Boros Imre: Kés a kicsik nyakán
Mára szinte semmi nem maradt a világháborúk józanságra intő tapasztalatából, hogy Európának mindig szüksége van élelmiszer-önellátásra. Az önellátás érdekében sokat tettek az egykori politikusok, például védővámokat alkalmaztak, valamint szubvenciókban részesítették az agrártermelőket.
A nyolcvanas évektől a globalizáció rendkívül hatékonyan lépett fel minden állami szabályozás és állami tulajdonlás ellen. A két, bankszektorhoz köthető, befolyásos EU-főbiztos évtizedes munkássága nem volt hiábavaló. Az agrárpiaci liberalizáció folyamatát Pascal Lamy — a Credit Llyonnais Bank korábbi vezető munkatársa — idején alapozták meg, aki ma a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) vezetője. A folytatás Mario Montira maradt — korábban a Goldmann Sachs munkatársa volt —, ő most Olaszország szakértő miniszterelnökeként emeli az adókat, hogy legyen miből kamatokat fizetni. A globalizátorok a dereguláció útjában lévőnek nevezték az EU mezőgazdasági támogatási rendszerét, mondván: versenyt torzító hatása van. Mára beérett a globalista törekvés gyümölcse, azaz az agrárkereskedelem liberalizálásáé is…
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az EU zöld jelzést adott az amerikai kontinens (elsősorban Dél-Amerika) genetikailag módosított agrártermékeinek európai forgalmazására, cserébe azért a jogért, hogy globalizált bankok vehetik birtokukba a pénzpiacokat abban a térségben. Ehhez az üzlethez kellett két szakavatott bankár, egy olasz és egy francia. A bankok, amelyek eddig is finanszírozták a latifundiumok laboratóriumaiban kikísérletezett biotechnológiák meghonosítását, s nagyarányú terméktömegek kevés élőmunkával történő előállítását, megtérülést követelnek a tőkéknek. Hivatkoznak a szabad kereskedelem áldásaira, és helyet kérnek a „termékkreatúráknak” Európában.
A főbiztos urak úgy leplezték árulásukat, hogy az EU diszkriminálta a belépő új tagországokat, kvótákkal visszaszorította a termelésüket, s negyedrésznyi szubvenciót adott csak nekik. Mondván, az új tagok szolgáltassanak értékesítési lehetőségeket a régiek részére, s szolgáltassanak nekik olcsó munkaerőt. A 2004–2007-ben csatlakozók által képzett „pufferzóna” határozottan ezt a célt szolgálta, hasonlóan a 2. magyar hadsereghez a doni fronton. Hazánk mezőgazdasága azonban még a többi csatlakozó részére is pufferzónaként működött. Nálunk a földkárpótlással kezdődött a szisztematikus leépítés, s csúcspontját fénysebességgel hátráló szoci agrártárgyalóink idején érte el. Jól jelezte a „sikert” a környékbeli országokból hazánkba áramló tej- és hústermékek tömege, s az, hogy a hazai termelés pedig a szükségletek szintje alá zuhant. Az agrárfejezetet tárgyaló szocialisták pedig itthon a kistermelőket használták saját agrárlobbijuk pufferjeként. Sehol nem követett drákói szabályokat alkalmaztak már 1994–98 között minden agrár-kistermelői próbálkozásra, termelésre, termékfeldolgozásra és főként értékesítésre. Felesleges élelmiszer-biztonsági előírások, költséghalmozó működtetési szabályok, szűnni nem akaró hatósági vegzatúra képezte a fegyvertárat.
Mára oda jutottunk, hogy a globális piacnyitás miatt az EU kénytelen a régi országokban is rátámadni a kistermelőkre. Ezekben alaposabb a tájékozottság, ezért a kiszorítás módszerei sokkal ravaszabbak, mint a hazai szoclib módszerek voltak. Amikor a nagy globális tojásgyárak készen álltak a bóvli tojás tömeggyártására, be kellett vezetni a „tyúkjóléti” ketreceket. A prémium kategóriás magyar méznek pedig nincs védelme, mert cukorból készült importmézet lehet árulni. A közelmúlt ötlete, hogy ne legyen szabad kénlapok égetésével fertőtleníteni a fa boroshordókat. (A kóracél hordókkal dolgozó nagy borászok az EU-ban és Dél-Amerikában is kénalapú fertőtlenítést végeznek, de azt elfogadják.) Várjuk, hogy valaki végre megkapja a Nobel-díjat, mert kifejti, hogy a hús pácolása és füstölése káros az egészségre, szemben azzal, amit a húsvegyész gyárakban alkalmaznak, hogy a friss húst füstaromával kezelik, s így dobják piacra.
A kistermelőket kiszorító agyafúrtságoknak igen hosszú a sora. Folyik a kistermelők végleges kiszorítása és a minél nagyobb térnyitás a profitvezérelt bóvli élelmiszer egyeduralmának megteremtésére. Mindeközben mi viszont növekvő számban fordulnánk a bevált, hagyományos módszerekkel készült, egészséges ételek felé, és nem szeretnénk bevárni a junk food (bóvli kaja) végső diadalát. Álljunk a kistermelők mellé, támogassuk törekvéseiket, keressük áruikat, kerüljük a bóvlit! Nemcsak rajtuk, de magunkon is segítünk ezzel.
Boros Imre
Forrás: Magyar Hírlap Online
Nemzeti InternetFigyelő
Mementó 2006 emlékmű
Törött mankó ad a Szovjetúnió nyomorultjainak az Európai Unió
Az európai uniós karámba a támogatás ígéretével csalogatják, terelgetik a Kelet-európai marhákat. Önérzet már régen nincsen, csak a potyalesők tátott szája, zsebe. Régen, csak a beteg, a törött lábú, vagy a részeg ember szorult „támogatásra”
De miből lészen a támogatás? Természetesen a tagállamok befizetéséből. Az agyon reklámozott támogatás, 300 millió Euróval több a saját befizetésünknél! Akkor mi az értelme? Ki nem találják, (az ostobák). Józan paraszti ésszel gyorsan kitalálható. A saját pénzem arra költöm, amire én akarom, ami nekem fontos. Olyan dologra, beruházásra, ami később pénzt hoz. Ezzel ellentétben mire adják a támogatást? Csatornázásra, szemétlerakóra, (amiért a használat díjat majd nékik fizetjük, mivel előbb privatizálták, tehát a pénzüket magukra költik, a maguk „üzletébe” történik a beruházás!) környezetvédelemre, értsd: patakmeder, erdőtakarításra, stb., ami ugyan fontos, csak éppen „el nem adható”. Széchenyi tudta: „a legnagyobb baj, hogy túl sokat fordítunk nem termelő beruházásokra, anélkül, hogy az itthoni árualapunk meglenne. Ne fényűzési cikkekbe, hanem csak olyanba fektessük a pénzt, ami pénzt hoz!” A mai okosoknál ez nem szempont? Kaphatsz még területalapú támogatást, ha paraszt vagy, hogy megtermeld az alapanyagot, az általuk előzetesen már megvásárolt élelmiszeripar számára! Ki van ez találva. Akit be lehet csapni, az meg is érdemli” — mondja a csibészek erkölcse. A mi vezetőinket nagyon könnyű becsapni, vagy megvásárolni? Valódi csibészek Ők is? Csak mi „nem ismerjük Őket meg”? Ez a „támogatás” olyan tisztességtelen, mintha a törött lábú embernek törött mankót adunk, amivel majd a másik lába is eltörik, a mankó végleges kimúlásakor! Magyarul: ami néked kell, azt majd mi megtermeljük, eladjuk néked kelet-európai kizsákmányolt, te már úgy is megszoktad, hogy olcsó kuli, melós legyél. Legfeljebb a helytartóid- kormányzóid gazdagodnak egy kicsit, az igazi haszon a Birodalomé! Közben megemlítik a versenyképesség kényszerét, mármint Japánnal, és Amerikával kell versenyezned. Igen a japán „csoda” a japán emberek önkéntes rabszolgaszintű munkarobotja híres a világban. Amerikának ott vannak a valódi rabszolgák leszármazottjai, meg a mexikói bevándorlók tízmilliós éhbéren foglalkoztatott munkaerő tömege. Európa honnan vegye hát az egyötödös (már a hazai bér egyötödéért) dolgozó embereket a versenyképességhez? Természetesen a határon túlról, (akkor is, ha a határon belül kerülés trükkjével csalogatják kizsákmányolás csapdájába) Mi kell ehhez? Kicsaljuk a pénzét, aztán olyan dolgokra költetjük vele, amivel nem jelenik meg a piacon konkurenciát teremtve a mi termékeinknek. Szakállas kapitalista fogás ez, akkor is, ha polgárira keresztelték. Elvenni a nyersanyagot aprópénzért, és megvetetni a készterméket harminc, ötvenszeres áron! Ennyiből áll a nyugat gazdasági csodája, aki meg ezt leleplezi, a szemétdombra való gazember, lásd Marx sorsát.
Csak az a csekély szépség hibája van, hogy ha a termék árában egy-három százalék a munkabér, miből lesz a kulinak, rabszolgának, pénze megvenni, a mérhetetlen tömegű így megtermelt árut? Nem ez az egyetlen önpusztító ostobasága az emberiségnek, de talán az új Spartacus lázadás harca lesz az a végsőharc, amely mindent elpusztít.
Néhai Gáspár Gyula bácsi (a Miskolci Egyetem matematika professzora) mesélte 1980-ban, hogy „felvesszük a nemzetközi kölcsönöket, aztán jönnek a vörös, vagy rózsaszín elvtársak, és kapnak ötven-százmilliós csekkeket, és hozzájuk mennek kiváltani! Jókat röhögnek rajtunk, mire költjük a pénzüket!) „Röhögni” ma még jobban „röhögnek” (gondolom) mert a saját pénzünket költetik velünk arra a kötélre, amely végképp megfolytja a magyar gazdaságot!
EZT ÁTLÁTNI KEVÉS, A POLITIKAI VEZETÉS ESZE? Megjelent Kapuban2006ban