Szomorú kötelességemnek teszek most eleget, amikor igaz barátomat és földimet, szülővárosom – Nagykanizsa – kiváló közéleti személyiségét és lokálpatriótáját búcsúztatom.

Rózsás János, a Gulag haláltáborainak elszenvedője és hűséges krónikása, Budapesten született, 1926. augusztus 6-án, és 86 éves korában hunyt el kanizsai otthonában, 2012. november 2-án. Kevés olyan kortársat ismerek, aki hozzá hasonló kemény megpróbáltatásokon ment keresztül szinte egész életében; ugyanakkor ezek dacára is mindhalálig megőrizte emberi arcát, kiegyensúlyozott derűjét, jóhiszeműségét, önzetlen segítőkészségét, törhetetlen hitét és hazaszeretetét.

Földi léte nemzedékének mostoha, viharvert sorsára is rávilágít, akik közül nem különleges képességei révén emelkedett ki elsősorban, hanem eredendő humánumával és mindenkori szívós helytállásával. Élete azt példázza számunkra, hogy csöndes konoksággal, türelmes megértéssel, bölcs bizakodással olykor többet érhetünk el egy velejéig gonosz, ellenséges közegben, mint meggondolatlan hebehurgyasággal, ki-ha-nem-én hangoskodással, vagy éppenséggel felelőtlen, lázas „forradalmisággal”; amit természetesen senki ne tévesszen össze az elvtelen meghunyászkodással, a gyáva beletörődéssel s a sunyi képmutatással. Rózsás János lelkében ugyanis nem hirtelen feltámadó és gyorsan kialvó szalmaláng lobogott, hanem olthatatlanul égő, „energiatakarékos” öröktűz parázslott, mely mindig annyi fényt és meleget sugároz, amennyi éppen szükséges. Korán meg kellett tanulnia, hogy evilági pályafutásunk nem csupán könnyelmű kaland, szertelen, játékos kísérlet, hanem kitartó építkezés és a túlélésért, a boldogabb jövőért folytatott rendíthetetlen küzdelem is.

A II. világháború végén (1944 decemberében), alig 18 évesen tartóztatta le a megszálló Vörös Hadsereg, mert a vád szerint, magyar leventeként, önként harcolt a Szovjetunió ellen. Ifjúságának legszebb éveiből 9 esztendőt töltött rabságban, a hatalmas birodalom különböző tájain. Először 2 évre Ukrajnába hurcolták, majd 3 éven át az észak-uráli Szolikamszk erdeiben vágta a fát, míg az utolsó 4 esztendőt Kazahsztánban töltötte, főként Ekibasztuz bányásztelepülés közelében. Itt 3 évig együtt sínylődött a később Nobel-díjat nyert íróval, Alekszander Szolzsenyicinnel, akivel kölcsönösen megkedvelték egymást, s barátságuk utána is évtizedekig megmaradt (sokáig levelezgettek, ill. személyesen is többször találkoztak). „Névadója” (merthogy Rózsást sokan a magyar Szolzsenyicinnek hívták) igen elismerően szólt róla, pl. „A GULAG-szigetcsoport” c. 3 kötetes művének kiadása kapcsán: „Többek között megemlítem Rózsás Jánost is. Éppen azért, hogy közismertté tegyem a nevét, mert egy nagyon jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam kedvezőtlenül nyilatkozzon. A KGB megbízottait, aztán a helyi hatóságokat szabadították rá, hogy mindenáron beszéljen ellenem. Ám ez a magyar fiatalember mind a mai napig hallgat! Képzeljük magunk elé egy ilyen, vagy hasonló ember állapotát, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal, hogy a KGB kívánságainak megfelelően viselkedik. S ő, a tisztességes szándékú és jóakaratú magyar, nem nyilatkozik tisztességtelenül…”

Rózsás a fogságban is megőrizte emberségét és bizodalmát abban, hogy egyszer még visszatérhet hazájába, ahonnan törvénytelenül elrabolták. (Csak jelzem, hogy összesen kb. 40.000 Gulag-tábor volt akkoriban, ahol a sokszorosan összekevert etnikumok, nemzetiségek „olvasztó tégelyében” mintegy 100.000 honfitársunk is fuldoklott, s közülük alig 5.000 fő érte meg a szabadulást Sztálin elpatkolása után.) Ő a szerencsés kevesekhez tartozott, mert 1953-ban végre hazajöhetett Nagykanizsára. Érdekes módon soha nem utálta meg az orosz népet, hiszen látta, hogy zömmel ártatlan a bolsevizmus elképesztő rémségeiben, sőt azoknak maga is tehetetlen áldozata. Igyekezett mindenkivel jóban lenni, sőt az orosz nyelvet is olyannyira elsajátította, hogy eredetiben olvasgatta a híres irodalmi klasszikusokat. Mikor megkérdeztem tőle, hogy főként mi segítette a borzalmak átvészelésében, azt válaszolta, hogy megbékélt sorsával, azaz nem háborgott, lázadozott a körülményei ellen; egyébként pedig megőrizte elmélyült katolikus hitét (mely ugyanakkor védelmezte is őt), és sokat fohászkodott Istenhez. Úgy tapasztalta, hogy a hívőknek több esélye volt az életben maradásra, mint akiknek semmi kapaszkodója nem maradt, és teljesen kiüresedtek, majd összetörtek kilátástalan helyzetükben.

Megmenekülése után elvette a felőle 9 éve hírt sem halló, kétségekben tipródó mátkáját, majd 3 gyermekük született. Sokáig nagy szegénységben éltek, mert a priusza mindenhova elkísérte, s a derék honi kommunisták gondoskodtak róla, hogy megkeserítsék hétköznapjaikat. (1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta ugyan, de itthon ez semmit se számított, mert továbbra is „osztályellenség” maradt.) Az anyagi feltételeket biztosító munkája mellett – nagy titokban – nyomban hozzáfogott tragikus emlékei rögzítéséhez s a Gulag-téma feldolgozásához. Kivételes memóriájának köszönhetően százával, ezrével sorjáznak a különféle nevek könyveiben; szinte sebészi pontossággal örökítette meg az akkori helyszíneket és eseményeket. Ráadásul évtizedeken át úgy folytatta történelmi tényfeltáró és szépirodalmi erőfeszítéseit, hogy halvány reménye sem volt alkotásainak napvilágra kerülésére. Alapvetően a módszerváltás után sem változott a sorsa – mert neveltetése nem engedte „rugalmasan beilleszkedni” –, noha több könyve is megjelent, s kimagasló munkásságát néhány (fél)hivatalos kitüntetéssel is megjutalmazták. 1990 után – szigorú elszigeteltségéből előbújva – végre lélekben is fölszabadult, de a balliberális köpönyegforgatók hazugságaiban, önzésében és árulásaiban is csalódnia kellett. Ráébredt, hogy ebben az álságos, új keletű „demokráciában” sem érezheti jól magát, amikor a nemzet túlnyomó része koldusbotra jutott, ill. meghasonlott önmagával. Hamar fölhagyott az aktív politizálással, s inkább a kutatásba és az írásba merült, ill. olykor kulturális és helyi ügyekben nyilvánult meg. Sorra látogatta az iskolákat, melyekben rendhagyó történelemórákat tartott, valamint országos fórumokon, nemzeti rendezvényeken is gyakran fellépett, ritkábban a trianoni gúnyhatárokon túl is. Legjelentősebb eredménye mégis a ledöntött és helyben elhantolt kanizsai Nagy-Magyarország Emlékmű újraállításának kiharcolása volt (lásd az alanti cikkét!).

Soroljuk fel immár – cím szerint is – alkotói pályájának fontosabb mérföldköveit: 1986-87-ben, Münchenben (az emigráns Borbándi Gyula gondozásában) jelent meg a Keserű ifjúság, majd az Éltető reménység (ezeket pár év múlva Püskiék itthon is kiadták), aztán 1995-ben a Duszja nővér, 2000-ben a GULAG lexikon (s 2008-ban ennek bővített változata), 2005-ben a Leventesors, aztán 2008-ban a Válogatott írások. Sajnos meg kell állapítanom, hogy műveit az elvárhatónál sokkal kevesebben forgatják, noha prózájának stílusa és kvalitásai semmivel sem gyengébbek Szolzsenyicinénál; sőt meg merném kockáztatni, hogy inkább Rózsás felé billen a mérleg nyelve.

Említsük meg Rózsás János néhány kitüntetését is: A nemzet érdekében végzett sokoldalú és hasznos tevékenységéért Nagykanizsa és Zala megye díszpolgárává, majd vitézzé avatták; 1999-ben megkapta a II. Világháborús Emlékérmet, 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2003-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét, 2006-ban az 1956-os emléklapot és ezüstérmet, 2007-ben a POFOSZ-tól a Hazáért Érdemkereszt arany fokozatát, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat). Ezek aligha kárpótolták az elviselt üldöztetésekért és szörnyűségekért, mégis valamiféle gyógyírt és sovány vigaszt jelenthettek számára.

Végezetül hadd vázoljam föl röviden személyes kapcsolatunkat. Kb. 15 éve ismerkedtünk meg (először a könyvei jutottak el hozzám), s rögvest barátok lettünk. Minden találkozásunk (talán egy tucatnyi ilyen alkalmunk adódott Nagykanizsán, Szegeden és Budapesten) bensőséges hangulatban zajlott. Szeretett mesélni, s nekem is mindig akadt mondanivalóm, amit örömmel hallgatott meg. (Jobbára azonban telefonon és hagyományos levelezésen keresztül érintkeztünk.) A lényegesebb kérdésekben hasonló, vagy azonos nézeteket hirdettünk, de politikai és vallási téren olykor vitába is keveredtünk (lásd a lenti levelemet!). Mivel azonban mindketten a nemzeti értékek, az emberi jellem, erkölcs és helytállás előbbre valóságát hangsúlyoztuk az ideológiai eltérésekkel szemben, ezért polémiánk sohasem okozott komolyabb töréseket köztünk. Kölcsönösen elolvastuk egymás köteteit, több dolgozatát közöltem a Tárogatóban, s amíg megroggyant lábain egyedül is tudott járni, az általam szervezett Szittya Világtalálkozókon is szívesen vállalt előadásokat.

Kedves János bátyám! Utoljára szólok most hozzád, hátha valamiképpen meghallod szavaimat. Sajnos a közismerten magyargyűlölő és nemzetrontó újságokban, rádiókban, tévékben igen gyéren méltattak távozásod után, messze érdemeiden alul. Ezért is éreztem feladatomnak, hogy nyilvánosan elbúcsúzzam tőled. Sokak nevében fejezem ki hálámat nemes példádért, egész életedért, amit a magyarság szolgálatában töltöttél. Hiszem azt, hogy magvetésed nem volt hiábavaló, s jön még idő, amikor szárba szökkent, aranyló termésedet együtt arathatjuk le, mindnyájunk szellemi-lelki okulására és épülésére. Te mindig megtetted a magadét, most már rajtunk a sor, hogy átvegyük a váltóbotot, és addig folytassuk abbahagyott (vessző)futásodat, amíg valamennyiünk súlyos gondjai megnyugtatóan meg nem oldódnak. A nagy távolság miatt nem vehetek részt a temetéseden, de gondolatban én is megkoszorúzom a sírodat. Kegyetlen hányattatásaid elmúltával pihenj békében a hazai földben, s ha fölérsz a mennyek országába, imáidban ne feledkezzél el tovább küszködő, szegény bajtársaidról. Legyen veled a mindenható Isten kegyelme az örökkévalóságig!

(Rózsás János lelki üdvéért a kanizsai felsővárosi templomban tartanak engesztelő szentmisét, 2012. november 17-én 11-kor, majd 13 órakor helyezik végső nyugalomra a helyi köztemetőben.)

Siklósi András

Válasz Rózsás Jánosnak

Kedves János bátyám!

Megdöbbenve hallom, és szívből sajnálom, hogy a Tárogató jelzett száma csalódást keltett benned.

Természetesen tisztában vagyok elkötelezett magyarságoddal, s már akkor nagyra tartottalak egykori szenvedéseidért és rendkívül értékes mostani munkásságodért, amikor még személyesen nem is találkoztunk.

Ugyanakkor én is megvívtam a magam harcait a kommunizmus ellen (beleértve börtönbe zárásomat és igen szépen induló „karrierem” máig ható derékba törését!), s éppen becsületes múltamból következően nem hunyhatok szemet a „rendszerváltásnak” hazudott kutyakomédia bitang gyalázatosságai fölött sem.

Leszögezem azt is, hogy álláspontomat soha senkire nem akartam rákényszeríteni, sem erőszakkal, sem semmilyen egyéb módon. Én csak töprengésre, elmélyült vizsgálódásra szeretném serkenteni olvasóimat, és segíteni őket a gúzsba kötött igazság kibogozásában. Azt sem szégyellem, hogy csatákban edződött nézeteimet mindig köntörfalazás nélkül, határozott szókimondással s egyben félreérthetetlen világossággal tárom a nyilvánosság elé. Elfogadom, hogy ez a „brutális nyerseség” nem mindig nyeri meg mindenki rokonszenvét. (Szerencsére se pincér, se utcalány nem vagyok, tehát nem is kívánok akárkinek tetszeni.)

A köztünk levő különbség alighanem onnan ered, hogy én korántsem tekintek nemzetinek egy pártot (pl. FIDESZ) vagy kormányt csupán azért, mert tessék-lássék szembeszegül egy még inkább nemzetpusztító, hazaáruló, parazita, Istent és embert sárba taposó bűnbandával (SZDSZ-MSZP). A nemzeti irányultságot én nem a mézes-mázas ígérgetésekből s a jól hangzó hazaffyasch, óhéber ömlengésekből, vagy a hangulatjavító látszatintézkedésekből ítélem meg, hanem a nyíltan vállalt eszmeiségből (pl. a trianoni revízió szükségességének kijelentése; az adósságtörlesztés és az abortusz megtagadása; az elrabolt javak visszaadása, anyagi és erkölcsi jóvátétel; termőföldjeink megóvása stb.), s főként a gyakorlati nemzetvédelemből, a mindennapi cselekvések hasznából vagy kárából. Ennek értelmében pedig sem Orbánt, sem a kormányát, sem a Fideszt nem tarthatjuk igazán magyarnak, s biztos vagyok benne, hogy az idő messzemenően engem fog igazolni. Erről bárkivel hajlandó vagyok vitába szállni, noha nem garantált, hogy meg tudjuk győzni egymást.

Ami pedig a vallást illeti, magam is a katolikus felekezethez tartozom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fenntartás nélkül elfogadom egyházam elzsidósodását, főpapjaink ordító vétkeit, rideg közönyét, bosszantó gyávaságait (olykor letaglózó magyarellenességét!), ill. a rendkívül otromba judeo-keresztény propagandát. Én Jézus követője vagyok (helyesebben próbálok az lenni), s nincs kétségem afelől, hogy Ő ma is határozottan szembefordulna (talán korbáccsal is!) a nevében folyó, rá hivatkozó hamisításokkal, tévelygésekkel s a szándékaitól idegen, antikrisztusi megalkuvásokkal (pl. a szabadkőművesség s a destruktív szekták néma eltűrése), vagyis általában a farizeusi magatartásformákkal. Csak zárójelben említem meg, hogy számos katolikus plébános és református lelkész is előfizeti lapunkat, akik nagy elismeréssel nyilatkoznak cikkeinkről, és imáikba foglalják nevünket (ezt ők közölték, nem én mondom!). Olvasótáborunkról nem is szólva.

A Tárogató természetesen a magyar őstörténelemről (ősvallásról) s a közelebbi históriánkról is gyakran közöl elemzéseket, bár alapvetően politikai-kulturális jellegű folyóirat. Az általad elvártakkal elsősorban a Szittya Világtalálkozók (ill. az ott elhangzottakat tartalmazó könyveim) foglalkoznak, amit idén július 6-7-én tartunk Budapesten, ahol te is megbecsült előadónk leszel (Leventesors!).

Szeretném eloszlatni abbéli kétségeidet, hogy egyáltalán illenek-e írásaid lapunkba. Természetesen igen, hiszen ha nem így lenne, eleve nem javasolnám a megjelentetésüket. Abban tökéletesen egyetértek veled, hogy a nemzeti oldal lövészárkaiban nem célszerű keresztbe lőni. Véleményeltérésünk kizárólag abból fakad, hogy ki mit gondol valóban nemzetinek.

Őszintén fájlalnám, ha a föntiek miatt kiábrándulnál belőlem és/vagy a Tárogatóból. Én azonban megrendülés nélkül tudomásul veszem szavaidat, és továbbra is kiváló magyar hazafinak ismerlek. Ellenérzéseid kifejtése jottányit sem csorbítja régi, megingathatatlan tiszteletemet, sőt, valamelyest örülök is, hogy volt bátorságod megfogalmazni tételeidet.

Minden jót neked és családodnak! Igaz barátsággal ölellek András

Szeged, 2002. jan. 21-én

Rózsás János

Egy emlékmű sorstörténete

A nagykanizsai Nagy-Magyarország Emlékmű első felállítására 1934 őszén került sor, a város legmagasabb pontján, a Fő utca dombra vezető tengelyében, az Eötvös tér elején. Ezen monumentális alkotás létesítésének múlt századi története a következő: Schless István sikeres feltaláló és üzletember – akit a családi gyökerei is városunkhoz kötöttek, de a múlt század húszas éveitől Ausztriában élt és dolgozott –, a szülővárosa iránti hűséges ragaszkodása jeléül az 1930-as évek elején, egy akkoriban nagyon is időszerű, a korszak lelkületét tükröző emlékmű létesítésének anyagi fedezetét ajánlotta fel Nagykanizsának. Kikötötte, hogy e Nagy-Magyarország Emlékműnek a történelmi Magyarország egységét és oszthatatlanságát, a trianoni békediktátum által történt megcsonkíttatásának elviselhetetlenségét, a hatvanhárom történelmi vármegyének a Szent Koronával való együttességét kell bizonyítania és egyértelműen kifejeznie. Egyúttal maradandó emléket kell állítania az e földön élő magyarság hosszú évszázadokon át, hétköznapi küzdelmekben és véres csatákban meghozott áldozatának, egy ezredéve épített és védett, a Kárpátok bérceivel koszorúzott hazának, Nagy-Magyarországnak.

A beérkezett pályaművek közül Hübner Tibor budapesti műépítész tervei szerint valósult meg ez az elképzelés. Az emlékmű talapzatát körbefutó hét lépcső azt a munkát és fáradságot jelképezte, mellyel őseink a hazát építették fel. A lépcsősort középen mind a négy oldalon, a négy égtáj felé néző kőtömbök – mintegy szimbolikus oltárok –, a MOHI – MOHÁCS – ARAD – TRIANON felirattal a nemzet tragikus véráldozataira emlékeztettek. A központosított gondolatot az égbe törő felépítmény fejezi ki, melynek alsó, szélesebb övrészét a megcsonkított országban megmaradt vármegyék címerei díszítették. Ezek felett emelkedett fel a Nagy-Magyarországot szimbolizáló obeliszk, melyet az elszakított vármegyék címereinek üresen hagyott, kifaragatlan pajzsai borítottak be. Az obeliszk négy oldalán elhelyezett négy allegorikus szoboralak (Hungária, Ősmagyar harcos, Gyermekét karjaiban tartó anya, Magyar földműves és munkás) az ősi dicsőséget, a magyar vitézséget, a munkát és a szebb magyar jövendőbe vetett hitet sugallta. A felettük lévő szegélyrészen a magyar Hiszekegy körbefutó két sora volt olvasható: HISZEK EGY – ISTENBEN – HISZEK EGY – HAZÁBAN. Ezt az egekbe magasló építményt legfelül a magyar Szent Korona, Nagy-Magyarország élő jelképe koronázta.

Szeretném megemlíteni, hogy az emlékmű talapzatába a történelmi Magyarország minden egyes vármegyéjéből hoztak földet, legtöbbször titokban, hogy az emlékmű szimbolikusan Nagy-Magyarország földjén emelkedjék a magasba.

Ez az alkotás az előtte tisztelgőket, a közelében elhaladókat a magyar nemzet több mint ezeréves történelmének magasztos és tragikus eseményeire figyelmeztette olyképpen, hogy ne feledje az utókor: a magyar nép az olykor végpusztulással fenyegető sorscsapások ellenére is talpon tudott maradni, sőt fejlődésnek indult. Nem veszítette el államalkotó erejét a múltban, de nem fogja elveszíteni a következő korszakok megpróbáltatásai során sem.

Miért is volt időszerű ennek az emlékműnek a felállítása a trianoni diktátumot követő évtizedekben?

Az első világháborút követően, 1920. június 4-én a Párizs melletti Versailles városának Trianon nevű kis kastélyában íratták alá az akkori magyar kormány meghatalmazottjaival azt a békediktátumot, melynek következtében a Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométernyi területéből elvettek 232 ezer négyzetkilométert, nekünk csak 93 ezer négyzetkilométert meghagyva, vagyis az ország területének csupán a 28,6 százalékát. Az ország közel 21 millió lakosából több mint 13 millió idegen uralom alá került. Így a megcsonkított Magyarország lakossága 7,6 millióra csökkent! A volt lakosságnak csak 36,8 százaléka maradt magyar állampolgár.

A ma élő nemzedékek számára az 1920-ban megcsonkított ország mai határai – a történelmi múlt ismeretének hiányában, hiszen a múlt igazságait bűnös módon elhallgatták, meghamisították a marxista történészek, minket bűnös népnek nevezve, rabló szomszédainkat testvéri szocialista országoknak hirdetve – sajnos természetesnek tűnnek. A ma élő nemzedék sokáig nem tudta, csak az utóbbi évtizedben kezd ráeszmélni arra, hogy jelenlegi határainkon kívül rekedt, elszakított nemzettestek sínylődnek, sorvadoznak jogfosztott, kisebbségi sorsban. Csak a rendszerváltozás után döbbentek rá honfitársaink, hogy ezek a mesterséges határok a Trianont megszenvedett nemzedékek számára begyógyíthatatlan, vérző sebeket jelentettek, és jelentenek mind a mai napig. A ránk erőszakolt, elevenünkbe vágó trianoni diktátum milliókat szakított el egymástól: családokat, barátokat, társadalmi és gazdasági közösségeket. Az addig egységes Kárpát-medencei népgazdaság szerves egységét megbontotta: a feldolgozóipart megfosztotta a nyersanyag-forrásaitól, szétszaggatta a vízi és szárazföldi közlekedési hálózatot – utakat, vasutakat egyaránt.

Nagyon nehéz és keserves volt a talpra állás a két világháború között, menekültek és munkanélküliek vergődtek a létbizonytalanságban. A trianoni béke Nagykanizsa számára is mérhetetlenül súlyos veszteséget okozott. Városunk korábban országutak és a vasúti közlekedés fontos csomópontja volt, élénk kereskedőváros, kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal. Egy csapásra elvesztette mind felvevő, mind értékesítési piacait. Nagyon nehezen, sőt soha nem tért teljesen magához abból a bénító állapotból, hogy összeköttetéseitől megfosztott, határszélre került, szinte eljelentéktelenedett város lett. Ezért is vált az emlékmű igazán a kor érzelmeinek hiteles kifejezőjévé.

Az emlékmű további sorsa, a második világháború után, nemzetünk sorsával együtt tragikussá vált. Sajnos az ország leigázása, a szovjet megszállás után, az idegen szuronyok védelmében hatalomra került moszkoviták nemzetellenes ideológiája, bomlasztó propagandája sokakat elvakított. El akarták törölni a múltat. Szembefordultak mindennel, ami nemzeti múltunkra emlékeztetett, felsőbbrendű erkölcsiséget hirdetett. 1945-ben megrongálták az emlékművet, jelképi részeket letördelve róla. A múlt iránti vak gyűlölettől vezérelve, ésszel fel nem mérve a magyarság számára máig szóló üzenetét, jelentőségét, 1952 tavaszán ledöntötték a monumentális emlékművet, kalapáccsal nekiesve a szobroknak. Aztán – mivel méreténél fogva nehezen lett volna mozdítható –, a felállítási helye mögött egy mély gödröt ástak, beleborították, elföldelték, hogy nyoma se maradjon.

Az 1960-as évek elején nemzeti múltunkat újabb megcsúfolás érte, ugyanezen a helyszínen, hogy a feledés tökéletes legyen, a ledöntött emlékmű helyére – részben annak talapzatát felhasználva – felállították az 1919-es proletárdiktatúra véres, bolsevista terror-uralmát dicsőítő szoboralakokat. A történelmi igazságot tovább hamisítva – dicsőségesnek hazudva a borzalmakat –, emléket állítottak a zsákutcába vezető ideológiának, melynek romboló következményeit – az agymosás szédületétől nehezen ébredező magyar nemzet – nemzedékeken át megsínyli mind gazdasági, mind politikai, de legfőképpen erkölcsi téren.

Városunkban, 1999 februárjában egy közéleti fórumon merült fel a gondolat, hogy államiságunk ezeréves ünnepségeinek keretében illő és indokolt lenne Nagykanizsán is köztéri emlékművel emlékezetessé tenni a millenniumi évet. Ekkor ajánlottam a jelenlévőknek, hogy az elföldelt, de a város idősebb polgárainak még emlékezetében élő, nemzeti múltunkat hirdető Nagy-Magyarország Emlékművet ki kellene ásni, helyreállítani és újra felavatni itt, az eredeti helyén! Ez lenne igazi, méltó megemlékezés az ezeréves államiságunk évében! Döbbent kétkedés fogadta szavaimat, de aztán mégis tettekre került sor.

A Magyarok Világszövetsége, a Trianon Társaság és az 1956-os Szövetség Zala megyei szervezeteinek kezdeményezésére hosszas bizonytalankodás, tanakodás után végre Nagykanizsa város önkormányzata kedvező döntést hozott az emlékmű újbóli felállítása ügyében. Amint a szándék reális lehetőséggé vált, a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal jelentős anyagi támogatást helyezett kilátásba, ha a lelkes lokálpatrióták be tudják bizonyítani, hogy igazán létezik az emlékmű, és valóban ott van elásva, ahol a régi kanizsaiak állítják. A próbaásásra 2000 márciusában került sor, és a feltételezett helyen, alig egy méter mélységben máris előbukkant a földműves szoboralakja.

Amíg a város lakosságának döntő többsége, az ifjabb nemzedék is, a szobor feltárásával és újbóli felállításával értett egyet, baloldalról határozott ellenérzést hangoztattak, a szomszéd népek érzékenységére apelláltak. Valójában a korábbi kommunista bűnök, a barbár és nemzetellenes indulatok tárgyi bizonyítékának a felszínre kerülésétől ódzkodtak.

A szükséges engedélyeztetési eljárások után, minden késleltetési akció ellenére, 2000. szeptember végén közös összefogással – a helyi vállalatok és vállalkozók köszönetet érdemlő hathatós gépi és anyagi támogatásával – megtörtént a teljes emlékmű feltárása, sérüléseinek megállapítása. A hatalmas gödröt százan és százan tekintették meg, a mélybe fekvő hatalmas obeliszk beledöntött maradványaival. Amikor a monumentális alkotást a nagy teljesítményű emelődaru a felszínre hozta a gödör mélyéből, az összesereglett tömeg lelkesen énekelte a magyar Himnuszt, és szem nem maradt szárazon az emlékmű feltámadásának láttán!

A leletek, maradványok ismeretében művészettörténészek, szobrászok és építészek láttak munkához, hogy megtervezzék a szükséges teendőket a helyreállításhoz, felállításhoz. Azonban nagyon nagy ellenállást kellett leküzdeni, amíg végre a tervekből a hivatalos eljárások bonyodalmain át valósággá válhatott az emlékmű felállítása.

Korunkra jellemző közjáték: Amikor manapság az ország más településein az 1919-es gyilkos kommün ártatlanul kivégzett, megkínzott áldozatainak állítanak (kissé megkésve, de nem elkésve) maradandó emléket, akkor városunkban rendkívül nagy nehézségekbe ütközött, hogy a nép által nemes egyszerűséggel csak „Jancsi és Juliskának” nevezett szürrealista alkotás átadja a helyét a korábban ott állt Nagy-Magyarország Emlékműnek, és nem ledöntve, nem megsemmisítve – ugyanazon a téren párszáz méterrel odébb költözzön a bokrok közé.

Sok-sok munkával, áldozatkész vállalkozók és magánszemélyek önzetlen segítségével megtörtént a csoda: 2001. augusztus 12-én, országra szóló ünnepség keretében sor került az emlékmű felavatására, azzal a reménnyel, hogy az eredeti alkotással szemben – anyagi okokból és egyéb akadályozó tényezők miatt – még hiányzó részletek felújítására talán egy vagy másfél éven belül sor kerülhet adományozók, valamint kormányzati és önkormányzati szervek áldozatkészségével. És akkor majd újra teljes épségében, fényében magasodik a város fölé a Nagy-Magyarország hányatott sorsú, halottaiból feltámadt emlékműve.

A teljes helyreállításhoz még hiányoznak az alapzathoz négy oldalon felvezető lépcsősorok a beépített oltárrészekkel. Hiányoznak a kifaragott és a kifaragatlan, üresen hagyott címerek az alsó szegélyen és az obeliszk négy oldalán.

A Nagy-Magyarország Emlékmű Szoborbizottsága eredetileg úgy tervezte és remélte, hogy a teljes helyreállítás 2003. június 4-ig, a trianoni békediktátum évfordulóján ott rendezendő ünnepségre elkészülhet. Sajnos sok minden közrejátszott abban, hogy még ma is a legnagyobb reményünk az, hogy az eddig összegyűlt, a szükséges költséghez képest sajnos szerény összegből talán sikerül néhány fontosabb címert megrendelni, kifaragtatni addig az időpontig, hogy némi jele legyen annak, hogy az emlékmű régi fényének helyreállítása nem csupán terv és óhaj, hanem lelkes nemzeti összefogással előbb-utóbb minden gátló körülmény ellenére megvalósul.

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Az országos érdeklődés középpontjába került emlékmű felállításával, végleges helyreállításával, a nemzeti öntudat, a hazaszeretet példás megvallásával az utánunk következő nemzedékekben is nemes érzelmeket kelthetünk! Dicső múltunk történelmének kőbe vésett megörökítésével kihangsúlyozhatjuk meggyőződésünket, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, és reménykedhetünk minden megpróbáltatás, sorscsapás ellenére a szebb magyar jövendőben!

Nemzeti InternetFigyelő