Miért nem közölte a Magyar Nemzet Bogár László gondolatait?
Mintegy két hónappal ezelőtt Tamás Gáspár Miklós a Magyar Nemzet hasábjain nyílt levelet intézett a jobboldalhoz. Bogár László ugyanitt kívánt volna válasszal élni erre a TGM-hez köthető levélre, de ezt egyszerűen megtagadták tőle a Magyar Nemzet szerkesztői. Vajon miért? Itt olvasóink mindkét írást megtalálják.
Bogár László: Miféle „oldal”…?!
Noha értékelem TGM gesztusát, és szándékait, amelyek a jobboldalhoz intézett nyílt levelének megírására késztették, de művét őszintétlennek, sőt kifejezetten veszélyes manipulációnak vélem. E nem túlságosan barátságos felütésre ugyan nincs mentség, de van magyarázat, így az alábbiakban ezt szeretném összefoglalni. Előre bocsátom, hogy a valóban megalapozott és méltó válasz legalább olyan terjedelmet igényelne, mint amilyen az eredeti írásmű, ám azzal is tisztában vagyok, hogy erre nincs mód, így hozzászólásom inkább csak tézisszerű vázlata mindannak, amiről szólni szeretnék.
TGM írása kiváló példa arra, hogy hogyan kell a leendő „vitapartnereket” már megmukkanásuk előtt csapdába csalni, esélyt sem hagyva számukra. Az írás ugyanis szinte minden mondatával azt sugallja, hogy a felvetett kérdéseknek ez az egyetlen elbeszélési módja létezik, vagyis, hogy ez „AZ” elbeszélés, és, aki nem ezen a „nyelven” szólal meg, az vagy az Észnek, vagy az Erénynek van híján, hogy a TGM által oly nagyra becsült Felvilágosodás sötétségének, manipulatív meta-nyelvével szóljak. És, ha már a Felvilágosodásnál tartunk, két közbevetést tennék: Az egyik, hogy az a „pusztító világerő”, amelyet, azért vagyok kénytelen így említeni, mert a TGM által is képviselt véleményhatalom, gyűlölet-beszédnek bélyegzi, és büntetőjogilag szankcionálja már azt is, ha valaki egyáltalán a létezését felveti…nos, ez a pusztító világerő éppen a jakobinus létkarakterében mutatja meg először igazi arcát a modernitás embere számára. (Egyébként lássuk be, nem túl elegáns dolog a vitapartnereinket már megszólalásuk előtt a hamis értelmezés ketrecébe zárni, majd békétlen szélsőségesnek minősíteni, ha szeretne e nem túl kényelmes ketrecből kitörni. Különösen akkor nem, ha ráadásul még önmagamat liberálisnak, következésképp, a türelmes és alázatos szeretet megtestesítőjeként tételezem.). A másik, hogy amit ő „jobboldalnak” nevez, az úgy, valójában nem létezik, így a „címzett ismeretlen”. Van persze „valami”, ami önmagát polgári oldalnak, jobboldalnak, nemzeti oldalnak, népi oldalnak, keresztény oldalnak, konzervatív oldalnak nevezi, hogy csak néhányat soroljak fel a súlyos tévedésként szinonima gyanánt használt kifejezésekből. Az a politizációs alakzat, amely ezekkel, a szimbolikus kifejezésekkel illeti önmagát, még messze van attól, hogy képes legyen szembenézni azzal, hogy legalább három egymást kölcsönösen és többszörösen tagadó hagyomány-réteg lemez-tektonikájára épül. A legmélyebb réteg ezek közül, az ős-hagyomány, vagy ó-kultúra, amely már a zsidó-keresztény civilizációt is a rontott szakralitás végzetes megnyilvánulásának tekinti. A második az a kereszténység, amely legfeljebb csupán kulturális „kényszerzubbonyként” fogadja el a „szekularizációt”, csak a pusztító világerő értelmező-hatalmi terrorjától megrettenve ezt nincs bátorsága kimondani. És végül a harmadik, amely a Felvilágosodás és modernitás hagyományrétegét fogadja el sajátjának. Általában ezt szokás a „konzervatív-liberális” jelzővel illetni, és ez, az, amely a rendszerváltás hazug rendszerében egyszerűen kisajátította az „oldal” teljes uralmi szerkezetét, kizárva onnan az abszolút többségben lévő két előző rétegre építkezőket. A „jobboldalon” belüli ideológiai összecsapások mentén persze mindez nem képes a felszínre jönni, de a nagy történelmi kataklizmák során mégis csak „lehull a lepel”, amit a görögök az apokalipszis szóval jelöltek. És most újra ilyen kataklizma és apokalipszis felé közeledünk.
Az, hogy TGM érzékenyen megsejti, és szeretné mérsékelni a pusztulást, az üdvözlendő szép gesztus. Csak kevés, és túl késői már, az őszintétlenségéről nem is beszélve. Emlékeztetném is épp ezért Merteuil márkinő híres figyelmeztetésére Laclos „Veszedelmes viszonyok” című kulcsregényében: az idő már nem alkalmas a cselszövésre. Arról nem is beszélve, hogy, és ezt ő tudja a legjobban, „baloldal” sincs. Abban az ócska és primitív hazugságokra épülő értelemben, aminek alapján az MSZP nevezi magát baloldalnak, eleve nem volt és nem is lesz, ezt TGM is, egyébként helyesen, előre bocsátja. De abban a történelmileg mulatságosan eklektikus és teljesen önkényes formában sincs, ahogyan ő próbál, egyébként ötletesen „új baloldali” talapzatot barkácsolni mindazoknak, akiket az ökológiai „probléma”, a fogyatékkal élés, az etnikai vagy éppen szexuális és még számos egyéb „másság” kapcsol össze. TGM nyíltlevelének tehát nemcsak címzettje nincs, de feladója se, hisz a szerző nyílván az általa feltételezett hipotetikus „baloldal” nevében fogalmazta meg művét.
E rövid bevezető után azonban térjünk rá a levél legfőbb üzenetére, hogy tudniillik, jó lenne, ha a „jobboldal” megszólalna, mert, ha van „közös nemzeti ügy, akkor fasizmus remélhetőleg közös leküzdése az”, írja levelének végén a szerző.
Ha azonban egy emberi közösség hosszú távú és összehangolt cselekvésre készül, akkor ennek van két elemi előfeltétele, az „elbeszélés” és a „megbeszélés”. Valamelyes egyetértésre kellene jutni, tehát abban, hogy hogyan is alakult ki ez a helyzet, és hogyan kellene belőle kikerülni. Lehetőleg élve! Vagyis nem elég azt mondani, hogy „ez így tovább nem mehet”, amelyben egyébként ma minden épelméjű ember egyetért Magyarországon, sőt teli torokkal üvölti: ELÉG! Azt is meg kellene ugyanis mondani, hogy mi az, az „EZ”, ami nem mehet tovább, és milyen módon kellene megváltoztatni, hogy eztán másként menjen. Az alábbi gondolatmenet arra tesz kísérletet, hogy jelezze, az egész emberi létezést, és benne a Magyarország nevű „lokalitást” sújtó válság, olyan összefüggésekre épül, amelyekre TGM nemcsak, hogy rámutatni nem tud, mer, akar, hanem éppen ellenkezőleg egész életében mindent megtett (és tesz ma is) annak érdekében, hogy ezek az összefüggések soha ne is kerülhessenek be az emberiség közös diskurzus terébe.
Induljunk ki abból, amivel akár egyet is érthetünk, hogy a fasizmus valamire adott válaszként jelent meg a történelem színpadán, és ez most sincs másként. Azért gondolom, hogy egyetértünk, mert ő idézi önmagát 2006-ból, amikor megismervén, hogy mire készül az új kormány, azt mondta, ebből fasizálódás lesz, lett is.
Sajnos az én eszmefuttatásom is óhatatlanul karikatúraszerű lesz, ahogyan ő minősíti saját maga „új baloldal” vázlatát, de hát ugye a „terjedelmi korlátok”. Az emberi létezés most már legalább háromezer éve halad egy ma még ismeretlen következményekkel járó lepusztulási lejtőn lefelé. „A lét elveszett- írja Hamvas Béla-, ami maradt, csak az élet.”. Mindezt ma már talán azzal egészíthetnénk ki, hogy lassan élet sincs, csak puszta „fennállás”, létezés, sőt most már élet nélkül. Mert, ahogyan Ortega y Gasset írja, „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé.”
Amikor a bevezetőben „pusztító világerőként” aposztrofáltam e folyamat feltételezhető lényegét akkor éppen azt a „szubsztrátumot” próbáltam megnevezni, amelynek minden körül írási kísérletét most a globális hatalmi rend leghatékonyabb véleményhatalmi fegyverei akadályozzák meg, összesküvés elméletnek, és/vagy gyűlölet beszédnek nyilvánítva ezeket, a kísérleteket. Az uralkodó birodalmi megközelítési mód, minden ellenkező irányú állításával szemben ugyanis van alanya ennek a lét-pusztításnak. Csak mivel a róla szóló diskurzus-tér megnyitása egyúttal e totális világuralmi szerep megkérdőjelezését, sőt megrendülését hozná magával, így érthető, hogy mindent igyekszik megtenni ennek elkerülése érdekében. Milton Friedman Nobel díjas amerikai közgazdász híres szállóigéje, miszerint „The business of the business is the business” nagyon tömören kifejezi e pusztító világerő ontológiai lényegét. Ez azt jelenti, hogy, ha neked valami profitot hoz, akkor abban az esetben is folytasd, sőt bővítsd ezt a tevékenységedet, ha tudod, hogy a saját hasznodnál akár százszor nagyobb kárt okozol ezzel a „külső természetben” (NATÚRA) és a „belső természetben” (KULTÚRA). Íme a lét-felélés, önpusztítás hibátlan receptje! Ez tehát az emberiség kollektív öngyilkosságának lényege, csak „politikailag nem korrekt” erre rámutatni. Ha ehhez még hozzá tesszük, hogy a világ urai ennek alapján a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” hármas parancsában büszkén hirdetik globális stratégiájukat, amely nem más, mint a „globalóma”, vagyis a rákos burjánzás metaforája, akkor többé-kevésbé világos a képlet. És akkor mindjárt mondjuk ki azt is, essünk túl a nehezén, amit TGM fasizmusnak nevez, az, valójában egy kétségkívül brutális kemoterápia. Cinikusan persze mondhatnánk hogy hát, ja, majdnem mindegy, hogy a pusztító betegségbe, vagy a pusztító gyógymódba halunk bele. Ahogy a rákgyógyászat is tudja már, csak a globális betegség-ipari komplexum ezt nem engedi bevallani, a kemoterápia valójában zsákutca, erre felé biztosan nem lesz kijárat! Az egyetlen megoldás a megelőzés lenne. Össze kellene szedni a bátorságunkat, és beszédbe kellene elegyedni a „ráksejttel”, aki valójában mi magunk vagyunk, és persze a „globalómával” is, aki szintén. Mint ahogy a kemoterápia és a fasizmus is. Rá kellene jönnünk, hogy mi, és hogyan borítja fel az emberi létezés eredendő szakrális egyensúlyát, és mi vezet a mértéktelenség apokalipszisához, amikor „lelepleződik” az emberi létezés egy „sötét és pusztító” mozzanata. És, hogy erre, hogy alakulnak ki válaszként a még pusztítóbb „immunreakciók”, és végül ez az „akció-reakciósor” hogyan vezet a semmibe. Vagy egy másik metaforával élve, ha azt feltételezzük, hogy az emberi létet elpusztítani igyekvő végzetes parazitáról van szó, akkor hogyan léphetünk ki abból a statikus értelmezési keretből, hogy vagy-vagy, tehát, hogy vagy a parazita pusztítja el a világot (és a világgal együtt magát is), vagy a világ pusztítja el a parazitát. Mert, ha a parazita is mi vagyunk, vagyis csupán az emberi lét-lényeg „sötét anyagáról” van szó, akkor az egyetlen esély, csak a statikus helyzet-értelmezés dinamizálása lehet. Vagyis nincs mese, meg kell tanítani a parazitát (önmagunkat?!) arra, hogyan alakulhat(unk) át „szimbiótává”. Ne felejtsük el, hogy azok a baktériumok, amelyek a tápcsatornánkban élnek, és amelyek nélkül ma már nem is tudnánk létezni, valaha halálos ellenségeink voltak. Sőt ma már az állati sejtek egyik fő alkotóeleméről a mytokondriumról is azt feltételezik, hogy valaha önálló, és velünk ellenséges élőlény volt. Igaz, ezek a „tanulási” folyamatok eltartanak néhány millió évig, ma viszont egyelőre az is erősen kérdőjeles, hogy e század végéig megmarad-e az emberiség.
Összefoglalva, ahogy mondani szokás nincs olyan bonyolult kérdés, amelyre ne volna olyan válasz, ami egyszerű, gyors, olcsó, és….rossz! Azt gyanítom, hogy TGM válasza a kétségtelenül létező kérdésre rossz. Ösztönösen, vagy tudatosan, ezt neki kellene eldöntenie, változatlanul védi azokat a tabukat, amelyek ledöntése nélkül nincs menekvés. Iszonyú dolgokkal kellene szembenézni. Az önmagát az emberi létezés csúcsteljesítményeként ünnepeltető nyugatias modernitás, globalitás urainak be kellene látni végre, hogy a végzetes játszma a befejező szakaszához ért. Lehet megbélyegezni, terroristának, fasisztának minősíteni mindent és mindenkit, aki lázadni mer a Nyugat hazug és álságos „piacgazdasága és demokráciája” ellen, amely csupán hamis foglalata annak a planetáris dimenziójú diktatúrának, amely láthatólag nem egyszerűen a „semmibe”, hanem valami ennél is szörnyűbb, ma még elképzelhetetlen „negatív létbe” hajszolja az egész emberiséget. Lehet mindezt cinikusan fejlődésnek, haladásnak, felemelkedésnek és szabadságnak nevezni, de az „idő már nem alkalmas a cselszövésre”! Szóval Tisztelt TGM, Kedves Gazsi, nagyon kérlek cselszövés helyett, inkább most már valóban azon jártasd, egyébként irigylésre méltón briliáns agyad, hogy „lehulljék végre a lepel”! Ha esetleg mégis erre fordulnál, hiszen a csoda az egyetlen valóság, ígérem, rám mindig számíthatsz!
Bogár László
———————————————————————————————————————————————————-
TGM: Levél a jobboldalnak
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Egyszerűen azért írok, mert szerintem meg kellene beszélnünk egyet s mást.
Legelőször azonban tisztázni szeretném a saját politikai álláspontomat, amelyről a fontosabb dolgokkal elfoglalt, az írásaimat nem ismerő jobboldali olvasó nem tudhat sokat. Csupán azért, hogy láthassa: ki ír neki levelet, és honnan írja.
Én annak a meglehetősen sokszínű, egymással is vitában álló, fölöttébb különböző politikai életrajzokkal rendelkező baloldali közösségnek (ezen belül is annak a halmaznak, amely nem hajlamos az 1989 előtti rendszer rehabilitálására) vagyok a résztvevője, amely ellenzékben van – balról – a jelenleg kormányzó Magyar Szocialista Párttal és a Szabad Demokraták Szövetségével szemben, habár nem rokonszenvezik a mai parlamenti ellenzékkel se. A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel, akik sajnálatos módon maguknak foglalták le a „baloldali” és „szocialista” szavakat, bár ezek a szavak idegenek a politikájuktól, s legföljebb a múltjukról és az identitásukról mondanak valamit. Valami igen zavarosat.
Barátaim s magam élesen ellenezzük, elutasítjuk a neokonzervatív-neoliberális politikát folytató „balközép” kormánykoalíció ortodox monetarista, egyensúlyi, „kínálati oldali” gazdaság- és társadalompolitikáját, a népjóléti (szociális) rendszerek leépítését, a szociális segély, a családtámogatás, a gyes, a gyed, a szocpol korlátozását, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak nominális csökkentését, a „segély helyett munka” képmutató programját, a hiánycéloknak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió diktátuma alapján történő meghatározását. (2006 tavaszán, közvetlenül a választások után, még a kormányalakítás előtt, amikor rájöttem, mire készül titokban az MSZP és az SZDSZ, megírtam: ebből fasizálódás lesz. Lett is – sajnos.)
Nem hiszünk a magyar gazdaság „tőkevonzó képességének” mítoszában, amely szerint a reáljövedelmek alacsonyan tartása, a tőke adóinak csökkentése, a fogyasztási adók emelése Magyarországra hozza a transznacionális tőkét, amely majd munkahelyeket „teremt”. Minderről bebizonyosodott, hogy közgazdaságilag tarthatatlan, szociálisan kibírhatatlan, erkölcsileg elvetendő; növeli a társadalmi igazságtalanságot és egyenlőtlenséget. A világgazdasági válság körülményei között pedig egészen bizonyosan elszegényedéshez vezet. A fizetőképes fogyasztói kereslet összeomlása pedig – a legszegényebbek növekvő szenvedései, a munkásosztály és az alsó középosztály létbizonytalansága közepette – a kiskereskedelem, a lakáspiac és az építőipar, a mezőgazdaság, a könnyűipar stb. vállalatainak bezárásához vezethet. Az állam bevételeinek és kiadásainak csökkenése tönkreteszi az oktatást, a kutatást, a kultúrát.
A följebbi értelemben vett, szerintem egyedül autentikus baloldal fokozatosan kivonná a „globális közjavakat” (víz, levegő, energia) a piac fönnhatósága alól, állami ellenőrzés alá helyezné a bankokat, nyugdíjpénztárakat, biztosítótársaságokat, megállítaná és visszafordítaná a társadalombiztosítás, a nyugellátás és az egészségügy privatizálását. Mindezt azonban nem a szuverén állam kezében összpontosítaná, hanem a termelők és a fogyasztók demokratikus ellenőrzése alá helyezné, önkormányzati és önigazgatói formában. Az európai baloldal (a szociáldemokratáktól balra elhelyezkedő baloldal) bevezetné a mindenkire érvényes, a szegénységi szint fölötti, munkától függővé nem tett, „föltétlen” megélhetési alapjövedelmet (unbedingtes Grundeinkommen, living wage). Belátva, hogy a tőkés értéktermelés része a munkaerő újratermelése, és ennek terhei a tőkére hárulnak, amiképpen a haszna is, bevezetné a házimunkáért járó munkabért (wages for housework), amely nélkül a nők egyenlősége szófia beszéd. Mindez enyhítené a tőkés rendszer legnagyobb átkát, a strukturális munkakényszert. A jelenlegi négyszeresére emelnénk a munkanélkülisegély folyósításának időtartamát. Mindezek föltétele nem az állampolgárság lenne, hanem a letelepedés, életvitelszerű egy helyben lakás. Az egyenlőségi program természetes és szerves része az etnikai, regionális, kulturális, szexuális, felekezeti kisebbségek teljes egyenjogúsága és a hátrányos helyzeteket kiegyenlítő pozitív diszkrimináció.
Rokonszenvező érdeklődéssel nézzük azokat a kísérleteket, amelyek a kamatmentes mikrohitellel, haszonkulcs nélküli természeti cserével, kalákával, helyi pénzzel, energiatakarékos ökoházakkal, foglalt házakkal, szociális bolthálózatokkal, a szövetkezeti mozgalom fölújításával folynak. A kis lépések is lehetnek valami nagynak a kezdetei.
A lejáratott neoklasszikus közgazdaságtanra épülő neokonzervatív ortodoxia erre azt kérdezi: miből? Erre az a helyes ellenkérdés: mi a pénz? A pénz a szuverén (az állam) által garantált teljesítési ígérvény a valamely társadalomban szükséges tranzakciók számára. E tranzakciók terjedelmének meghatározása szabad társadalomban pedig a termelők és fogyasztók közösségének deliberatív (racionálisan tanácskozó és döntő) folyamatokban (például a részvételi büdzsékben, a demokratikus tervezésben) kinyilvánított szándéka. A gazdaság nem természeti, abszolút határokkal meghatározott, rögzített eszközmennyiség (ez lehet hasznos absztrakció tankönyvek első fejezetében, de a valósághoz vajmi kevés köze van), elválasztása az ökológiától, a társadalomtól, a népesedéstől, az emberföldrajztól, a kultúrától, az emberi testtől merőben mesterséges. A modern technika lehetővé tenné a sok szabad időt, a jólétet, a kreativitást, a hierarchia leépülését, ehelyett egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, a többieket pedig szociális hulladéknak tekintik. Etnicizálják és kriminalizálják a nyomort, büntetik a szegénységet. Mindezt embertelennek tartjuk, és szembeszállunk vele. És törekszünk a belőle kiinduló politikai instrumentumok (mint például a lisszaboni szerződés, a maastrichti kritériumok, a NATO, az Európában és Ázsiában meglévő amerikai támaszpontok, a nukleáris fegyverkezés, rakétapajzs stb.) megszüntetésére, fölszámolására.
Ez a rövid összefoglalás a túlságos tömörsége miatt persze önkéntelen karikatúrája önmagának. De talán képet ad arról, hogy milyen irányú az a baloldali „radikális reformizmus”, a neokonzervatívok szerint „irreális és veszedelmes utópia”, amelyről szintén kellene már értelmesen beszélni. De én önökkel most nem erről akarok eszmét cserélni, ezt csak – talán nem haszontalan – tájékoztatásul közlöm.
Amiről viszont föltétlenül beszélnünk kell, az a fasizmus.
A magyarországi keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldalon a mai fasizmus kérdésének puszta fölvetését sértődött és defenzív mondatok fogadják. Ezek a kissé furcsa „anti-antifasizmus” tárgykörébe tartoznak.
Fölvetik, hogy az antifasiszták „lefasisztázzák” a magyar népet. Ez nem áll. A magyar nép többsége nyilvánvalóan idegenkedik a fasizmustól, nácizmustól mint olyantól, bár a különféle szélsőjobboldali, tekintélyelvű, antidemokratikus, fajgyűlölő tartalmak – diffúzan gomolyogva – elég gyorsan terjednek, anélkül hogy egységes világnézetté állnának össze. Kétségbeesett antináci túlzások természetesen akadnak, és sajnálatosak.
Fölvetik, hogy a bírálók mintegy „kipécézik” Magyarországot, pedig másutt is vannak ilyen jelenségek. Ebben több az igazság. Ennek az egyik oka a magyarországi közélet szánalmas provincializmusa. „Ilyesmi nyugaton nem volna lehetséges!” – kiáltják tájékozatlan balközép, „balliberális” közírók, pedig ez nem így van. Ausztriában (mintegy 30 százalék!), Dániában, Hollandiában erősebb a szélsőjobboldal, mint Magyarországon, a British National Party (BNP), amelynek a vezére a Waffen SS hősiességét szokta ünnepelni a Blood & Honour (Vér és Becsület) árja harcosaival a budapesti Hősök terén, a legutóbbi fölmérések szerint öt-hat képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, pedig ahhoz a párthoz képest a magyarországi Jobbik szabadkőműves árnyalatú, liberális nyugdíjasklub. (Megjegyzem, a canterburyi és a yorki érsek fölhívta a választókat, ne szavazzanak a BNP-re. A magyarországi történelmi egyházak hasonló fölhívása a Jobbikkal kapcsolatban nyilván elkerülte a figyelmemet.)
Az olyan, pusztán konzervatívnak tartott kormányok, mint Sarkozyé Franciaországban és Berlusconié Olaszországban, rasszista kampányokkal öregbítik népszerűségüket, mindkettő büntetőpolitikával helyettesíti a szociálpolitikát. (Az izraeli kormányban is részt vesz a szélsőjobboldal, amely a külügyi tárca tulajdonosa jelenleg.) A minta egyébként az 1980-as évek konzervatív Amerikájából származik. Az erősödő újfasizmus nem magyar jelenség, hanem a hanyatló, zűrzavarba süllyedő, politikailag tehetetlen Európa sajátossága. (A másik ok az, hogy a Magyar Gárda kitűnően fényképezhető. Ezeket a képeket mindenütt megértik. A hazai közvélemény jelentős része azonban úgy tesz, mintha nem értené.)
A konzervatív sajtó és blogoszféra legfőbb védekező technikája mindössze abban áll, hogy letagadja a szemmel látható valóságot, illetve a fasisztoid, kvázi náci jelenségeket „a másik oldal” összeesküvésének kontextusában próbálja magyarázni. (Titkosszolgálati provokációk persze lehetségesek – de miért lehetségesek?) Pedig teljességgel elegendő bármely tetszőleges hétköznap betekinteni az ismertebb internetes fórumok kommentjeibe – beleértve a balközép sajtó honlapjain megjelenő hozzászólásokat –, hogy lássuk, mennyire elterjedt a náci „gondolatkincs”, elsősorban az egyetemi és diplomás ifjúság körében. A napokban láttam a Mogyoródi úton a következő gigantikus föliratot. „Holocaust: Istennek tetsző áldozat.” A teológiai lexikon (másra vonatkozó) szótári definíciója parodisztikusan hirdeti a mai nácizmus alapvető tanát, amelyre mindez visszavezethető. A konzervatív sajtó sértődöttsége viszont – „Bennünket támadnak, bennünket járatnak le!” – abba a kényelmetlen látszatba manőverezi bele a mérsékelt jobboldalt, mintha azonosulna a fasisztákkal, amikor belefoglalja őket a többes szám első személyű megbántottságba. (Különösen föltűnő a jobboldalon a jogvédőkkel, antifasiszta mozgalmárokkal, kisebbségi aktivistákkal szembeni szikrázó gyűlölet, amely meghaladja a cigánysággal szembeni elterjedt ellenszenv intenzitását is.)
Pedig hát volt – tehát lehetséges – konzervatív antifasizmus. Magyarországon konzervatívok, mint Bethlen István és Szekfű Gyula köre, szembefordultak annak idején a hitlerizmussal, fegyverrel harcoltak ellene a legitimisták, még olyanok is az antifasiszta táborhoz csatlakoztak, akik a magyar Fehér Gárdából, azaz a fajvédőktől érkeztek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki elvégre a szocialista parasztvezér, Áchim András gyilkosa volt valamikor. Van konzervatív kritikai teória a fasizmussal szemben, gondoljunk például Eric Voegelin vagy Kolnai Aurél műveire. És hát világossá kell tenni: a mai magyar konzervatív jobboldal nem náci, és épelméjű ember ezt nem is állítja.
Értsünk szót: mindennel vissza lehet élni, az antifasizmussal is. Az evvel a témával kapcsolatos – megengedem: olykor igazságtalan, gyakran túlzó – vádaskodások kellemetlenek lehetnek, de a probléma mégsem az antifasiszta dúltság, hanem maga az alapjelenség: a fasizmus.
Tudom, maga a terminus is sokakat idegesít, de hát konvencionálisan így szokás nevezni nemcsak az olasz totalitárius mozgalmat, hanem kiterjesztőleg (nota bene: Adolf Hitlerrel egybehangzóan) az egész emberirtó szélsőjobboldalt, nácikkal, Heimwehrrel, Vasgárdával, nyilasokkal egyetemben. A puszta terminológián túl meg kell kérdezni: fasizmus-e, nácizmus-e, amit ma – többek között Magyarországon – tapasztalunk?
Igen és nem.
A mai posztfasizmusból több elem hiányzik, ami lényeges volt az eredeti jelenségben.
Először és mindenekelőtt: a fasizmus-nácizmus megelőző (preventív) ellenforradalom volta marxista (szociáldemokrata és kommunista) tömegpártok, radikális szocialista szakszervezetek, munkástanácsok forradalmi, hatalomátvétele szándékával szemben, továbbá kulturális ellenforradalom az időlegesen hegemón helyzetbe jutott szélsőbaloldali kultúra szubverzív, fölforgató, tekintély- és hagyományellenes dinamikájával szemben. Ez a fajta szélső- és ultrabaloldal (a kettő nem egészen azonos, de ezt itt nincs terem kifejteni) ma nem – legföljebb csökevényesen – létezik, marxista tömegpártokról és szocialista munkásmozgalomról, vörös (vagy az anarchista fekete) zászlót lobogtató sok millió proletárról szó sincs. A mai szélsőjobboldal rutinszerűen antikommunista, de az az antikommunizmus (valóságos ellenfél híján) üres, legföljebb a múltra utalhat jelképesen.
Másodszor: hiányzik a militarizmus. A fasiszta és náci pártok és rohamosztagok szociológiailag elsősorban leszerelt katonák, frontharcosok, hadastyánok, obsitos tisztek mozgalmai voltak. Ezek a mozgalmak új európai háborúra, revánsra, az államhatárok erőszakos megváltoztatására, a gyarmati területek újraelosztására törekedtek. A posztfasiszták katonai szimbolikája ma paramilitáris, terrorista, „kommandós” jellegű, a létszámukban erősen korlátozott modern zsoldoshadseregek nem támogatják (bár a hivatásos fegyvereseket gyakran vonzza a posztfasiszták, neonácik erőszakos föllépése, fegyver- és erőkultusza, hímközössége). Új Ludendorffok, Göringek aligha bukkannak föl. Az európai háború ma senkinek sem a jelszava.
Harmadszor: a mai posztfasizmus – olvasóim számára esetleg meglepő ez – nem totalitárius. A benne foglalt „politikai projekt”, habár természetesen antidemokratikus, antiliberális és antiszocialista, nem világos. Minden mai marginális politikához (így például az antiglobalista-antikapitalista „új szociális mozgalmakhoz” is) hasonlóan a posztfasizmus „követeléseket” intéz a politikai közösséghez és az államhoz, „rendszabályokat” (természetesen elnyomó rendszabályokat) követel, „problémákat” akar kurtán „elintézni”, a közjogi rendszert csak „módosítani” hajtja (kizárva belőle „az ellenséget”), vezérelvet, egypártrendszert nem indítványoz.
Ezek nagyon fontos különbségek, de a folytonosság elemei is föltünőek azért.
Először is: a mai fasizmus (vagy posztfasizmus) szintén az „osztályharc fölülről” ügynöke. A támadó ék – minden „antikapitalista”, főleg a hitelüzlet és a nagykereskedelem elleni fecsegés ellenére – a leggyöngébbeket, a legszegényebbeket, a kiszolgáltatottakat, a kapitalista rendszer „tőke-munka kontinuumából” kiszorítottakat veszi célba: Kelet-Európában a romákat, másutt a bevándorlókat (elsősorban a muzulmánokat, de egyre inkább a kelet-európai vendégmunkásokat is), továbbá minden védtelennek vélt kisebbségi csoportot a zsidóktól a melegekig. Jellemző rá a modern magaskultúra és a modern értelmiség elleni mély gyűlölet. (No meg a patriarkális, nőgyűlölő heteroszexizmus.) Ma is fontos szerepet játszik benne a lecsúszó, deklasszálódó alsó középosztály, az állástalan, félművelt fiatal diplomások, küszködő fiatal kisvállalkozók serege. Ez nem változott.
Másodszor: a mai fasizmus is szembefordul az egyenlőségnek mind a keresztyén, mind a fölvilágosító-forradalmi változatával, továbbá a klasszikus polgári szabadságeszményekkel (kifejezési szabadság, szabad politikai akaratképzés, képviselet, pluralizmus, tolerancia, jogállamiság, népszuverenitás stb.). Mindennek immár hagyományos hordozója az antiszemitizmus, amely nálunk megrendítően intenzív és virulens.
Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek): az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus – a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert – tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitás alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: „államnemzet” minden tagja „barát”, csak külföldi állam polgára lehet „ellenség”. A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló „alkotmányos jogállam” számára nélkülözhetetlen.) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend.
Legalábbis szimbolikus értelemben a magyarországi szélsőjobboldal nagy ideológiai sikert ért el a republikánus alaptan elveinek kétségbe vonásával. Ha „a barátok testvériségéből”, a köztársaság által politikailag és jogilag összefogott népből nemzetiségi, faji-etnikai, felekezeti, világnézeti, kulturális vagy életmódbéli, szexuális orientációs stb. alapon ki lehet rekeszteni a korábban elvileg a politikai jogok teljességének örvendő honpolgárokat, akkor csakugyan nyitva az út a fasizmus felé. A magyarországi szélsőjobboldal egyik, meglehetősen népszerű irányzata csak következetes, amikor kijelenti, hogy eszménye a kasztrendszer. (A kasztrendszer fölújításának gondolata még a XIX. századból származik. Az emberi különbségek naturalizálása és ennek a naturalizált, „biopolitikai” különbségnek az államalkotó elvvé emelése a modernség teljes visszavonása – ami szintén a mindenkori fasizmus tipikus jellegzetessége.) Nem minden rasszizmus és antiszemitizmus fasiszta, náci jellegű, de Auschwitz után a posztfasizmus mindig magába olvasztja a prefasiszta és fasiszta-náci változatokat, amin nem lehet csodálkozni.
Szerény nézetem szerint a magyarországi konzervatív jobboldal dilemmája a következő: a „két tábor” téves logikája alapján hagyja-e magára hatni az új keletű, fiatal és energikus fasizmus nézeteit és szimbolikáját, vagy elutasítja ezt a lehetőséget. Mindeddig a konzervatív jobboldal az antifasizmust a szociálliberális és neoliberális „balközép” sajátosságának tekintette – pedig létezik konzervatív antifasizmus (Magyarországon is, csak elszigetelt és nem eléggé ismert) –, ezért mindmáig nem volt hajlandó a szokásos tiltakozó, elszörnyedő, elítélő gesztusokra. Az, hogy a „balközép” és a baloldal mintegy kisajátította az antifasizmust, nem helyes és nem kedvező, de nem mentség. Az, hogy néha olyan személyeket és köröket vádolnak burkoltan vagy nyíltan náci, fasiszta szimpátiákkal, akik és amelyek ezt nem érdemlik meg, igaz – de szintén nem mentség. Túlhevült balközép cikkírók a konzervatív jobboldaltól hagyományának megtagadását követelik, továbbá teljes körű, töredelmes bűnvallomást: ez csakugyan abszurdum – de nem mentség. (Hasonló szemrehányásokat a konzervatív sajtóhoz is lehetne intézni, de ezt se tartom fontosnak.)
Elgondolkoztató, mondhatni: csüggesztő állapot, hogy eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának vagy fölháborodásának, alig akadt olyasvalaki, aki – azontúl, hogy meglehetősen nevetséges módon az egész szélsőjobboldalt a „balliberális” körök találmányának tekinti – a nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben. (Megjegyzem, ennyiben a Fidesz-KDNP „balra áll” saját sajtójától és értelmiségétől: Orbántól, Kövértől, Pokornitól, Semjéntől szórványosan hallunk antifasisztának értelmezhető nyilatkozatokat.) Ezt valameddig magyarázza az abszurditásig kiéleződött szembenállás a „baloldalnak” nevezett neokonzervatív-neoliberális jobboldal és a konzervatív (nemzeti konzervatív, szociálkonzervatív) jobboldal között. De örökké nem magyarázhatja.
Én nem teszek önöknek javaslatokat, ez nem az én dolgom, csak eltűnődöm ezen a sajátságos helyzeten. Nem óhajtom előírni önöknek – isten őrizz! –, hogy „elhatárolódjanak”, tudom, mennyire utálják az effélét. De meggyőződésem, hogy meg kellene szólalniuk ebben az ügyben. Ha van nemzeti ügy, hát a fasizmus problémája, remélhető közös leküzdése az. A megítélésével kapcsolatos nézeteltérések természetesek – önök nyilván az értelmezésemet is vitatják majd, s ennek őszintén örülnék –, de baljós hallgatásuknak jó lenne, ha vége szakadna.
Ennek a cikknek a kéziratát 2009. május 27-én zártam le, másodízben apró módosításokkal pedig június 3-án, tehát az európai választások előtt.
Forrás: Magyar Nemzet, 2009. június 13.
Mementó 2006 emlékmű
