Ami hiányzott (nekem) október 23-án…
Október 23-a egybeesik Kapisztrán Szent János ünnepével. Azaz, a nándorfehérvári győzelem egyik főhősére emlékezik a magyar kereszténység. És ez az egybeesés további gondolatokat szül. Hiszen a magyarság drámai korszakaiban nem csak az állam, az uralkodó, a hősök szerepe lényeges, de minden esetben ott volt az egyház is a magyar nép mellett, bizonyítva az egyház nemzet melletti elkötelezettségét.
Nagy nevek köthetők ezekhez a nehéz időkhöz:
- 1456-ban Kapisztrán Szent János,
- 1514-ben Bakócz Tamás és a ferences szerzetesek
- 1526-ban Tomori Pál ofm,
- a török időkben 1551 decemberéig Martinuzzi fr.György OSPPE,
- 1919-ben és 1920-ban Zadravecz István ofm és Csernoch János,
- 1938 és 2007 között, Erdélyben Márton Áron, Jakab Antal, Bálint Lajos és Csiha Kálmán
- 1945-ben és 1956-ban Mindszenty József, Ravasz László, Ordass Lajos
Ma, ezek a nevek hiányoznak ebben a történelmi sorsfordulót előre vetítő időkben. Emlegetjük a keresztény magyarságot, emlegetjük Istent, a Teremtést, de csak politikai felhangokkal, miközben olyan zsigeri gyűlölet van a társadalomban, amely történelmünk során talán még nem is fordult elő.
A Sátán őrjöngése tölti be a szíveket, és nincs egyetlen főpap, lelkész, aki kiállna a nemzet értékei, a magyar kereszténység és az erkölcs védelmében. Aki elmondaná azokat a hátrányokat, amelyek a hitetlenség által, a politikai kereszténység és a kereszténységet gyalázók magatartása miatt érhetik a magyar nemzetet.
Az állami megemlékezéseken egy keresztény országban – politikai hovatartozástól függetlenül – egyetlen egyházi személyt sem hívtak meg, s az állami ünnepi beszédben is csak „szőr mentén” említtetett meg a kereszténység. Valami tehát hibádzik a szellemiségből, a látható elkötelezettségből, noha Magyarországnak van Prímása, van református püspöke, és vannak elkötelezett papok, akik a hithirdetésben őrzik a magyar kereszténység, a Szent László-i elkötelezettség szigorú, de érthető törvényeit.
Fájó, hogy egy valóban zseniális miniszterelnöki politikai beszéd előtt vagy után nem szólalhatnak meg egy állami ünnepen a magyar kereszténység képviselői, hogy nem emlékezett meg senki azokról a papokról és lelkészekről, akik szörnyű árat fizettek a forradalom támogatásáért, mert életüket, szabadságukat vették el az áruló kommunista pribékek.
Nem esett szó az utolsó kenetet feladó, utcán tevékenykedő papokról, a betegellátásban segédkező egyházi személyekről… de senkiről, aki a keresztény mivoltunkat, és a forradalom keresztény jellegét igazolta volna. Pedig ez a forradalom, amelyre október 23-án emlékeztünk, nem politikai megmozdulás volt. Ez ama 11 esztendő elkeseredettségének a megszüntetése volt – lett volna –, amely 11 év 1945-től, a szovjet megszállástól, 1956 októberéig kínozta a nemzetet. Amely 11 évben bezárták az egyházi iskolákat, erkölcstelenségre nevelték a fiatalságot, szétzavarták a szerzetesrendeket, papokat és lelkészeket tettek tönkre, öltek meg és börtönöztek be ártatlanul, koncepciós perekben. Ez a 11 év a lelkeket akarta megsemmisíteni, de az az október lefékezte a folyamatot, amely máig kihat és érezteti súlyos és visszafordíthatatlan hatását. Akkor, októberben, a magyar nemzet azért harcolt, hogy a saját lelkét megmentse, a saját hitében élhessen és visszaszerezze azt a szabadságot, amely testet és lelket nemesít.
A nemzet emlékezetét október 23-án felébresztette ugyan a politikai ünneplés, de hiányoztak és százszor is harsogom: hiányoznak azok a keresztény elöljárók, akik a nemzet lelkéért felelősek, akiket egy erkölcsileg romlott társadalom szid és ócsárol épp úgy, mint azok, akik Barabást kiáltottak Jézus neve helyett, de akiknek ma is az a feladatuk, hogy feltámasszák a népet, hogy a néplélek egyensúlyba kerüljön ismét az erkölcsi tanításokkal, hogy magyar a magyar ellen ne támadjon, mert Krisztus összeköt a magyar kereszténységben.
Mitől és milyen jogon akarunk mi, a hétmillió magzatot meggyilkolók, keresztény hitünket elhagyók, a magyarságunkat pénzre váltók bármilyen irgalmat, ha arra sem vagyunk képesek, hogy bűnbánatot tartsunk, hogy a kereszténység emlegetése mellett a nemzet ünnepén ott álljanak a dobogón a keresztény főpapjaink, s ne adj’ Isten még szólhassanak is a félmilliós tömeghez?
Igen! Csoda volt maga a tömeg, kiváló volt a miniszterelnöki beszéd, de még egyetlen rendezvényen sem hallottam a felszólítást: Mondjuk el hazánkért azt az imát, amelyet Krisztus tanított nekünk… a Miatyánkot! Miért félünk ettől egy keresztény országban, miért szégyelljük Krisztust segítségül hívni ezekben a végzetes és vészterhes időkben? S ha erre nem vagyunk képesek, miért nevezzük magunkat keresztényeknek?
A nemzet ünnepe felül áll a politikán, és nem volna szégyen, ha egyszer úgy tennénk hitet egymás, és nemzetünk mellett, valamint az Isten iránti hűségünkről – mint keresztény nemzet –, hogy a nemzet ünnepén, a Kossuth téren együtt imádkoznánk a Miatyánkot.
És akkor büszkén és hitelesen mondhatnánk: Mi keresztény nemzet vagyunk! Ám, Isten nélkül, keresztény hitünk nélkül végleg elveszünk! Mert nem elég hirdetni magunkról, hogy mi keresztények vagyunk! Erről tanúságot, hitet is kell tenni… együtt, egymásért, a magyar hazáért, a Kárpát-medence magyarságáért! Csak politikai mondanivalójú nemzeti ünnepre nincs szükség, mert amit ünnepeltünk, amire emlékeztünk, az sem politikai esemény volt.
Mert a politika, a szabadság legsúlyosabb bilincse, a legnagyobb gyilkos, ha nem a krisztusi törvények határozzák meg a tennivalókat.
Summa summarum: azt hiszem, szenvednie kell még csonka hazánk hűtlen magyarságának ahhoz, hogy mindez, az egész társadalom számára világossá váljék. A szenvedés által pedig eljön majd az az idő, amikor felszólítás sem kell a közös könyörgésre… a Miatyánk közös, hittel való elmondására.
Mert mint Jakab Antal erdélyi püspök mondta:
„A kereszténység és a magyarság egy és elválaszthatatlan. Ha elválasztjuk, az olyan, mint amikor a testet elhagyja a lélek: az a halál…”
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kiemelt kép forrása: Pénzcentrum
Mementó 2006 emlékmű
