Magyarország ma az ellenálló Európa szimbóluma – egy francia Hazánkról

Mindnyájan magyar hazafiak vagyunk!

A magyarországi helyzet továbbra is lázban tart mindenkit, aki számít Párizsban: a nagy lelkeket, a szellem embereit, a methodista lelkipásztorokat és az emberbarát bankárokat. Tegnap este a Le Monde megint teljes egészében Orbán úr „antidemokratikus elhajlásainak”, „gyalázatos” alkotmányának és „szégyenletes” törvényeinek szentelte vezércikkének első részét.

Magától értetődik, hogy szóba került Európa, a római szerződés szelleme, Monnet, Schumann és Brüsszel többi nagy élő lelkiismerete. És – most az első alkalommal – még szankciókat is követeltek! Bizony: szankciókat, igaziakat, komolyakat, szigorúakat. El kell ismerni, hogy egy demokratikus választások után alakult kormány ellen szankciókat alkalmazni nem is olyan egyszerű dolog. De mit számít az. Végülis, qui bene amat, bene castigat – aki jól szeret, jól is büntet!

A vezércikk második felét olvasva értjük csak meg igazán, hogy mitől lett ennyire dühös a mi mondén krónikásunk: a magyar kormány gazdaságpolitikájától! „Egy furcsa nacionalista hitvallást követve, úgy tűnik, hogy Orbán úr elhatározta, hogy országa egyedül is ki tud lábalni az őt súlyosan érintő válságból. Visszautasítja, hogy teljesítse azokat a feltételeket, amelyektől az EU és az IMF függővé teszi az országnak nyújtandó segélyt.” Á vagy úgy! Nem hajlandó eltűrni ezeknek a frankfurti és new yorki uraknak diktátumait? Ugyanazokét, akik éppen most véreztették el Görögországot és most arra készülnek, hogy padlóra küldjék Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát? Értjük már! Az, hogy Orbán úr módszerei kicsit önkényesek, hogy kissé túl sokat foglalkozik a lobogó, a közrend és a vallás kérdéseivel, hogy csak mértékkel kedveli a Köztársaság szót, aminek egyébként éppen most tette ki a szűrét az alkotmányából, mindez csak hagyján! De az, hogy nem hajlandó hajbókolni Draghi úr és Lagarde asszony előtt, nem engedi, hogy ezek az eurokraták az orránál fogva vezessék, az már bűnös vakság jele. Kell-e még más bizonyíték arra, hogy Orbán úr egy proto-fasiszta? Nem hisz sem a központi bankok függetlenségében, sem a szabad versenyben, sem Van Rompuy úr intelligenciájában, sem Juncker úr becsültességében!

Egy olyan országról van szó, amelyik nagy többséggel megválasztja a nemzeti felemelkedés kormányát, annak reményében, hogy talán kikerülhet abból a válságból, amibe Európa süllyesztette, amelyik ugyancsak nagy többséggel támogat egy új alkotmányt, ahol a haza, becsület és történelem szavak visszanyerik jelentésüket, amelyik csak úgy mellékesen, egy nagyszerű ötlettől vezérelve, megszabadul a Köztársaság szótól és a „demokráciának” a sztálini korszakból örökölt színes üveggolyóitól, amely megvédi a nemzetközi pénzintézetekkel és Bruxelles gnómjaval szemben a jogait, állampolgárainak munkahelyeit, és gazdaságát. Mi is ez az ország a Le Monde, a Liberation és a mi kiváló polgári sajtónk véleménye szerint? Egy kvázi-diktatúra!

S eközben Olaszországra és Görögországra mindenfajta választások nélkül, egyszerű kinevezéssel, kényszerítenek rá új vezetőket, Goldman-Sachs alkalmazottait, közismert gazembereket, férges lelkű bankárokat, akik közül egyesek saját országuk tönkretételében működtek közre, és akiket most a piacok és ragadozóik helyeztek oda smasszernek. Ezt minek tartja a Le Monde, a Liberation és a velük hasonszőrű sajtó? Szabad és demokratikus országoknak! Olyannyira, hogy azt szeretnék, legyen ugyanígy Franciaországban is. Lionel Stoleru úr vajon nem jelentette-e ki jámborul a múlt héten a Le Monde hasábjain, hogy a „demokrácia képtelen olyan politikai vezetőket kitermelni és támogatni, akiknek elég bátorságuk lenne a népszerűtlen, de feltétlenül szükséges intézkedéseket meghozni.” És hogy a hatalmat olyan „bátor emberek” kezébe kellene adni, mint Camdessus, Trichet, Pascal Lamy vagy Claude Bébéar urak. Miért ne adnánk közvetlenül Parisot asszony kezébe a hatalmat? (A francia Vállakozók Szövetségének elnöke)