Kónya-Hamar Sándor: Petőfi Sándor barátja, Zeyk Domokos

Zeyk Domokos élete, tette és emléke megkerülhetetlen. 1849. január 21-e után Bem tábornok századosaként-parancsőreként annak parancsait továbbította, „élő bástyaként” védi-óvja vezérét Fehéregyháza és Héjjasfalva között, majd Petőfit menekíti, s tér vissza miatta a csatatérre, az önzetlen áldozatkészség nemes példájaként. Tetteiről a lelkesedés számtalan legendát szült és ápolt. A lant 26 éves mesterének eltűnése és a kard 32 éves hősének halála egybeesett, és emlékük is egybefonódott elválaszthatatlanul.

Az 1816-ban Marosvásárhelyen született Zeyk Domokos vásárhelyi, kolozsvári és nagyenyedi kollégiumi évei (1832 és 1836) után a mosonmagyaróvári Gazdasági Intézetben folytatott gazdatiszti tanulmányokat (1838 és 1841 között), majd a berlini Alexander von Humboldt egyetem filozófiai-jogi karán gazdagította ismereteit 1842 és 1844 között. Hazatérése után Vásárhelyen telepedett le, gazdálkodott, fajállatokat tenyésztett, 1845-ben feleségül vette báró Kemény Júliát, akitől két fiúgyermeke született.

Bem elszörnyed: „Mon Dieu!”

1848. október 16-án az Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésre igyekezett ő is, s azonmód belépett a székely nemzeti haderőbe. 1849. január 21-én az áruló Dorsnert és ezredét Nagyszebenig űzve, majd a város ostromába fogva, már a várhídon küzdve ágyútalálat éri parancsnokát, Mikes Kelement. Bem József tanúja annak (háromszor kiált fel, hogy „Mon Dieu!”), amikor Zeyk Domokos karjaiba kapja parancsnoka majd’ kettészakított, nagyon vérző, élettelen testét, s a roham élére áll. Nagyszeben megvívása után Bem tábornok törzsébe kerül vezérkari futárnak, aki rövidesen főhadnaggyá, majd századossá lépteti elő „az erdélyi magyar tábor egyik legerősebb, legvitézebb katonáját!”

A „hatalmas testalkatú, ritka erejű bajvívó, daliás férfiú”-ban Petőfi is pártfogóra, értékes, támogató és bizalmas barátra lelt. 1849. július 30-án, a segesvári ütközetet megelőző estét Székelykeresztúron, a Varga Zsigmond bérletében lévő Gyárfás-kúriában töltötte, ahol Petőfi Sándorral, valamint gróf Lázár Albert és Gyalókay Lajos századosokkal vacsorázott együtt (bivalytejet és túrós puliszkát). Zeyk Domokos kitartóan és meggyőzően próbált a nagyon letört és elkeseredett Petőfi lelkére beszélni (hiszen az azelőtti napokban Bem miatta – a rend és fegyelem szigorú megtartása érdekében – a Petőfi ellen elkövetett tettlegességért lövette főbe egyik szlovák tüzérőrmesterét). Eközben Bem átküldte Petőfinek Kemény Farkas ezredes jelentését is, hogy francia nyelvre fordítsa, s a válaszra is javaslatokat tegyen. Zeyk Domokos nem tudta elhallgatni barátja előtt, a piski csatában szerzett tapasztalatait az ezredessel kapcsolatosan (s annak Bem iránti megnyilvánulásait), ám Petőfi azzal érvelt, hogy ha Kemény Farkas kolozsvári huszárjai nem is, de Dobay József és Stein Miksa ezredesek csapatai mindenképpen és időben meg kell érkezzenek a másnapi csatába, hiszen Bem stratégiája és elképzelése hányszor bizonyult már döntőnek.

Mivel Zeyk Domokos, Vásárhelytől Keresztúrig félmuraközi sárga paripáján, nyeregben tette meg az utat, korábban nyugovóra tért. Petőfi pedig még éjfél előtt a Csekefalvi utca és a piactér sarkán lévő Szakáll János-féle vendéglőbe sietett, ahol a tisztek mulattak és a csatára készültek.

Mint köztudott: másnap, 1849. július 31-én győzték le Alexandr Nyikolajevics Lüders orosz és Eduárd Clam-Gallas osztrák tábornokok egyesült erői Bem József maroknyi seregét a Fehéregyházi és Héjjasfalva között vívott ütközetben, melyben Petőfi Sándor eltűnt, és Zeyk Domokos hősi halált halt.

A hős Zeyk és lova, Zeusz

Macskási Antal honvédszázados, akivel együtt Zeyk parancsőr (galoppen) Bem vezérkarában, a következőket jegyezte fel (mi pedig figyeljünk a szövegben Zeyk lovára, a Wesselényi Miklóstól ajándékba kapott, Zeusz nevű félmuraközi, sárga paripájára!):

„Július 30-án korahajnalban én riasztottam az éjszakát a családjával töltő Zeyk Domokost, hogy siessen, mert az Öreg korán indítaná seregét Segesvár felé. Bajtársam nehéz szívvel búcsúzott családjától (fiatal feleségétől és két apró fiától), valamint háza népétől. Már a nyeregben ült, midőn Domokos még egyszer karjaiba kérte fiait, és Zeusz a feltörő gyereksírásra nem horkant, csak ágaskodni kezdett. Hogy hogyan csinálta Domokos, nem tudom, de fordult egyet, s karjaiban a két gyerekkel leszállt nyugtalankodó lováról, majd asszonyát is odaölelte. Anyjuk ölében hagyván aztán fiait, lóra pattant és elvágtattunk. (…) A segesvári csata július 31-én d.e. 10 órakor kezdődött (…) Estefelé a fehéregyházi szőlő- vagy gyümölcsösi dombról, ágyúi mellől, Bem azt rendeli fülem hallatára Zeyk Domokos galoppennek (futárnak), hogy szaladjon a balról fekvő erdőbe: nézze meg, miért hallgatott el az erdőben a tüzelés?! Zeyk elindult, és soha többé nem tért vissza.”

Gróf Lázár Albert honvédszázados, a Bem törzskarához beosztott törzstiszt a segesvári ütközetben is jelen volt az Öreg mellett mindvégig. Ő meséli el azt, hogy Bem kocsija felborult, de sikerült eljutnia az egyetlen átkelőhelyhez, miközben Zeyk Domokos (már több sebből is vérezve) tartja fenn az ellenséget erős, küzdő lovával. A megmaradt kevés kozák visszavonulóban erősítést vár, ami persze nem késik. De Zeyk megugrik előlük, s még odakiált a leszúrt lova mellett meghúzódó Lázárnak: „Nem láttad Petőfit?”, s azzal elnyargal. Ám a kozákok követik a Lunkán át az ellenséges vezérkar felé vágtató egyetlen honvédhuszárt (mert az odafigyelő orosz parancsnok, Lüders parancsba adta, hogy élve fogják el), aki még a harctéren maradt s egymagában vette fel a harcot.

Így látta Lázár Albert meghalni Zeyk Domokost: „Egy csomó kozák vetette magát a hősre. Hálót próbáltak vetni rá, mert az volt a törekvésük, hogy lehúzzák sebesült lováról, mely kétlábra állva, rúgkapálva védte gazdáját. Zeyk is többször kivágta és váratlan hősiességgel védte magát, míg a kardja ketté nem törött. Akkor franciául kiáltott rá egy orosz tiszt: »Add meg magad bajtárs!«. Zeyk visszakiáltott: »Zeyk Domokos meghal, de fogoly rab nem lesz soha!« Azzal eldobta a csonka kardot, elővonta kétcsövű pisztolyát, egy golyóval leterítette a tisztet, míg a másikkal szíven lőtte magát. Ráomlott hűséges lova sörényére, s mert azt többször is szügyön szúrták, együtt zuhantak a véráztatta földre, Olyan volt ez, mint az Istennek bemutatott legtisztább véráldozat. Ennek az embernek a lelke még életében elkülönült a testétől.”

(Lázár Albert, Bem Józseffel együtt az éjszakát az ingoványos részen tölti, s csak jóval éjfél után találnak rájuk a keresésükre indult, megmaradt Korburg-huszárok közül néhányan, Törzsök István huszártizedes vezetésével. Bem tábornok így sóhajtott fel, amikor Lázár századostól Zeyk Domokos haláláról értesült: „Daliás termetű, dörgő hangú, vitéz galoppenemet elirigyelte tőlem az Úristen!”)

Utólag is átgondolva, értelmezem most Bem tábornok sóhaját, mellyel olyan hősnek ismeri el fiatal százados-parancsőrét, milyet maga a Jóisten sem sokat teremtett. Hiszen a hős mindig az istenség által formált ember. S ezért végülis az Isten mellett van a legjobb helyen. A hős viszont: az ember önmagához vezető útjának és megérkezésének történeti képe. Aki a saját életét dobja el, ha kell, mert csak így tud visszatérni önmagához.

Petőfi írt Zeyk haláláról?

15 évesen, 1963 júliusában rávettem édesapámat, hogy kiránduljunk egyet a segesvári ütközet színhelyére, mivel módfelett tetszett Zeyk Domokos vitézi tette, milyent még a becsületükre kényes középkori lovagok sem nagyon vállaltak. Otthagytuk a csomagjainkkal felmálházott motorkerékpárt a héjjasfalvi kis állomás lugasában, elsétáltunk az obeliszkhez, és szembenéztünk Zeyk bronzreliefjével is.

„Most már láttad, csak azt mondd meg nekem, mit is ért el esztelen magyar bravúrjával?!” – szólalt meg megilletődve édesapám. Válaszul már soroltam is érveimet, hogy lám, őt is hogy’ megindította a szembesülés, de még az esztelenebb harcias kozákok is, vezérükkel az élen, hogy’ megilletődtek, ha a halott hős előtt percekig tisztelegtek. „Lehet – hagyta rá apám –, de valóban kár volt érte, mert élve még nagyobb szükség lett volna rá!”

Ha már ott voltunk, mondom apámnak, menjünk el oda is, ahol elesett Petőfi Sándor. „Oda – hová?”, kérdezte apám megfordulva, és maga elé meredve megindult a kis állomás felé. „Oda – hová?”, cseng azóta is a fülemben, mert az Ispán-kúti emlékműnél már meg sem álltunk.

Apám Petőfi „sírjához” való viszonyulásának természetesen előzményei vannak. Ugyanis anyai nagyapám, ifj. Benkő Lőrinc az első világháborúban, 1916-ban orosz fogságba esett, és elkerült Burjátföldre, az Ulan Ude-i táborba, nem messze Barguzintól. A családban fennmaradt emlékei szerint, akkor a magyar hadifoglyok körében élénken élt az a hír, hogy a közeli iliszunszki temetőben egy fejfán ez olvasható: „Alexander Styepanovich Petrovics, honved ernagi, 1857”. Emiatt mindenki elfogadta azt a tényt, hogy az Petőfi Sándor sírja. És ezt a hírt haza is hozták és terjesztették. Székelykocsárdra négy hadifogoly (nagyapám, Cseh Ferenc, Kőszegi Árpád és Borbély Dániel) érkezett 1922 szeptemberében a Bajkál mellől (a családban máig fennmaradt a rigmus: „Bajkál, aki neked halat dajkál”).

Az 1930-as években Lazar Jefimovics Eliaszov néprajzos, a burjátföldi Petőfi-kutatás elindítója (amúgy a Kelet-Szibéria orosz folklórjáról szóló, monumentális monográfia szerzője) gyűjti az alábbi verset, s a Petőfinek tulajdonított strófában olvashatjuk:

Sárga ménjén délcegen,
Szürke kalpagban, úszó fehér köpenyben
Diadalra vágtat a magányos dalia!

Nagyon Zeyk Domokosra emlékeztetnek e sorok, aki a segesvári csatatéren, és hősként áldozta életét a magyar szabadságért.

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)