Dohán Mihály: Generáció vagy degeneráció

Lehet talán egy évtizede is, hogy a kezembe került egy kis könyvecske. A címe „Az Első Magyar Sznobszótár” volt. Most, hogy eszembe jutott, rákerestem az interneten. A ma is kapható könyv az ismertetője szerint azok számára készült, akik a gondolatok közlésének a hajdan megkívánt pontossága és egyértelműsége helyett a felelősség vállalás és a felelősségre vonhatóság elkerülése érdekében jobban szeretik az üzeneteiket homályos, többértelmű formában megfogalmazni, amiben óriási segítséget jelenthet az idegen szavak minél gyakoribb használata. Úgy emlékszem, hogy amikor először találkoztam a könyvvel, akkor még a karrier építőknek ajánlotta a szerző, mivel az idegen szavak minél gyakoribb használata nagyon hatékony eszköz a hozzáértés és műveltség hiányának a leplezésére és a látszatának a felkeltésére. Mindkettő a gyors társadalmi emelkedés nélkülözhetetlen előfeltétele. Mármint a látszat és leplezés.

A sznob ősrégi, azaz középiskolai emlékeim szerint állítólag a latin sine nobilitate, szó szerint „nemesség nélkül”, szebben a „nem nemes” kifejezésből származik. Az örökletes uralkodó réteg napjaiban azokat a gazdag polgárokat jelölték vele, akik vagyonuk révén kapcsolatba kerültek az uralkodó társadalmi réteggel és több-kevesebb sikerrel megpróbálták annak életvitelét utánozni. A szóban egyszerre volt irigység és lenézés. Irigység a vagyon miatt, lenézés az – úgymond – alacsony származás és műveletlenség miatt. Irodalmi művekben gyakran vígjátékba illő részletek főhősei voltak. Napjainkban jobbára olyan emberekre alkalmazzék, akik valamilyen tekintetben társadalmilag jelentékenyebbnek igyekeznek feltüntetni magukat a valóságnál. Az Első Magyar Sznobszótár – egyáltalán nem mentesen a finom gúnyolódástól – a bevezetőjének az állítása és emlékeim szerint a már említett célok mellett ehhez is segítséget kívánt nyújtani.

Sajnos mára sikerült azt is fölfedeznem, hogy a szótár felhasználási köre az első kiadás óta jelentősen bővült. Ma már – tapasztalataim szerint – nélkülözhetetlen segítséget tud nyújtani az olyan magyarok számára is, akik arra adják a fejüket, hogy olvassanak, mégpedig magyar nyelvű könyveket olvassanak.

Hogy honnan szedem? Hát úgy kezdődött, hogy egyszer akképp alakult az életem, hogy egy kerek esztendeig nem hallgathattam magyar nyelvű rádiót és a TV-t sem nézhettem. Majd fordult az idő kereke, és a környezetemben akkor egész nap szólt a tévé. Egy idő után feltűnt, hogy azt a magyar szót, hogy … – nem, nem mondom meg, hogy melyiket – sosem hallom, csak a latin megfelelőjét, amely úgy hangzik, hogy generáció. Ezután tudatosan figyeltem, és a kezdeti, még nem tudatos észrevételem beigazolódott. Nem tudtam megállni, és néhány kedves ismerősömtől, akikről tudtam, hogy nem fogják sértésnek venni tőlem ezt a fajta vizsgáztatást, megkérdeztem, hogy hogyan mondják magyarul azt a szót, hogy generáció. Most tessék megkapaszkodni: nem tudták megmondani. Ezek után további vizsgálatokra adtam a fejem. A további próbaszavaim a mindennap hallott „aktuális”, a „legális” és az „intenzív” voltak. Az eredmény hasonló volt. Ha most valaki azt gondolná, hogy az alanyaimat célzatosan valami tanulatlan rétegből választottam, nagyon téved. Mind érettségizett, jól nevelt, kellemes, megbecsült, dolgozó emberek, szülők, nagyszülők voltak. Nem különösebben olvasottak, de egyáltalán nem műveletlenek. Olyanok, akikkel magam is mindig szívesen beszélgetek, mert lehet velük, mert vannak saját, épkézláb gondolataik. Őszintén mondom, hogy szeretem és becsülöm őket. Amikor megmondtam nekik a megfelelő magyar szavakat, a homlokukhoz csaptak: „hát persze, hogy az”, „hogy-hogy nem jutott az eszembe”. Nem arról van szó tehát, hogy nem tudták, hanem csupán a hírközlő eszközök uralmának (újmagyarul: dominanciájának) kitett világunkban olyan régen találkoztak velük, hogy azok lesüllyedtek a tudatalattijukba és mára már csak a nap, mint nap hallott idegen megfelelőjük ugrik az eszükbe. „Passzív tudássá” vált. De hányan lehetnek, főleg a fiatalabb nemzedékekben, akik már tényleg nem tudják? És nem csak ezeket. E miatt gondoltam arra, hogyha egy mai fiatal véletlenül egy régebbi, például a Második Világháború előtt, mondjuk úgy, hogy „későmagyar” nyelven írt könyvet venne a kezébe, és olyan, számára ismeretlen magyar szavakkal találkozna, mint „nemzedék”, vagy „időszerű”, vagy „törvényes”, annak érdekében, hogy megértse ezeket, előveheti a sznob szótárat és megnézheti, hogy azok hogy hangzanak „újmagyarul”. Mert a „generáció”, az „aktuális” és a „legális” már „oké”, azokat mindenki ismeri. A magyar megfelelőjüket már nem biztosan.

Egy középiskolás tanár mondta nekem, hogy a diákok azért nem szeretik Jókait, mert nem értik a túl sok idegen szó miatt. Megvallom, nem értem a dolgot. Én nem voltam csodagyerek és nem vagyok irodalmi zseni. Egyszerű mérnökként kerestem meg a mindennapi betevőt. A munkakörömnek sosem volt feltétele az írószövetségi tagság és egyszer sem kellett magyar nyelvből felvételiznem. Ennek ellenére a Jókai regények túlnyomó többségét általános iskolás koromban olvastam. Biztosan nem értettem mindent pontosan, de valahogy úgy voltam vele, mint a beszélni tanuló kisgyerek: sokszor hallja ugyanazt és végül megérti. Mi történne a beszélni tanuló kisgyermekekkel, ha azt mondanák a szüleiknek, hogy ne használjanak annyi „idegen”, azaz számukra még ismeretlen szót, mert ők csak a már ismert szavakat akarják hallani. Mondják, mikor tanulnának meg beszélni? Hogyan jutnának túl a gügyögésen? Ilyen persze nincs, mert a beszélni tanuló kisgyerek nem hülye. Sőt, nagyon okos. Ő tanulni akar és tanul. Ha egy új szót hall, elkezdi ismételgetni, még akkor is, ha nem érti, vagy nem tudja rendesen kiejteni. Egy nagymama mesélte nekem a következő történetet, akinek a kis unokája külföldön élt a szüleivel. A szülők becsületére legyen mondva, hogy igyekeztek a gyereket magyarul tanítani és minden nyáron elhozták a nagymamához is. Egyszer a vásárlásból hazafelé jövet a nagymama arra lett figyelmes, hogy a kislány a tenyerét a kerítésléceken húzva, ahányszor az egyik lécről a másikra csúszott a keze, minden alkalommal azt motyogta, hogy – elnézést – „bazmeg, bazmeg, bazmeg, bazmeg”, folyamatosan. Szegény nagymama azt sem tudta zavarában, hogy mit tegyen, csak lesett, hogy meghallja-e valaki és arra gondolt, talán helyesebb, ha nem szidja le, hanem hagyja, hátha el fogja felejteni. A gyerek nyilván nem ismerte a szót, talán az üzletben, vagy az utcán hallotta valakitől, és természetes tanulási ösztönétől hajtva elkezdte gyakorolni. De a mai középiskolások, vagy legalábbis sokan közülük, állítólag – állítólag, mert nem saját tapasztalatból mondom – elvesztették ezt a kisgyermekkori tanulási készségüket. Ne fárassza őket senki azzal, hogy újabb szavakat, akár magyar, akár idegen szavakat ismerjenek meg, mert ők már elég okosak. Nem akarnak több szót tudni, nem akarnak jobban, szebben beszélni. Hiszen a „csetelést” (Megint egy szép, magyar szó, igaz?), meg azt is, hogy „Joci menni venni enni hambit mekiben”, igazán meg lehet érteni. Ha ezt még angol szavakkal is keverjük, máris előttünk áll a magyar nyelvfejlődés korszerű (bocsánat: modern, még korszerűbben aptudéjt) iránya, a pidzsin magyar. Emellett manapság egy tévé tudósító legalább annyi idegen szót használ, mint annak idején Jókai, csak jobbára angolokat. Megvallom, elborzadok, amikor a képernyőn néha egy-egy nagy tudású (ezt őszintén mondom) egyetemi tanárnak önkéntelenül angol kifejezések tolulnak a szájára, mintha az volna az anyanyelve: „Hát ha valami, akkor ez már aztán tényleg „féjknyúz”!” Vagy: „szóutuszéj”, és folytatja magyarul. Vagy csak megjátssza a dolgot, mert ma ez a „trendi”? Inkább mondaná, hogy „izé”. Akkor tudnám, hogy hirtelen nem találta a megfelelő szót, ami mindenkivel megeshet, különösen, ha pontosan igyekszik megfogalmazni a mondanivalóját. Dehát az „izé”, ugye, nem szép (bár szerintem szebb, mint a népszerű öööö, mert legalább rövidebb), a „szóutuszéj” pedig – hát ha valami, az aztán tényleg gyönyörű, ízes, magyar szó. Annyira, hogy nekem már Petőfi is így ugrik be: szóutuszéj: „felrepülök ekkor gondolatban”.

A generációnak népszerűségben hamarosan a nyomába lépő szép, új, magyar szó a „hezitál”. Erre a szóra feltétlenül szükség van, mert az olyan vidékies, falusias, parasztos, magyarkodó, üres hangsorokból álló szavak, mint a habozik, tétovázik, tanácstalankodik, bizonytalankodik képtelenek kifejezni a hezitálban rejlő tartalmi gazdagságot és szemantikai mélységet. Nem is beszélve a hezitálhoz fűződő képzettársítások végtelen sokaságáról és hangulati színgazdagságáról. Ezért, ha módunk van rá, sose habozzunk hezitálni.

A következőt is a tévében hallottam: „a Balkán mindig is hotszpot volt, és mindenki tudja, hogy ma is az, tájékozódjon akár a méjnsztrím médiában, akár a blogoszférában”. Szerintem egy Jókai mű ehhez képest a szókincsét tekintve kiscsoportos mesekönyv. De az sem kutya, amikor egy összetett angol kifejezést, esetünkben amerikanizmust szó szerint lefordítanak, és a valóban szép, és csak kissé (azaz újmagyarul: diszkréten) szilikonos ajakú műsorvezető hölgy sokatmondó, bájos mosollyal a vénasszonyok nyara, vagy szép őszi napok helyett „indián nyarat” emleget, miközben az arckifejezése azt sugallja, hogy „mi, vájtfülűek, ugye tudjuk, miről van szó”, a vidéki „parasztokkal” meg úgy vagyunk, mint Annalena Baerbok a választóival. Így is a világ tudomására lehet hozni, hogy valakinek mennyire „aptudéjt” a műveltsége. Hát az ilyesmihez is egyedülálló segítséget nyújt „Az Első Magyar Sznobszótár”.

Egy másik kedvencem egy kenőcs hirdetése. Valahogy így szól: „formulája mélyen behatol a bőrbe és… stb.”. Volt valaha egy gyógyszerész ismerősöm. Tőle hallottam azt a rövidítést, hogy FO-NO. (Megvallom, csak arra emlékeztem, hogy „fono”, a többit az interneten néztem meg.) Ez a „Formulae Normales” latin kifejezés rövidítése, amit akár normális formuláknak is fordíthatnánk, mert egyik szót sem húzza alá a helyesírás ellenőrző. Tudomásom szerint ez olyan gyógyszer receptek hivatalos gyűjteménye, amelyeket a gyógyszerészek a patikában el tudnak készíteni. Tehát a hirdetés szerint a kenőcs receptje mélyen behatol a bőrbe. A formulának – megnéztem – egyéb magyar jelentései is vannak, de azok most érdektelenek. Ami fontos, hogy a „formula” a gyógyszerek és kozmetikai szerek hirdetéseiben egy afféle varázsszóvá vált. Manapság nincs hirdetés, amelyből hiányozna. Nem tudom, emlékeznek-e még rá, egy időben ilyen volt a „nőipéhá”. Nem tudom, hogy ez mit jelentett, de nem volt kenőcs, vagy bármi más szépségápoló, vagy tisztálkodó szer, amelybe ne kevertek volna bele valamennyi „nőipéhát”. (Hogy ki ne nevessenek elárulom, hogy hajdani kémia tanulmányaimból úgy-ahogy emlékszem még arra, hogy mi a pH. Szándékosan írtam „nőipéhát”, mert a hirdetések megfogalmazása olyan képzetet keltett, mintha a „nőipéhá” valamilyen csodaszer, különleges anyagféle, keverék összetevő (bocsánat: mixtúra komponens) lett volna, mint manapság a hylaruonsav, vagy éppen a – „formula”.)

A legszörnyűbbet is a tévében láttam egy nyugati cég hirdetésében: „Legyen minden újra wow a kertedben!” Sosem néztem meg ennek a szónak a jelentését, mert a szövegkörnyezetből hamar rájöttem, hogy valami elismerő nyafogást jelent. Most viszont megnéztem. A kiejtése vau. Mint nálunk a kutyaugatás. Jelentése „nyávogás”, „vonítás”. Ez is jó. Az USA szlengben pedig valami nagyszerű, sikeres dolgot jelent. Hát igen. Ez kell a magyarnak! Wow! Ugassunk, magyarok! Eszembe jutott erről egy régi olvasmányom. Mintha emlékeznék a címére, de nem merem leírni, mert könnyen tévedhetek. Arra emlékszem, hogy egy amerikai hölgy írta és félelmetes gúnnyal beszélt honleány társairól. Megállapította, hogy az amerikai felső középosztályba tartozó nőket már semmi sem mentheti meg a végleges elhülyüléstől. Így! Erre szó szerint emlékszem. Szerinte a beszédjük már csak ah-okban és oh-okban merül ki, de nekem valami azt súgja, hogy az eredeti amerikai szövegben ott lehetett a wow is. Lehet, hogy nálunk is ez lesz a trendi? Ez a hirdetés a kezdet?

Legyenek őszinték, hányszor hallják magyarul azt, hogy „evakuál”, „extrém”, „generál”, „konfliktus”, „eszkalál”, stb.. Én szinte soha. Sőt már olyat is hallottam a televízióban, hogy „ledominál” és, kapaszkodjanak meg, „osztrakizál”. Félreértés ne essék, tudom, hogy mit jelent. Tudom angolul is. De e kerek földön eltöltött több mint 82 évem alatt sem beszélt, sem írott magyar szövegben eddig még sosem találkoztam vele. Mára már ez is megtörtént, mert a „kiközösít”, a „kiátkoz” mára már túlhaladottá vált. De így van az országgyűlés és országház szavakkal is. Néha-néha még lehet hallani azokat, de manapság már szinte kizárólag a parlament járja. Az épület is parlament, az intézmény is parlament – gondolom, a szavakkal való merő merő takarékosságból. Ne foglaljanak el az agyunkban memóriarekeszeket a versenyképes tudás elől. Összegezve a mondottakat, én úgy látom, hogy folyik a harc a magyar szavak kiirtása érdekében. Nem tudom, ki szervezi, de hogy a dolog működik, az biztos.

Hadd idézzek a Sznob Szótárnak az interneten olvasható ismertetéséből:

„A kommunikáció során eddig mindenki precizitásra törekedett. De nem célravezetőbb-e, ha üzenetünk homályos és többértelmű? Így később nem kérhetik számon rajtunk korábbi mondanivalónkat, és kibújhatunk a felelősségre vonás alól is. Az Első magyar sznobszótár segítségével mindenki könnyedén helyettesítheti a régi és közismert magyar szavakat fellengzős idegen kifejezésekkel. Hogyan használjuk a sznobszótárt? Ha találkozunk egy közönséges, mindennapi magyar szóval, mint például igazol, akkor felütjük az Első magyar sznobszótárt az i betűnél, és megnézzük, hogy milyen fontoskodó sznob szóval helyettesíthetjük ezt a szót. Gazdag a kínálat, 6 szó közül is válogathatunk. IGAZOL: verifikál, jusztifikál, attesztál, legitimál, rehabilitál, exkuzál. A sznobszótárral egyszerűsíthetjük is nyelvünket, mert például a FIKTÍV szót a következő 13 hagyományos szó helyett használhatjuk: állítólagos, elgondolt, feltételezett, hamis, képletes, képzelt, kitalált, koholt, költött, látszólagos, névleges, valótlan, vélt. Az Első magyar sznobszótár sikeresen használható a médiában éppúgy, mint a magánbeszélgetésekben – legyen szó akár a leghétköznapibb dolgokról, a tudományról, a divatról vagy netán az informatikáról. A szótár 12 973 hagyományos magyar szónak adja meg 10 129 idegen, sznob megfelelőjét összesen 23 138 előfordulással. A szótár összeállítója, Cserháthalápy Halápy Gábor a humán kommunikációnak, azon belül is különösen a verbalitás sznob aspektusainak jeles kutatója, ismert szakembere.”

A legutolsó mondat kétségkívül az ismertetés szerzőjének a humorérzékét tanúsítja.

Ami a fentieket illeti, én „precizitás” helyett inkább mondtam volna pontosságot, vagy egyértelműséget, bár a precizitás már annyira közhasználatban van, hogy akár magyar szónak is tekinthetjük. A helyesírás ellenőrző nem is húzta alá. Nekem csak egy bajom van vele, a hangzása. Nem hangzik magyar szónak. Nem szép. A pr páros, az itás végződés, nekem idegen. Ha már ragaszkodunk a precízhez a pontos helyett, szívesebben fogadnám el precizitás helyett a precízséget. Mindemellett mégsem olyan ronda, mint a „ledominál”. Bár ezt sem húzta alá a helyesírás ellenőrző. Vagy lehet, hogy csak én vagyok elmaradott? Nem tartottam lépést a magyar nyelv fejlődésével? Vagy tényleg folyik a harc a magyar nyelv ellen? Én ez utóbbi véleményre hajlok. Végül is mit keres a magyar nyelv az „Európa házban”?

Cato, a római politikus fejezte be a beszédeit mindig azzal a mondattal,hogy „Karthágót pedig el kell pusztítani”. (Leírhattam volna latinul is, hiszen minden lexikonban megtalálható, de nem tettem, mert nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha tudnék latinul, és nem akarok többnek látszani, mint ami vagyok.)

Egyszer olvastam, hogy ugyanezt mondta egy német uralkodó a magyarokról, de aztán találkoztam a cáfolatával is. A Wikipedia szerint hibás volt annak a szövegnek a fordítása, amelyet egy Aventus nevű német történész a Bajor Krónikából idézett, amely szerint Ennsburgban „Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.” Azaz: „Ott mindenki egyetértésével kihirdették, hogy a magyarokat a bojár királyságból ki kell űzni.” Tehát nem elpusztítani kell a magyarokat, ahogy korábban olvastam, csak Bajorországból kell kiűzni. Mint mondtam, nem tudok latinul, tehát erre is csak azt mondhatom, hogy „credo”, de nem azért, mert „absurdum est”. Ez minden további nélkül igaz lehet, hiszen – nekem úgy tűnik -, hogy az „eliminál” szóban benne van a latin „limes”, azaz határ szó. (Most mégis megnéztem a Révai Nagy Lexikont is: Cato úgy mondta, hogy Carthaginem esse delendam. Ez vitathatatlanul másként hangzik.) Ha azonban az ember ránéz a térképre, és megnézi, hogy hol van Bajorország, a német sereg pedig egészen Pozsonyig jött, hogy Bajorországból verje ki a magyarokat, és minden bizonnyal sokkal tovább is ment volna, ha Árpád serege szét nem verte volna, felteheti a kérdést: Vajon hol képzelte el Lajos német és bajor király „Nagybajorország” „jogos, történelmi” keleti határát? Talán a Keleti-Kárpátokban? Ha igen, lehet azon elmélkedni, hogy a kiűzés és elpusztítás szavak gyakorlati jelentése között mi a különbség. Szerintem nem sok. (Persze, lehet szépítgetni – újmagyarul kozmetikázni.)

Egyszer hallottam egy nagyon érdekes előadást, amely arról szólt, hogy Bécsben, még mielőtt Magyarországot felszabadították volna a török uralom alól, összeállítottak egy programot, amelyet könyv alakban is kiadtak arról, hogy miként kell megakadályozni, hogy Magyarország a felszabadulása után erőre kaphasson. Ebben benne volt, hogy a Délvidékre nem szabad engedni a magyarok visszatelepülését, hogy oda németeket kell betelepíteni, hogy a töröktől megszállt magyar területről elűzött magyar nemesek nem kaphatják vissza a birtokaikat. Sajnos rég hallottam és a részletek már kiestek az emlékezetemből. Csak arra emlékszem, hogy megdöbbentően céltudatos és alapos munka volt. Ezért nem felejtettem el teljesen.

(Csak zárójelben: a svábok tömeges telepítése a Délvidékre Mária Terézia nevéhez fűződik. Széchenyi úgy fogalmazott, hogy egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Sok kiművelt emberfőt pedig csak sok ember közül lehet kinevelni. Ezt tudta Mária Terézia, és intézkedett, hogy lehetőleg ne legyen túl sok magyar emberfő. Ő már akkor kitalálta, hogy mi a népességcsere. Az ő példáját követné az Unió? Talán ezért nevezte át a Petőfi Laktanyát Szalay-Bobrovniczky Kristóf hadügyminiszter Mária Terézia Laktanyának – mintegy mágikus varázslásként – nehogy Magyarország „erőre kapjon”? Mert az emberfőket nem pótolják a legkorszerűbb Leopárd harckocsik sem. Az orosz-ukrán fronton biztos nem.)

A bécsi udvarnak ez a törekvése nyilván hozzájárult a Csernojevics Arzén vezette szerb menekültek, ma divatos szóhasználattal migránsok, először ideiglenes, majd végleges magyarországi letelepedésének az engedélyezéséhez, ami végül a Délvidék Első Világháború utáni elcsatolásához vezetett. Kíváncsi vagyok, hogy eszébe jut-e néha Vucsicsnak, hogy a szerbek, vagy ha jobban tetszik, a jugoszlávok, ugyanazt tették velünk, nyugati segítséggel, mint velük az albánok Koszovóban, ugyancsak nyugati segítséggel. Mindkét esetben a migránsok túrták ki az őslakosokat. Micsoda szomorú fintora a sorsnak, hogy a koszovói szerb menekültek voltak azok, akik egy időben a „halál a magyarokra” feliratokkal firkálták tele a délvidéki települések házainak a falait.

Ez fog megismétlődni nálunk is, csak akkor a Nyugat-Európai menekültek fogják a házak falait Magyarországon telefirkálni a „halál a magyarokra” szöveggel. Teljes bizonyossággal számíthatunk rá, hogy a mai népvándorlás miatt nemsokára megindul a Nyugat-európaiak kivándorlása is kelet felé, többek között Magyarországra, ahol persze autonómiát, saját nyelvhasználatot, saját iskolákat, a magyar nyelv háttérbe szorítását, és még Isten tudja mi mindent fognak követelni. Hangsúlyozom: követelni! Őket nagyon sérti ugyan Zelenszkij követelőzése, de ne higgyük, hogy emiatt visszafogják majd magukat azok, akik Trianonnal hálálták meg, hogy 150 éven át védtük őket a töröktől és kis híján belepusztultunk.

Bunyevácz Zsuzsa idézi „Félni csak … kinek is lehet?” c. könyvének elején Harold Nicolson brit diplomatát: „Magyarországot illetően érzéseim nem voltak tárgyilagosak. Bevallom, hogy undort éreztem, és érzek még ma is, ama turáni törzs iránt. (Kiemelés tőlem.) … Elérkezett a felszabadítás és megtorlás órája.”

Nyilván megint eljött a „megtorlás órája”, ezért mondta – igazi demokratához méltóan – nemrég Mark Rutte, a közelmúltban megbukott holland miniszterelnök, hogy: „Térdre kell kényszeríteni a magyarokat”. Ezért „illegálisan” nem kapjuk meg Magyarországnak a kötelezően járó pénzeket. Ezek a nyugatiak akkor is így fognak viselkedni, amikor menekült besorolást (újmagyarul: státuszt) fognak kérni, nem kérni, követelni tőlünk, amikor a törvénytelen muszlim bevándorlók (újmagyarul: illegális migránsok) náluk már átvették a hatalmat. (Lehet, hogy a jövőjükre gondolnak, amikor kifogásolják a határkerítést, attól félve, hogy esetleg a nyugati határon is fel fogjuk építeni?) Nálunk ők fogják létrehozni a saját, területi önigazgatásaikat (újmagyarul: enklávék vagy „no go zónák”, más néven őrzött, zárt lakótelepek, városrészek), a végén pedig, mint letelepedési engedély nélküli „migránsokat”, akik törvénytelenül (gyengébbek kedvéért: illegálisan) jöttek be Árpád vezetésével a Kárpát Medencébe a „gréjt migréjsn,” a népvándorlás idején, kitoloncolnak minket Levédiába. Ott még talán lesz egy kis hely az ukránok meggyérítése miatt. Nekem úgy tűnik, hogy a „megtorlási” folyamatnak része a magyar szavak elleni harc is, amit a művelődési „kriptoágensek”, ómagyarul titkos ügynökök, tudatosan, mások csak a csordaszellem nyomásának engedve végeznek. Sokan boldog örömmel állnak be az ellenünk harcoló csatasorba abban a hitben, hogy akkor műveltebbnek, vagy ahogy a kommunisták mondták, „élenjáróbbnak” látszanak. Nekem nagyon tetszett, hogy a televízióban egy vendégszakértő az önmagukat liberálisoknak, újabban „woke-oknak, a régi kommunista mintára „haladóknak”, ma inkább „progresszíveknek” kikiáltókat összefoglalóan „haladároknak” nevezte. Nem haladnak ezek sehová, csak a pusztulásba.

Hogy mit várhatunk majd a nyugatról a muszlimok elől menekülő „migránsoktól”, annak előképe a „felvilágosult” (mert mi más is lehetett volna egy vallásüldöző és népességhomogenizáló diktátor, aki szívében, bár így megfogalmazni nem tudta, valamiféle „Ausztriai Egyesült Államok” létrehozásának az ábrándját dédelgette.) II. József nyelvtörvénye a magyar nyelv használatának a háttérbe szorítására. Azt annak ellenére vezette be, hogy az un. magyar arisztokrácia, amelyre manapság sokan meghatott csodálattal szeretnek emlékezni, túlnyomó többsége nem is értett magyarul és mélyen lenézte a magyar népet és mindent, ami magyar. Kivéve persze a nemesi kiváltságaikat. A magyar nyelv ellen most folyó rejtett kultúrharc akkorra valódi, törvényes (bocsánat: legális) elnyomássá fog válni. Ennek finoman tapintatos előképe az, ami napjainkban Ukrajnában történik a nemzetiségekkel.

Nincs kizárva, hogy Gyurcsány majdnem igazat mond, amikor azzal henceg, hogy ő rögtön megszerezné az uniós pénzeket. Az biztos, hogy kényszerítés nélkül rogyna térdre Ursula nagyasszony előtt és nyalná tisztára a cipője talpát, de csalódására könnyen megtörténhetne az is, hogy csak vállveregetést és egy puszit kapna, azt sem olyan forrón odaadót, mint Zelenszkij szokott, mert a pénz már régen eltűnt a kijevi fekete lyukban, ahonnan „visszakörforgatni” már a legelkötelezettebb „sötétzöldek” sem fogják tudni.

Ezen a történelmi folyamaton végigtekintve talán nem csoda, hogyha feltételezem, hogy Európa Cato mintájára valóban megszállottja annak a gondolatnak, hogy a magyar nyelvnek nincs helye Európában és ezért „Ugros … eliminandos esse”, hogy a „felvilágosultak” (libsik), ha hatalomra kerülnének, mihelyt sikerülni fog Karácsonnyal letétetni az angol nyelvvizsgát, a Magyar Országgyűlésben (újmagyarul: parlamentben), akkor már az Európai Egyesült Államok Kárpát-medencei Regionális Parlamentjében (ez a régió is rohadtul trendi az újmagyarban), hivatalos nevén Regional Parlament of the Carpathian Basin of the Union of States of Europe (USE ), azonnal be fogják vezetni az angol nyelv használatát. Nem lesz gond, hiszen a házelnök intésére az is fel tudja emelni a kezét, aki azt sem tudja, miről van szó. Igaz, az Európai Egyesült Államok akkor már csak Közép-Európára fog kiterjedni, mert Ukrajna már nem fog létezni, mert területe az „Orosz Szövetségi Köztársaság” része lesz, a Lajtán túli területet pedig, egészen az Atlanti óceánig, az „Európai Demokratikus Iszlám Kalifátus” fogja elfoglalni, ahol az újeurópai nők már demokratikus, haladó, emancipált csadort fognak viselni. Lehet, hogy „progresszív csadornak” fogják nevezni.

„A dolgozó népért, a hazáért! Rákosival előre!”- volt valaha a jelszó

Most „aptudéjtul”:

„A dzsenderzett népért, az USÉ-ért! Ursulával előre!”

Eddig kerülgettem a forró kását, de most megkérdem a kedves olvasóktól, hogy tudják-e, hogy miképp hangzik magyarul az a szó, hogy generáció. Mivel nem egy osztályteremben vagyunk, hol én a katedráról teszem föl a kérdést Önök pedig válaszolhatnak, ezért megmondom. A leggyakoribb magyar változata a szónak a nemzedék volt, még egyszer mondom: volt. Ma már kihalt. Sok esetben használják korosztály jelentésben is. Ezt a szót még néha hallani. Kissé régiesebb, de nagyon szép változata az Arany János használta „(ember)öltőbeli nép”, és ugyanott még az „ivadék”. Látják, négy is van a ma kizárólagosan használt szellem- és elmedegeneráló generáció szó helyett. Hogy is írta szó szerint Arany János? „Más öltőbeli nép, más ivadék nőtt fel …” Ez ma is így van. Csak míg Arany úgy folytatta, hogy „Aki ésszel hódít, nem testi erővel”, ma inkább úgy mondhatná, hogy „ki degenerálódik, s nem él az eszével”. Bízom benne, hogy ez csak egy, a közélet színpadán harcosan nyomuló kisebbségre igaz.

Szándékosan írtam „degenerálódik”-at, arra gondolva, hogy talán többen értik, mintha magyarul írtam volna. Tudják hogy mondják magyarul azt, hogy degeneráció? Ha nem tudják, ne szaladjanak az Idegen Szavak Szótáráért! Megmondom: Elfajzás. A mai nyugati, elfajzott nemzedék, újmagyarul degenerált generáció, a szélsőséges (újmagyarul: extrém) elfajzást tűzte célul tarka és zöld zászlajára egyaránt és a hazai, un. baloldali, dzsender- és zöld mozgalmárok valamennyien ezt hirdetik a kisebb-nagyobb papírdobozkákba kalapozott nyugati baksis osztalékával felenerdzsájzolt „egyhangú lelkesedéssel” (mint hajdan a kommunisták) az „emberi jogok” foszladozó spanyolfala mögé rejtve internacionalista, ember- és természetgyilkos céljukat.

Dohán Mihály

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: illusztráció / Fotó: dzen.ru