Hány éves a magyar magány? – Vita a demográfiáról

A nemzetünk számára oly tragikus következményekkel járó trianoni békediktátum századik évében, az Összetartozás emlékhely avatásán 2020. augusztus 20-án Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette, hogy „a trianoni békeszerződés miatti százéves magyar magánynak vége”. Beszélt arról is, hogy az igaz és örök értékek képviseletét eláruló Nyugat önfeladásával szemben mi „megvédjük a határainkat, és a migránsok helyett a gyermekeinkre hagyjuk országunkat”.

A megemlékezés címzettjei nem kérték a szónoktól, hogy határozza meg, miféle határokat védünk meg, milyen gyermekekre hagyjuk országunkat, és utódaink miféle migránsok helyett fogják jól érezni magukat e rájuk maradt országban. Ami a határok kérdését illeti: nemzetünk legbelső, legnagyobb védelemre szoruló határai a magyar anyák méhében húzódnak. Ez az az anyai test által határolt és védelemre berendezett otthon, amelyen belül megfogannak a szülők magzati életkorú gyermekei. Később pedig az anyai test és lélek békésen dajkáló, ringató szeretetében érlelődhet tovább a szülők szerelmének áldásként fogadott gyümölcse: a gyermek. A baj csak az, hogy sok-sok honfitársnőnk immár háromszáz éve nem tud, vagy manapság már előre elhatározott szándékkal nem is akar otthont nyújtani a testében (de a lelkében sem) megfogant magzatnak.

A Habsburg-ház helytartótanácsának 1767-es rendelete nyomán kezdődött az egykézés. Ez a fertőzés az egy gyermek megfoganása, megszületése után jelentkező további gyermekek erőszakos elpusztításával járt. Az ekkor induló nemzetellenes jelenségnek a történelmi léptékű kihívása a termékenység erőszakkal, immár háromszáz éve elhallgatott, meg nem válaszolt kérdése, amelyre a jövőnket meghatározó politikusoknak választ kellene adni.

A tét: élet és halál, a megmaradás vagy a nemzethalál! Ha ugyanis az élet és a termékenység ősi kultúrájának újjászületését szorgalmazva nem tudjuk visszahódítani nemzetünk legbelső határait, a magyar anyaméheket a halál civilizációjától, akkor vajon ki vagy mi fog rajtunk segíteni?! Biztosan nem a „fagyibabák” sorozatgyártását nemzetmentő aktusként ránk tukmáló biomérnökök és ezek Petri-csészéi. De hát akkor milyen országot hagyunk majd a valahogy mégis megszülető, kevéske magyarra?! Hát némák, vakok, süketek vagyunk, hogy még mindig nem érezzük azt a veszélyt, amelyről Kölcsey Ferenc már 110 éve prófétált, vagyis hogy „… más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”?!

Hát vajon idegenek helyett nem kellene előbb segítségre szoruló menekülteknek tekintenünk azokat a magzatgyermekeket, akik immár háromszáz éve reménytelen, magányos vándorokként kopogtatnak az anyaméhek falán, hogy aztán mégse nyerjenek bebocsáttatást egy állítólag magyar „anyaországba”?! Eddig hozzávetőlegesen kilencmillió világra kéredzkedő magzatgyermek sírását hallgattuk el. Ők ugyan már biztosan nem öröklik tőlünk Magyarországot, de most még bátran tehetnénk a ma és a holnap veszélyes helyen vergődő, magyar anyaméhekből megszületni akaró menekültjeiért!

Az európai történelem egyik legvéresebb eseménye a Nagy Háborúnak nevezett I. világháború volt, hiszen földrészünk harcterein elesett kilencmillió katona és további ötmillió polgári áldozattal győzött a Kaszás. A nemzetünket ért harctéri vereség és a talán még ennél is pusztítóbb békediktátum kapcsán azonban ma is érvényes az az intés, amelyet Márton Áron, gyulafehérvári katolikus érsek fogalmazott: „Erdélyt nem a román hadsereg hódította meg, hanem azok a román asszonyok, akik szültek, szültek és szültek, és azok a magyar asszonyok veszítették el, akik nem szültek.”

Összecseng ezzel az 1921-ben Erdélyből Budapestre menekült református püspök, Ravasz László bölcs mondása: „Azé az ország, aki teleszüli.”

Nem kérdéses, hogy ez egy eltitkolt polgárháború nem is olyan szégyenlős, mint amilyen vérszomjas csatakiáltása. Ha meghallgatjuk, ha követjük ezt az anyaméheken belüli polgárháborút szolgáló szólamot, elveszítjük még a maradék országunkat is.

John Smeaton, az Egyesült Királyság egyik életpárti szervezetének (SPUC) elnöke azoknak az áldozatoknak a számát igyekezett fölbecsülni, akik az 1960-as évek óta egy ilyen polgárháború áldozataivá váltak: „Jelenleg az emberiség írott történelmének talán legnagyobb katasztrófáját szenvedjük. Az életpárti és a »választáspárti« agytrösztök mérsékelt és egybehangzó becslése szerint 1966 óta megközelítőleg kétmilliárd – Isten képére és hasonlatosságára fogant – gyermeket öltünk meg. Ehhez képest még megbecsülni sem tudjuk, hány gyermeket pusztítottunk el az elmúlt 50 évben méregtablettákkal vagy más eszközökkel, beleértve az abortuszt is, hiszen körülbelül kétmillió magzat in vitro megtermékenyítési eljárások áldozatai, és ha mindehhez hozzáadnánk azoknak az országoknak az adatait, ahol ugyanígy végeznek in vitro megtermékenyítést, akkor is felfoghatatlanul nagy számokat kapnánk arról, hogy ténylegesen hány embert öltünk meg. Némely számítások szerint az emberiség teljes írott történelmének összes háborúja körülbelül 500 millió vagy akár egymilliárd ember halálával járt. De ha ez a szám kétszeres lenne, egy másik számvetés azt bizonyítaná, hogy az elmúlt 50 évben még ennél is több embert pusztítottak el a világban a civilizált országok a maguk »szexuális és reproduktív egészség« koncepciója szerint működő intézményeiben, mint amennyi halottal járt az emberiség összes eddigi háborúja.”

Smeaton veszteséglistája igencsak konzervatív számokat mutat, hiszen az anyaméheken belüli világháború pusztításának kezdetét már 1920-tól kell számítanunk. V. I. Lenin és elvtársnői voltak ugyanis azok, akik a világon elsőként legalizálták az abortuszt. Az abortusz az általuk megalkotott jogintézményével hadat üzentek a teremtés szakrális rendjének és a saját népük termékenységének. Ezt a népirtó gyakorlatot aztán 1950-es, 60-as években a Vörös Hadsereg által megszállt keleti blokk országaiban, így Magyarországon is bevezették. Az 1956-os legalizáció június 4-i dátuma kísértetiesen egybeesik a Minisztertanács által kibocsájtott és Belső Trianont, vagyis belső csonkulásunkkal járó rendelet június 4-i dátumával!

Egyetértünk azokkal, akik amellett érvelnek, hogy a modern „civilizált” társadalmakat a meddőség túszává tevő fogamzásgátló mentalitást termékenységvédő mozgalommal kell ellensúlyozni. A művi abortusz térhódítását, mint a modern rabszolgaság legszégyenletesebb és legpusztítóbb jelenségét szintén vissza kell szorítani. Békét kell hirdetnünk nemzetünk legbelső határain belül, enyhíteni annak a polgárháborúnak a pusztítását, amely az életfakasztás legszentebb színhelyét, az anyaméheket rombolja. Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke az 1956-ban legalizált és hétmillió meg nem született gyermek életébe kerülő abortusz gyakorlatának 1991-es alkotmányos felülvizsgálata során már fölvetette ezt a kérdést: „…a kérdés az, hogy az ember jogi státuszának követnie kell-e a természet- és bölcsészettudományi, valamint a közvélemény emberfelfogásának változásait, ki kell-e terjednie az ember jogi felfogásának a születés előtti időszakra is. A legalitás ilyen kiterjesztésének jellege és hatálya csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de még jelentősebb lenne.”

Valójában az abortusz visszaszorítása még fontosabb lenne, mint amilyen a rabszolgaság eltörlése volt. Igaz ugyan, hogy a rabszolgatartó társadalmakban a rabszolga rendkívül megalázott helyzetben élt, és kiszolgáltatott volt az őt birtokló tulajdonos szeszélyének. A rabszolgasággal azonban nem járt együtt olyan szélsőséges és többnyire végzetes egzisztenciális kiszolgáltatottság, amilyet a magzati életkorú gyermekek kénytelenek elszenvedni az abortuszra kényszerített (ez az esetek 70 százalékában az anya kényszerítésével történik) vagy az erre „önként” vállalkozó anyák méhében. Ezeknek az aprócska embertársainknak a halálát ugyanis több évtizede intézményesített népirtás keretei között tervezik és hajtják végre az „egészségügy” e tekintetben ítéletvégrehajtóvá lett munkatársai.

A mások által ránk erőszakolt, olykor magunk által is befogadott balsorssal szemben azonban igenis vannak megvalósítható kitörési pontok!

Ezek között szerepel a természetes és egészséges nemi mentalitás ellen ható termékenységellenes ideológiákkal való szembeszegülés meghirdetése. Ennek egyik intézményes eszköze lehet, ha a családi életre nevelés (CSÉN) több éve jól kidolgozott, a Nemzeti Alaptantervben is szereplő oktatási programját az összes alap- és középfokú oktatási intézményben egészen az egyetemekig is oktatják a családtudomány szakképzett munkatársai.

E nemzetünket tépő balsors ellen, egy „jókedvvel, bőséggel” és gyermekkacajban gazdag jövő érdekében azonban a leghatékonyabb kitörési pont az lehet, ha a magyarság nemzetegyesítését folytatva a külhoni magyarok után polgárjogot adunk a nemzet legkisebb tagjainak, a magzati életkorukat élő gyermekeknek is. Hirdessünk hát nekik várandóssá gondozott-szeretett édesanyjukkal együtt – békét az anyaméhben! Hogy számukra is megszűnjön a magyar magány.

Ez a tanulmány a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.

A szerző életvédő, az Alfa Magzat-, Újszülött-, Gyermek- és Családvédelmi Szövetség vezetője

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)