„Harcosok klubja”, avagy kormánypárt a szakadék szélén

Kedves Cecília! Egy dologban egyetértünk. Ez, a borúlátás… de…

Régen voltak nagy szónokaink, akik a magyarság minden apró összetevőjét ismerték, Akik a magyar néplélek igényeinek megfelelően tudtak szólni az emberekhez, akik tudták, hogy a magyar kereszténység és a keresztény magyarság lelke nem a kapitalizmus, a gyűlölködés és a hitetlenség mételyét tartja magáénak, hanem az őseinktől kapott egy Isten hitet, amely évezredeken keresztül nemzetmegtartó ereje volt népünknek.

Ma, mindez eltűnt. Mindent átitatott a pártoskodás, a politikai megfontolások, és a nép azt hiszi, hogy a saját érdekeit szolgálja, amikor egymásnak esik néhány politikus megélhetésének a biztosítása érdekében. Azt, amit kap, nem veszi észre, mert amit az ember ingyen kap, azt értéktelennek tartja. Érthetetlen az a társadalmi magatartás is, amelyet napjainkban tapasztalunk.

A degenerált szlogenek, az egymás ellen acsarkodás tölti ki a társadalom életét, mindennapjait.

Azt már régen elfelejtette a plebsz, hogy mi az, ami összetart és megtart. Ám, nem csak a plebsz feledékeny e téren, hanem a politika és az egyházak is. Most, amikor megalakult a Harcosok Klubja, amely a Fidesz 2026-os választási győzelmét lenne hivatott biztosítani,

az elhangzott beszédekből sem hallottam ki a keresztény hit erejét, nem hallottam azt, hogy Szent István egykor kinek és milyen felajánlást tett halála előtt, de a nándorfehérvári győzelmet kivívó Hunyadi János és Kapisztrán Szent Jánost sem említette meg egyetlen megszólaló sem. Csak a politikai mantra, a már megszokott érvek hallatszottak, néhány rétor öntömjénezése mellett.

Vajon komolyan gondolja-e a mai politikai paletta, hogy a keresztény Magyarországnak elég a kapitalizmus, a pártoskodás, a gyűlölködés – minden oldalon? Vajon miért nem értik a magyar lelket? Miért nem néznek is, ha a látással megáldotta őket a Fennvaló? Dobrevtől és Magyartól nem várható el, hogy egyáltalán belegondoljanak a nemzet lelkivilágába, mert Dobrevék gúnyolódnak és utálkoznak, amikor hitről és Istenről van szó. Magyar, egyházi iskolában tanult, ám ez, úgy látszik nem elég a bosszú és a jólét iránti elkötelezettségben.

Az egyházaktól, a papságtól el akarják venni a politizálás lehetőségét, ám ez botorság, hiszen a pap magyar állampolgár és a hit pillére, tehát Krisztus tanítása szerint tanít. Ha a pap nem politizál és nem ad irányt, akkor olyan, mint egy matematika tanár, aki nem taníthatja a matematikát… csak van, mert a létszámnak meg kell lennie.

Azonban a magyar papok és lelkészek közül nagyon kevesen mernek vagy akarnak a nemzetmegtartás oltárán áldozni.

Ma nincs Zadravecz Istvánunk, Prohászka Ottkárunk, Márton Áronunk és Mindszentynk. Nincs Szent László-i katolicizmus, nincs magyar református… magyar kereszténység. Minden átalakult nemzetközivé, s a nemzeti közösségek hite nem tükrözi azt a sajátosságot, amely fundamentuma a magyarság megmaradásának. Krisztus követése, Isten iránti bizalom nélkül tehetetlenek vagyunk és elveszünk,

mert a magyarságot nem Európa, nem a Balkán, nem Ázsia, nem a Vatikán tartotta meg, hanem a saját hite, elkötelezettsége.

Ma még ezt a hitet és elkötelezettséget vélik tudni rólunk a keresztényellenes, lezüllött és lakosságában megkevert iszlámmá lett Nyugaton, ám rosszul tudják.

A keresztény magyarság nem valamiféle idejétmúlt, ostoba mese, hanem a lehető legmodernebb világban is megújító, isteni csoda.

A mi magyar népünk keresztény hite más mint az európai politikai kereszténység, amely mára nem evangelizál, nem Krisztus tanítását hirdeti, hanem valami egészen más Isten-felfogásban, krisztusi tanításban gondolkodik, de ez messze áll a mi magyar keresztény világunktól.

Ma főkét papjainkon és lelkészeinken a sor, hogy pártpolitikán kívül és felül, magyar lélekkel, Szent László-i keménységgel és határozottsággal védjék és hirdessék az Evangéliumot,

legyenek nemzetmegtartók Krisztusban és Krisztus által, s ne szégyelljék azt az áldozatot, amelyet ez a magatartás megkövetel, s amely miatt oly sok lelkész és pap, püspök és szerzetes szabadságát, életét volt bátor adni.

Magyarok és keresztények, keresztyének voltak, idegen megszállás alatt és kommunista diktatúrában egyaránt. Ma a szószék az a hely, ahonnan megszüntethető a gyűlölet, ahonnan hirdetni kell a magyarság összetartását felekezettől függetlenül, ahonnan a Csiha Kálmán idézet épp olyan szépen szól, mint Márton Ároné.

Lehet választási győzelemben reménykedni elhagyva hitet és hagyományt, lehet nagyhangon bizonygatni a saját igazunkat, és jó, ha új és új közösségek jönnek létre a nemzet érdekében. Ám egyik sem lesz sikeres és hatásos, Isten nélkül, kereszténység nélkül!

És hiába mondjuk, hogy Dicsőség Magyarországnak… mert Soli Deo glória! A magyar dicsőség csak Isten után, az Istenbe vetett hit által következhet

– magyarul, pártokon kívül és felül, a nemzet összetartásában és hitében.

***

1919-ben, a Szeged-alsóvárosi ferences templomban egy magyar pap, egy egyszerű ferences az akkori kor bajairól prédikált. Valahogy ma is hasonlóképpen kellene prédikálnia minden magyar keresztény papnak és lelkésznek…

„ Mit szólok a szabadsághoz? A szabadságnak rajongója vagyok! Azért ráztam le magamról mindazt, ami lenyűgözött; azért vettem magamra az önfékezés e nagyszerű fehér kordáját, hogy szabadabb legyen a lelkem. (…) Szabadság! de nem szabadosság! A durva lélek azt gondolja, hogy a szabadság az, ha foghatja botját és ablakokat beverhet. A szabadság az, ha követelem az életet önön magam számára és – megadom másoknak is! – Jézus mondotta, hogy az a szabadság, melyet Ő hirdetett, tettekben nyilvánul. Tehát már két évezred előtt megmondotta Jézus, mi a szabadság. Ez: „Amit nem akartok, hogy nektek tegyenek, ti se tegyétek másoknak!” – Ha nekem nemes valami, ne bántsa senki; ha nemes miben a másik jár, nincs jogom, hogy én őt abban a meggyőződésben bármiképpen megakadályozzam. Ne legyen hát szabadosság. Nagyon nagy baj, hogy nálunk a forradalmi Magyarországon falvakban, városainkban a szabadságot szabadosságnak magyarázták és nagyon sok szerencsétlenséget, bajt csináltak. Így nem lesz béke, hanem felfordulás és igaz, mire figyelmeztetnek az antantiak, a kést torkunkra téve: nem tárgyalnak e felfordult országgal.

Testvériség? A testvériség egymás megbecsülése. Tehát félre a békét- lenséggel! Én is hirdetem, de nem e papiros alapján – hanem régi meggyőződésem szerint – hogy ne legyen széthúzás köztünk. Legalább tűrjük meg egymást, ha már nem szeretjük egymást. S hogy értelmezik ezt Pesten? Íme, egy kis újságszemelvény. – Soha, se újságheccet, sem felekezeti dolgot nem hoztam a szószékre. Most mégis felolvasok egy kis ízelítőt: (a Népszavából) „Percek és órák alatt nagyhatalmak omlanak össze, csak egy intézmény van, mely tartja magát – ez az Egyház. Emlékezzünk: az Egyház az, mely betereli az emberiséget a kizsákmányolóknak. Szerinte a világot csak Istennel lehet kormányozni. A nemzetközi csuha az, mely megjelenik mindenütt s az embereket egymásra uszítja és tétlenül él mások véréből, verejtékéből… Ki hét ország minden fájdalmát átszenvedték, a múltak múlásánál emlékezzetek az Egyházra is!”…

Így hirdetik, magyarázzák ma a testvériséget odaát… (…) S ha a piszok és gyűlölet kiömlik, ha a csőcselék fellázad és végiggázol is rajtunk – az igazság mégis győzni fog!”

***

Jó volna, ha efféle hangok szűrődnének ki a templomok falai közül, ha ebben a gondolatiságban szerveződnének újabb és újabb közösségek, s jó lenne, ha a már meglévő „harcos klub” is a kereszténység zászlaját magasba emelve, Krisztus tanítása szerint vívná ki a győzelmet, megadva Istennek, ami az Istené, a császárnak pedig, ami a császáré!… Ugyanis, minden más út, csúfos bukáshoz vezet!

Stoffán György

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)