Minden, ami kell, és semmi, ami nem!

Avagy: Tankok vagy bankok árnyékában kifizetődőbb diktatúrát építeni, működtetni? 

Demokratúra (Lásd még látszat- vagy Patyomkin-demokrácia):

Autokratikus, diktatórikus rendszer, mely demokráciának álcázza magát. A díszes homlokzat kétségtelenül áll, de abban a pillanatban, amikor a csillogó-villogó sztaniolpapíros csomagolás mögé nézünk, ott találjuk a nagy büdös semmit!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Mikor érzünk késztetést egy kis együttgondolkodásra? Íme:

Amivel a Fidesz nem számolt: ha így nyernek, nagy bajban lesznek

Dátum: 2012.10.31.

A 2014-es választások eredményét az ellenzék egységesen semmisnek fogja tekinteni, amennyiben alulmaradnak. Sem az ország egyik fele, sem a nemzetközi közvélemény egy része nem fogja a Fidesz hatalmát legitimnek tekinteni.

Az elmúlt két és fél évben már megannyiszor láthattuk, hogyan működik a fideszes forradalmi törvényhozás, milyen módszerekkel verik át az akaratukat a parlamenten. Most azonban a Fidesz valóban a tűzzel játszik: a kormánypárti padsorokban láthatóan tényleg nem értik, hogy amit meg lehetett csinálni mondjuk az SMS-adóval, a bankadóval vagy éppen a pénznyerő automatákkal, azt a választási törvénnyel már nem lehet.

Forrás: velemenyvezer.blog.hu …

Mondjuk úgy, hogy ezzel megfutottuk rövid bemelegítő körünket.

A cikk további részében még azt taglalják, hogy hát ez az egész rendszer, amit a kollégiumi szobából szalajtott fiatalok – egyszersmind örökké és kétségbevonhatatlanul demokraták is – ránk szabadítottak, nos, hát az tulajdonképpen nem tűnik demokráciának, s ennek következményeként nem is lesz valódi legitimációja. Sem itthon, sem külföldön.

Lehet erről vitatkozni persze, csak nem érdemes, mert mint már oly sokszor láthattuk, az eb ebben az esetben sem itt van elhantolva!

Elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen akkor most hogyan is működik ez az egész?

Az első gyanús jelekkel már a Hír Tv október 23-án megrendezésre került össznépi nagy meneteléssel foglalkozó politológusi beszélgetésekor találkozhattunk. Galló Béla politológus volt az, aki számomra megadta a felütést, méghozzá azzal, hogy ugyan kérem, hagyjuk már ezt az utódpártiság dolgot a szerencsétlen MSZP-nél, van nekik így is elég gondjuk.

Számomra Horn Gyula elhíresült „na és?”-e, óta ez volt az első olyan, – a „Gyerekek! Hát azé’ ez nem egészen így működik ám!” kategóriába sorolandó – zavaró momentum, ami azonnal megszólaltatta a belső vészjelzőt.

Emlékszünk még ugye? A pártvagyon megörökléséhez szükséges és elégséges feltétel volt a jogutódlás kimondása. Tudják, olyan ez, mint a régi vicc, amikor a sánta meg a púpos bemegy a temetőbe, az egyik gyógyultan jön ki, a másiknak viszont pechje van (Mi van a hátadon? Semmi. Nesze, itt egy púp.) Bizony, Istenben szeretett felebarátim, a mocskos módszerekkel összelopkodott vagyon megtartásához letehetetlen koloncként cipelniük kell magukkal tovább az utódpártiság minden nyűgét és baját.

És akkor jön ez a Galló-gyerek, és aszongya, hogy eltelt most mán x idő, mondjuk azt, hogy innentől kezdve e’ mán nincs is, nem is vót, kiment a divatból ’oszt kész.

Ácsi gitár! – mondaná erre a Célpont kamerája által lopáson kapott vidéki cuclista pógármester. Gyerekek! Azé’ ez nem egészen így működik ám!

És akkor itt a legújabb, asszem immáron nyugodtan mondhatjuk, turbó fokozatba kapcsolt „valóság”. Nem mi győztünk, aszongyuk nem ér az egész!

Na, itt álljunk meg egy polgári szóra!

Persze, rögtön az elején több gond is van. Nézzük őket szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva!

Törvényesnek tűnő keretek között épített ki alaptörvénybe foglalt választási diktatúrát a Fidesz? IGEN! Na és? Gondolj bele, mennyire rossz érzés lehet nyolc hosszú és szűk esztendőn keresztül messziről nézni a tűz és a húsos kondér körül lebzselő melegedőket, miközben neked nem ez jut osztályrészül. A Dávid Ibolya-féle haszonelemzési morzsákat figyelembe véve jó esetben is csak 30% a plafon a beígért 70 helyett.

No, mármost természetes immunreakciónak tűnhet az erre adott válasz is, még ha elsőre a képtelenség határát súrolja is. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy ezek csupán technikai részletkérdések, mert a lényeg a hatalomgyakorlás megteremtésének módozataiban rejlik. Miről is van szó?

A gyarmattartás, a birodalom működésének, működtetésének szempontjából ez az egyik kulcsfontosságú kérdés, azaz a helyi komprádor burzsoázia, a kiszolgáló elit kinevelése és kinevezése. Hogyan zajlik ez a folyamat? Mint látjuk, rendszer- és oldal-független. A bukott rendszer ivadékai tökéletesen megfelelnek. Mekkorának kell lennie a politikai osztályban a kritikus tömegnek, de talán ami még ennél is fontosabb, milyen összetételűnek kell lennie a protestáló (tiltakozó) tömegnek ahhoz, hogy a nagyvíz túloldalán a kenyéradó gazdi is ejnye-bejnyézni kezdjen, hogy hát még sincs jól ez így?

Érdekes kérdés lehet az is, kinek engedélyezik és kinek nem, az egymást követő két ciklusos kormányzást? A döntés meghozatalakor minden bizonnyal a külföldi befektetők számára mindennél fontosabb profitmaximalizálás az első és egyetlen szempont!

Egy nemzettel szemben megengedhetetlenül viselkedő, gátlástalan hazudozó paprikajancsinál, hogy úgy mondjam, szinte automatikus üzemmódban váltott zöldre a politikai szemafor, fikarcnyi kétséget sem hagyva a felől, Francisco a megfelelő választás minden olyan esetben, amikor egy létközösségre és annak működtetésére csupán gazdasági egységként tekintenek. Jól emlékszünk még azokra az időkre, amikor felelős posztot betöltő közszolgák nyilatkoztak úgy, hogy az országot semmi másnak, csupán egy részvénytársaságnak tekintik. Azt ugyan nem említették, hogy zártkörű, vagy nyitott részvénytársaságra gondoltak-e, de a tevékenységük rendkívüli károkkal járó mérlegét megvonva, joggal juthatunk arra a következtetésre, hogy minden bizonnyal előbbi, azaz a csókosok számára fenntartott külön-bejáratú, zártkörű társasági forma jött – a szó legszorosabb értelmében vett – számításba, amikor kizárólag addigi karrierjük tapasztalataiból kiindulva sajátos fogalmi rendszerükben a maguk számára képet alkottak egy ország vezetésének mibenlétéről.

A reál- és posztkommunizmus tér-idő kontinuumának zavartalan állóvizében maximum az keltett némi apró, zavaró momentum jelleggel bíró fodrozódást, amikor Francisco a nemzetközi média nagy nyilvánossága előtt kezdett meghazudtolni olyan mérvadó politikusokat, mint például az angyalian Merkel asszony.

(Csak így halkan és zárójelben jegyzem meg, Nyugaton az ilyen, politikai nyikhaj kategóriába tartozó senkiházikat úgy penderítenének kifelé a hatalomból, hogy a lábuk se érné a földet.)

És akkó’ gyűjjön a svédcsavar!

Mi van, ha az álbaloldali ellenzék kollektív tiltakozásaképpen illegitimizált választást követő reváns-voksolásnál meg mondjuk a közel 50%-ot elérő, éppen hogy alulmaradó Fidesz mondja azt, hogy nem fogadja el a végeredményt, mert nem ő nyert? Nekik is lehet ilyet, vagy ez csak és kizárólag a posztkommunisák és csatolt részei számára fenntartott kiváltság?

De most tényleg, ilyen van? Hol vagyunk gyerekek, az óvodában?

Nem is értem ezt az egészet, komolyan mondom! Emlékszünk még azokra az időkre, amikor az SZDSZ szellemi iránymutatása és hathatós közreműködése mellett körülbelül öt percenként nyúltak bele a komcsik a különböző törvényekbe aszerint, hogy mit diktáltak az érdekeik? Alkottatok egy ilyen rendszert gyerekek! Ja hogy akkor van a gond, ha a másik is ugyanezt a rendszert használja, mint ti, és ne adj’ isten sokkal tökösebbek, jóval messzebbre mernek elmenni, mint, ti? Most meg kapkodhatjátok a fejeteket, hogy ész és merészség híján mennyi kiaknázatlan lehetőséget szalasztottatok el? Nem voltatok elég bátrak! Mit csináljunk? Ez van! Így jártatok, öcsém! A nagyobbik baj az, hogy veletek együtt mi is! Sőt! Mi jártunk a legígyebbül, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a könnyen jött magyartalansággal!

Az összes parlamenti párt – talán az egy szem Jobbikot leszámítva – egygyökerű. Azonos érdekeltségű, azonos érdek- és eszmerendszert szolgálnak ki. Beleértve az LMP-t is, mely tulajdonképpen nem más, egy balul elsült kezdeményezés az SZDSZ átmentésére.

Térjünk még vissza kicsikét a hatalomgyakorlás problémaköréhez!

Vajon a Fidesznek is engedélyeznének ilyen vagy ehhez hasonló megoldást? Hiszen láttunk már olyat, hogy választások alkalmával egészen kis különbség döntött csupán. A válasz minden bizonnyal az, hogy kizárt. Számtalanszor bebizonyosodott már, nem Orbán a lieblingjük. Soros bátyó nem végzett elég jó munkát, nem sikerült kellő mértékben megdolgozni Viktor barátunkat.

A kiválasztási alapelv – gondolom Francisco esetében is hasonló preferenciák játszottak szerepet –valószínűleg a KISZ-es előéletből eredeztethető, melynek úgy tűnik, szükséges feltétele, hogy az illető különleges anyagból legyen gyúrva. Ha érti a kedves Olvasó, hogy mire gondolok?

Számomra elgondolkodtató, s mindennél beszédesebb az a fajta különbségtétel, amely most látszik megképződni. A dolog valahol elszomorító, egyszersmind tragikomikus is, hiszen ezúttal is ugyanazt az istentelen és lélektelen rendszert akarják lenyomni a torkunkon, csak ezúttal már a látszatra sem figyelnek oda.

Ahogy a jó öreg Gilad Atzmon mondta, ilyen az, amikor „a szadista öntetszelgés felfedi valódi arcát. Közel a vég.”

Posztmodern népfrontba tömörülnek a bukott és szándékunk szerint meghaladni kívánt rendszer itt maradt erői, szellemi (és sok esetben anyagi) örökösei. A sokszínűség látszatát keltve önellentmondásba kerülnek, amikor ezt a látszat sokszínűséget azonmód egy nagy közös ernyő alá terelik, hiszen közös az ellenség. Igen, jól értették, nem ellenfél, hanem ellenség. A lövészárok életérzés nemhogy a reneszánszát, de egyenesen fénykorát éli kis hazánkban, igaz, a korrektség kedvéért e helyütt kell megemlítenünk, hogy nálunk soha nem is ment ki a divatból.

A kettős mérce kifejezés ide már nem is elég, talán a többes, vagy sokadik mérce lenne a legtalálóbb ránk nézvést.

Úgy néz ki, lassacskán a végét járjuk. Mindeközben a remény apró sugaraként, az áldemokrácia Patyomkin-házának falain szép csendben elkezdett repedezni a vakolat. A „Célpont” kamerájának tanúbizonysága szerint akad még olyan rajongói tábor, ahol az életüket is adnák a vezérért, még akkor is, ha az mára már nem más, mint a zsinórpadlás színpadának félreeső zugából ordítozó kiszuperált paprikajancsi. De van olyan is, ahol félúton bizony megáll a tapsra lendülő kéz, amikor az egykoron szebb napokat látott önkéntes néptribün szónoklatában ahhoz a részhez ér, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Lásd: megmentettük a devizahiteleseket.

Még akkor is, ha tudjuk, amit annak idején Lakatos Pál „A patkányforradalmárok unokái” című kitűnő könyvében megírt, nevezetesen, hogy mai egygyökerű politikai osztályunk nacionáléja valahova a tanácsköztársaság ideéig vezethető vissza, az ún. kisember ösztönös igazságérzete mégis azonnal lázadozni kezd. A nemzetet ordenáré stílusú hazugságaival szembeköpő miniszterelnök-imitátor minden további nélkül mehetett tovább, de ha a komcsik ivadékai – ezúttal szembesülve egy működő diktatúra rájuk nézve kedvezőtlen következményeivel –alulmaradnak az országos erőfelmérőn, akkor nem ér az egész, fussunk neki még egyszer, egészen addig, amíg nem mi jövünk ki győztesen.

Még egyszer megkérdezem: Tehát akkor ezt úgy kell érteni, hogy diktatúra építésére és működtetésére kizárólag a magát baloldalinak nevező politikai konglomerátumnak van joga?

Ugye mindenkinek eszébe jutott a cikk olvasása közben feltenni magának a kérdést, hogy egy ún. teljes jogú európai uniós tagállamban, amely állítólag még demokratikus is, hogy a rossebbe lehet jogszerűen működtetni egy diktatúrát? Nos így! Pont így! JOGSZERŰEN! Ez a kulcsa az egésznek! Egy igazságtalan rendszert mindig csak jogszerűen lehet fenntartani és működtetni! Azért, mert a jogállamban soha nem az igazság, mindig csak a jog az, ami számít! Ezért van az, hogy egy jogállamban soha nem beszélhetünk igazságszolgáltatásról, hanem minden esetben csak jogszolgáltatásról. Magyarországon ezt egyébként a hivatalos szervek hivatalosan már deklarálták is.

Alkotmányos, vagy mondjuk inkább így, alaptörvénnyel megalapozott diktatúra. De jure, azaz jogilag demokrácia van, de facto, azaz tényszerűen meg nem. Ja, kérem, az élet a vég nélküli megújulás és tanulás, tisztelt polgártársak! Itt az ideje felkötni a magyar textilt és megismerkedni a narancsos párt kreatív jogalkotásának következményeként megszületett és még eztán megszületendő új fogalmaival, melyek egyúttal a nyelvújítás terén áthidalni hivatottak a Kazinczy halála óta tátongó hatalmas űrt is, mely ezen a téren mutatkozik.

Tudják, kicsit olyan ez, mint az ismert tévéreklám jelmondata: MINDEN, AMI KELL, ÉS SEMMI, AMI NEM!

No, de ki mondja meg, hogy mi az, ami kell, és mi az, ami nem?

Emlékszünk még a dalra, az „István a király”-ból? Ó mondd, te kit választanál? Te barátom, senkit nem fogsz választani! Már választottak helyetted! Mások, másokért! Legfeljebb úgy tűnik majd, mintha te választanál, mi közben te is tudod, én is tudom, hogy nem mi választunk! És amíg csak ezek közül választhatsz, addig túlélésre kell berendezkedned, mert ezeknek feltett szándékuk, hogy kiirtsanak! Téged és a népedet az élők sorából. Rossz helyen vagy, rossz időben.

Egy dolog azért van, ami mellettünk szól.

MI ITTHON VAGYUNK, ÉS ITTHON IS MARADUNK!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő