Magyar és német családokat mészároltak le békeidőben – 80 esztendeje történt a přerovi–pozsonyligetfalui népirtás
Kereken nyolc évtizeddel ezelőtt, 1945 nyarán szervezett genocídium történt a felvidéki német és magyar lakosság ellen. A morvaországi Přerovban 267, Pozsonyligetfalun legalább 530 főt, közöttük rengeteg nőt és gyermeket, csecsemőt gyilkoltak meg a csehszlovák hadsereg katonái. A két, egymással szorosan összefüggő tömeggyilkosság évfordulóján az egész magyar nemzetnek fontos volna megemlékezni róluk. Pozsonyban nemrég avatták fel az áldozatokról szóló, újabb emlékhelyet.
„Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.
Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból”
(Dsida Jenő: Fáraók sírja felé)
„A tömegsírokban 60 emberi maradványt találtak, mindegyiküket tarkólövéssel végezték ki. (…) Peter Vatta közlegény, a Ligetfalun állomásozó század katonája egy kb. 80 fős, többségükben a szentgyörgyi német táborból érkező, (összesen) 2 férfiból, (rajtuk kívül) nőkből és ölben hordott, 12 kisgyermekből álló transzportról számolt be. »A szakaszvezető elvette tőlük holmijaikat és két csicskása tarkón lőtte őket – mindig kettesével, hármasával.
A kisgyermekeket a magasba emelték és úgy lőtték le őket«
– idézi fel Jancura Vatta vallomását. Vatta egy további 30 fős csoportot is említett, amelyek tagjait egyesével vagy kisebb csoportokban máshol lőttek agyon.”
A fenti idézet „Sóval hintették be” című, 2022-ben megjelent kötetemből való; a Népirtás Pozsonyligetfalun című filmet követően (melynek az egyik rendezője voltam) ebben a könyvben próbáltam meg összefoglalni egy elfeledett magyar- és németellenes genocídium történetét.
A történtek dokumentálása némi figyelmet keltett a hazai s a nemzetközi színtéren, remélhetőleg érdeklődést keltve az elfeledett genocídium iránt: a Népirtás Pozsonyligetfalun című film fődíjat kapott az EduFilm fesztiválon, és elnyerte a legjobb rövid dokumentumfilm díját a Magyar Mozgókép Szemlén, valamint a legjobb történelmi dokumentumfilm díját a „Kiez Berlin Film Festival”-on is.
Zárolt ingatlanok
Éppen 80 esztendeje, a Morvaország kellős közepén, Přerovban, majd nem sokkal később Pozsony térségében, 1945 áprilisa és júliusa között zajlott az a két, szorosan összefüggő, szervezett magyar- és németellenes genocídium, melynek egyik, máig ható következménye, hogy ma már alig hallunk magyarul vagy németül beszélni helyi lakosokat Pozsonyban és a jégbarlangjáról híres Dobsinán, s Késmárkon sem tájékozódhatunk e két nyelvet használva.
Pedig a 2. világháború végnapjaiban még Pozsony lakosságának egyharmada beszélte a német vagy a magyar nyelvet (ez a két, a századfordulón még a város lakosságának közel 90 százalékát adó népcsoport gyakran egymás nyelvét is ismerte, használta – a szerk.) – Dobsinán pedig, ahol a századfordulón már többségben volt a magyar, s az ott élő németség is erőteljesen magyar érzelmű volt, még 1943-ban is egy új kulturális központot, „Magyar Házat” avattak fel.
Mi lett a pozsonyi és a dobsinai, késmárki magyarok és németek sorsa, s miképpen függ össze történetük?
Miután Pozsony városát 1945. április 4-én a szovjet csapatok egyetlen rohammal elfoglalták, s a területet átadták az újjáalakuló csehszlovák állam hivatalos szerveinek, az új adminisztráció – az akkor már Kassán kihirdetett, a magyar és német polgári lakosságot polgári, sőt alapvető emberi jogaiktól megfosztó
kassai kormányprogram szellemében nekilátott Pozsony német és magyar lakosságának kitelepítéséhez.
A német lakosokat 1945. április 8-án, a magyarokat 1945. május 3-án kezdték kitelepíteni a magyar és német lakosság által megalapított, felépített és lakott nagyvárosból, amely a 16–18. század folyamán a Magyar Királyság fővárosa is volt. A csehszlovák hatóságok már „első körben” mintegy kétezer – igen értékes, belvárosi – ingatlant zároltak, ami azt jelentette, hogy a német és magyar polgárságot egyetlen, a kezükben elvihető poggyásszal, azonnali hatállyal deportálták az egykori „koronázó város” területéről. Sokan öngyilkosságot követtek el, amikor az átadott végzést követően megjelentek az új rezsim pribékei.
A zárolt ingatlanok egyikébe sem térhettek vissza eredeti tulajdonosai, és mindegyik ingatlanba kizárólag szláv ajkú, majdnem kivétel nélkül szlovák családok költözhettek.
Koncentrációs tábor 1945 nyarán
A magyar és német családokat először – embertelen körülmények között, kitéve őket a deportálásokban aktívan részt nem vevő, részeg szovjet katonák erőszakoskodásának fosztogatásának is – olyan ideiglenes szálláson helyezték el, minta Patronka nevű lőszergyár, majd mindenkit tovább deportáltak a lebombázott hidat helyettesítő pontonhídon keresztül a folyó túloldalára, Pozsonyligetfalura. Itt húzódott meg csehszlovák belügyi szervek, majd a 17. gyalogezred katonái által őrzött, minden irányból körülzárt tábor, erődrendszer, amelyeknek kiépítése már a két háború között megkezdődött.
Pozsony környékén ma is könnyen megtalálhatjuk ezeknek az erődöknek a maradványait.
A Pozsonyból és a nagyváros környékéről is deportált családok közül azokat, akiket németnek nyilvánítottak – s melyeknek sorai között, például a vegyes házasságok okán, rengeteg magyar nő és gyermek is volt – egy kiürített zsidó koncentrációs táborba zárták, ahol az addig viszonylag jómódú családok állatias körülmények közé kerültek,
emberi tartózkodásra alkalmatlan barakkokban kellett meghúzniuk magukat.
Soraik között jelentős számban voltak kisgyermekek, csecsemők.
A magyarokat és néhány szlovák családot is a részben kiürített Pozsonyligetfalu település kijelölt ingatlanaiba irányították. Kínosan ügyeltek arra, hogy a magyarok kizárólag olyan, régebbi építésű épületekbe kerüljenek, melyekben nem lehetett tűzhely, s minden más eszközzel is igyekeztek lágerkörülményeket teremteni az éhező, tífusz által tizedelt deportáltak számára.
Elrabolt családok
Miközben tömegek zsúfolódtak össze a ligetfalui táborban, melyet 1945 júliusáig a helyi belügyi szervek őriztek, 1945 júniusának elején már szerveződött az a vasúti transzport, amely Csehország északnyugati végeiből (mint például a korábban Georgswalde nevet viselő, a cseh-német határon fekvő Jiříkov) indulva szállította volna haza a háború idején az akkori szlovák állam területeiről ide deportált német és magyar lakosok jelentős részét.
De hogy kerültek ide németek és magyarok?
A történelem vihara a Tiso-féle szlovák állam keleti részén (az akkoriban a magyar állam területére visszakerült Rozsnyótól nyugatra és északnyugatra fekvő területeken) már 1944-től lakóhelyük tömeges elhagyására kényszerítették a Felvidék őshonos magyar- és német ajkú lakosait. A hitlerista szlovák bábállam ugyanis vakon engedelmeskedett a német megszállók utasításainak.
A front közeledtével a Felvidék keleti, szlovák kézen maradt részein is elrendelték a lakosság evakuálását. Így történt ez az akkori magyar határ közelében fekvő, Rozsnyótól északra elterülő Dobsinán is. Annak ellenére, hogy az itt élő német és magyar lakosok többnyire nem akarták elhagyni otthonukat,
az ősi bányavárosból és környékéről több száz német és magyar civil lakost deportáltak.
Mintegy másfél hónappal a második világháború lezárása után – mivel már alig várták, hogy hazakerülhessenek – egy 267 fős, főleg dobsinai németekből és magyarokból, valamint késmárki németekből álló konvoj engedélyt kapott arra, hogy maradék holmiját vonatra rakodja, és meginduljon végre hazafelé.
Csakhogy vonatukat Morvaország közepén, Přerov városánál feltartóztatta egy katonai egység, a 4. számú csehszlovák hadsereg 17. számú gyalogezrede. Az ezred Prágából tartott Pozsonyba, hogy ott átvegyék a Pozsony területéről kitelepített magyar és német családok pozsonyligetfalui táborának őrizetét. (E cikk keretei nem teszik lehetővé, de Sóval hintették be című könyvemből kiderül: a szovjet titkosszolgálat, az NKVD vastagon benne lehetett a két szerelvény „váratlan” találkozásának megszervezésében.)
Csecsemőkre lövöldöztek
A 17. gyalogezred parancsnoka, Karol Pazur rögtön terrorizálni kezdte katonáival a vonat magyar és német utasait, lefasisztázva és megfélemlítve őket, majd elrendelte a hazatérő dobsinaiak vonatának átirányítását a városon kívülre, Lovesice település állomására. Ide már a 17. gyalogezred egy kijelölt szakaszával, a katonák szigorú felügyelete alatt érkeztek meg a hazainduló családok.
Pazur itt leszállíttatta a szerelvény összes utasát, mind a 267 főt, akiket először egy közeli kistelepülés felé tereltek, majd megfordulva a Lovesice melletti, dombos vidék egy elhagyott fennsíkjára, a Svéd Sáncokra meneteltették foglyaikat. A menetben az összesen
75 gyermek – közöttük számos karon ülő csecsemő – mellett egy 90 éves asszony is volt.
Az áldozatok között volt néhány, szintén hazatérni szándékozó szlovák nemzetiségű ember is, egyes források szerint a vasút állományából, sőt egy szovjet állampolgárságú orosz asszony is, aki magyar férjével Dobsinán élt.
A fennsíkon Pazur egy hatalmas, hosszú mélyedést ásatott lovasicei férfiakkal, akiket kivégzéssel fenyegetett, amikor vissza akarták utasítani a munkát. A megásatott, 17 méter hosszúságú, 2 méter szélességű és 2 méter mélységű gödörbe 1945. június 18-ról 19-re virradóra belelőtték mind a 267 nőt, gyermeket és idős embert. Infernális jelenetek játszódtak le a családok apraja-nagyjának kivégzése éjjelén. Pazur személyesen lőtt le pisztolyával több csecsemőt.
Az áldozatokat a katonák nem csak meggyilkolták, de ki is fosztották.
A 90 magyar levente vértanúsága
Az erődrendszer őrzését átvevő 17. számú gyalogezred katonái Pozsonyligetfalun aztán ott folytatták az embertelenségek, kegyetlenkedések sorozatát, ahol azt néhány héttel korábban, Přerovban abbahagyták. A különbség csak az volt, hogy az áldozatok kivégzését a több zónára felosztott, irdatlan méretű táborrendszer távoli pontjain, a már említett erődrendszer bunkereket összekötő árkait felhasználva végezték el.
Frantisek Hybl cseh muzeológus és Szabó József külügyi szakértő, korábbi diplomata kitartó kutatásainak,
több évtizedes, szívós munkájának köszönhetjük, hogy tudunk az 1945 nyarán történtekről.
Szabó József levéltári kutatásai erősítették meg a ligetfalui tábor ügyét a kommunista diktatúra idején elsőként fölvető, bátor magyar felvidéki orvos-író, Janics Kálmán korábbi állítását, miszerint szintén a ligetfalui táborban végeztek ki, 90 magyar leventét, tehát még a magyar szervek által 12-17 évesen besorozott, majd Németországba hurcolt, s onnan hazatárő, kamaszkorú magyar fiút.
Szabó kutatásai szerint
1945. július 13–17. közé tehetjük a pozsonyligetfalui táborba érkezett, 90 magyar levente kivégzésének időpontját.
A kiskorú magyar fiúk kivégzése csak egy szilánkja annak a részleteiben máig felderítetlen mészárlás-sorozatnak, amely 1945 júniusában és júliusában zajlott a ligetfalui táborrendszer sáncárkainál.
Egy alkalommal például
ezen árokrendszer egyik szakaszába lőttek bele a 17. számú gyalogezred 1. zászlóaljának katonái 80 német nőt és gyermeket, valamint idős embert,
akiket a pozsonyszentgyögyi német táborból hoztak át ide.
Lakótelep tömegsírral?
A pozsonyi Pravda című lap 2009. július 5-i számában írt cikket a ligetfalui táborról Vladimir Jancura. A cikk tételesen alátámasztja Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilmünk főbb állításait. A szlovák lap főleg Bedřich Smetana viselt dolgaira helyezi a hangsúlyt, ismertetve a pozsonyligetfalui táborban elkövetett minősíthetetlen rémtetteket, így a gyermekek brutális kivégzését is. (Cikkünk első soraiban az erről szóló tanúvallomásokat idéztem.)
Az 1960-as évekig gyümölcsöseiről és falusias utcáiról híres, ám már 1946-ban Pozsonyhoz csatolt
Ligetfalu majdnem teljes egészét még a föld színéről is eltüntették az 1970-es években.
Itt épült fel ugyanis Közép-Európa egyik legnagyobb, közel 100 ezer fős lakótelepe.
A múlt viszont továbbra is itt kísért: a feltáratlan tömeggyilkosságok okán nem tudhatjuk, nincsenek-e tömegsírok a lakótelep legszélső házai, illetve a Budapest felől érkező, a pozsonyi városközpontba vezető, 4-es számú út alatt. Az erődrendszernek ugyanis több olyan egykori futóárka húzódik meg e területeken, amelyeket később a ligetfalui tábor foglyainak kivégzésére használtak fel.
A pozsonyligetfalui tömeggyilkosságok áldozatainak számát szakértők 500-1500 főre becsülik.
Ahol emlékezhetünk
A Felvidéken szinte megszámlálhatatlan mennyiségű kisebb és nagyobb településen került sor német és magyar lakosok meggyilkolására:
a mai Szlovákia területén mintegy 217, máig feltáratlan tömegsír jelzi a visszatérő és újra berendezkedő csehszlovák hatalom agresszív és deklarált kisebbség-ellenességét.
Ha már Magyarországon egyelőre nem alakult ki a Přerovban és Pozsonyligetfalun meggyilkolt magyar és német (utóbbiakról, mint erre korábban is kitértünk, gyakran szinte lehetetlen megállapítani, hogy a kettő közül melyik népcsoporthoz tartoztak) áldozatok emlékezetkultúrája, Pozsonyba tartván, vagy a városon áthaladva immár két emlékhely is található, ahol kegyeletünket leróhatjuk az áldozatok előtt.
A Pozsonyligetfalu (Petřzalka) felől Pozsony óvárosa felé vezető, Budapest felől érkező autósztrádán haladva, ha a a GPS-be beütjük a „Bunker B-S 6 Vrba” (BS-6 számú „Fűzfa” erőd) kifejezést, az elektronikus térkép pontosan útba igazítja az utazót. Az egykori lőállás mellett itt ma egy kereszt és egy több nyelvű emléktábla állít emléket a ligetfalui gyűjtőtáborban kivégzett német, magyar és szlovák áldozatok számára.
Ligetfalu temetőjében pedig idén júniusban állították fel a kivégzett leventék emlékhelyét – egy újabb kegyhelyként, ahol a 80 esztendővel ezelőtt meggyilkolt német és magyar családoknak, s a 90 lemészárolt magyar fiúra is emlékezhetünk.
Csehországban, közelebbről Morvaországban is el tudjuk helyezni a megemlékezés virágait – annak köszönhetően, hogy a nemrég elhunyt Hýbl hihetetlen bátorsággal és kitartással (ismeretlen személyek még egy robbantásos merényletet is elkövettek egyik, tényfeltáró kiállításán) szó szerint a föld alól kaparta ki a közel fél évszázadon át államtitokként kezelt múlt tárgyi bizonyítékait, feltárva az elkövetett népirtás áldozatainak sírhelyét.
Csak a hamvaik maradtak meg
Több évtizedes, megfeszített kutatómunka után Hýbl nemcsak a přerovi temetőben, a férfi áldozatok tetemét rejtő tömegsírt találta meg, de az olmützi temetőben 2016-ban nyomára bukkant az elhamvasztott magyar és német nők és gyermekek hamvait tartalmazó ládáknak is.
A csehszlovák kormány ugyanis, hogy a nyomokat eltüntesse, 1947-ben a hadsereg bevetésével felszámoltatta a Přerov közelében, az úgynevezett Svéd Sáncoknál fekvő tömegsírt. Hogy a népirtás tényét elfedjék,
a férfi áldozatokat a přerovi köztemetőben, egy jeltelen tömegsírban földelték el, míg a női és gyermek maradványokat egy krematóriumban kétszer elégették
(hogy még a csontdarabkákról se lehessen következtetni az áldozatok nemére és életkorára), majd a hamvakat Olmützben (Olomuc), a köztemető egy jelöletlen helyen , ládákban eltemették.
Ne feledjük tehát: 1947-ben Európa kellős közepén újra krematóriumok füstje szállt az égnek,
magyar és német nők és gyermekek, csecsemők földi maradványaival.
Nemes gesztusként, Hýbl közbenjárására 2018-ban Olmütz városa és az áldozatok egyik hozzátartozója támogatásával végrehajtotta a megrendítő családegyesítést: a hamvakat a přerovi temetőbe szállították, és ott a nők és gyermekek hamvait az egykori férjek, apák tömegsírja mellett helyezték örök nyugalomra. Mind az olmützi, mind és a přerovi temetőben méltó emléktáblát állítottak fel – a přerovi sírhelyen az összes ismert kivégzett nevét is feltüntették.
Mint arról a korábban a felvidek.ma című szlovákiai magyar lap is beszámolt, Frantisek Hybl a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehette át 2021-ben Prágában. A magyar állami elismerést Áder János, az akkori köztársasági elnök adományozta a magyarok és a németek ellen a 2. világháborút követően elkövetett igazságtalanságok feltárása, valamint a polgári áldozatok emlékének ápolása érdekében végzett munkája elismeréseként.
Míg a német áldozatok hozzátartozói 2018 óta rendszeresen látogatják a síremléket, ez az aktivitás nem jellemző magyarországi és felvidéki magánszemélyekre és társadalmi szervezetekre, bár egy pozsonyligetfalui civil egyesület néha meglátogatja az emlékhelyet.
Szintén Hýbl érdeme, hogy a Svéd Sáncoknál, a kivégzések és az egykori tömegsír helyszínén egy hatalmas keresztet állítottak fel. A történész gyakran hangoztatta, hogy itt több embert gyilkoltak meg, mint a németek Lidicében.
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Kiemelt kép: Jelenet a Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilmből (Forrás: hirado.hu)
Mementó 2006 emlékmű
