Egymásra mutogatnak a csicskások!

Bevallom kissé ideges lettem, amikor végig olvastam a Nagy bankrablás című Index-cikket, mert éppen azokat a lózungokat csempészte bele a szerző, amelyekről már régen kiderült hamis voltuk. Persze mit is várt az ember a bankárkaszt kiszolgáló személyzetének egy tagjától, aki rettenetesen okos és sikeres ?

Nos, a családi háttér némi magyarázatot ad arra, hogy írását górcső alá veszem:

„A Berzeviczy és a legősibb Árpád-kori nemesi család, az Ostffy ág leszármazottja. A család hét generációja kilenc országgyűlési képviselőt és minisztert adott az országnak. Felmenői között olyan művészek, politikusok és tudósok vannak, mint Szinyei Merse Pál, Trefort Ágoston és Szalay László. Ükapja, Dr. Berzeviczy Albert a századforduló kiemelkedő egyénisége, a parlament elnöke, a Tisza-kormány kultuszminisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Olimpiai Bizottság alapító elnöke. Édesapja, Szalay-Berzeviczy Gábor 1990 és 2006 között az SZDSZ országgyűlési képviselője, valamint a Medgyessy-kormány gazdasági minisztériumának politikai államtitkára volt. 

Ő maga Kuvaitban, majd Isztambulban folytatott tanulmányok után 1999-ben szerzett pénzügy szakos közgazdász diplomát a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján, majd 2000 és 2002 között a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi üzleti és gazdasági kapcsolatok szakirányon másoddiplomázott. Angolul és németül beszél 1990-től a Budapest Bank munkatársaként közreműködött a pénzintézet értékpapír-letétkezelési üzletágának kiépítésében, majd 23 évesen annak vezetője lett. 1999-től az UniCredit Bank ügyvezető igazgatójaként folytatta pályafutását. 2009-ben a milánói székhelyű UniCredit Group megbízta a teljes bankcsoport globális értékpapír-piaci üzletágának vezetésével. 2004-ben a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) elnökének választották. A vezetése alatt a BÉT egyesült a Budapesti Árutőzsdével miközben a kormány számos a tőzsde által előterjesztett piacélénkítő intézkedést léptetett hatályba. Nevéhez kötik a magyar nyugdíjrendszer negyedik pillérének, a Nyugdíj Előtakarékossági Számla (NYESZ) rendszerének 2006-os bevezetését Még ugyanabban az évben első magyarként beválasztották a Federation of European Securities Exchanges (FESE) igazgatóságába. Tőzsdeelnökként a magyar tőzsde függetlenségéért és a partnerségen alapuló közép-kelet-európai tőzsdeintegrációért küzdött, a pozícióból azt követően távozott önként, hogy 2008 júniusában a Bécsi Értéktőzsde többségi tulajdont szerzett a BÉT-ben. A híradások szerint 2007-ben az SZDSZ szerette volna felkérni a gazdasági minisztérium irányítására, azonban a kérésre nemet mondott. 2009 márciusában a sajtó arról cikkezett, hogy Gyurcsány Ferenc lemondását követően az ő neve is felmerült miniszterelnök-jelöltként. 2008. augusztus 20-án közéleti tevékenységéért Sólyom László a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki.”

„. A pénzügyi válságról pedig nem a bankok, hanem a felelőtlen, gazdasági növekedést hajszoló politika felelős.” Ezt olvasom a cikkben, amit a minap kaptam egy barátomtól. A szerző van annyira bátor, hogy leírja gondolatait a tabukról is, de van annyira szűklátókörű, hogy nem ismeri fel a politika valóságos mozgatórugóit, a pénzháttérhatalom politikai szerepét. Mivel az nem tartozik a primitív sárdobálók közé, így most megpróbálkozom egy nehéz feladattal: megvilágítom tévedésének alappilléreit. A „felelőtlen, gazdasági növekedést hajszoló politika” felelőssége teljesen egyértelmű, csak az a gond, hogy mindezek mögött ott áll egy láthatatlan és felelőtlen hatalom, s ez éppen a pénzarisztokrácia. Az általam bankárkasztnak nevezett csoportosulás nem egyszerűen a bankokat vezető alkalmazottak világa, hiszen ők többnyire nem részesednek a bankok extraprofitjából, hanem a tulajdonosokból és a legfelső bankvezérekből álló csoport. Abban kétségtelenül igaza van, hogy a politikai osztály felső vezetőrétege is ebbe a csapatba tartozik, annak ellenére, hogy a vagyoni állapota még nem egészen predesztinálja erre. Ám a lobbi érdek politikai megvalósítása a háttérben egyértelműen a bankárkaszt egyre szűkülő csoportjától függ, s akár a FED – mint magánbank – tevékenységét nézzük, akár a Bilderberg csoportét, ott kimutatható a háttérerő pénzmanipulációs kasztja!

„Négy éve tombol egyre intenzívebben a pénzügyi és gazdasági világválság. És négy éve folyik a nemzetközi politikai elit részéről a félretájékoztatás, meg a hazugságkampány a válság valós okait illetően. Éppen ezért minden haladó gondolkodású, felelős közgazdásznak feladata környezete és a szélesebb közvélemény hiteles tájékoztatása, a tisztánlátás biztosítása, hogy mindenki pontosan értse és átlássa a most zajló folyamatokat, ne demagóg retorika és emóciók hatása alatti tévképzetek irányítsák a gondolkodást, tetteket. Mindez azért szükséges, mert az 1929-es válság hatására radikalizálódott a világ, amelynek következményeit a második világháború során megtapasztalhattuk – írta Szalay-Berzeviczy az fn.hu-n.

Csakhogy a „haladó gondolkodású, felelős közgazdászok”teljesítik is a feladataikat, hiszen folyamatosan halljuk a válogatott butaságokat tőlük. A mosat zajló folyamatok pedig – éppen úgy, mint az 1929-es válság kapcsán – nem a reálgazdaságból indultak, hanem a mesterséges pénzszaporítás, vagy éppen az ellenkezője: a mesterséges pénzszűke okán keletkeztek. A „szélesebb közvélemény hiteles tájékoztatása, a tisztánlátás biztosítása”pedig nem jelenthet mást, mint azt, hogy világítsuk már meg a „mohó, önző, emberi természet és a mindenáron való gazdasági növekedés” igazi haszonélvezőit! Nevezzük végre a nevén azt a gátlástalan parazita bandát, akik nem képesek megelégedni a világ vagyonának közel hatvan százalékával. Pedig ők a világ népességének elenyésző ezreléke! Miután a szerző jól érzékeli azt, hogy a politikai szféra tehetne ellenük egyedül, így elismerem, hogy van logika abban, amit ír. Ám a politikát oly annyira átszőtte már a pénzhatalom érdekérvényesítő gépezete, hogy nekik ellenállni csak akkor tudna egy politikus, ha például 2/3-os többséget tudna szerezni a magyar alsóházi választásokon. (?) Abban remélem egyet fogunk érteni, hogy jelen írásomat, nem a „demagóg retorika és emóciók hatása alatti tévképzetek irányítják”, viszont a felelősség hárítása helyett próbáljuk átgondolni, s konkrétan meghatározni: mi is lenne a megoldás?

Álláspontom szerint a XX. században volt pár kísérlet arra, hogy a háttérben meghúzódó pénzkartellt leleplezzék és hatalmától megfosszák. Ilyen volt például JFK kísérlete arra, hogy visszavegye a pénzkiadási jogot a FED-től és újra közpénzt adjon ki az amerikai állam. Talán még emlékeznek páran arra, hogy nemcsak John F. Kennedy, de az egész családja ráment erre a kísérletre.

„Nem a bankok hibájából tartunk itt ma, ahogy azt manapság előszeretettel a politika hirdeti, hanem a mohó, önző, emberi természeten túli – a mindenáron a gazdasági növekedést célzó gazdaságpolitika miatt.”

Nem vitatva szerző jó szándékát megkérdezném tőle szívesen, hogy a magyar reálgazdaságból, miért éppen a bankok vonják el a finanszírozási lehetőséget? Nem éppen az értékteremtő szférának kellene olyan profithoz jutnia, mint amit a bankok realizáltak itt az elmúlt években? Nem éppen a pénzpiac az, amely arra ösztönzi a reálgazdaságot is, hogy mohóvá és gátlástalanná váljon?

„ A növekedésre alapozott világgazdaságunkban mindezek ellenére továbbra is kétmilliárd ember él naponta kevesebb, mint két dollárból, miközben itt állunk az olcsó energiahordozók és nyersanyagok korszakának végén a továbbra is drámaian csökkenő méretű esőerdőkkel, fogyó ivóvíz-készletekkel és nem tudunk megoldást találni a globális felmelegedés elhárítására. Mert a valóság sajnos az, hogy a növekedés szűkös erőforrásaink kíméletlen kiaknázása és felélése mellett súlyos jövedelemkoncentrációt okoz. Mindez nem általános, hanem egyenlőtlen életminőség-javulást eredményez, méghozzá egyre gyorsuló ütemben.”Talán szögezzük le, hogy nagyon is korrekt és tényszerűek az állítások. Csakhogy nem lehetséges végtelenül fenntartható fejlődés egy véges energiahordozókkal, nyersanyagokkal rendelkező földön, ez csak illúzió!

Tehát éppen olyan hazugság, mint a „súlyosjövedelemkoncentrációt”okozó politika, amely nem ilyen irányba fejlődött volna, ha a háttérben meghúzódó és felelőtlen pénzháttérhatalom nem ezt a „jövedelemkoncentrációt” akarta volna elérni! Abban persze egyetérthetünk, hogy a politikai osztály felelőssége is megáll az ügyben, de a mozgatórugót ott kell keresni a bankokrácia tulajdonosi körében, s csak a végrehajtó-kiszolgáló személyzet található a politika mezején. Elismerem, hogy nagy már az összefonódás, tehát bőven elképzelhető bizonyos személyi átfedés is, de a jövedelemkoncentráció pénzeredménye mégis a bankok tulajdonosi körében jelentkezik hatványozottan. Egy banki szakembernek pedig inkább kellene azon töprengenie, hogy miképpen lehetne a közpénzrendszert megvalósítani Magyarországon, mint a felelősség áthárítását szorgalmazni!

„A globális gazdaság ma ötször nagyobb, mint fél évszázada volt. Ha ez ebben az ütemben folytatódik a jövőben is, akkor 2100-ra ez a szorzó elérheti a nyolcvanszorost. A növekedésnek ezzel szemben további új potenciált biztosítanak a kommunizmusból, valamint a dél-amerikai és ázsiai diktatúrákból a kilencvenes évek nagy politikai és társadalmi változásainak idején kiszabadult országok, amelyek mind a demokratizálódó jóléti utat választották. Ezek csak mostanság kezdtek a piacgazdaság keretein belül bekapcsolódni a fogyasztásba és a termelésbe.” A gyorsuló világ valóban „növekszik”, csak az a kérdés, hogy ez felfogható-e fejlődésnek, vagy olyan zsákutcának látszik, amelyből egyszer vissza kell fordulni? Nem az lenne tehát a helyesebb, ha lelassítanánk egy kicsit ezt a „fejlődést”, hogy legyen egy szusszanásnyi idő arra, hogy átgondoljuk a jövőt és az igazságtalanjövedelemkoncentráció helyett inkább az általános életminőség-javulásra kezdenénk figyelni? Ugye sokan emlékezünk a „rerum novarum” kezdetű pápai enciklikára? Abból idézném az alábbiakat:

„Az államvezetés tehát képes lesz az összes társadalmi osztály és csoport érdekében működni, következésképpen a munkások helyzetét is maximális mértékben javítani, – mégpedig teljesen jogszerűen és az illetéktelen beavatkozás minden gyanúja nélkül teheti ezt, hiszen az államnak törvényes kötelessége a közjó előmozdítása. És minél nagyobb jólétet eredményez ez az általánosságban meglévő kormányzati bölcsesség, annál kevésbé szükséges a munkások jólétét külön, más utakon keresni.” Ezek a gondolatok tulajdonképpen azt is jelentik, hogy a közterhekhez való arányos hozzájárulás mértéke a vagyon függvényében határozható meg, s így elejét lehetne venni annak az egészségtelen tőkekoncentrációnak, amely ma a világot köti gúzsba úgy, hogy még ráadásul a fejlődés motorjaként is tetszeleg.

„A gazdaság ilyen ütemű expanziója a közgazdaságtan által eddig fel nem térképezett területekre visz minket. Mindez azonban érdekkonfliktusban áll az emberiség jövőjével, hiszen ez a növekedés energiahordozókban és egyéb erőforrásokban szűkölködő planétán megy végbe, aminek ráadásul az egyre inkább gyengülő ökológiai rendszerét a fejlett országok minden szívfájdalom nélkül beáldozzák a növekedés oltárán.”

Szalay-Berzeviczy Attila kitűnően felismerte az okozatot, de nem látja meg az okozó fertőzés vírusgazdáit, mert igen közel áll hozzájuk. Furcsa módon egy igen jó diagnózist állított fel, de nem ismerhette fel sem a betegséget okozó fertőzést, sem a gyógyítás módját, mert szerinte csak a politikusok azok, akik rettegnek a recessziótól. Holott, maga a hitelpénz működési szisztémája a hibás, s annak nem a legfontosabb részvevői a politikusok, mert ők csak a pénzhatalom bármikor felemelhető vagy ejthető bábfigurái, jobb esetben színészei csupán.

Abban azonban igaza van, hogy a gazdasági növekedés elakadása maga után vonja a recessziót is. „Hiszen a gazdaság lassulása a magánszektor hanyatlását hozza: nő a munkanélküliség, miközben a központi költségvetés kisebb adóbevételekre számíthat, ami pedig nyilvánvalóan kisebb szociális háló fenntartására ad lehetőséget. Mindez pedig együttesen rontja a választók közérzetét és növeli az elégedetlenség érzetét a mindenkori hatalom gyakorlóival szemben. Ezt elkerülendő a politikusok természetesen mindent megtesznek a gazdasági növekedés fenntarthatósága és fokozása érdekében, például törvényhozóként elkezdik lassan és folyamatosan bontani mindazon jogi korlátozásokat, amelyek a növekedés útjában állnak.”Ilyenkor kell erősíteni a közjót szolgáló államot, s a közvagyont munkahelyek teremtésére használni!

Talán éppen most kellene átgondolni azt, hogy 1956 szabadságharcát miért nem támogatta egy határozott politikai nyilatkozattal az USA? Lehet, hogy éppen az a „harmadik út” csípte a szemét a Wall street urainak, ami sem szocializmus, sem kapitalizmus nem akart lenni? Talán éppen a svéd jóléti állammodellnek lehetett volna az a párja, vagy próbaköve, ahol nem a nyugati pénzkapitalizmus, hanem a keleti államkapitalizmus felől érkező ország mutatta volna fel, hogy kell egy igazságos és közjót szolgáló államot felépíteni? Amit ugyanis a szerző ír e mondatokban, az tökéletesen logikus, s naponta éljük át a saját bőrünkön!

„A pénzintézetek az elmúlt évtizedekben azt csinálták, amit a piac és a kormányok elvártak, a részvényesek megköveteltek és amit a jegybankok, a felügyeletek, az állam megengedett nekik. Hogy a növekedés mindenhatósága vezetett-e el a Lehman Brothers összeomlásához? Igen, azt gondolom ez végkövetkeztetésként kijelenthető. Ez viszont explicit azt támasztja alá, amit az elmúlt évek során mindig hangsúlyoztam: a jelenlegi pénzügyi és gazdasági katasztrófához nem a bankok profitéhsége vezetett, hanem a modern társadalmunk működésének rendszere és a mindenkori politikai elit hatalomhoz fűződő viszonya, aminek a legfőbb kötőeleme a gazdasági növekedés biztosítása.” A közgazdász valódi párhuzamot lát az 1929-es gazdasági válság és a mostani között, hiszen szerinte a Lehman Brothers bedőlése rendszerhibát jelez, csak rossz következtetéseket vontak le a politikusok. Csakhogy soha nem a bábu, vagy a színész írja a szövegkönyvet, sőt nem is ő állítja színpadra a darabot, nem ő vonja le a rossz következtetést! Ha ezt az alapigazságot nem vagyunk képesek meglátni, akkor soha nem találjuk meg a kufárság vírusának kiagyalóit, s mindig csak a fertőzést széthordó személyekre mutatunk rá. Pedig ha nincs meg a fertőzés központja, a szövegkönyvíró-rendező, akkor a politikai színház még a szükséges a tatarozás alatt is folyamatosan működik majd!

„Végül aztán mindezt utólag belátva, amolyan „eső után az esőköpeny” módjára 2010-ben megkezdődött a későbbi hasonló rendszerhibát elhárító jogszabályok megalkotása. Ezek mind egytől egyig a bankrendszer tőke és likviditási helyzetének megerősítéséről szólnak. Az előírásoknak, szigorításoknak azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkenti a gazdasági növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.”

Ebben az idézetben azonban már megjelentek az ellentmondások is. Az óriási bankmentő csomagok mind-mind a közpénzeket szivattyúzták ki az államok költségvetéséből ahelyett, hogy az államok saját pénzintézeti rendszert építettek volna ki annak érdekében, hogy a pénzpiacokon ne lehessen kartell szisztémát alkalmazni. A hitelezés mértékének a visszafogása (a mesterséges pénzszűke) ugyanis csak arra jó, hogy újabb zsarolási technikákkal növeljék az egyes államok eladósodottságát! A bankárkasztnak ugyanis csak az az érdeke, hogy a politikusokat valóban kézben tudja tartani, a pártok és vezetők zsarolhatóak legyenek, a gazdaság működtetéséhez valóban szükséges pénz elvonásával.„Görögország csődje nem pusztán azt fogja jelenteni, hogy a görög állampapírok tulajdonosai egyáltalán nem kapják vissza befektetett pénzüket, hanem azt is, hogy az állam a belső tartozásait sem lesz képes teljesíteni.

Attól a pillanattól kezdve egyetlen görög tanár, orvos, rendőr, katona, minisztériumi és önkormányzati alkalmazott sem fog fizetést kapni, ugyanúgy, ahogy a nyugdíjasok sem számíthatnak nyugdíjukra jó ideig. A pénzautomaták percek alatt kiürülnek. A helyi bankok kezében ragadt állampapírok elértéktelenedésével egy azonnali likviditási válság a görög bankrendszer teljes összeomlásához vezet.” Mindez igaz, de mi történne akkor, ha a kormány jó előre felkészülne, és saját közpénzt vezetne be oly módon, hogy felszólítaná az ország lakosait az önellátás azonnali megszervezésére, mint ahogy tették ezt a vikingek utódai is, Izlandon!? A mesterséges pénzszűke ugyanis csak ott képes nagy káoszt teremteni, ahol nincs meg az önellátás képessége, illetve nincs olyan külkereskedelmi partnerország, amely a hiányzó cikkeket barter keretén belül biztosítaná. Szóval hiába ürül ki egy pénzautomata, mert a pénzt nem lehet megenni, de fűteni sem érdemes vele. (A mai pénz ugyanis levegőből készül!)

„a mindenkori magyar kormány hibája, hogy 21 évvel a rendszerváltást követően a pénzügyi és közgazdasági alapismeretek tantárgy még mindig nem kötelező része a középiskolai oktatásnak és az érettséginek. Az emberek emiatt nemcsak a hitelezésről tudnak keveset, de fogalmuk sincs mi a kamat és a THM közötti különbség, nincs kellő információjuk magukról a bankokról, a pénzügyi szolgáltatóról. Emiatt aztán kiszolgáltatottak, védtelenek, nem aktív megtakarítók, inkább erőn felül költekeznek.” Sajnos nagyon ismerősek ezek a gondolatok. Már Buci Gyuri is megmondta, hogy nem a zsömle kicsi, hanem a szátok nagy! Csakhogy a Magyarországnál (fejenként!) kisebb GDP-t előállító Lengyelországban a fizetések másfélszer-kétszer akkorák, mint nálunk! S hogyan lehetne itt megtakarítani bármit is, amikor az itteni árak viszont teljesen Európaiak, a fizetések viszont csak balkániak. (lassan ez sem igaz, mert Szerbia is le fog bennünket rövidesen körözni!) A pénzügyi és közgazdasági ismeretek hiánya azonban valóban elkeserítő, de még inkább az alkotmányos ismereteké!

Az, hogy a mai magyar államnak semmi köze a hagyományos közjoghoz és az évszázadokig jól bevált alkotmányunkat nem akarja visszavenni a politikai osztály az valóban vérlázító! De az is, hogy képtelenek megérteni az emberek a legegyszerűbb közgazdasági tételt, hogy semmiből csak semmi születhet! A pénz pedig semmiből születik, mert se arany fedezet, se munkafedezet nincs mögötte. A kamatot tehát egy olyan virtuális pénz után szedi a bankárkaszt, amit ha az állam adna ki, akkor a befizetett kamat visszaforgatható lenne a közjóra, de így csak kiviszik az országból, s ezzel fokozatosan nő a hazai pénzszűke!

„A kilenc évnyi elhibázott gazdaságpolitika kirívóan alacsony adófizetői morállal párosulva egyre nagyobb lyukat ütött az államháztartáson, ez pedig az ország eladósodását eredményezte. A fedezetlen jólétünket pedig érdemi gazdaságpolitikai irányváltás helyett a mindenkori magyar kormány a külföldi befektetőkkel finanszíroztatta, akik ezt persze mindezt a növekvő kockázatok miatt egy magas kamatfelár mellett voltak hajlandók megtenni.” Nem hiszem, hogy a magyar társadalom teljessége dúskálna, ezért fedezetlen jólétről ne papoljon itt senki, főleg aki valóban jólétben él. De annyi igazság van szavaiban, hogy az adómorállal baj van! Nem fizetnek adót a multik, akik tönkrevágták erőfölényükkel a magyar ipart és kereskedelmet, de ráadásul kizsigerelik a dolgozóikat, s etetik velünk a szemetet! A növekvő kockázat pedig az, hogy a bankárkaszt is tudja, hogy a fák nem nőnek az égig, s egyszer csak megelégeli az Isten, s a nép is a kirablást! Abban azonban igaza van a szerzőnek, hogy a törvényhozásnak nem egykulcsos, hanem nagyon is progresszív és sok kulcsos jövedelemadót kellett volna megszavaznia, s a devizahitelek ügyében is igazságtalan útra tévedt az állam, mert nincs benne elég bátorság változtatni!

„ A kedvező árfolyamon történő devizahitel-törlesztés lehetősége a reálgazdasági és pénzpiaci problémákon túl még egy fontos problémahalmazt is felvet: az intézkedés társadalmilag rendkívül igazságtalan is. A parlament által elfogadott devizahitel-törlesztésről szóló jogszabály rövidtávon ugyan segíti a tehetősebb adósokat, de rendkívül igazságtalan és káros az ország nagyobb részének. Ez ugyanis olyan pénzpiaci és reálgazdasági folyamatok beindulásához vezet, amelyek inkább előbb, mint utóbb a 300 forint feletti euró árfolyam irányába visznek. Vannak lépések, amelyek lehet, hogy jól hangzanak ma, de valójában pont egy gyorsított pályán küldik az országot a görögök után.”

Talán a zsidó törvényeket kellene ez ügyben bevezetni, hiszen náluk a D’várim 15,1 szerint minden hetedik évben (ún. s’mita év) el kell engedni a tartozásokat, s miután a zsidóságnak semmi köze nincs a bankokhoz így biztosan segítenek is az ősi törvényt így megvalósítani. Ha ez azonban nagyon sérelmes a felek valamelyikének, akkor – ahogy már egy előző cikkben megírtam – az eredeti állapot helyreállítása lenne a megoldás, ahol a felelősség mértékében lehetne megosztani a feladatát rosszul ellátó állam, a szándékos csalást elkövető bankok, valamint a hitelt felvevő között az árfolyam emelkedéséből eredő kárt.

Végül még egy utolsó részlet Szalay-Berzeviczy Attila gondolataiból: „az állam méretének csökkentésével, a nyugdíj és egészségügyi, valamint a közigazgatási rendszer reformjával segítik a versenyképesség javulását. Olyan intézkedések, amelyek vonzzák a befektetőket és a beruházásokat, növelik az adóbevételeket, beindítják a növekedést – aminek köszönhetően végre csökkenhet a munkanélküliség -, kevesebb lehet az államadósság és végül, de nem utolsósorban erősödésnek indulhat a forint, hogy végre csökkenni kezdjenek a devizahitelek törlesztőrészletei.” No, ez a végső döfés volt! Egy valóban komoly közgazdász nem írhat le ilyet! Az államadósság ugyanis kifizethetetlen, mert éppen ezért találták ki az adósságcsapdát. A növekedést pedig maga s szerző is ostorozta, hiszen az nem lehet megoldás semmire, a forint erősödése viszont csak a nemzetközi bankárkaszt szándékától vagy a spekulációs brókerektől függ, s bizony annak is meg lesz az ára, amit mi fizetünk majd meg. A forint erősödés egyébként is az export egyik nagy ellensége, tehát a szerző most mellé talált!

Dr. Bene Gábor S.

Nemzeti InternetFigyelő