákos Kossuth-díját? Orbán: Kétségkívül lehangolja az embert, ha egy Kossuth-díjas író rasszista szamárságokkal traktálja a hallgatóságot, okosan meg kell válogatnunk, azonban, hogy mikor vesszük fel a kesztyűt, a nemtelen, szamár, rasszista, magyarokat gyalázó megjegyzésekkel szemben, mikor csapunk vissza, és mikor nem. Vona Gábor: Kérem, menjen le Gyöngyöspatára! Orbán: Azt kérem öntől, képviselő úr – mint falusi legény, mondom ezt -, hogy ha vidékre megy, akkor ne azt mondja, hogy lemegyek, hanem hogy elmegyek. Ez nekünk jólesik.

Különös pillanatok kísérik a Tisztelt Házban az azonnali kérdések műfaját. Az elnök csenget, hosszasan csenget, rövid szünetet rendel el, mert vége az interpellációknak, vége a „kötelező szavazás” okozta frakciófegyelemnek, a képviselők zöme elindul a büfébe, a folyosóra vagy egyéb szükséges dolgait végezni. Harmadnyian maradnak. Így kezdődik. Mindig így kezdődik. – Kivéve, amikor a miniszterelnök áll a vártán! Olyankor visszatérnek. A média bóbiskoló hírvivői is felélénkülnek. Tette volt, újra a hét első napján. Kőkeményen ostromolták, hegyezték a szavakat, mellének szegezve, dárda élesen, mintha rég múltat idézően ádáz török vagy tatár lenne, elvégre népszerűséget, s majdan tán voksot is hozhat e hősi tett. A siker egyik oldalon sem volt kétséges: minden párt hálásan megtapsolta a szószóját! Szónoklataikból – szolidan stilizálva – tallózunk… 

Az ígéretek ellenére miért nem vonta eddig vissza Kertész Ákos Kossuth-díját?

PÖRZSE SÁNDOR, (Jobbik): – Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az elmúlt 15 évben véleményem szerint Magyarországon senkit nem gyaláztak annyit nemtelenül, mint éppen önt. Ahogy Dörner György mondta tegnap: az ember koszlott kesztyűért nem hajol le, ön is nagyon helyesen ezekre a gyalázkodásokra – tudomásom szerint – nem válaszolt. Véleményem szerint azonban férfiember kétfajta gyalázkodás mellett nem mehet el szó nélkül: az egyik, hogyha a családját gyalázzák, a másik pedig, hogyha a nemzetét. Kertész Ákos ezt tette! És az ön államtitkára, amikor Farkas Gergely képviselőtársam megkérdezte tőle, hogy vissza lehetne-e vonni Kertész Ákos Kossuth-díját, akkor Halász János azt válaszolta: amennyiben nem kér bocsánatot, akkor megérdemli.

– Kertész Ákos nem kért bocsánatot. A következőt mondta: „A magyar genetikusan alattvaló! Ezzel az ügyet lezártam.” Azóta végig roadshow-zza Magyarországot. Belőle is – felvetésünk kapcsán – majdnem akkora sztár lett, mint Alföldi Róbertből.  Egyszer már az ön egyik minisztere, mint később kiderült, a szemembe hazudott, amikor azt ígérte, hogy amennyiben Alföldi Róbert tényleg mondta, amit mondott, akkor alkalmatlanná vált a Nemzeti Színház vezetésére. Akkor ezt én elhittem neki. Most pedig az államtitkárnak hittem.

– Miniszterelnök Úr! A labda – stílszerűen szólva – önnél van. Önnél, hiszen a mindenkori miniszterelnök a Kossuth-díj Bizottság elnöke. Ráadásul Schmitt Pál is – ha jól tudom – nyílt levélben szólította fel önt arra, hogy vizsgálja meg annak a lehetőségét, miként lehet egy Kossuth-díjat visszavonni. Kérdezem:

• Az ígéretek ellenére miért nem vonta eddig vissza Kertész Ákos Kossuth-díját?

***

ORBÁN VIKTOR, (miniszterelnök): – Tisztelt Képviselőtársam! Először is örülök annak – bár első hallásra talán furcsán hangzik majd -, hogy a magyar kulturális intézmények élére történő kinevezések nem esnek egybe a személyes ízlésemmel. És nemcsak a kinevezések, hanem az ott maradt személyek esetében is ez a helyzet. Nem kívánom a saját személyes ízlésemet kormányzati politikává emelni, vagyis a kultusztárca működéséért felelős miniszter, illetve államtitkár, a számukra előírt egyeztetési rendet betartva hoznak személyi döntéseket. Ezt csak azért mondom, mert említette őket.

– Valóban igaz, amit ön mond, létezik ez a párbajképesség-probléma, hogy mikor kikkel, milyen ügyben szabad vagy nem szabad összecsapni, mikor áll elő az a helyzet, amikor a kétségkívül sértő megjegyzések fölötti vita valójában a sértettet – időnként engem is – rántja inkább le, és nem viszontvágásnak tűnik, vagy legalábbis nem ilyen eredménnyel jár. Ezért a jobboldali keresztény magyar politikusoknak – mint amilyen én is vagyok – hozzá kell szokniuk, hogy Magyarországon sokszor nemtelen, szamár, rasszista, magyarokat gyalázó megjegyzéseket kell tűrnünk. Okosan meg kell válogatnunk, hogy mikor vesszük fel a kesztyűt, mikor csapunk vissza, és mikor nem.

– Ami a konkrét ügyet illeti. Kétségkívül lehangolja az embert, és rosszkedvet okoz valószínűleg az egész országban, ha egy Kossuth-díjas író rasszista szamárságokkal traktálja a hallgatóságot. Azonban ennél van rosszabb, nehezebb eset is. Halkan mondom önnek: úgy tudom, hogy Gerő Ernő is Kossuth-díjas még ma ebben a hazában. Világosan mutatja, hogy az elmúlt időszakban még nem volt elég erőnk arra, hogy az állami kitüntetésekről szóló törvényt kellő mélységben áttekintsük, és megvitassuk azt a kérdést, hogy egy-egy odaítélt kitüntetést a későbbiekben lehet-e vagy nem lehet, és ha igen, milyen körülmények között kívánatos vagy sem visszavonni. Hamarosan a Ház elé kerül a kitüntetésekről szóló törvény, ahol szándékaink szerint lehetőség nyílik arra, hogy ezt a kérdést alaposan, aktuálpolitikai, magyarokat sértő, rasszista, sértő szamárságoktól függetlenül is higgadtan, nyugodtan megbeszélhessük.

***

PÖRZSE SÁNDOR: – Miniszterelnök Úr! Válaszának egy részét elfogadva azt kell hogy mondjam: nem kell tűrnünk, nem kell tűrnünk! Ráadásul, még egyszer mondom: önnél a labda, ön kezdeményezheti Kertész Ákos Kossuth-díjának visszavonását, mert méltatlanná vált rá, ezt a szimbolikus lépést, kérem, tegye meg.

– Már elindult az ajvékolás, miszerint aki Kertész Ákost kritizálja, az antiszemita. Nem kell ettől állandóan megijedni, ugyanis ha megijedünk, akkor azt úgy hívják, hogy gyávaság. – Miniszterelnök Úr! Ne legyen gyáva!

 ***

ORBÁN VIKTOR: – A biztatást mindenesetre köszönöm. Azt hittem, rólam köztudott, hogy nem megyek a szomszédba segítségért akkor, ha a fokosunkat kell a fejünk fölött megpörgetni. Ha ezt a benyomást keltettem volna mégis, és bátorításra szorulnék, akkor valószínűleg nem jól gondoltam az eddigi politikánk lényegét.

– Még egyszer szeretném jelezni: nem bátorság kérdéséről van szó, hanem arról, hogy hogyan kell egy államnak korrekten, kellő tisztelettel és tartósan kifejezni az elismerését egy-egy arra érdemes személy iránt, és mikor jöhet létre az a helyzet, amikor ugyanaz a közösség, amely elismeréséről, nagyrabecsüléséről biztosított valakit, mégis úgy gondolja, hogy ezt a megtisztelő elismerést visszavonja tőle. Ez bonyolultabb dolog, mint az ön által említett nevű úr rasszista szamárságai. Ezért azt javaslom, hogy ne tőlem várják a megoldást: a törvény megalkotását önöktől várom, idehozzuk a javaslatot, vitassuk meg, és elfogadását követően a magyar kormány követni fogja benne foglaltakat. Ez lehet ugyan, hogy egy hónapos, maximum ötvennapos csúszást eredményez, de szerintem egy komoly ügy megér ennyit.

Járt-e már Gyöngyöspatán? 

VONA GÁBOR, (Jobbik): – Miniszterelnök Úr! Gyöngyöspatán néhány héttel ezelőtt volt egy polgármester-választás, amely, mindenki számára tükörként szolgálhatott. Mindenki megmutathatta ebben a tükörben az arcát.  Pintér Sándor belügyminiszter úrnak is volt erre alkalma. Amikor lement, és az ottani magyar emberek megrohanták, akkor azt mondta a dühös magyar embereknek, hogy itt csak ő kiabálhat. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy a pataiak végül is ezekből a tükörképekből, egy jobbikos polgármestert választottak.

– Miniszterelnök Úr! Ami a Jobbiknak egy győzelem volt Gyöngyöspatán, az az önök számára belügyi politikájuk csődje. Azt gondolom, hogy a Gárdával és a különféle polgárőrszervezetekkel kapcsolatos politikájuk újragondolására tesz mindenképpen iránymutatást. Mondjuk ki nyugodtan, bármennyire is kényes kérdés: Magyarországon a vidéki cigányság jelentős része törvényen kívüli életet él, nem is kíván ezen változtatni. Önök, sajnos, az elmúlt húsz év politikáját folytatják, amikor ehhez támogató segítséget nyújtana. Látszatra ugyan, hogy hoznak bizonyos törvényeket, valójában azonban a valódi problémával nem veszik föl a harcot. Önök mindig az emberekre szoktak hivatkozni, amikor egy-egy vitatható javaslatukat szóvá teszi az ellenzék. Arra kérem miniszterelnök urat, hogy ön is vegye figyelembe a gyöngyöspatai emberek véleményét. Ugyanis az, amit önök egyenruhás bűnözésnek neveztek, az jelen pillanatban Gyöngyöspatán győzött. Az emberek véleményt nyilvánítottak, úgy, hogy nem a Hír TV vagy az ATV betelefonálós műsoraiból, hanem testközelből ismerték meg a polgárőrszervezeteket és a Gárdát.

• Miniszterelnök Úr! Járt-e már Gyöngyöspatán?

– Kérem, menjen le Gyöngyöspatára! Higgye el, hogy miniszterelnökként is érdemes az emberekkel beszélgetni. És kérem még: mondjon nekem egy konkrét példát arról, hogy gárdista mikor követett el bűncselekményt, mikor károsított meg magyar embert. Ne általánosságokat mondjon, hanem konkrét példát!

***

ORBÁN VIKTOR, (miniszterelnök): – Azt kérem öntől, képviselő úr – mint falusi legény, mondom ezt -, hogy ha vidékre megy, akkor ne azt mondja, hogy lemegyek, hanem hogy elmegyek. Ez nekünk jólesik.

– Ami az egyenruhás bűnözés kérdését illeti: kétségkívül önnek igaza van, nem vezetne az a vita messzire, amely arról szólna, hogy valamely, a rendfenntartó szervekre emlékeztető egyenruhát viselő önkéntes szerveződés konkrétan valahol, valamikor követett-e el törvénysértést. Én ezt a vitát – sem önnel, sem másokkal – nem ezen a szinten, hanem elvi, erkölcsi és történelmi alapon szeretném megvívni.

– Mind az erkölcsi érzékem, mind a magyar történelmi tapasztalatok, mind a politikához szükséges, általam eddig összegyűjtött elméleti fölkészültség, arrafele terel engem, hogy az állami erőszak-monopólium csak a rendőrséget illetheti meg. Semmilyen, semmilyen önként szerveződő, civil, bármilyen jó szándékú szervezet sem rendelkezhet az egyenruha-viselés állami monopóliumával, és nem gyakorolhat rendfenntartó tevékenységet. Ez elvi, történelmi és erkölcsi kérdés a számomra.

***

VONA GÁBOR: – Köszönöm miniszterelnök úr, hogy közvetve, de elismerte, hogy a gárdisták Magyarországon az elmúlt években nem követtek el bűncselekményt. Köszönöm, hogy elismerte, hogy egy boszorkányüldözés folyik a gárdisták és a polgárőrök ellen. Az, hogy önök fölállítottak egy egyenruhás bizottságot, sérti Gyöngyöspata polgárait és sérti az ő döntésüket is. Ha önök arra kíváncsiak, amit ebben a bizottságban rendszeresen kutatnak, hogy honnan volt az ott lévő gárdistáknak, polgárőröknek lehetőségük arra, hogy ott ellátást kapjanak, megszálljanak, akkor nagyon egyszerű a válasz: Gyöngyöspatán az emberek nem az önök rendőrségében bíztak, hanem a polgárőr emberekben. Kérem, miniszterelnök úr, ismerje meg ezeknek az embereknek a gondolkodását. Továbbra is arra kérem önt, hogy kövessék meg a gyöngyöspatai embereket. Kövessék meg őket, kérjenek tőlük bocsánatot.

– Köszönöm, hogy kiigazította a „lemegyek” kifejezésemet, ebben valóban igaza volt. Akkor, ha önnek így önnek jobban tetszik, megismétlem: menjen el Gyöngyöspatára, és beszéljen az ott élő emberekkel!

***

ORBÁN VIKTOR: – Valóban beszéljünk végül a gyöngyöspatai emberekről is. Miután Magyarországon nagyon sokan segélyből élnek munka helyett, márpedig a szociális konzultációban a válaszadók – amely több mint egymillió embert jelent – 97 százaléknyian azt mondták, hogy segély helyett inkább munkalehetőséget kell kínálni, ezért a kormány Start-munkaprogramot indított. 13 megyében és 525 településen folyik a munka: erdőtelepítés, kaszálás, belvízelvezetés, földutak karbantartása, határnyiladék tisztítása. Több mint 3 ezer ember vesz részt benne: Gyöngyöspatán 40 ember dolgozik erdőtelepítésen augusztus 1-je és november 30-a között, a gyöngyösi kistérséget pedig kiemeltté nyilvánítottuk a gyöngyöspatai emberek megsegítése érdekében. Most ennyit tudtunk tenni.

Bartha Szabó József

Forrás: Gondola.hu

(Nemzeti InternetFigyelő)