Gyémánttal kirakott kapanyél – a sznobság ára

Új trend ütötte fel a fejét Magyarországon. A magukat a felső polcra képzelők úgy mutatják ki vélt felsőbbrendűségüket, hogy milliókat aggatnak magukra és ezt hivalkodva mutogatják a médiában is.

Hol vannak már azok az idők, amikor a hölgyek kifinomult ízléssel, visszafogott eleganciával jelentek meg egy-egy jótékonysági bálon vagy az operában? Amikor az arisztokrata családok gyermekeiket nyelvekre, irodalomra, a művészetek ismeretére és alázatra oktatták? Bizony, azok az idők elmúltak, amikor a nemes hölgyek iskolákat, kórházakat alapítottak, amelyeknek a fenntartásában is aktív részt vállaltak. Hol van ma olyan nemes hölgy, aki gyermeke születésére, a férjétől ajándékként kapott ékszerek árából templomot épített? Manapság nem illik őket emlegetni, hiszen, ők voltak az „elnyomó arisztokrácia”, amely csakis szitokszóként hangozhat el. Máshogy nem is illik őket emlegetni. A kastélyok azóta új urakra leltek és az „úrnők” már más elveket vallanak.

Ma a pénz jelenti számukra a nemességet, nem a született, vagy egy hősies tettért szerzett nemesi cím és az ezzel járó előjog. A hölgyek körében pedig, a viselt szett ára jelenti a kiemelkedő „intelligenciát”.

A sznobság nem ismer határokat, ahogyan az esztelen pénzköltés sem. Hiszen, ne mondja azt senki sem, hogy nem lehet élni milliós ruhadarabok nélkül, amelyek első ránézésre származhatnának valamelyik népszerű kínai oldalról is, mert semmi különbség nem látszik az olcsó bóvli és a milliós áru között. A különbség csupán a gyártó neve, illetve az, hogy a márkásnak kikiáltott darab kettő ezer forint helyett kétmillióba kerül.

Őrület ez, egy őrült világban, ahol a „szegény gazdagok” ettől érzik mindenkinél különbnek magukat. Szomorú látlelete ez lezüllött társadalmunknak, amelynek hanyatlását az oly’ irigyelt Nyugatról importáltuk. Az első efféle attitűdöt a Dallas című sorozatból leste el itthon a derék panellakó. Amikor módja adódott, a fekete címkés cseresznyepálinkát whiskyire cserélte és magyarul ordítozott Ausztriában a boltossal, mert meggyőződése volt, hogyha elég hangos, a boltos hirtelen megtanul magyarul.

A kezdeti csetlés-botlást gyors ütemű „fejlődés” követte. A rendszerváltáskor, a kommunista apuka által fialtatott vagyon, a vad- vagy rablókapitalizmusban villámgyorsan milliárdokká nőtte ki magát. Ekkor már nem volt elég a balatoni nyaraló. Az utódok kastélyokról, villákról, milliós ékszerekről és karórákról, luxusautókról álmodtak és amint azt mondani szokás; ha valaki eléggé akar valamit, az valóra is válik – a kiválasztottak számára. Ma már nem is számít embernek az, aki nem méregdrága külföldi egyetemen végez, nem magánrepülőn érkezik a nyaralóhelyre, aki nem yachton bulizik, és akinek a nője vagy neje (részletkérdés) nem visel menő, milliós márkákat.

Persze, ezen a szinten a nőket csöppet sem zavarja, hogy kirakati státusszimbólumokká váltak.

Miközben a haladást és a feminizmust dicsérik, ezen nők többsége méregdrága tárgyként, amolyan tartozékként tetszeleg és kielégíti az, ha társainak nagyzolhat a friss plasztikai sebészeti beavatkozásával, a cipőjével, a ruhájával, táskájával, a palijával, a luxus nyaralásával.

Pénzből persze, minél több van, annál több kell, mondják, és ha már ez sem okoz örömöt, akkor következik a hatalomvágy.

A hatalom érzése furcsa dolog, amely akkor a legteljesebb, ha mások fölé emeli az egyént, esetleg lenézheti és megalázhatja embertársait. Igaz, manapság már nem szokás az e körből kiszorultakat társnak vagy embernek nézni. Sokkal megnyugtatóbb, erőforrásként és ezáltal, jövedelemforrásként tekinteni rájuk, akárcsak a szénre, a vasra vagy régebben a rabszolgára, jobbágyra.

Szegény gazdagok – írtam pár sorral előbb –, és valóban szegények. A pénzükön kívül, ugyanis semmijük nincs. Vakok és süketek, hiszen kizárják magukat a valós világból, a mindennapi életből. Boldogságot és örömöt hajszolnak, miközben legtöbbjük nem tapasztalja az alkotás és a jól végzett munka örömét. Nem tapasztalja a föld illatát és a termés okozta boldogságot, amit a földet művelő nagyszülei oly’ gyakran éreztek, és nem érti igazán a kastély miliőjét, hiszen az, idegen számára.

Nem látják azokat az életeket, amelyeket megmenthetnének egy vacak karóra vagy karkötő árán, nem osztozhatnak mások örömében. Nem láthatják a felcsillanó hálát és szeretetet a szemekben. Helyette irigységet és rosszindulatot tapasztalnak, gyűlölet villan a szemekben. Pedig, mindenki úgy távozik az életből, ahogyan érkezett. Végül, ő maga egy marék hamuvá válik, a hatalma semmivé, a vagyon pedig undok sárrá, amikor az örökösök ölre mennek az utolsó forintért is.

Ennek orvoslása egyszerű volna, de akik Krisztus helyett a mammont választják, azok nagyon messze vannak Szent Mártontól és Assisi Szent Ferenctől. Igaz, bizonyára nem is jutnak át azon a bizonyos tű fokán…

Czeglédi Andrea

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: illusztráció / A felújított geszti Tisza-kastély (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!