Horthy és a zsidókérdés

(BŐVÍTETT  VÁLTOZAT,  KÉSZÜLT: HITELES  TÉNYEK, OKMÁNYOK ÉS ADATOK FELHASZNÁLÁSÁVAL)

A Rákosi és Kádár korszakok „botcsinálta” politikusai és történészei elszántan rivalizáltak egymással, hogy ki képes jobban „eláztatni” Horthy Miklós kormányzó személyét, valamint kormányának tagjait.  Az adott korszak realitását, valamint a magyar kormány „mozgási” lehetőségeit teljes mértékben figyelmen kívül hagyva kreálták a hazugságokkal, csúsztatásokkal, pontatlanságokkal és kitalációkkal körített téziseiket.

Sajnálatos, hogy a rendszerváltozást követően is mindig akadnak olyan hangadók (szemellenzős, nehéz felfogású „szakértők”), akik ezt a kérdést kiterjesztették a magyar népre, és képtelenek megérteni, hogy geostratégiai helyzetünk függvényében csupán azt tettük, amire képesek voltunk (vagy lehetőségeinkből tellett). Megcáfolhatatlan tény, hogy a Hitler által megszállt vagy „felügyelt” európai államokhoz viszonyítva, hazánkban voltak a leghosszabb ideig és a leghatékonyabb védelem alatt a magyar, valamint idegen állampolgárságú zsidók. A közelmúltban napvilágra került (évtizedekig bizalmasan kezelt) dokumentumok lehetővé teszik, hogy Horthynak és kormányainak az ún. zsidókérdéssel kapcsolatos tevékenységéről árnyaltabb képet kapjunk…

Ha Horthy  valóban olyan “fasiszta” és  népirtó lett volna, ahogyan  egyes  “kántálják”, akkor  most  nem létezne Horthy-kérdés  hazánkban, nem lennének a Dániel Péter-féle  félművelt,    rágalmazók és/vagy botrányhősök,   akik  provokálják a közvéleményt,  fasisztának és népirtónak nevezik azt a  gerinces, kiemelkedő   képességű államfőt, akit  még Sztalin  is megvédett attól, hogy a nürnbergi háborús bűnösök perében  vádlottként szerepeljen.  

ELŐZMÉNYEK I.

Az emberiség történelmének gyászkeretbe foglalható fejezeteit képezhetnék azok a leírások, amelyek a Kr. e. 4-3,5 ezer évtől (a kisebb-nagyobb emberi csoportoktól és a városállamoktól kezdve, az egyes nemzetek, országok vagy birodalmak megalakulásáig)  számított,  permanens fegyveres küzdelmek tömegével foglalkoznak.

A területekért, a hatalomért, a zsákmányért, a dicsősségért, az energiahordozókért vagy az etnikai, a vallási, az ideológiai hovatartozás felső/első-rendűségének bizonyításáért folyó fegyveres konfliktusok száma meghaladja a 6 ezret, a háborúk során elpusztultak és megrokkantak száma pedig a 3 milliárdot!

Becsült adatok szerint, a bolygónkon lezajlott háborús évekhez viszonyítva, az ún. „békeévek” mennyisége a 2-2,5%-ot sem éri el, de nem számított ritkaságnak, ha egy adott  háborús évben (egyidejűleg vagy egymást követően)  több fegyveres konfliktus is „növelte” az összetűzések statisztikáját.

Aligha található olyan állam, államcsoport (birodalom) vagy nemzet(iség), amely ne vett volna részt fegyveres konfliktusokban, mint támadó, vagy mint védekező fél.

ELŐZMÉNYEK  II.

A háborúskodások „főszereplőivé” váltak az összetűzésekben „kiemelkedő” fegyvertényt, illetve eredményt produkáló államok (országok, népek, nemzetek) és hadvezéreik (polgári vagy katonai vezetőik), valamint a végrehajtó személyek vagy szervezetek. Kétes hírnévre tettek szert a hódítók (leigázók, rablók, fosztogatók), és – esetenként – erkölcsi elismerést kaptak a szabadságukat (szuverenitásukat) védők, bár nagyon sok esetben érvényesült az a mondás, hogy: „A győztesnek mindig igaza van”.

Az emberiség történelmében megismerkedhetünk könyörtelen/kegyetlen hódítókkal (britek, franciák, hunok, kínaiak, mongolok, norvégok, oroszok, perzsák, spanyolok, tatárok, törökök, stb.,), hadvezérek sokaságával (Gusztáv Adolf, Hannibál,  Hunyadi János, Július Cézár, Kutuzov, Nagy Sándor, Napóleon, stb.,) „tündöklő”, majd összeomlott birodalmakkal (akkád, asszír, babiloni, bizánci, brit, egyiptomi, francia, inka, német, orosz, római, sumer, stb.,) és(etruszkok, föníciaiak, indiánok, kánaániak, punok, szidóiak, stb.,). kiirtott (megtizedelt, beolvasztott) népekkel.

A történelmet felületesen ismerők sem hihettek abban, hogy az ezeréves fennmaradásra taksált náci Németország, vagy az évszázadokra összekovácsolt „szabad” szovjet (bolsevik) köztársaságok képesek lesznek huzamosabb ideig „lubickolni” az erőszakkal, hazugsággal, hamis ideológiával, képmutatással, fizikai-és lelki terrorral, valamint ártatlanok vérével összetákolt birodalmukban.

ELŐZMÉNYEK  III.

A történelem viharainak (hatalmas) forgatagában felbukkant egy zsidó törzs nevét felvett szemita eredetű nép, amely – a későbbiekben – mindazokra általánosította ezt a nevet, akiknek a származása Izrael népére vezethető vissza. Azt vallották és terjesztették magukról, hogy ők a “kiválasztottak”, vagyis: más népek a “ranglista” alsóbb kategóriájába tartoznak. Ez a nép Kr. e. 2000 körül vándorolt Mezopotámiából Palesztinába, majd Egyiptomba, onnan (hosszadalmas vándorlás után) Kánaán földjére, ahol 12 törzs természetfeletti (isteni) szövetsége alapján (Kr. e. 1000-táján) Izrael királyság néven egyesítették a kánaáni városállamokat, kiemelt helyet biztosítva Jeruzsálemnek.

Ezt követően, az egymás közti ellentétek, valamint a szomszédos népekkel kialakult sorozatos összetűzések miatt a királyság kettészakadt, idegenek uralmak alá kerültek, és deportálásokkal, áttelepítésekkel vagy menekülésekkel folytatódott történelmük. A perzsák uralma alatt (Kr. e. 540-ben) térhettek vissza Jeruzsálembe és környékére, de Kr. u. 63-tól római uralom alá kerültek, akikkel szemben számos fegyveres küzdelemben alul maradtak. A rómaiak Jeruzsálemet lerombolták, házaikat, telepeiket megsemmisítették, ezzel a zsidó állam megszűnt létezni, és megkezdődött a zsidók tömeges szétszóródása Európába (Spanyolországba, Angliába, Németországba, Lengyelországba, Oroszországba és más államokba), valamint más földrészek felé.

Jelenleg mintegy 102 országban élnek zsidó nemzetiségűek: az USA-ban 5,8 millió, Izraelben 4,85 millió, Oroszországban 550 ezer, Angliában 300 ezer, Magyarországon 80 ezer, Hollandiában 30 ezer, Romániában 14 ezer, Ausztriában 10 ezer, Lengyelországban 8 ezer, Csehországban 6 ezer, Szlovákiában 6 ezer (megközelítő adatok).

Számos,- tudományosan megalapozott vizsgálatot igénylő okok miatt, a zsidók permanens nézeteltérésben voltak szomszédjaikkal vagy a befogadó ország polgáraival.  Kr. u. 1000-től számolva datálható a zsidóellenes fellépések különböző formája, a keresztes hadjáratoktól (1096) kezdve, a sztalini (ún. fehérruhás) perek előkészítéséig.

1290-ben kitoloncolták őket Angliából, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból. 1881-től 1914-ig Oroszország városaiban és falvaiban pogromok tömege zajlott le, és 1914-ben törvényt hoztak a zsidók letelepedési helyének, munkakörének, valamint egyetemi beiskolázásának korlátozására. A Szovjetunió távol-keleti részén (1928-ban) egy zsidó autonóm területet jelöltek ki számukra az Amur folyó mentén, Birobidzsan fővárossal, amely még fafeldolgozó üzemmel, húskombináttal, ruhagyárral és vasútállomás is rendelkezett, hála a világ első szocialista állama messzemenő gondoskodásának.

Sztalin 1952-ben kerített sort a zsidók likvidálására a zsidó nemzetiségű orvosok tömeges letartóztatásával és koncepciós perek előkészítésével, de halála (1953. március 5.) megakadályozta tervének végrehajtását.

Németországban Hitler uralomra jutásával (1933) kezdődött el a zsidók drasztikus üldözése, majd haláltáborok létrehozása és zsidók, valamint más nemzetiségűek (oroszok, ukránok, cigányok, lengyelek, szerbek, szlovákok, csehek, horvátok, stb.) tömeges likvidálása.

Hitler keresztülvitte, hogy az általa megszállt országok zsidó lakosságát németországi táborokba szállítsák.

Magyarországon az első zsidókra vonatkozó törvény 1092. május 20-án látott napvilágot Szent László király I. Törvénykönyvének 10. Határozatában, amely tiltja, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak.

Horthy kormányzása alatt is született néhány zsidótörvény, de azok kifejezetten a németek nyomására és megtévesztésére lettek kiadva. Kétségtelen, hogy a magyar parlament által elfogadott zsidótörvények nem csupán önérzetükben sértették a zsidóságot, hanem részben vagy teljes mértékben korlátozták őket emberi jogaik gyakorlásában.

Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a zsidótörvények meghozatalával késleltették Hitler belügyeinkbe való beavatkozását, időt nyertek a Németországba történő deportálások beindítására.

A Szálasi puccsig funkcionáló magyar kormányok (miniszterelnökök), szinte kivétel nélkül az orránál fogva vezették Hitlert a zsidókérés általa „végleges megoldásának” titulált tárgyában, vagyis abban a végleges megoldásban, amelyet Lengyelországtól kezdve Horvátországig bezárólag – zsidótörvények nélkül -, végrehajtottak a Gestapo emberei és a velük kollaborálók.

MAGYARORSZÁG HELYZETE 1941-BEN

Hazánk a két világuralomra törő birodalom ütköző zónájában volt. Nyugatról a villámháborúit sorban megnyerő Németország fenyegette, keletről pedig a sztalini Szovjetunió Vörös Hadserege várta a parancsot, hogy elinduljon nyugat felé.

Németország 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. Olaszország  és Románia még az nap hadat üzent a szovjeteknek! Június 23-án Szlovákia és Horvátország is csatlakozott a németekhez. Június 25-én a dán kormány visszahívta követét Moszkvából, francia, belga, holland és spanyol önkéntesek jelentkeztek a szovjet frontra! A svéd kormány hozzájárult ahhoz, hogy területén keresztül Norvégiából Finnországba német csapatokat szállítsanak. Június 26-án Finnország is hadba lépett a Szovjetunió ellen.

A német csapatok úgy haladtak előre a szovjet területeken, mint kés a vajban. A világon (az USA-t és Angliát is beleértve) senki sem kételkedett a németek győzelmében.

Horthy (és az ország) vis maior helyzetbe került, ha nem csatlakozunk a németekhez, akkor a románok és a szlovákok tarthatnak igényt az első és második bécsi döntés Magyarországnak juttatott területeire, de az sem kizárt a németek győzelme esetén, hogy még más magyar területeket is megkapnak Hitlertől.

Ez az állítás igazolható azzal a jegyzékkel, amelyet a szlovák kormány juttatott el Hitlerhez 1941. június 13-án (!) biztosítva a német kancellárt, hogy fegyveresen részt vesz, a Szovjetunió elleni háborúban. A kancellár –viszonzásul -, a magyarokkal szembeni területi követeléseik teljesítését ígérte!

Horthy és a magyar kormány várakozó állásponton volt, de a Kassát ért bombázás felgyorsította az eseményeket, és a szovjetek elleni – elkerülhetetlen – hadiállapot (nem hadüzenet!) deklarálása június 27-én megtörtént.

Mi voltunk az utolsók Európában, akik ezt a tragikus és kényszerű lépést megtettük! Hazánk csak egy apró kis figura volt a nagyhatalmak politikai-katonai sakktábláján.

Mindezen („dióhéjban” felvázolt) történelmi tények és adatok ismeretében nézzük meg a magyarországi zsidókérdés alakulását a második világháborúban.

HORTHY ÉS A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓKÉRDÉS

Nagyon sokan és nagyon sokszor antiszemita címként ragasztottak Horthyra és a magyarokra, figyelmen kívül hagyva a reális tényeket. A vádaskodók többsége azt hangoztatja, hogy a magyarság passzívan szemlélte a zsidók elhurcolását, nem lépett fel a németekkel és a nyilasokkal szemben.

Voltak és vannak, akik bocsánatkérést követelnek a magyarságtól, egy szót sem ejtve arról, hogy a konkrét bűnöket elkövetők felelősségre vonása már évtizedek előtt megtörtént(!), és a mai napig folyik azoknak vétkeseknek a felkutatása, akik elkerülték az igazságszolgáltatást.

Megengedhetetlen lenne bevezetni a diktatúrákban alkalmazott kollektív felelősségre vonáshoz hasonló kollektív bocsánatkérést és azokat is kapacitálni erre, akik csak a történelemkönyvből ismerik az egykori eseményeket.

Természetesen nem vitatható, hogy a múlt század negyvenes éveiben a német propaganda megtette a hatását az emberek tisztánlátásának megzavarásában, de az sem vitatható, hogy maguk a zsidók sem voltak tisztában azzal, hogy milyen jövő vár rájuk Németországban, ezért semmilyen ellenállást nem fejtettek ki a deportálás során(!), sőt még menekülési kísérletükről sincs tudomásunk.

Kispesten,  a középiskolai zsidó  osztálytársaink például azzal dicsekedtek, hogy Németországba  fognak utazni, ott az élelmiszer fejadag (kenyér, hús, margarin, cukor, stb.) a duplája, mint  itthon,  mi irigykedtünk rájuk, különösen akkor, amikor órákon át (esőben, szélben, hidegben) tartó sorbaállás után, az orrunk előtt  húzták le a pékség vagy  húsbolt  bejárati redőnyét  azzal a bejelentéssel, hogy elfogyott a készlet,  a kockacukorka nagyságú (dátumozott) kék színű   jegyecskéinket pedig dobhattuk a  szemétkosárba, mert másnapra  már  nem volt érvényes.  MSZP-s első titkár  vagy elnök legyek azonnal, ha nem ez volt a valóság Kispesten vagy  Budapesten.

Vagyis: egyesek (egyes zsidók – szerk. megj.) most azt kérik számon a tájékozatlan magyar polgároktól, amit ők sem mertek megtenni (!), hiszen egyetlenegy esetet sem jegyez fel a krónika, hogy szembe szálltak volna a németekkel.

Ugyanakkor magyar antifasiszták több támadást intéztek nyilasok és németek ellen (Kispesten, a Horthy Miklós  úton lévő nyilas-ház (hűség-háza) előtt  lőttek le magyar katonák két nyilaskeresztes  karszalagot viselő fegyveres őrt.  A golyók  és a vérfoltok nyomait napokon, sőt heteken át láthatták az arra járók, többek között e sorok írója is!  A  kispest Hunyadi mozi előtt két német katonát  vertek meg a Kistext klub öklözői, mert  molesztálták a nőket. Nem kevés volt azoknak a száma, akik igen nagy kockázatot vállalva, bujtatták a zsidókat, vagy élelemmel, ruházattal, valamint gyógyszerekkel segítették a gettóba zárt személyeket.

Ez a közvetlen és közvetett segítség  és ellenállás kétségtelenül jóval több volt, mint  amit a  800 ezres lélekszámú magyar zsidóság felmutatott ebben az időszakban (!),  nem a szemükre vetve, de emlékeztetve őket arra, hogy mit tettek a lengyel zsidók Varsóban 1943 augusztusában.

Arról is elfelejtkeznek (vagy hallgatnak) az érintettek közül sokan, hogy Magyarország német megszállásáig (1944. március 19.) hazánkban voltak a legnagyobb biztonságban a magyar állampolgárságú  és a külföldről idemenekült zsidók.

Horthy és kormánya minden szükségessel ellátta őket, a lakosság tömegei segítették az átmeneti szállásokban elhelyezett lengyel, osztrák, szlovák, cseh és román zsidókat.

Horthyt nem csupán „partner” volt ezekben a „manőverekben”, hanem közvetlenül  irányította kormánya tevékenységét, de ha kellett, akkor,- mint legfelsőbb hadúr, a hadsereget is igénybe vette Hitler aljas szándékának meghiúsítására. 1944. augusztus 26-án például, Budapestre rendelte az esztergomi páncélos hadosztályt, és ezzel megakadályozta, hogy a Gestapó pribékjei elhurcolják a fővárosban lévő zsidókat.

Hasonló módon senki sem mert fellépni Hitlerrel szemben Európában!  Sztalin még azt sem tette szóvá, amikor a Kijev melletti Babij Jarban mintegy 135-150 ezer (!) zsidót gyilkoltak le a németek 1941 szeptemberében 2 nap leforgása alatt (!), sőt a háború után kategorikusan megtiltotta, hogy emlékművet állítsanak fel a kivégzések helyszínén.

Horthy kormányzó tehát a magyar állampolgárokat (!) védelmezte a németekkel szemben, és nem azt nézte, hogy milyen nemzetiségűnek vallják magukat.

Horthy – geostratégiai helyzetünkből fakadó kényszerből – a németek szövetségese volt, de a lehetőségei keretén belül nem félt ellent mondani Hitlernek. Az európai államfők közül egyedül Horthy volt az, aki nem egy esetben ellent mert mondani Hitlernek!

Sztalin a németek ellensége volt, de a számára oly drága szovjet emberek védelméért a szavát sem hallatta a világ közvéleménye előtt! Sztalin, a Szovjetunióban elkövetett náci népirtások elhallgatásáért, a holocaustot kitervelők és végrehajtók cinkosává vált, tetézve a lengyel tisztek katyni lemészárlásában játszott szerepéből keletkezett bűnlajstromát!

Aligha vitatható, hogy Sztalin hallgatása segítette azt a konspirációt, amelyet Hitler és bandája  ügyesen alkalmaztak a holocaust ködösítésében, ezért – feltehetően – más lett volna több információ (ismeretanyag) birtokában mind a világ, mind pedig a zsidóság és a magyarság hozzáállása ehhez a kérdéshez.

Érdemes megjegyezni, hogy a zsidók (talán éppen az információk hiányából kifolyólag) nem tiltakoztak akkor, amikor Sztalint Budapest díszpolgárává választották, majd többméteres szoborral ismerték el „elévülhetetlen érdemeit”.

Horthy felül tudott emelkedni  az 1919-es Tanácsköztársaság zsidó vezetői által szervezett (vagy vezetett) példátlan atrocitások, gyilkosságok, kitelepítések és  kisemmizések felett. Mégis(!): az az életfogytiglani fegyházra ítélt Rákosi Mátyás ragasztotta Horthyra a fasiszta jelzőt, akit Horthy – Vas Zoltánnal együtt –, 1940. október 30-án szabadon bocsátott és lehetővé tette, hogy a Szovjetunióba távozzon, majd ugyancsak  Rákosi nevezte azt a Sztalint a magyar nép atyjának, aki 1938-ban Kun Bélát is kivégeztette a szokásos “tisztogatás”  keretében. No comment!

MI LETT VOLNA, HA…..?

Nagyon sokan kifogásolják azt is Horthy tevékenységében, hogy késedelmeskedett a „kiugrással”, mert megítélésük szerint célszerű lett volna a románokkal egyeztetni, és egyidejűleg végrehajtani ezt a manővert.

A kérdés katonai elemzése meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit, de az felelősséggel kijelenthető, hogy  1944. augusztus 23-án (tehát a román fegyverszünet bejelentésekor) semmilyen realitása nem volt  a magyarok hasonló eljárására…… Hazánk 1944. március 19-től német megszállás alatt volt, és a románok szándékáról még a jól  képzett német felderítés sem tudott semmit!  A románokkal való egyeztetés lehetőségét tehát a szám-háborúsdit játszó kiscserkészek is megmosolyogták volna.

Ami a kiugrás kérdését, illetve annak veszélyét jelentette, az elfogultság látszatát is kerülve, nézzük meg azokat a dokumentumokat, amely 1943. október 12-én, valamint  14-én készült,  és évtizedekig  porosodott az Egyesült Királyság Külügyminisztériuma Domíniumi Irodájának levéltárában. A dokumentumokból kitűnik, hogy A.W.G.Randall  külügyi tanácsosnak azt nyilatkozta  Namier professzor, a Cionista Világszövetség Zsidó Ügynökség vezetője, hogy munkatársai  szerint Magyarországon viszonylag biztonságban van 800 ezer zsidó, és komolyan aggódnak egy elhamarkodott átállási kísérlettől, amely azt eredményezné, hogy a németek az utolsó jelentős megmaradt zsidó tömböt is kiirtanák Európában!

Egy másik, kissé részletesebb levélben A.W.G.Randall azt írta, hogy „…a zsidók szemszögéből az egyetlen remény az volt, ha a magyarok azt választanák, hogy nem lépnek addig, amíg gyakorlatilag biztossá válna, hogy a németek nem képesek reagálni” (Sic!).

A zsidó származású, 1945-ben az USA-ba emigrált Randolph L. Braham professzor emeritus (Graudate Center, The City University of New York) 1988-ban, ebben a kérdésben a következő nyilatkozatot tette: „Bármennyire is különös, de a mából visszatekintve mégis úgy tűnik, hogy ha Magyarország nem próbálkozott volna kiugrással,, ha megmarad katonailag tessék-lássék, ám politikailag gyanún felüli szövetségesnek,  és ha nem vállalkozik olyan diplomáciai manőverekre, amelyek eleve kudarcra voltak ítélve…, nos akkor könnyen lehetséges, hogy a magyarországi zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl ezeket a rettenetes időket” (Sic!).

Sorolhatnánk még tovább a pro-és kontra vélemények sokaságát, semmit sem változtatna azon, hogy hazánk katonapolitikai helyzetének ismeretében senki sem kérdőjelezheti meg Horthy és kormánya, valamint a magyarság tisztességét, lehetőségeik kihasználását és az üldözöttekkel való együttérzésük sokrétű megnyilvánulását.

Ha egy (Horthyval aligha szimpatizáló) cionista vezető úgy értékelte abban az időben, hogy Európában Magyarországon van az utolsó megmaradt jelentős zsidó tömb, akkor nem kifejezetten korrekt fellépésnek számít meghazudtolni azoknak, akik jókora szemellenzőt viselnek és akarva vagy akaratlanul, az emberek közti ellentéteket szítják. Túlkiabálják azokat a zsidókat is, akik a háború után köszönetet mondtak Horthynak és azokat is megbélyegzik, akik segítették őket abban a tragikus időben.

ÖSSZEGZÉS:  A megcáfolhatatlan tények (és bizonyítékok)  magukért beszélnek! Ez az összeállítás nem Horthy védelmére készült, hanem kifejezetten azok ellen, akik antiszemita, rasszista, fasiszta vagy nacionalista címkék ragasztgatásával akarják vélt igazukat bizonygatni, és másokat megfélemlíteni (fenyegetni). Ehhez az elemzéshez tartozik az is, hogy egyes Hitlerrel, Göringgel, Sztalinnal vagy Horthyval együttműködő zsidók  semmit sem tettek a zsidóságért  és  most nagy hangerővel  magukról akarják elterelni a figyelmet, de azok száma még több, akik mások tragédiájából  folyamatosan hasznot akarnak húzni.

Ezek az „agitátor” típusok már évezredek óta ezt teszik: gyűlöletet szítanak az emberek körében, és beláthatatlan kimenetelű incidensek katalizátorai, amelyek mérhetetlen károkat okoztak és okoznak ma is, mind a normálisan gondolkodó zsidóságnak, mind pedig  más nációknak.

Jól meglennénk nélkülük!

Összeállította: Prof. Dr. Bokor Imre

Nemzeti InternetFigyelő