Gulag és poszt-Gulag

BEVEZETŐ I.

Ez az eseménysorozat 1945-ben kezdődött Tiszavasváriban, ahol a hazánkat „felszabadító” Vörös Hadsereg  harcosai, valamint NKVD (1943-után NKGB,  1946- után MGB, 1954-után MVD, végül KGB) „LOGÓT” viselő  brigantik) egy kisebb kocsmai torzsalkodást követően,  öt magyar fiatalembert   Debrecenbe hurcoltak. A szovjet  ad hoc  Katonai Bíróság egy személyt agyonlövetett, négyet pedig a GULAG szigetvilágra irányítottak  ingyenes munkavégzésre. Köztük volt Nagy Károly, aki nyolc év elteltével szabadult  a GULAG-ról, de mivel nemzetiségét nem tudta igazolni, hontalannak minősítették, és Fasztyiv (Fastiv, Fostiv)  városkát jelölték ki új tartózkodási helyéül, ahol további három évig – a GULAG-hoz hasonlóan -, „szabadon” építgethette egy szovhozban a szocializmust. Ez kapta a poszt-GULAG nevet.

Itt már némi (szerény)  munkabér is „ütötte a  markát”, amely szűkösen   „futotta” élelemre és egyéb szükséges  apróságokra, szálláshoz pedig úgy jutott, hogy egy  ukrán nő befogadta a lakásába. Nagy Károly egy olyan  sajátos sárga-színű igazolványt kapott, amellyel az  „ismeretlen” állampolgárságú személyeket látták el.  A várost nem hagyhatta el, és közismert, hogy még az ottani szovjet állampolgárok is csak egy tanácsi, rendőrségi és munkahelyi igazolvány birtokában válthattak jegyet vonatra vagy repülőgépre.

Sztalin halála után bekövetkezett  (átmeneti) közéleti enyhülés eredményeként 1954-ben  levelet küldhetett  hazánkba, és értesítette édesanyját Tiszavasváriban, hogy életben van, valamint  milyen okmányokra lenne szüksége és mi az ottani  levélpostai címe.  Talán kevesen tudják, hogy egy levél útja Magyarországra (és onnan  vissza a Szovjetunióba) átlag két-három  hónap átfutási időt emésztett fel, bár (nagyritkán) előfordult az egy vagy másfél hónapos időtartam is. Ez  a megállapítás azonban nem vonatkozott a  „sárgacédulásokra”, amelyeknél az illetékesek fokozott éberséget tanúsítottak és  több időt igénylő,  szigorúbb  ellenőrzést  hajtottak végre.

A kért okmányok (születési anyakönyvi kivonat, Tiszavasváriban bejelentett lakcím, személyazonossági igazolvány másolat) elküldésére megtörténtek az előkészületek.

BEVEZETŐ II.

Édesanyám Bűd-Szent-Mihályon született  (amely később kapta a Tiszavasvári nevet), és férjhez-meneteléig  ott élt, de továbbra is szoros kapcsolatban volt rokonaival és  ismerőseivel. Édesapám tiszaszőlősi lakos volt, a csendőrség tiszafüredi állományában  szolgált, majd  súlyos betegség miatt meg  kellett válnia a testülettől, ezért Budapestre  költözött, és  kisebb beosztásokban mintegy negyven évig  a BSZKRT-nél – dolgozott.

BEVEZETŐ III.

Szüleim  Kispesten béreltek egy komfort nélküli  lakást, és szerény körülmények között  két fiúgyermek felnevelését vállalták. Én a katonaság felé orientálódtam, másfél évvel fiatalabb testvérem (Sándor) viszont vízvezeték-szerelőként, majd vésnökként dolgozott a KISTEXT gyárban, a munka mellett pedig amatőr ökölvívóként kétszeres országos Bástya-bajnokságot, majd Budapest bajnokságot  nyert (harmatsúlyban).  Papp Lászlóval volt egy csapatban,  jelölt volt a melbournei olimpiára is, de közbejött betegsége miatt nem vehetett részt ezen a rangos  versenyen.

BEVEZETŐ IV.

Választott szakterületemet híradó leventeként kedveltem meg, híradó katona voltam, majd a Honvéd Kossuth Akadémia híradó tagozatát  abszolváltam és alhadnagyi rendfokozat birtokában, egy híradó zászlóalj szakaszparancsnokként kezdtem a csapatszolgálatot. Eredményes munkám elismeréseként ún. speciális előkészítő tanfolyamra vezényeltek, amely sikeres elvégzését követően beiskoláztak a leningrádi Katonai Híradó Mérnöki  Akadémiára. Közvetlen a vonat indulása előtti  búcsúztatás óráiban konstatálták, hogy nem vagyok az MDP tagja, ezért (sebtében) felvettek tagjelöltnek (nehogy a szovjet elvtársak e miatt  megsértődjenek). Hazaérkezésemkor (1957-ben), közölték velem, hogy törölve lettem a tagjelöltségből, mert nem fizettem tagdíjat, nem végeztem pártmunkát, nem volt meg a két ajánlóm, nem volt tagsági könyvem és nem volt írásos felvételi kérelmem sem.  Az MDP megszűnése miatt ennek semmilyen jelentősége nem volt, de mivel elzárkóztam a felajánlott MSZMP-be való felvételemről, ezért kivívtam egyes párttitkárok vagy katonai vezetők  számomra számos és hátrányos intézkedésekkel járó rosszallását.

EGY AGGÓDÓ ÉDESANYA  KÉRÉSE

Tiszavasvári nagyközségi, majd kisvárosi jellegéből fakadóan,  az emberek többsége (közvetve vagy közvetlenül) jól ismerte egymást, mobil telefon vagy internet  nélkül is megfelelő gyorsasággal és pontossággal terjedtek a hírek vagy az információk. Az sem képezte titok tárgyát, hogy egy  földijük  katonatiszt fia a Szovjetunióban tanul és talán még „Sztalinhoz is bejáratos”… Nagy Károly édesanyja felvette a kapcsolatot  édesanyámmal és könnyezve kérte tőle, hogy segítsem haza a fiát, megadva annak  lakcímét, elbeszélve az elhurcolásának körülményeit. Azt kérte, hogy vigyem el az okmányokat és egy kis csomagot  magammal. és ott adjam fel postán a fia címére,  mert  Tiszavasváriból csak bonyolult vizsgálatok és engedélyek alapján lehet csomagot küldeni a Szovjetunióba, okmányok pedig nem lehetnek benne.

1954 nyarán, a tanulmányi  szabadságot itthon töltöttem,  és Nagy Károly megsegítése ügyében megkezdtem az előkészületeket. Szemem előtt lebegett, hogy ezt az ártatlanul meghurcolt honfitársamat hazasegítsem, és letöröljem hozzátartozóinak szemeiről a könnyeket.

A MENTÉSI AKCIÓ KIDOLGOZÁSA ÉS MEGVALÓSÍTÁSA

A térképet tanulmányozván, nagyon megörültem, hogy  Fasztyivet érinti a Budapest-Lemberg-Kijev vasútvonal, és  rövid időre   (néhány percre) ott megáll a nemzetközi  vonat. Azt is előre tudtam, hogy az 5-ös számú hálókocsiban kapunk helyet, mert ez a  kocsi volt kijelölve a  külföldiek számára, és előzetes „híradó” tapasztalatunk szerint ennek a vagonnak a hálófülkéi voltak „bepoloskázva”… Ezt korábban úgy ellenőriztük le, hogy beszélgetés közben  figyelmeztettük egymást az „átcsempészett pisztoly  elrejtésére”,  amelynek azt lett a következménye, hogy rövid idő elteltével, a vonatvezető (ez nem a  „masiniszta”, hanem a szerelvény parancsnoka volt) és a  kalauznő   alaposan átkutatta a fülke teljes „bel-terét”, valamint a csomagjainkat, azzal a magyarázattal, hogy az előző utasok ottfelejtettek egy  értékes  ékszert.

Nagy Károlyt értesítettem, hogy szeptember 29-én utazunk át Fasztyiven,  legyen ott az állomáson és figyelje az 5-ös vagon ajtaját, ahol magyar katonai egyenruhás személy fog megjelenni és átad neki egy édesanyja által küldött csomagot. Az akcióba bekapcsolódott két  kollégám is (Halász András és Balogh Béla),  akik segítettek elterelni a kalauznő figyelmét. A tervem várakozáson felül jól sikerült! Amikor a vonat megállt az állomáson és a vagon ajtaját kinyitotta a kalauznő (ugyanis minden  vagonon csupán egy oldalon és egy ajtón át  lehetett be-és kiszállni),  akkor az ajtónyitást követően  a lépcsőre álltam és megpillantottam egy szürke ruhás fiatalembert (Nagy Károly ekkor  25-éves volt), aki   az egyenruhát felismervén odafutott a vagonhoz. Azonnal felsegítettem a lépcsőn és rövid bemutatkozással egy időben, átadtam neki a csomagot és az értesítésében nem említett borítékot, amelyben az okmányai voltak. Váltottunk néhány szót, mert a szerelvény kb. 6-7 percet állt az állomáson. Nagy Károly túl nagy feltűnést nem keltett, mert a vagon körül számos férfi és nő tolongott, hogy az ablakon kinéző utasoknak néhány kopejkáért  kínálja  kis zacskókban vagy  papír-tálcácskán lévő portékáját (apró kis almákat,  szilvát,  napraforgót, tökmagot). Megnyugtattam Nagy Károlyt, hogy napokon belül értesítem ittlétéről a moszkvai magyar nagykövetséget, a Vörös Keresztet és a Vörös Félholdat.

A lassan meginduló vonatszerelvény ablakából még láttam, hogy Nagy Károlyt rendőrök  vették körül és elindultak a  váróterem felé. Később tudtam meg, hogy a csomagját felbontották, abban egy pár csizma, sütemények, kolbász és egy üveg cseresznyepálinka volt. A rendőrök a cseresznyepálinkát megitták, Nagy Károlyt pedig útjára engedték. Figyelmüket elkerülte az a boríték, amiben a magyar állampolgárságát igazoló iratok másolatai a zsebében lapultak. Leningrádba érkezésem után teljesítettem az ígéretemet, ezzel bebiztosítottam, hogy Nagy Károly már nem tűnhet el a nagy szovjet birodalomban.

NAGY KÁROLY HAZATÉRÉSE ÉS  FOGADTATÁSA

A szovjet bürokrácia  útvesztőjének köszönhetően, Nagy Károly csak  1955 decemberében  jutott magyar útlevélhez és 1956. január  6-án lépett újra magyar földre. Előzőleg még egy írásos nyilatkozatot is megköveteltek tőle, miszerint anno dacumál önként ment a Szovjetunióba a szocializmus építését segíteni, és az ÉSZAK-SZIBÉRIAI FAKITERMELŐ VÁLLALATTAL állt szerződésben (aki ezt nem hiszi, járjon utána…).  A magyar állam és   Tiszavasvári illetékesei mélységes ellenszenvvel fogadták a 11 év után hazatért Nagy Károlyt,  úgy kezelték, mint a szovjet bíróság által „büntetett előéletűt”.  Munkát nehezen kapott,  a gyanakvás és az előítélet szele lengedezte körül,  pontosan úgy, mint a hadifogságból hazaérkezett katonáinkat. Nagy Károly alig került jobb körülmények közé, mint  Fasztyivben, és elkeseredésében, valamint mérhetetlen csalódásában  már-már sajnálta, hogy hazajött, nem számított arra, hogy ilyen ellenséges érzelmű illetékesek által irányított körülményekbe  „cseppen”.

EPILÓGUS

Nagy Károly – hazatérte után –,  hosszú ideig nem adott hírt magáról, mert abban a  tudatban élt, hogy  kellemetlenséget okozna nekem, ha egy szovjetek által elítélt, fasisztának titulált személlyel lépnék kapcsolatba. 1992-ben (a rendszerváltozást követően) értesített, hogy bírósági tárgyalása lesz a  fővárosban, kérte hogy tanúsítsam azt, hogy kint volt a Szovjetunióban és 11 éves kint lét után tért haza, mert a debreceni  bíróság elutasította  a kárpótlás iránti kérelmét, tehát másod fokon – Budapesten – döntik el kérelmének jogosságát. Kérését – természetesen – teljesítettem. A másodfokú bíróság 10 perc leforgása alatt semmisnek nyilvánította a debreceni kollégáik ítéletét!

ÖSSZEGZÉSKÉNT:  megismerkedhettünk az NKVD  módszereivel, a GULAG és poszt-GULAG Tiszavasvári  kapcsolatával, a sárga színű személyi „okmánnyal”, a szovjet bürokráciával, a szovjet adminisztráció és rendőrség éberségével, a  debreceni bíróság ítéletével, a hazai polgári és pártvezetők szovjetek iránti mérhetetlen szeretetével, és nem utolsó sorban azoknak a bajtársaimnak a   pozitív hozzáállásával, akik  segítették az akciót és ezért  az egzisztenciájukat is kockára tették. A sorok mögött megtudhattuk azt is, hogy  öt személy elhurcolásával, egy kivégzésével és négy “gulágosításával”  milyen arány  volt a  szovjet fogságból visszatértek mennyisége, ha három tiszavasvári fiatalról semmit sem tudunk.

Ami engem illet: megtettem azt, amit  megtehettem, amit egy magyar embernek meg kellett tenni honfitársáért! Mindennemű öndicséret és melldöngetés nélkül leszögezhetem, hogy bravúros, egyedi és nem  kevés következményekkel járható akció volt! Érzékeltettem azt is, hogy a GULÁG-ra elhurcoltak ismeretlen nagyságrendű százaléka még a törvénytelen és jogtalan büntetésük letelte után sem jutott haza, mert  betegségük  vagy helyi bürokratikus  megkötések akadályozták  a szükséges  lépések megtételét.

Az pedig a GULÁG  és poszt-GULÁG „22-es csapdájának” minősült. hogy a jól dolgozó,  szakmailag képzett és fizikai erőnlétben lévő személyeknek felajánlották, hogy fogadja el a megtisztelő szovjet állampolgárságot. Ha elfogadta, akkor eleve kizárta magát a hazatérés lehetőségétől!  Ha rosszul dolgozott vagy nem fogadta el az ajánlatot, akkor a megpróbáltatások özöne miatt vált kérdésessé a hazatérése.  No comment!

Készítette: Prof. Dr. Bokor ImreNemzeti InternetFigyelő (NIF)