Kónya-Hamar Sándor: Psalmus Hungaricustól a saltus hungaricusig
1848. március 15. óta, ha Budapesten esik az eső, Kolozsvárott is elővesszük az esernyőket!
Hiszen, amikor a Református Kollégium előtt, Szőts Márton unitárius diákvezér elszavalta Petőfi Nemzeti dalát, – Kolozsvárott és Erdélyben is, új időszámítás kezdődött, és egyértelművé vált: az életet nem azért kell élni, mert megszülettünk, hanem mert élni és megmaradni a legszebb lázadás!
Élni és megmaradni! – de nem mindegy, hogy hogyan! – tanítja azóta is magyar történelem.
Szószegő, hasznos politikával? -, mely szerint sohase úgy gondolkodjunk és akarjunk, ahogy a körülmények beszélni kényszerítenek? Vagy történelmi, szellemi és erkölcsi stratégiára alapozva? S ha kell, a merészség fulladt örömével, melynek úgyis megvannak és meglesznek a maga politikai következményei? Melyeken, sajnos, majd mindig rajtavesztünk, de ezeken és ezekre épült fel Európa? -, érvelhetünk.
Európa? – akiről mindig azt hitettük el magunkkal, hogy a legjobb szövetségesünk?! Pedig csak az áldozat angyalát küldte ránk, ki újra és újra a Kárpát-medence fölé tárta és tárja szárnyait. Mert itt, Európában a magyarság kényszerpályán van ma is, s a maga történelmi útján is úgy halad, hogy megpróbálja fölmérni végre: mit veszít akkor is, amikor nyerhet valamit! Mert akkor marad erő, kultúra és lélek saját sorsunk alakítására! Az egységes nemzetlétre s egyben európai szerepünkre és jelenlétünkre, – az egyenjogúságra, a kölcsönös tiszteletre, a szolidaritásra, melyek meghatározó tételei és feltételei (kellene legyenek!) az európaiság eszmei irányulásának s a nyitott nemzetpolitikának!
„Natura non facit saltum!” (A természet nem tesz hirtelen ugrásokat”). De a politika és a történelem igen! Akárcsak 1848. március 15-én, a magyarság nemzeti és polgári születésnapján. S az azóta megfogalmazott történelmi tanulság viszont azt is kimondja, hogy annak a népnek, nemzeti közösségnek van esélye a megmaradásra, aki nem törleszkedik a győzteshez, a többséghez, aki nem kerget vágyálmokat a népek barátságáról, hanem -kitűnő veszélyérzékkel – szembeszáll azzal, aki kitartóan a vesztét akarja. S hogy ez a szembenállás célszerű is legyen, le kell mondani a sérelmi politikáról, a panaszos sirámokról, az önvédelem görcsbe merevült tehetetlenségéről, – s akkor az idő teljessége a történelmi befogadás és megtartás kegyelmi pillanata lesz! -, s a 21. században ér utol. Mert bizonyos az, hogy a Psalmus Hungaricusból, saltus hungaricus csak így lesz! Ha megmarad olyan reménynek, mint amilyen 1848 tavasza volt!
Mementó 2006 emlékmű
