„Magyarországról, édes hazánkról”… A Kárpát-haza visszatér
Az ember nem lehet ott mindenütt, ahol ünnepelnek, ahol a magyarok örömmel, könyörgéssel, kínok között fordulnak a Boldogasszonyhoz, Krisztus anyjához. És ez az öröm, könyörgés, kín és gyötrelem egy és reményt adó az egész Kárpát-medencében. Mert ebben vagyunk egyek. A történelem során mindenért meg kellett küzdenünk, létünket kellett megvédenünk, s ez olykor sikerült, máskor nem.
Most a „nem sikerült” korszakát éljük, lassan-lassan beletörődve az elnyomottak sorsába, a megcsonkítottak keservébe, az elvesztett hit hiányába, és alig-alig gondol a hétköznapi ember Brassótól, Kassán és Újvidéken át Németújvárig, a reményt adó Oltalmazóra, a Nagyboldogasszonyra és az Ő szeretetére.
A kesergés és a könnyek telepedtek rá a magyarokra, noha ennek semmi értelme nincs. Miért nem arra a csodálatos estére gondolunk, amikor István Úr Krisztus Anyjának, Máriának az oltalmába ajánlotta az országot, annak népét, s a velünk élő népeket? Miért nem bízunk mi is úgy, ahogyan Szent István király bízott az Istenszülőben, tette Őt felajánlásával a magyarok királynőjévé, oltalmazójává? Miért nem a hit vezeti Szent István népét a történelem mai viharában, s miért felejtettük el a nagy király utolsó, az ország felajánlása után elmondott reményt adó szavait: – „a magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban”…
Mert trehányak vagyunk, mert az önös érdek, a haszonlesés, az árulás vezeti a meghasonlott nemzetet. Ám, ennek a meghasonlásnak véget kell vetni! Nem késlekedhetünk ezzel, mert mint Krisztus mondta: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul.” (Mt 12,25)
Nagyboldogasszony ünnepén fohászkodik minden magyar. Hiszen, az az egyetlen reményünk, amit István király halála előtt tett: – Mária kezébe tette a Koronát, az országot, az országot irányító nemességet, a népet, s a velünk együtt élőket.
S mi, magyarok az utóbbi évszázadban ezt a felajánlást semmibe vettük, a hitet elhagytuk, rablógazdálkodással próbálunk gazdaságilag talpon maradni és az isteni törvényeket nemhogy megszegjük, de már nem is ismerjük és ismerjük el. Hogy merünk így, bűnbánat nélkül egyáltalán kérni bármit is Istentől?
Az ünnep azonban, a Nagyboldogasszony ünnepe megmozdítja a keresztény magyarok szívét, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert érezzük az égi Édesanya szeretetét, kérjük a közbenjárását, mert tudjuk, hogy nélküle ma már hírvivőnk sem maradt volna. És nem is marad, ha nem térünk vissza anyai palástja alá.
Nagyboldogasszony napján minden magyar faluban, településen zúgnak a harangok, felhangzik az ősi himnusz: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról!” Ilyenkor megszűnik Trianon, mert a lelket nem lehet határok közé nyomorgatni, a reményt nem lehet parancsszóval megsemmisíteni. És ilyenkor érezzük, hogy Mária a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogasszony ránk mosolyog, mert bízik bennünk, ahogyan mi is bízunk az Ő szertő segítségében.
A történelemben 105 év vagy 300 év semmi. A remény pedig nem szűnik meg. És ebben a reményben, hitben és egymás iránti szeretetben érjük majd el, érik el fiaink és leszármazottaink az isteni igazságot. Amikor visszakerül az ellopott föld, virágot vihetünk őseink letaposott sírjára, s újra serken majd a magyar búza, és megszólal minden magyar templomharang, hirdetve Isten szeretetét és Mária oltalmát a Kárpátok gyűrűjében. Mert István Úr, Krisztus Anyjának oltalmába ajánlotta a Kárpát-hazát! És Mária Országa örök!
„Hungara quid trepidas tellus accede Patronam
Non patitur vacua illa perire prece?
Sint sua scuta alys, sua sint munimina et arces
Virginis Hungariae praebet asyla thronus.”
„Mit remegsz magyar föld? Patrónádhoz fuss!
Nem maradnak meghallgatlan
Előtte elzokogott könnyeid,
Mások bízzanak pajzsaikban,
bízzanak erődítményeikben s váraikban.
A Szűz trónja örökre Hungaria győzhetetlen menedéke!”
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)