Levél Hoffmann Rózsának – ismét Székelyudvarhelyről

Excellenciás Államtitkár Asszony!

(Nem nyílt levélnek szántam soraimat, amelyek – mint a levél alján is látható – november 16-án küldettek el Önnek először. Európai szokások szerint minden levélre illik válaszolni (ezt nem kioktatásképpen mondom, csak mint tényt említem – Európában ez a szokás), így eddig magam is vártam, hogy soraimra feleletet kapjak Öntől. Most azért adom közre levelemet, hogy akikről szól, akikért szól, azok megtudhassák: – én megpróbáltam…)

A mai kormány meglehetősen sok és példátlanul jó intézkedéseket hozott a határon kívül élő magyarságot illetően. Ezen intézkedéseket itt nem részletezem, hiszen, aki odafigyel a belpolitikára, az ismeri és elismeri ezeket a döntéseket. Van azonban egy olyan elbagatellizált, sérelem, amely mindeddig nem orvosoltatott, noha azok kiket érint, joggal várhatnák el problémájuk – sérelmük – megoldását.

A rendszerváltás után 1993-ig elfogadta a magyar állam azokat a diplomákat, amelyeket a tanítóképzésben szerzett a Magyarországra áttelepült erdélyi magyar. Taníthatott, s nem volt rosszabb – sokkal inkább jobban megbecsült volt -, mint a magyarországi főiskolai képzésben részesült tanító. Az 1993-ban elfogadott törvény azonban mindezt megváltoztatta, és a magas színvonalú erdélyi tanítóképzésben részesülteket vagy eltiltotta a tanítástól, vagy kötelezte őket, hogy egy magyarországi tanítóképző főiskolát elvégezzenek.

Ez a döntés az érintettekkel szemben erkölcstelen és súlyosan megalázó volt, s amíg hatályos, addig az is marad: Épp úgy hatályon kívül kellene helyezni, mint a kormány által már hatályon kívül helyezett 2004. december 5-iki népszavazást.

Miért is említem ezt a kérdést?

A Székelyudvarhelyen működő egyetlen romániai tanítóképzőben 20-30 éve végzettek és családjaik a Ceausescu rendszerben olyan példaértékű hitvallást tettek, amikor beiratkoztak és komoly felvételi vizsga után be is jutottak a tanítóképzőbe, amilyen hitvallás felért Márton Áron vagy Csiha Kálmán nemzet iránti elkötelezettségével. A diktatúrában vállalták a magyar nyelvű oktatást, és azt, hogy új és új generációkat anyanyelvükön tanítanak, s tették is ezt lelkiismeretesen. Van, aki öt-tíz évet tanított Erdélyben, s házasság vagy más ok miatt áttelepülve azt tapasztalta, hogy Magyarországon nincs szükség arra a tudásra, hivatástudatra, gyermekszeretetre, és lelkiismeretre, amelyet a székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceumban – ma Benedek Elek Tanítóképző – sajátítottak el, és neveltek ez alapján több generációt Erdélyben.

A ma 35-50 év közötti Székelyudvarhelyen végzett, évekig Erdélyben tanító, s ma már Magyarországon élő pedagógusok, akiknek nem volt lehetőségük (anyagi, családi stb…) a magyarországi felsőfokú képzésben részt venni, gyakorlatilag állás nélkül, vagy csak pedagógiai asszisztensként dolgozóként vehet részt a közoktatásban, noha felkészültségük ennél sokkal több megbecsülést érdemelne.

Ezek a Magyarországon megalázott erdélyi pedagógusok gyertyafénynél, olykor üres gyomorral, hideg tantermekben tanultak, végezték el az iskolájukat, s megfeleltek a véglegesítő vizsgán is, amelyet három évvel az iskola elvégzése után kellett letenniük.

Ezek a Magyarországon törvény által megalázott erdélyi pedagógusok 14 éves koruk óta gyakorolták a tanítást, s arra képezték őket kiváló, és a magyarságért mérhetetlen áldozatot vállaló tanáraik, hogy a gyermek lelkével és szellemével azonos módon és szinten kell foglalkozni. Ezt, akinek módjában áll gyakorolni hivatását Magyarországon is, ennek megfelelően – s ezért a szülők által nagy elismerésben részesülve – végzi munkáját. Ha a két állam (Magyarország és Románia) alapszerződése szerint a magyar oktatásügy (esetleg valamilyen vizsgához kötve vagy akár feltétel nélkül) elfogadná a Székelyudvarhelyen szerzett (ottani értelemben diplomával) diplomát, még ma is sokat profitálhatna a magyar oktatásügy ebből az intézkedésből. Ugyanis mind a képzés, mind a magyarságtudat, mind pedig a hivatástudat sokkal magasabb szintű ezeknél a szakembereknél, pedagógusoknál, mint az itthon, ilyen-olyan egyházi, családi vállalkozásban működtetett tanítóképzőkben, vagy állami intézményekben végzett, ne adj Isten a rendszerváltás előtt a „párt által” a főiskolán jó káder-feleségként „átpaszírozott” pedagógusok körében.

Kérem tehát Önt, hogy e kiválóan képzett, hivatását szerető, de annak gyakorlásától törvényben eltiltott erdélyi pedagógustársadalmat „rehabilitálni” és hivatása gyakorlását engedélyezni szíveskedjék a magyarországi gyermekek és ezzel a nemzet jövőjének érdekében. Hiszen akikről, és akiknek az érdekében írok Önnek, életkoruk okán már csak 10-15 évig taníthatnának.

Maradok kiváló tisztelettel és kézcsókkal:

Besnyő, 2010. november 16.

Stoffán György

író, újságíró

Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!