Kónya-Hamar Sándor: FUVOLAHANG, KÉKBEN ÉS FEHÉRBEN

Hogy milyen magaslatok irányába kényszerülünk bujdokolni olykor, s hogy annyi kudarc és veszteség után, milyen tüneményekre képes még az erdélyi szellem, arra Györkös  Mányi Albert élete és életműve a bizonyosság. Hiszen elegendő tonnányi tételekhez egy virágszirom színét hozzáadni, és máris egy világ változhat meg körülöttünk, annak ellenére, hogy hasonló festészetből közvetlen út nem vezet életünkbe, és abból sem az ilyen képek világába. De várni tudni, és merni várni a nagyság és tisztaság alkalmaira, mindenkor időszerű.

Györkös Mányi Albert a zene anyanyelvén sugalmazó múzsa színörvényeket hagyó mozdulataira viszonylag későn figyelt oda. Addigi életideje üresen maradt felületei fölött mégsem kerítette hatalmába a kapkodás. Mindaz, amibe belekezdett, már kezdetben önfegyelem és meglepetés, árnyalatokban fukar megnyilatkozás, de egy hajszál árnyékát is színekben idomító művész vallomása és tömény szigorúsága. Képein ezért tündérkedhet lenyűgözően a tél, s fákba fogódzva verhet csipkét a szél.

Kecske pattanhat háztetőre és összeboruló ujjak katedrálisára emlékeztető, ágatlan fákról szarkák szórhatják a hírt: a kereszt botrányát úgyis csak a festő nyugalmának hunyorgó ragyogása oldja fel, mert vezeti fénykereszt és kísérik villámló szűz képzetek, utolsó képének pünkösdi fogatán is.

És kísérhettük itthagyott testét a tordaszentlászlói temetőbe, melynek zöld ormain csak gubbasztott a gyász-, ahogy árván maradt vásznai és ácsorgó ecsetei fölött a döbbenet is.

Ugyanaz a döbbenet, mellyel tudomásul kellett vennünk Györkös Mányi Albert mégis tragikus, megmagyarázhatatlan távozását, élete végső egyszerűségét, melynek festészete, az a különös kékbe és fehérbe öltöztetett fuvolahang, immáron mindörökké ellentmond!

Kiemelt kép: Piros bivalyok 1962 / Fotó: László MiklósNemzeti InternetFigyelő (NIF)