Dr. Bakay Kornél: A történettudomány felelőssége a nemzettudat elhalásában

2004. december 5-én az Úristen próba elé állított minket magyarokat, és a próbatételen gyalázatosan elbuktunk. Pontosan az ellenkezőjét cselekedte a legtöbb ember, mint amit kellett és illett volna. A népszavazáson felerészben igen alacsony intelligenciájú és gyenge erkölcsiségű réteg vett részt.

Így azután 2004. december 5-én lezárult egy korszak a magyarság életében. Mostantól végleg fel kell adnunk ezredéves eszményeinket a Szent István-i Magyarországról, végleg le kell mondanunk a magyarság vezető szerepéről a Kárpát-medencében. És nem csak azért, mert egyre fogyunk, hiszen 14-15 millió magyar – még mindíg –  nagyon is elég lenne az ősi örökség fenntartására mind nyelvileg, mind biológialiag, mind gazdasági erejénél fogva. Történelmi reményeink azért omlottak össze, mert a maradék-ország lakossága – egy millió négyszázezer ember kivételével – elvesztette  magyarságát, elvesztette  nemzeti  öntudatát s ezzel megtagadta múltját. Egy hosszú történelmi folyamatnak a végére értünk, mégpedig gyalázatos módon, szégyenteljesen  és dicstelenül.

Ezentúl tisztességes ember nem használhatja az anyaország kifejezést, mert hétmillió ember megtagadta nemzettestvéreit, megtagadta fajtáját, odadobta a magyar jövőt a jelen vélt anyagi előnyeiért. A maradék-ország 93 000 km²-es földdarabján élő népség szellemi korlátoltsága, műveletelensége és önzése szétrohasztotta a magyar társadalmat. A pénz és az anyagi javak után futva, teljes szellemi tompultságban él az emberek többsége, kiszolgáltatva magát a vad szenvedélyeknek és az erőszakos törtetésnek. Mindössze másfélmillió emberben maradt némi nemzeti érzés, a többiekben dühöng és tombol az idegen-imádat.

Kétségtelen tény, hogy a többség megrontásában igen erőteljesen részt vett az állami vezetés, a magyarul beszélő kormányzati emberek és a hatalmat megkaparintó pártok vezetősége. A hatalom emberei jól tudják, hogy a magyar lakosság nagy része évszázadok óta megszokta, hogy saját vélt, viszonylagos jóléte és remélt, esetleges  jobbléte érdekében minden hatalmat készségesen és szolgalelkűen kövessen, mégpedig gerinctelenül meghunyászkodva, a tisztességet és a közérdeket teljesen feladva és elfelejtve. Amióta eluralkodott nálunk is a liberálbolsevizmus, az elbutított tömeg lelkét megfertőztették a kicsinyes írígység lumpenproletár kommunista válfajával, amelyhez hozzáragasztották a minden nemeset szétrohasztó közönyt.

A félévszázados agymosás most hozta meg legszomorúbb, leglehangolóbb és leggyógyíthatatlanabb eredményét, mert most nem egy elvesztett világháború keservei után vagyunk, mint 1918/19-ben, most nem egy szörnyű világégés embertelenségei utáni kiábrándultság gyötrelmei fojtogattak bennünket, mint 1945-ben, most nem egy kegyetlenül levert forradalom utáni rettenetes megtorlás gúzsbakötő félelmében reszkettünk, mint 1956 november 4.-e után. Most, a demokráciának nevezett rendszer békés restségében, a demokratikus kellékek formálisan olajozottan működtek, a népszavazást rendben lefolytatták, csakhogy ez a mechanikus  rutin-működtetés egészen lelketlen, csalárd és képmutató volt. S a magyarok úgy tettek, mintha nem látnának tisztán, mintha nem is akarnának tisztán látni !  Önös érdekből megtagadták Kelet minden örökségét, legfőképpen azt, hogy nem az egyénért van a közösség, hanem a közösségért kell tevékenykedniük az egyéneknek. Csak akkor lesz a lakóterületből: Haza. De a haza el lett árulva.

A mostani népszavazást példátlan hazaárulássá pedig az tette, hogy maga az állam fordult szembe az országgal. Hát társadalom ez ?  Hát magyar társadalom ez ?  Hát állam ez ? Hát magyar állam ez ?

Sok-sok előadásom, szereplésem során nagyon ritkán szoktam hívatkozni az 1945 előtti magyar történettudomány egyik vezető személyiségére, Szekfű Gyulára (1883-1955), aki ugyan komoly tudós volt, de nem volt elkötelezetten nemzeti történetíró, sőt 1945 után behódolt a kommunista hatalomnak, dicsőítette Lenint és  Sztálint, magasztalta a Szovjetúniót, majd elfogadta a moszkvai nagyköveti tisztséget is. Mindeközben cserben hagyta barátját és tudóstársát, Hóman Bálintot, akit az ávós pribékek halálra kínoztak 1951-ben a váci börtönben, holott Szekfű megmenthette volna. Most mégis őt kell idéznem, mert az egyik tanulmányának címe fejezi ki a legsokatmondóbban mindazt, ami a magyar történészek, a mi felelősségünkre is utal: VALAHOL UTAT  VESZTETTÜNK !

Igen, a magyar történettudomány képviselői is vétkesek abban, hogy ide jutottunk.

Egyrészt nagyon sokan nem értették meg régebben és nem értik ma sem azt, hogy a magyar történelem idézése és bemutatása a legszorosabban összefügg a jelen kérdéseivel. Sokan nem értették meg, hogy a magyar őstörténet nekünk legalább annyira fontos, mint a zsidóknak az övék. Ámulva-bámulva és elragadtatással áradozunk a zsidóság erős faji összetartozásáról, több, mint kétezer éves múltjáról, dícsérjük szent hagyományaik mindenek feletti tiszteletét, igazságosnak tartjuk sok szenvedésük utáni hatalomgyakorlásuk teljes kegyetlen eszköztárát, ám magunkról alig van kedvező ítéletünk.

Szekfű Gyula már 80 évvel ezelőtt azt bizonygatta, hogy magyar faj nincs s már Szent István korában sem volt. A magyar ember egy meghatározhatatlan keverék, amely ezernyi tulajdonság zagyva egyvelegét képviseli. Egy spanyol szefárd zsidó sokkal közelebb áll egy  orosz askenázi zsidóhoz, mint egy tiszántúli magyar egy felvidéki magyarhoz. Bennünk, úgymond, semmi sem öröklődhetik, mert – állította Szekfű 1924-ben ! – a gén-vizsgálatok eredményeit a történettudomány nem használhatja. S Szekfű okoskodó és hozzá nem értő szkepticizmusával kívánta 2004-ben Róna-Tas András lebunkózni a legkorszerűbb mai tudományos genetika őstörténeti eredményeit, amelyek már eddig is felforgatták a múlt kutatását.

De nemcsak a megrögzött, közmegegyezéses maradiság (vö. finnugor rokonság és származás-elmélet) volt és maradt a kerékkötője a történettudománynak, hanem az a torz és bűnös szemlélet is, amely szerint valódi, igazi tudósnak csak az nevezhető, aki kész fajtájának, országának, nemzetének hibáit, vétkeit, bűneit elősorolni és csakis azzal foglalkozni, mégpedig ítélőbíróként. Nem vették, nem vettük észre, hogy a világ körülöttünk egész más elvek szerint működik, akár a Kárpát-medencei utódállamokban, akár a nagyhatalmak esetében.

Egyetlen népet sem lehet nemzetté kovácsolni érzelmi közösségi erő nélkül. Nem lehet nemzeti tudatot, önbecsülést ojtani senkibe, miközben arról igyekszünk meggyőzni őt, kisgyermekkorától felnőtté válásáig, hogy egy harmadrendű, értéktelen, barbár, műveletlen, bolyongó, rabló, gyilkolászó, dologtalan horda tagjai voltak az ősei, ráadásul ősatyái mongoloid fajtájúak voltak, tehát Európa kultúrnépeitől nemcsak tartalmilag, belbecsileg, de küllemileg is teljesen idegenek.

A múltat nem elég megfigyelni, nem elég a nyomokból olvasni, nem elég a hibákra rámutatni, meg kell kísérelni az egykori teljes élet képét felvázolni, különös tekintettel a szellemi örökségünkre és a lelki vonásokra.

Micsoda történelemoktatás az, amelyik összeveti Nyugat-Európa fejlődését a Kárpát-medenceivel anélkül, hogy részletesen elemezné a XVI. század utáni visszamaradásunk valós okait, vagyis azt, hogy Európa nyugati országai egyáltalán nem szenvedték a török hódoltság 150 esztendejét ? Lehetett volna Buda is Közép-Európa Párizsa, ha megmaradhatott volna a nemzeti királyság, lehetett volna a magyar királyság is mára 50 milliós ország, ha magyar fajtájú lakosságát ki nem irtják, hiszen 1711-ben a Kárpát-medencében annyi magyar ember sem élt, mint ahány december 5-én igenelte a nemzet egységét, jóllehet Hunyadi Mátyás alatt  négy milliónyian voltunk !

Milyen történetszemlélet az, amelyik azt fejtegeti, hogy jogos  volt a történeti Magyarország feldarabolása, mert rosszul bántunk a nemzetiségekkel, holott a középkorban több joguk volt a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, mint manapság a kitaszított magyaroknak.

Sokan voltak és talán még mindíg számosan vannak, akik hisznek a népfelség elvében, akik még a tragikus és katasztrófális népszavazás után is bizakodnak a Szent Korona erejében. A Szent Korona-tanra alapozott alkotmányos rendet képzelnek egyesek, visszaállítva az 1920. évi I. törvénycikk  hatályát, amely kimondja, hogy a magyar királyi hatalom csak szünetel, de az ország államformája sértetlenül és továbbra is: királyság – király nélkül.

Ne ringassuk álmokban magunkat. Ezen a kis földdarabon élő népséget csak a lelki megtisztulás menthetné meg, csak az éleszthetné fel a nemzeti tudatot. Ostoba naivitás azt feltenni, hogy ez az ötven esztendőn át liberálbolsevik emlőkön feltáplált nemzedék, önmagától, pusztán morális, erkölcsi megfontolások alapján változtatna a nézetein és változtatna a magatartásán. Még a Fidesz teljes szavazó tábora sem ment el leadni a voksát !

A mai Magyarországon élők többsége számára semmit sem jelent már a történelmi Magyarország. Számukra az erdélyiek románok, a felvidékiek szlovákok, a délvidékiek szerbek, akikhez nincs közünk.

Nem is a rácsban van a rabság

Hanem a gondolatban

Belül a szürke agyban !

                                                                                             (Páskándi  Géza)

A tétlen optimizmus sehová sem vezet. Ne úgy várjuk a holnapot, hogy  ábrándosan merengünk és szép szavakat mondunk. A szép beszéd manapság is általában csak annak esik jól, aki elmondja és nagyon ritkán használ azoknak, akiknek elmondják.

A tömegembereket a médiumok teljesen rabláncon tartják, a sajtó mindenfajta rágalmazását és aljas beetetését ellenvetés nélkül magukévá teszik. Ránevelték az embereket arra, hogy a saját közvetlen érdekén kívül semmi iránt ne mutasson érdeklődést. Magyar sorskérdést még érinteni sem lehet, mert szinte senki nem érti: mi az, hogy sorskérdés ? A közöny annyira fásulttá tette az emberek zömét, hogy a legnagyobb bűnöket elkövető hatalmakat sem ítélik el, vö. USA Irakban, Izrael Palesztinában. Erkölcsi mérleglés már alig él egynéhány emberben. A jólét biztosítása bármilyen égbekiáltó gonoszság árán is jogosan szerezhető meg, hiszen az igazságos Isten fogalma és az isteni büntetéstől való félelem nyomtalanul eltűnt a hitehagyott és gyökerét vesztett emberekből.

Tudom, fájó és megdöbbentő a megbetegedett nemzettestünk röntgen-szerű átvilágítása által kapott  csúf és riasztó képet hideg fejjel megtekinteni, de lássunk végre tisztán.

Nem volt felesleges a december 5.-i népszavazás  kiírása. Enélkül tovább ringathattuk volna magunkat abban a balga tévhitben, hogy igenis van még magyar nemzet, van még magyar nemzettudat. Ma már látjuk és tudjuk: nincsen még kettő millió magyar sem él a jelenlegi határokon belül !

De a jelenlegi határokon kívül él még három milliónyi magyar ember, akikért és akik miatt újra kell mindent kezdenünk.

Ha leszámítjuk az ősi indoeurópai és szemita gén-rendszerű magyarországi népcsoportokat, akkor  minden kilenc ember közül csak egy magyar tudatú. Ez bizony nagyon kicsi arány, de ahhoz elég, hogy végre megszervezzük magunkat. Az elmúlt jónéhány évtized alatt igen sok jóakarat és őszinte nemzeti érzelem folyt szét számottevő eredmény nélkül, amint most is láthattuk december 5-én.

Most már cselekednünk kell.

Nekünk magyar nemzeti történészeknek, magyar históriásoknak is újra kell gondolnunk a feladatainkat. Abba kell hagynunk a légvárak  építését, az álmainkból feltámasztott Új Hungária idealisztikus magasztalását s ehelyett bármennyire kiábrándítóan hat is ránk első pillantásra, tudomásul kell vennünk a realitásokat, a hazai élet valóságát. Ha elhallgatjuk a tényeket, akkor csak elfedjük a bajt, de semmin sem változtatunk.

Ezentúl tehát ne csak megfigyelői legyünk a múltnak, hanem alakítói is a jövőnek. A mai magyarországi lakosság túlnyomó többsége és ezen többség által hatalomra engedett megélhetési vagyon-kisajátító vezetők, egyértelműen ki-  és megtagadták a határokon kívülre kényszerített  magyarok millióit. A  több, mint egy évszázada meghatározó erőként működő  un. budapesti zsidó kultúra és hatalmi érdekszövetség tagjai számára egyáltalán nem fontos és nem jelent értéket a magyar nemzeti identitás. Sőt, ez ellen küzd teljes erejével az iskolákban, a sajtóban, a rádióban, a televízióban.

1934-ben a budapesti 15 év feletti lakosság  23,6 %-a tartozott a zsidósághoz, ám a gyárosok, nagy kereskedők, jogászok, bírák, ügyvédek, színészek, művészek, orvosok 45-60 %-a  közülük  került ki.

A nemzeti gondolkodású emberek kezében alig van igazán hatékony eszköz, tehát a helyzetünk meglehetősen kilátástalan, de nem teljesen reménytelen. De bármit teszünk, okosan tegyük és nézzük a végét, nem feledve azonban báró Kemény Zsigmond szavait: „Ne kívánjatok csónakázni a délibábok tengerén s megenyhülni hűvös hullámaiban !”

Abban a közegben kell dolgoznunk, ahol a legkedveltebb napilap a véres-vörös multú Népszabadság, ahol a köztörvényes bűnöző Ságvári Endre nagy nemzeti hőssé válhatott, ahol a nemzetrontó hazaáruló Károlyi Mihály ünnepelt államférfi maradhatott, ahol a magyargyűlölő Jászi Oszkár a legjelesebb teoretikusok egyikévé avanzsált, ahol igazi tekintélyek már szinte nincsenek, ahol az ezredéves értékrendünk semmivé foszlott.

Mit tehetünk? Ragaszkodjunk ősi és gyönyörű nyelvünkhöz, dicső és tanulságos történelmünkhöz és magában álló szent hagyományainkhoz. De mindenek előtt nagy szeretettel és nagy gonddal törődjünk gyermekeink  szellemi és testi fejlődésével.

A magyar égboltra ugyan egyelőre nem fut fel tündöklő üstökös, amely útjelzőként beragyogná a Kelet és Nyugat közötti képzeletbeli HÍD pilléreit, mert ez a Kárpát-medencei híd is mára összeomlott, ócskavassá vált. Nem kapocs már a magyarság kelet és nyugat között, mert már régen nem vagyunk Kelet Népe.

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Mit tehetünk mégis ? Hass, alkoss, gyarapíts s a haza  fényre derül ! Nyilvánvalóan igaz az is, hogy anyagi gazdagodás nélkül nincsen szellemi megújulás.