Az ukrajnai holodomor 14,5 millió áldozatának emlékére, I. rész

1994. december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.

A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.

Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”.

Következik tehát az első rész.

---

Ez a könyv, teljes címén ,,A bánat termése – a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség” az emberiség ellen elkövetett talán legnagyobb bűntettet írja le. 14 és fél millió ember elpusztítását. A könyv a több mint fél évszázada eltelt események ellenére is égetően aktuális. Nem csak azért, mert magának a könyvnek az elhallgatása is köteteket mond a jelenlegi állapotokról Magyarországon, de a sztálini terror egyes fő indítékai megdöbbentő rokonságot teremtenek a jelenlegi magyarországi balliberális értelmiség egyik alapélményével: a nacionalizmus féktelen gyűlöletével. És azért is, mert Conquest könyvét olvasva jobban megértjük, hogy a kommunisták négy évtizedes munkájuk során milyen módszerekkel tették azzá Magyarországot is, ami jelenleg.

*     *    *

1929 és 1933 között a Szovjetunió Kommunista Pártja Sztálin vezetésével kataklizmikus méretű, mesterséges éhínséget hozott létre Ukrajnában. Ennek következményeként több ember halt meg, mint az I. világháborúban összesen és több mint kétszer annyian mint a holocaustban. De a szovjet kommunistákat senki sem vonta felelősségre.

A könyv szerzője a sztálini terrorkorszak világszerte a legkiválóbbnak elismert szakértője, Robert Conquest, a kaliforniai Hoover Intézet kutatója. Az Új Demokrata olvasói a folytatásokban közölt Szudoplatov könyvhöz írt bevezetőjébôl is megismerhették.

Mivel az ukrajnai gaztettekről és az áldozatokról még ma is alig esik szó, sorozatunkkal olvasóink tájékoztatása mellett emléket is szeretnénk állítani azoknak a gyermekeknek, nőknek és férfiaknak, akik egy iszonyatos eszme megvalósításának útjába álltak és ezért pusztulniuk kellett. Hogy ennek a könyvnek az ismertetése feltételezhetően nem vált majd ki osztatlan örömet a balliberális oldalon, az talán érthető. Hiszen lapjaikban naponta olvashatjuk, hogy emlékezni és emlékeztetni  kell, mert így kerülhető el a borzalmak  megismétlődése.  Szinte gondolni sem merünk arra, hogy itt arról van szó, hogy a ,,balliberális”  olyan emberek gyűjtőfogalma, akik számára a kommunizmus visszatérte nem jelent borzalmat.  Ami viszont magában véve is iszonyatot kelt. Főként akkor, ha ilyen emberek egy országot vezetnek, illetőleg annak vezetésében részt vesznek, akár mint vezető értelmiség is.

A könyvet 1986-ban az Oxford Egyetem kiadója jelentette meg. A fordításból a dokumentumokra utaló lábjegyzeteket elhagytuk.

———————-

BEVEZETÉS

Ötven évvel azelőtt, hogy ezeket a szavakat papírra vetem, Ukrajna és a tőle keletre fekvő ukrán, kozák és egyéb területek – mintegy negyvenmillió embernek otthont adó hatalmas kiterjedésű terület – egyfajta óriási Bergen Belsen képét nyújtotta. A vidéki lakosság – férfiak, nők és gyermekek – egynegyede halott volt vagy haldoklott. A többi az elgyengülés különböző fázisában szenvedett. Erejük sem volt ahhoz, hogy eltemessék családjukat és szomszédjukat. Ugyanakkor – mint Bergen Belsenben – jól táplált rendőrök vagy párthivatalnokok felügyeltek az áldozatokra.

Ez volt a Sztálin szavaival kifejezett ,,felülről indított forradalom”, amelynek során ő és munkatársai a rezsimmel szemben engesztelhetetlenül ellenségesnek tekintett két elemet tapostak szét: a Szovjetunió parasztságának egészét és az ukrán nemzetet.

A rezsimek és politikák életében ötven év hosszú idő. Az emberek életében már nem annyira. Találkoztam olyan férfiakkal és asszonyokkal, akik gyermekként, sőt fiatalként élték meg azokat, amelyekről olvasni fognak. Voltak közöttük olyanok, akik a ,,túlélők bűntudatával” éltek – ami azt az irracionális szégyent jelenti, hogy nekik élniük kell akkor, amikor barátaik, szüleik, testvéreik meghaltak. Ugyanez az érzés a náci táborok túlélőinél is megtalálható.

Egy másik szinten vizsgálva, mindaz ami történt a Kremlben ma uralkodó csoport vezető tagjainak mindennapos politikai tapasztalata. És az akkor a vidéken megteremtett rendszer a szovjet rend része, ahogyan ma is létezik. A létrehozására használt módszereket sem tagadták meg eddig, kivéve a lényegtelen részeit.

*   *   *

Az itt szereplő események a következőképpen foglalhatók össze: 1929 és 1932 között a Szovjet Kommunista Párt Sztálin vezetése alatt olyan okokból, amelyek majd elbeszélésünkkor előbukkannak, kettős csapást mért a Szovjetunió parasztságára: kuláktalanított és kollektivizált.  A kuláktalanítás azt jelentette, hogy parasztok millióit ölték meg vagy deportálták, családostul, a sarkkörre.  Elvileg a jobb anyagi helyzetben lévőket, gyakorlatilag pedig a legbefolyásosabb parasztokat, vagyis azokat, akik a leginkább ellenálltak a párt terveinek.  A kollektivizálás a föld magántulajdonának eltörlését és a fennmaradó parasztságnak a párt vezetése alatt álló kolhozokba tömörítését jelentette. E két intézkedés többmillió halottat eredményezett főként a deportáltak körében, de a nem deportáltak között is, mint például Kazahsztánban.

1932-ben és 1933-ban azután jött az, amit a terroréhínségként írhatunk le. Áldozatai az ukrajnai kolhozparasztok és a nagyrészt ukrajnai Kubán (a Don és a Volga területeivel együtt) lakosai voltak. A módszer abból állt, hogy a lehetségest messze meghaladó gabona beszolgáltatási kvótákat írtak elő számukra és minden csipetnyi élelmiszert elvittek és ugyanakkor megakadályozták, hogy a haldoklók külső segítséget – akár a Szovjetunió területéről is – kapjanak. Ezt az akciót, amely során többen pusztultak el, mint 1929 és 1932 között, az összes ukrán kulturális és szellemi központ és vezető, valamint az összes ukrán templom elleni támadás kísért. Az ukrán paraszt állítólagos nyakasságát abban, hogy nem adta át azt a búzát, ami nem is volt neki, kifejezetten nacionalizmusa számlájára írták. Ez pedig összecsengett Sztálin azon mondásával, hogy a nacionalizmus kérdése lényegében  parasztprobléma.  Az ukrán paraszt tehát kétszeresen is szenvedett: parasztként és ukránként.

Így tehát két egymástól elkülönített, vagy részben elkülönített elemet látunk: a párt harcát a parasztsággal és a párt harcát az ukrán nemzeti érzéssel.  És mielőtt ennek a történetnek a csúcspontjait elmondanánk, vizsgáljuk meg mindkettőnek a hátterét.  Ezt könyvünk első részében tesszük meg.

Elbeszélésünk középpontja mégis az 1929 és 1933 közötti események. Ebben az időszakban, amely nagyjából annyi ideig tartott, mint az I. világháború, hasonló méretű harc ment végbe a szovjet vidéken. Annak ellenére, hogy ez egyetlen országra korlátozódott, Sztálinnak a parasztok elleni harcában többen haltak meg, mint az I. világháborúban elesettek összesen. Különbség azonban volt: a szovjet esetben csak az egyik oldal volt felfegyverkezve és az áldozatok, mint ahogyan várható is, szinte csak a másik oldalon voltak, közöttük nők, gyerekek és öregek.

Többszáz történelmi és más munkát írtak az I. világháborúról. Nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy egyetlen könyv sem szól a kolhozosításról és a terroréhínségről. Sok publikáció jelent meg, de csaknem mindegyik dokumentum-jellegű vagy szakdolgozat (mindkettőből sok hasznom származott). De a mindennapos értelemben vett történelmi leírás nincs.

E könyv célja tehát fura. Mégpedig az, hogy a Nyugat köztudatába véssünk egy olyan fontos esemény ismeretét és érzését, mely több millió embert érintett és több millió ember halálát okozta.

De hogyan lehetséges, hogy ezek az események még nem íródtak a köztudatba?

Azt hiszem ennek három oka van.

Az egyik az, hogy a nyugati tapasztalattól távol esnek. Maga a ,,paraszt” szó idegenül hat amerikai vagy brit fülnek és távoli országokat, olykor a messze múltat idézi fel. És ez így is van: az orosz vagy az ukrán paraszt történelme igencsak eltér a brit vagy amerikai farmer történelmétől.

Ukrajna nem úgy van benn a nyugati tudatban, mint Lengyelország, Magyarország vagy akár Litvánia. A modern korban csupán néhány éven át maradt független. Két évszázadon át térképeinken az orosz birodalomnak, vagy a Szovjetuniónak a részeként szerepelt. Nyelve viszonylag közel áll az oroszhoz, mint a holland a némethez vagy a norvég a svédhez.

Végezetül a megértés egyik legfontosabb akadálya Sztálinnak és a szovjet hatóságoknak az a képessége volt, hogy elkendőzzék a tényeket. Sőt, ebben segítőpartnerre találtak sok nyugatiban, akik ilyen vagy olyan okokból félre akartak vezetni másokat vagy saját magukat. És akkor is, amikor a tények – vagy egyes tények – utat találtak a nyugati köztudatba, ott voltak már a szovjet képletek, amelyek a tényeket igazolni látszottak, vagy legalábbis bocsánatosnak tekintették őket. Mindenekelőtt ott volt a kizsákmányoló ,,kulák” képe – a gazdag, hatalmas, népszerűtlen, kitisztogatott (még akkor is, ha egy picit embertelenül) zsíros paraszt, mint a párt, a haladás és a paraszti tömegek ellensége.  Valóságban azonban az ilyen ember – amennyiben egyáltalában létezett – 1918-ra már eltűnt és a fogalmat a két vagy három tehenet tartó parasztra alkalmazták, vagy egy még a nála is szegényebb, de az előbbi iránt barátsággal viseltető gazdálkodóra. A terroréhínség idejére még ezeknek sem maradt nyoma a falvakban.

*    *    *

A szovjet kormány e téren foganatosított lépesei összekapcsolódtak. A felszínen azonban ez nem így nézett ki.  Ha a dolgokat logikai oldalukról nézzük, akkor a kuláktalanítás végrehajtható lett volna kolhozosítás nélkül is (mint ahogyan valami ilyesmi is történt 1918-ban). A  kolhozosítás pedig végrehajtható lett volna kuláktalanítás nélkül is – és voltak olyan kommunisták, akik ezt sürgették. Ezesetben az éhínségre nem lett volna szükség.

Szövegünkben majd kidomborodik, hogy a rezsim miért folyamodott mégis e három csapás mindegyik és összes eleméhez.

*    *   *

A szerző bevezetőjében ezt követően a mesterségesen keltett éhínség gazdasági hátterérôl beszél, majd arról, hogy milyen dokumentumok alapján írta meg munkáját
11. FEJEZET

TÁMADÁS UKRAJNA ELLEN – 1930-32

,,A mi földünk, amely nem a mi földünk.”

Sevcsenkó

Akkor, amikor Sztálin 1929-30-ban nekiveselkedett, hogy eltapossa a parasztságot, ismét támadást indított Ukrajna és nemzeti kultúrája ellen, amelyet a húszas évek elején függesztett fel.

Szaharov akadémikus a ,,Sztálinra jellemző ukrajnofóbiáról” (mindannak utálata, ami ukrán – a szerk.) ír, de kommunista szempontból nézve ez nem jelentett irracionális ukrajnofóbiát. Egy nagy nemzet került kommunista irányítás alá. De nem csak népessége nem akart megbarátkozni a rendszerrel: az is igaz volt, hogy a nemzeti kultúra képviselői és még sok kommunista is csak feltételesen fogadta el Moszkva hatalmát.  A párt szempontjából ez magában véve is sajnálatos volt és a jövőre nézve veszéllyel terhes.

1929-30-ban, miután elpusztította a jobboldalt és megkezdte kolhozosítási és kuláktalanítási politikáját, amely Ukrajnát különösen súlyosan érintette és ott találkozott a legerősebb ellenállással, Sztálin végre csaknem teljesen készen állt arra, hogy minden ilyen centrifugális irányzatokkal szembeni ellenségességnek teret adjon.

Már 1929 áprilisában az OGPU (a Csekaként indult KGB, a szovjet titkosrendőrség korabeli neve – a szerk.) már nacionalista összeesküvéssel vádolt ukránokat. Még ugyanabban az évben nyílt támadás indult meg a legtiszteletreméltóbb ukrán tudósok ellen. Júliusban egy állítólagos földalatti mozgalom, az Ukrajna Felszabadításáért Küzdő Unió 5000 tagját letartóztatták.

1930. március 9-e és április 20-a között ismert ukrán személyiségek kirakatperére került sor a harkovi operaházban. Negyvenöt személyt azzal vádoltak, hogy a fenti szervezet tagjai…

Conquest ezután részletesen beszámol számos, hasonló esetről, majd így folytatja:

Az ukrán értelmiség elleni első támadás a parasztságot ért frontális csapás nyitánya volt. Sztálin nagyon jól megértette, hogy az ukrán nemzeti érzés lényege az azt kifejező értelmiségben volt, de a paraszti tömegekben is, akik századokon keresztül ápolták azt. A nemzet ,,lefejezése” azáltal, hogy szószólóit eltávolították valóban lényeges volt – és ez később evidensé vált a katyni mészárlás indítékában és az 1940-ben elvégzett baltikumi deportálásokban. A jelek szerint Sztálin megértette, hogy csupán az egész nemzet testén – vagyis a parasztságén – végigvezetett tömeges terror tudja az országot engedelmességre kényszeríteni. A nemzetiség és a parasztság közötti kapcsolatáról kialakult gondolatát világosan fejezte ki, amikor azt mondta: ,,A nemzetiségi probléma lényegét tekintve a parasztság problémája”.

És valójában: az ukrajnai kollektivizálás egyik célját hivatalosan így fogalmazták meg: ,,az ukrán nacionalizmus társadalmi alapjának, az egyéni magántulajdonnak a szétverése”.

Az Ukrajna Felszabadításért Küzdő Unió ,,összeesküvése”, mint láttuk, a falvakra is kiterjedt. Sok falusi tanítót emiatt lőttek le.  Az egyik körzetben a Végrehajtó Bizottság vezetőjét, a körzeti főorvost és másokat is összeesküvőkként végeztek ki.

Kosszior, Ukrajna első titkára így foglalta össze a harc lényegét: ,,az Ukrán Kommunista Pártban a nacionalista elhajlás…rendkívüli szerepet játszott a mezőgazdaság válságának megindításában és elmélyítésében”. Balickíj, Ukrajna rendőrfőnöke pedig azt mondta: ,,1933-ban az OGPU ökle két irányba csapott le. Először a falvakban a kulákokra és a petljurista (Petljurát, a szocdem politikust 1926-ban Párizsban meggyilkolták – a szerk.) elemekre, másodszor pedig a nacionalizmus vezető központjaira”.

Így tehát a kulákokat okolták, mint a nemzeti gondolat hordozóit és a nacionalistát, mint a kulák magatartás fenntartóját és segítőjét. De függetlenül attól, hogy az ukrán parasztot mely minőségében vizsgálták, igencsak zavaróan hatott a rezsim tervei szempontjából.  A kolhozosítással szembeni ellenállás Ukrajnában mindig is erősebb volt és némileg erőszakosabb mint magában Oroszországban. Grigorenkó tábornok véleménye szerint mivel az első kollektivizálási hullám veresége nagyrészt az Ukrajnában és a Kaukázus északi részén végbemenő tömegméretű akció volt, Sztálin arra a következtetésre jutott, hogy ezek különösen csökönyös területek, amelyeket szét kell taposni. Egy megfigyelő szerint az ukránok kolhozosítással szemben mutatott rendkívüli ellenszenvének egyik fő oka az volt, hogy az ukrán kolhozok általában sokkal nagyobbak és így személytelenebbek és bürokratikusabbak voltak, mint Oroszországban. És a szövetkezesítés gyorsabban is haladt előre. 1932 derekán az ukrán parasztoknak 70 százaléka már kolhozban dolgozott, míg Oroszországban ez az arány nem érte el a 60 százalékot sem.

Sztálin sokszor óvott ,,a kolhozok idealizálásától”. Puszta létük, érvelt, nem jelenti azt, hogy az osztályellenség eltűnt. Ellenkezőleg: az osztályharcot most már a kolhozokon belül kell megvívni.

Vége az első résznek

Szerző: Lovas István

 Nemzeti InternetFigyelő (NIF)