Értjük még egymást?

Fájdalomtól megtört szívvel, tömören válaszolok: nem. Itt Európában legalábbis ez a válasz. Írásom időpontjának napja 2024. október 9-e, amikor a kelet-franciaországi Strasbourgban, többszöri halasztás után, végre sor került Orbán Viktor beszédére az Európai Parlament plenáris ülésének részeként.

A miniszterelnök a hat hónapos magyar tanácsi elnökség programját ismertette és bocsátotta volna konzultációra, de erre nem került sor. Megakadályozta a pártpolitikai propaganda, ahogyan a kormányfő a záróbeszédében összegezte:

„Sajnos, a vita túllépett az észszerűség határain, és messze túllépett a tények világán.”

A 200 percet bőven meghaladó, maratoni konferencia sokkal inkább nevezhető összeszólalkozásnak, mint értelmes tanácskozásnak, és engem valósággal sokkolt. Van már mögöttem némi élettapasztalat, nem félek a saját árnyékomtól, de élőben végigkövetni azt, hogy tágabb hazámat, Európát a szemem láttára taszítják a megsemmisülés gödrébe, elviselhetetlen élmény.

Strasbourgban a süketek párbeszéde zajlott, mostantól hosszú ideig politikusok, elemzők és egyéb potentátok beszélnek majd róla. Meghagyom nekik az értő konzekvenciák levonását, én csak érzelmes civilként szólok, mert úgy érzem, kötelességem.

Egyrészt tudatni kell a világgal, hogy nem tűrjük a kettős mércét, az alpári hangnemet, amit megengednek maguknak. Azt, hogy az Európai Bizottság elnöke, hozzászólásában aljasul támad, és a szájára meri venni az 1956-os szabadságharcot, Prága után másodszor is, majd utána nyúlcipőt öltve, a közepén az ülésnek, gátlás nélkül távozik.

Másrészt a mi felelősségünk is benne van abban, ha hagyjuk a halál kultúráját kiteljesedni. Eltűrtük eddig, hogy korlátolt, képességtelen és jellemhibás emberek is hatalmat kaphassanak, kormányokat, országokat vezethessenek. Régebbi korokban ezt rövid úton elintézte egy közösség, ha egy tisztségviselő hazudott, lopott, vagy más aljasságokat követett el.

Ma jött a hír, az Egyesült Államok jelenlegi alelnöke, demokrata jelölt a CBS TV műsorában lazán, csuklóból tette „diktátorok, autokraták és olyan emberek, akiket joggal lehet gyilkosnak nevezni” sorába Magyarország miniszterelnökét.

A strasbourgi ülést megelőző napon a magyar politikus készséggel állt két teljes órában a nemzetközi sajtó rendelkezésére. A színvonal lesújtóan pontos jellemzését idézem a kiváló zsurnaliszta, Szentesi Zöldi László tollából:

„A nyugati újságírók mintegy kilencven százalékának szó szerint alapfogalmai sincsenek hazánkról, de hogy tágítsuk a kört, a kelet-közép-európai térségről sem.”

Tagadni nem lehet, hogy ez az elbeszélés egymás füle mellett, a szót nem értés itthon is a közélet része. Megbízott kollaboránsaink ma is ott voltak Strasbourgban „hazaárulózni” a saját kormányfőjüket.

De van egy fontos szempont, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Határkőhöz érkeztünk, az emberiség – de legalábbis a Nyugat – kihegyezett létállapotához. Ha elrontjuk, nincs visszaút. Háború és migráció témájában semmiképp. Buborékban élünk, a fiataljaink szinte teljesen.

Vonatra vártam a minap, a pályaudvaron mellém ült egy fiatal leány. Kérdeztem tőle valamit, ideges lett, kibabrálta a füléből a dugót, és kényszeredetten válaszolt. Majd gyorsan odébb állt, megzavartam a virtuális világát. Az átfogó, központilag irányított érzékenyítés célba ért, létrejött a „felhőjobbágyok” serege.

A valóság már nem számít, kiiktatva lapul, de előbb-utóbb bekopogtat, és akkor esedezhetünk irgalomért. Nem kéne megvárni. A mi felelősségünk is, hogy kinyissuk a szemüket, még ha az utódok őskövületnek tartanak is bennünket.

Kiss Gyöngyi – vdtablog.hu