Alekszandr Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot?

KÖZELJÖVŐ

Ütött a kommunizmus utolsó órája.

De betonépítménye még nem roskadt össze.

Nehogy szétlapítsanak bennünket a romjai ahelyett, hogy szabadon kerülnénk ki belőle.

Végveszélyben

Van-e ember, aki nincs tisztában bajainkkal, bárhogy kendőzzék is őket a hazug statisztikák? Hetven esztendőn keresztül vánszorogtunk a torzszülött, hamis marxi-lenini utópia után, s ezalatt vérpadra juttattuk vagy a tehetségtelenül megvívott, sőt önpusztító „honvédő” háború szakadékába taszítottuk országunk lakosságának egyharmadát. Eltékozoltuk egykori gazdagságunkat, elpusztítottuk a paraszti osztályt, településeivel együtt, elvettük a kedvét még attól is, hogy kenyérnekvalót termesszen, a földet leszoktattuk arról, hogy termést hozzon, ráadásul elárasztottuk tengerekkel-mocsarakkal. Kőkori iparunk hulladékaival bemocskoltuk a városok környékét, megmérgeztük folyóinkat, tavainkat, halainkat, ma már az utolsó csepp vizet, levegőt és földet is tönkretettük, ráhozva még az atomhalált is, és a tetejébe még összevásároljuk megőrzésre a Nyugat radioaktív hulladékát. Esztelen vezetőink keze alatt a majdani nagy diadalok felé sietve kiirtottuk dús erdőségeinket, kifosztottuk földünk mérhetetlenül gazdag mélyeit, dédunokáink pótolhatatlan örökét, és kíméletlenül elkótyavetyéltük külföldön. Megrokkantottuk asszonyainkat az igavonó baromnak való munkában, elszakítottuk őket a gyermekeiktől, a gyerekekre rászabadítottuk a betegségeket, a barbárságot és az úgynevezett oktatást. Egészségünk a végsőkig el van hanyagolva, gyógyszer nincs, és már az egészséges ennivalót is elfelejtettük, milliók tengődnek hajléktalanul, a védtelen jogfosztottság elárasztotta az ország minden zegét-zugát – mi meg csak egyvalamiért hadakozunk: hagyja meg nekünk az örökös részegséget.

De úgy vagyunk teremtve, hogy ezt a temérdek ostobaságot és pusztítást mind elviselnénk, még ha az egész életünket áthatja is – csak egyvalamit ne merészeljen senki megsérteni, egy ujjal illetni: anemzetet! Ha mégis – az aztán kihoz bennünket örökös béketűrésünkből, akkor dühödt bátorsággal követ, botot, dárdát, puskát ragadunk, rárontunk szomszédainkra, hogy lemészároljuk őket, és felégessük házaikat. Ilyenek vagyunk: semmi sem képes meggyőzni bennünket, hogy e tengernyi baj – az éhezés, a szegénység, a korai halál, a gyermekek elkorcsosulása – közül akármelyik előbbre való nemzeti büszkeségünknél !

Így aztán amikor nekifogunk, hogy fontolóra vegyük, milyen lépésekre van szükség ahhoz, hogy meggyógyuljunk és rendbe hozzuk a szénánkat, kénytelenek vagyunk nem a sajgó sebekkel, a gyötrelmes szenvedésekkel kezdeni, hanem annak megválaszolásával : mi lesz a nemzetekkel? Milyen földrajzi határok között megyünk tovább a gyógyulás vagy a pusztulás felé? A gyógykezelésről csak majd azután.

Mi valójában Oroszország?

Nagyon lejáratták ezt az Oroszország nevet, szájára vette boldog-boldogtalan. Amikor a szörnyeteg Szovjetunió kinyújtotta a mancsát, hogy koncot hasítson Ázsiából vagy Afrikából, az egész világon azt fújták:

„Oroszország, az oroszok” …

De hát mi voltaképpen Oroszország? Ma. És holnap (ez még fontosabb). Ki tekinti magát ma a holnapi Oroszországhoz tartozónak? És hol látják ennek az Oroszországnak a határait maguk az oroszok?

A kommunista hatalom ez alatt a háromnegyed évszázad alatt – a „népek szocialista barátságának” belénk sulykolt és agyonharsogott jelszava mellett – annyira elhanyagolta, összezavarta és elmérgesítette a népek kapcsolatát, hogy ma már nem látjuk az utat, amelyen visszatérhetnénk a népek ama nyugodt együttéléséhez, sőt egymás iránti álmos közönyéhez, amit – néhány sajnálatos kivételtől eltekintve – majdnem sikerült elérni a forradalom előtti Oroszország utolsó évtizedeiben. Ha még nem szalasztottuk el végképp a tisztázás és megbékélés lehetőségét, most, ebben a szörnyű bajban, mely viharként zúdult a nyakunkba, semmi esély rá. Ma úgy látszik, békésebb és távlatosabb út, ha azt mondjuk: aki válni akar, hogy külön életet kezdjen, az váljon. Mégpedig éppen ebben az általános nemzetiségi viszálykodásban, mely eltakarja szemünk elől az élet többi oldalát, éppen most, a háborgó szenvedélyek óráján, melyektől aligha mentes ma bárki országunkban.

Sajnos, sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy a többszörös társbérletben olykor az élettől is elmegy a kedve az embernek. Nos, ma ilyen izzó a légkör a nemzetek között.

Sok peremvidéki köztársaságban már akkorára nőtt a centripetális erő, hogy erőszak és vér nélkül nem lehet – de ilyen áron nem is szabad – visszatartani őket! Annyira meglódult nálunk minden, hogy aSzovjet Szocialista Szövetség így is, úgy is széthullik, mindenképpen! Nincs igazából választásunk, és nincs min töprengenünk, csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk minél ügyesebben forgolódni, hogy elébe vágjunk a bajoknak, s hogy az elszakadás fölösleges emberi szenvedések nélkül menjen végbe, és csak ott, ahol tényleg elkerülhetetlen. Úgy látom, haladéktalanul, fennhangon és világosan ki kell mondanunk, hogy tizenegy köztársaság – igen, tizenegy! -, a három balti, a három Kaukázuson túli, a négy közép-ázsiai, de még Moldávia is, ha jobban húz Romániához, okvetlenül és visszavonhatatlanul el fog szakadni. (Az elválás folyamatáról néhány oldallal később.)

Néhány szót Kazahsztánról. Kazahsztán mai hatalmas területét a kommunisták a józan észnek fittyet hányva, vaktában szabták ki: ha valahol egy évben egyszer végigvándorolt egy nomád nyáj – az mind Kazahsztán lett. De hát azokban az esztendőkben azt tartották: az aztán igazán nem fontos, hol húzzák meg a határokat, hiszen még egy kis idő, s ripsz-ropsz, minden nemzet egyesülni fog. A Bölcs I. Iljics „tizedrangúnak” nevezte a határok kérdését. (Így történt, hogy Karabahot is odacsapták Azerbajdzsánhoz – hisz mit számít, hová tartozik, akkor éppen kedvében kellett járni a Szovjet kebelbarátjának, Törökországnak.) Egyébként 1936-ig Kazahsztán az Orosz Szovjet Szocialista Szövetséges Köztársaság autonóm köztársasága volt, és csak utóbb emelték szövetséges köztársaság rangjára. Hogy miből fércelték össze? Dél-Szibériából, a déli Urál-vidékből . meg a középső pusztaságokból, melyek azóta átalakultak és beépültek – az oroszok, a fegyencek meg a száműzött népek keze munkája nyomán. Ebben a felduzzasztott Kazahsztánban a lakosságnak még ma is több mint a fele nem kazah. Az ő tősgyökeres honi területük az a jókora déli ív, mely a Távol Kelettől nyugatra, csaknem a Kaszpi-tengerig húzódik, s amelyet túlnyomó többségben csakugyan ők laknak. Nos, ha ilyen határok közt el akarnak szakadni – ám tegyék, Isten segedelmével. Ha leszámítjuk ezt a tizenkét köztársaságot – az marad, amit igazán Rusznak, Oroszföldnek lehet nevezni, ahogy ősidők óta nevezték (az „orosz” szó századokon át egyaránt jelentette a kisoroszokat, a nagyoroszokat és a fehéroroszokat), vagy nevezhetjük Rosszijának, Oroszországnak (ez az elnevezés a XVIII. század óta használatos), vagy pedig, most már a szó igazi jelentésének megfelelően: Orosz Szövetségnek.

Marad benne így is száz nép és nemzetiség, az egészen nagyoktól az egészen kicsikig. S majd ha ezt a küszöböt átléptük, akkor tanúsíthatunk, és kell is tanúsítanunk nagy bölcsességet és jóságot, attól a pillanattól fogva szívvel-lélekkel latba kell vetnünk minden erőnket, hogy létrehozzuk a nemzetek virágzó közösségét, és biztosítsuk minden egyes kultúra kikezdhetetlenségét és minden egyes nyelv fennmaradását.

A nagyoroszokhoz

Sz. J. Krizsanovszkij, a jeles orosz állambölcselő már a század elején megjósolta: „A tősgyökeres Oroszországnak nincs elegendő kulturális és erkölcsi erőtartaléka valamennyi peremvidék asszimilálásához. Ez elsorvasztja az orosz nemzeti magot.”

Mondta mindezt egy gazdag, virágzó országban, a milliós népirtások előtt, melyek ráadásul nem is vaktában, hanem nagyon is célratörően pusztították népünk színét-virágát.

Ma aztán ezerszeresen igaz: nincs erőnk se gazdasági, se lelkierőnk – a peremvidékekhez. Nincs elegendő erőnk a Birodalomhoz! – és nem is kell, gördüljön le vállunkról, különben szétlapít, kiszipolyoz minket, sietteti pusztulásunkat.

Aggódva tapasztalom, hogy az ébredő orosz nemzeti öntudat képtelen megszabadulni a nagyhatalmi gondolkodástól, a birodalmi mákonytól, átvette a kommunistáktól a soha nem létezett, hazug „szovjet patriotizmust” , és büszke arra a „szovjet nagyhatalomra”, mely a disznó II. Iljics idején felfalta évtizedeink maradék hozadékát, rápazarolta a töméntelen fölösleges (s ma már potyán megsemmisítendő) fegyverre, szégyent hozott ránk, és úgy állított be minket az egész világ előtt, mint vérszomjas, mohó, telhetetlen hódítót – miközben térdünk reszket, és már-már összeroskadunk. Tudatunknak ez a végtelenül káros eltorzulása: „viszont nagy ország vagyunk, és mindenütt számolnak velünk” – nem más, mint a sír szélén álló kommunizmus önfeledt támogatása. Japán képes volt megbékélni, lemondani mindenfajta nemzetközi küldetésről, a csábító politikai kalandokról – és egyszeriben felvirágzott.

Kemény választás előtt állunk: vagy a Birodalom, mely mindenekelőtt minket pusztít el – vagy népünk lelki és testi megmentése. Mindenki tudja: növekszik a halálozási rátánk, felülmúlja a születésekét, ha ez így megy tovább, egyszerűen eltűnünk a Föld színéről! Ha fenntartjuk a nagy Birodalmat, pusztulásra kárhoztatjuk tulajdon népünket.

Minek ez a tiri-tarka keverék? – hogy az oroszok elveszítsék sajátos arculatukat? Nem a Birodalom tág határaihoz kell ragaszkodnunk, hanem szellemünk tisztaságához a megmaradt területeken. Ha leválik a tizenkét köztársaság, e látszólagos áldozat révén Oroszország felszabadítja magát a kincset érő belső fejlődés számára, figyelmét és buzgalmát végre önmagára fordíthatja. Ugyan miféle remény van a mai kavarodásban az orosz kultúra fennmaradására, fejlődésére? – egyre kevesebb. Zúzalék és habarék lesz belőle.

Sajnos az „egy és oszthatatlan” birodalom káprázatát hetven esztendőn keresztül dédelgette szívében a nélkülözések és megpróbáltatások közepette a mi kitartó és tiszteletre méltó orosz emigrációnk is. Mert hát tizennégyben is mi volt? – az „egy és oszthatatlan” jegyében Lengyelország is a „mienk” lett (I. Sándor hagymázas fantazmagóriája, hogy gyámolításával boldoggá teszi ezt az országot), és semmi szín alatt sem szabad „odaadni”. De ki hozakodna elő ma ezzel? Ki állítja, hogy Oroszország szegényebb lett Lengyelország és Finnország leválásával? Inkább fölegyenesedett tőle. Még inkább fölegyenesedünk, ha megszabadulunk a „közép-ázsiai hasaszalonnától”, II. Sándor meggondolatlan hódításától. Mennyivel jobban tette volna, ha az elfecsérelt erőket reformjainak félbehagyott épületére, az igazi népi zemsztvo megteremtésére fordítja.

Huszadik századi filozófusunk, I. A. Iljin szerint a nép lelki élete fontosabb az általa elfoglalt terület nagyságánál, de még gazdagságánál is; a nép felgyógyulása és boldogulása mérhetetlenül fontosabb a külsődleges presztízscéloknál.

Különben is, a peremvidékek már most leválóban vannak. Csak nem fogjuk bevárni, amíg a menekülők milliószám csődülnek onnét mihozzánk?

Elég volt papagáj módra hajtogatni: „büszkék vagyunk rá, hogy oroszok vagyunk”, „büszkék vagyunk tágas hazánkra”, „büszkék vagyunk erre … meg arra … ” Valamikor csakugyan volt mivel büszkélkednünk, de népünkre rázúdult a Tizenhetes esztendő (tágabban: 1915-1936) lelki katasztrófája, és utána szánalmasan megváltoztunk, és már nem is ábrándozhatunk róla, hogy helyreállítjuk a hajdani Oroszország államhatalmát és nagyságát. Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején „földbe döfték szuronyukat”, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, márválasztottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre. Nincs mit büszkélkednünk a szovjet-német háborúval sem, amelyben harmincmillió emberünk került föld alá, tízszer több, mint az ellenségé, és csak megerősítettük a zsarnok hatalmát magunk fölött. Nem „büszkélkednünk” kell, nem idegen életek után kellene nyújtogatni a kezünket – hanem rá kellene döbbennünk, milyen gyötrő betegségben sínylődik a népünk, és imádkoznunk kell, hogy Isten küldjön rá gyógyulást, és adjon józan észt, hogy mi is segíthessük.

Ha pedig igaz az, hogy Oroszország évtizedeken keresztül saját nedveivel táplálta a többi köztársaságot, akkor még csak gazdasági veszteségeink sem lesznek, ellenkezőleg, fizikai erőt takarítunk meg.

Az ukránokhoz és a beloruszokhoz

Én majdnem felerészben ukrán vagyok, és gyermekéveimben ukrán beszéd vett körül. A bús Belorussziában töltöttem frontharcos éveim nagyobb részét, és fájdalmasan megszerettem szomorú szegénységét és szelíd népét.

Nem kívülállóként szólok hát sem az ukránokhoz, sem a beloruszokhoz, hanem mint egy közülük.

Hiszen népünk csak a mongol vész s a lengyel gyarmatosítás idején szakadt három ágra. Az csak nemrég kiagyalt hamisítás, hogy szinte a IX. századtól kezdve létezett önálló ukrán nép a maga sajátos, nem orosz nyelvével. Mi valamennyien a kincses Kijevből származunk, ahonnan Nesztor krónikája szerint „az orosz föld támada”, s ahol a kereszténység fénye felragyogott ránk. Ugyanazok a fejedelmek kormányoztak bennünket: Bölcs Jaroszlav felosztotta fiai között Kijevet, Novgorodot és mind a földeket Csernyigovtól Rjazanyig, Muromig és Belozeróig; Vlagyimir Monomah egy személyben volt kijevi és rosztov-szuzdali fejedelem; közös szolgálatot láttak el a metropoliták is. A Kijevi Rusz népe hozta létre a moszkvai államot is. Litvániában és Lengyelországban a beloruszok és a kisoroszok orosznak vallották magukat, és így harcoltak az ellengyelesítés és katolizálás ellen. E földek visszatérését Oroszországhoz annak idején mindenki újraegyesítésként fogta fel.

Igen, fájdalmas és szégyenletes felidézni II. Sándor korának rendeleteit (1863, 1867), melyek betiltották az ukrán nyelv használatát a publicisztikában, majd az irodalomban is – de ez nem tartott sokáig, ezek a rendeletek azok közé az őrült merevségek közé tartoztak mind a közigazgatási, mind az egyházi politikában, amelyek előkészítették az orosz államrend bukását.

Ám az 1917-es, kapkodva összerántott szocialista Rada is a politikusok megállapodása alapján született, és nem a nép választotta meg. És amikor a föderációtól visszalépve, kinyilvánította Ukrajna kiválását Oroszországból – nem kérte ki az egész nép véleményét.

Volt már alkalmam rá, hogy válaszoljak azoknak az ukrán nacionalistáknak, akik Amerikában azt hangoztatják, hogy „a kommunizmus csak mítosz, nem a kommunisták akarják meghódítani a világot, hanem az oroszok” (és lám, az „oroszok” már meghódították Kínát és Tibetet, legalábbis így áll, immár harminc esztendeje, az amerikai Szenátus által hozott törvényben). A kommunizmus olyan mítosz,melyet 1918 óta az oroszok is, az ukránok is saját bőrükön tapasztalhattak meg a Cseka tömlöceiben. Olyan mítosz, amely 1921-1922-ben kisöpörte a Volga-vidéken még a vetőmagot is, és huszonkilenc orosz kormányzóságot odavetett az aszály és az éhhalál martalékául. Ugyanez a mítosz áruló módon ugyanilyen kegyetlen éhínségbe taszította 1932-33-ban Ukrajnát. Együtt vészeltük át a kommunisták korbácsos-agyonlövéses kollektivizálását – nem fűznek-e össze bennünket ezek a véres szenvedések?

Ausztriában a galíciaiak még 1848-ban is „Golovna Ruszka Radának”, Orosz Főtanácsnak nevezték nemzeti tanácsukat. De aztán az elszakított Galíciában, az osztrák uszítás közepette, kialakult egy eltorzított, nem népi ukrán nyelv, mely tele volt tűzdelve német és lengyel szavakkal, és hatott a csábítás, hogy leszoktassák a kárpátoroszokat az orosz beszédről, és hatott a teljes összukrán szeparatizmus csábítása, mely a mai emigráció vezéreinél hol karikatúrába illő ostobaságban nyilvánul meg, mely szerint Szent Vlagyimir „ukrán volt”, hol pedig elvakult ágálásban, hogy „éljen a kommunizmus, csak a muszkák dögöljenek meg”!

Mert hogyne osztoznánk abban a fájdalomban, melyet Ukrajna a szovjethatalom halálos gyötrelmeitől elszenvedett? De honnét az az elvakult hév, mely az elevenbe vágva hasítaná le Ukrajnát (azt a részt is, ahol soha híre sem volt a régi Ukrajnának, mint amilyen például a nomád pásztorok „Vad Mezője”, Novorosszija vagy a Krím vagy a Donyec-medence, csaknem egészen a Kaszpi-tengerig)? Egyébként ha a „nemzet önrendelkezéséről” van szó, akkor a nemzetnek csakugyan magának kell megszabnia a sorsát. Ilyen kérdésekben nem lehet népszavazás nélkül dönteni.

Ha ma választják le Ukrajnát, az azt jelenti, hogy milliónyi család és ember életét háborgatják: gondoljuk meg, mennyire összekeveredett a lakosság: egész területek vannak, ahol az oroszok élnek túlsúlyban; hányan vannak, akik nehezen tudnának választani a két nemzetiség közül; hányan vannak a vegyes származásúak; mennyi a vegyes házasság – ezeket mostanáig senki nem tartotta „vegyesnek”. A lakosság közt még csak nyoma sincs az ukránok és oroszok közötti viszálykodásnak.

Testvérek! Nem kell ez a kegyetlen osztozás! Ez a kommunista évek esztelensége. Együtt szenvedtük végig a szovjet érát, együtt kerültünk ebbe a katlanba, együtt is fogunk kikapaszkodni belőle.

Két évszázad alatt micsoda temérdek ragyogó név támadt e két kultúra találkozásából! M. P. Oragomanov megfogalmazása szerint: „E két nép elválaszthatatlan, de összekeverhetetlen. ” Baráti szeretettel és örömmel kell utat nyitni az ukrán és a belorusz kultúra előtt nemcsak Ukrajna és Belorusszia területén, hanem Nagy-Oroszországban is. Ne legyen semmiféle erőszakos oroszosítás (de semmiféle ukránosítás sem, amilyen a húszas évek végétől kezdve volt), fejlődjenek a párhuzamos kultúrák mindenféle megszorítások nélkül, és legyenek iskolai osztályok mindkét nyelven, a szülők akarata szerint.

• Persze ha az ukrán nép csakugyan külön akar válni, akkor senki ne merészelje erővel visszatartani.×De nagyon sokszínű ez a hatalmas terület, és csak a helyi lakosság döntheti el saját szűkebb hazája, saját területe sorsát – és az adott területén így kialakuló összes nemzeti kisebbségnek ugyanilyen erőszakmentes bánásmódban kell részesülnie.

A fent elmondottak Belorussziára is vonatkoznak, noha ott nem izzik a szeparatizmus.

És még valami: bocsánatot kell kérnünk Belorussziától és Ukrajnától a csernobiIi szerencsétlenségért, melyet a szovjet rendszer karrieristái és idiótái idéztek elő, s jóvá kell tennünk, ahogy csak tudjuk.

A kis népekhez és nemzetiségekhez

Országunk a kiválások után is óhatatlanul soknemzetiségű ország marad, bár mi nem törekedtünk rá.

Vannak egyes nemzetiségek, köztük nagyok is, mint a tatárok, baskírok, udmurtok, komik, Csuvasok, mordvinok, marik, jakutok, akiknek jóformán nincs választásuk: egyszerűen nem praktikus egy olyan állam fennállása, melyet minden oldalról idegenek vesznek körül. Más nemzetiségi körzeteknek lesz külső határa, s ha el akarnak szakadni OroszországtóI, nekik sem lehet megtiltani. (Az őslakosság nem is minden autonóm köztársaságban teszi ki a többséget.) ØDe ha a kultúra, a vallás, a gazdaság terén csorbítatlanul megőrizhetik nemzeti sajátosságukat× [Többet ígért nekik, mint a Batthyány terv saját magunknak „a nemzeti létet kizárólag érzelmi-kulturális kategóriának” tekintve – FÁ]  – akkor van értelme, hogy megmaradjanak a Szövetség keretei között.[Mert az már nem „unió”, hanem „szövetség”? – FÁ]

A xx. század megmutatta, hogy a nagyszámú kis államalakulat számára megerőltető terhet jelent az intézmények, a külképviseletek, a hadsereg létrehozása, az önállósodás elvágja őket a kiterjedt kereskedelmi és társadalmi tevékenység lehetőségétől. A kaukázusi hegyi népek, amelyek a forradalom előtt olyannyira kitűntek az orosz trón iránti hűségükkel, bizonyára meggondolják, hogy megéri-e nekik a különválás. Nem a nagy Orosz Szövetségnek van szüksége arra, hogy a peremvidékek kis népei csatlakozzanak hozzá, sokkal inkább ez utóbbiaknak. Üdv nekik, ha velünk akarnak tartani!

A talmi és hazug szovjet államrendszerben azonban vannak egészséges elemek is, melyeket ha becsületesen működtetnek, helyesnek bizonyulhatnak. Ilyen a Nemzetiségi Tanács, melyben meg kell hallani minden, mégoly kicsiny nemzetiség hangját is, amely különben elhalásra volna ítélve. Igazságos a mai hierarchia is: „szövetséges köztársaságok”, autonóm köztársaságok, autonóm területek és nemzetiségi körzetek. Egy nép számbeli súlyát nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha lemondunk erről az arányosságról, az a káoszhoz vezet: az ENSZ eltengődhet enélkül, de egy életképes állam nem.

A krími tatároknak természetesen meg kell adni a lehetőséget, hogy visszatérhessenek a Krímbe. De a XXI. századi népsűrűséggel a Krím nyolc-tízmillió lakost tud befogadni, és a százezres tatár nép nem sajátíthatja ki magának a félszigetet.

Végül ott vannak a legkisebb nemzetiségek: a nyenyecek, permjakok, evenkek, manysik, hantik, csukcsok, korjákok … fel sem lehet sorolni az összes apró csoportot. Ezek valamennyien zavartalanul élték a maguk életét a cári „népek börtönében”, és mi – a kommunista Szovjetunió – juttattuk őket a kipusztulás határára. Mennyi bajt okoztak nekik átkozott hivatalaink packázásai, rabló, esztelen iparunk, mely feldúlta és megmérgezte vidékeiket, kirángatta alóluk megélhetésük alapját, és különösen azokkal a kis népekkel bánt el, amelyeknek vészesen kicsiny lélekszáma nem teszi lehetővé, hogy küzdjenek a fennmaradásukért. Igyekeznünk kell, hogy megerősítsük, életre keltsük, megmentsük őket! Talán még nem késő.

• Minden nép, a legkisebb is, Isten tervének megismételhetetlen építőkockája.× Vlagyimir Szolovjov a keresztény parancsolat parafrázisaként így fogalmazott: „Szeresd a más népeket, mint a sajátodat. „
• A huszadik századot újra meg újra megrengeti, szétzülleszti a mindenfajta erkölcsöt nélkülöző politika.×Az államok és vezetőik mentesülnek attól, ami minden tisztességes embertől megkövetelhető. Itt a végső óra, hogy megkeressük az államiság magasabb rendű formáit, melyek nem csupán egoizmuson, hanem együttérzésen is alapulnak.

A szétválás folyamata

Tehát haladéktalanul és határozottan ki kell mondani, hogy e tizenkét köztársaságnak kétségbevonhatatlanul joga van a teljes elszakadáshoz. De mit tegyünk, ha egyikük másikuk ingadozna, hogy elszakadjon-e tőlünk? ØMi, akik maradunk, kénytelenek vagyunk ugyanilyen megfellebbezhetetlen határozottsággal kinyilvánítani a mi elszakadási szándékunkat.× A helyzet már megérett, a folyamat visszafordíthatatlan, hol itt, hol ott következik be újabb robbanás; ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem élhetünk együtt. Hát akkor ne húzzuk tovább, ne legyünk egymás terhére.

A szétválás gyötrelmes és költséges folyamata valamennyiünk számára megnehezíti az átmeneti időszakot, az új fejlődés első szakaszát: ki tudja, mekkora ráfordítást, pénzt igényel, aminek amúgy is szűkében vagyunk. Mégis, csak a szétválás nyithatja meg a jövő távlatait.

A szétválást nem lehet megvalósítani holmi látványos kiáltvánnyal. Minden egyoldalú, indulatos lépés tömérdek emberi sorsot tehet tönkre, és lerombolhatja a gazdaságot. A folyamat nem mehet végbe úgy, ahogy a portugálok menekültek Angolából, zűrzavart és sokesztendős polgárháborút hagyva maguk után. Haladéktalanul munkához kell látniuk az összes fél szakértőiből toborzott bizottságoknak. Ne felejtsük el azt sem, milyen felelőtlenül hanyag volt a szovjet határkijelölés. Egyes helyeken talán szükség lesz bizonyos korrekcióra, a lakosság tényleges összetételének megfelelően, másutt helyi népszavazásokat kell tartani semleges ellenőrzés mellett.

Persze ez az egész osztozkodás éveket vehet igénybe.

Embermilliók előtt vetődik fel a súlyos kérdés: maradjanak-e, ahol eddig laktak, vagy költözzenek el? – ez utóbbi együtt jár egész életük, életmódjuk feldúlásával, és jelentős segítséget követel. (Méghozzá nemcsak a peremvidékeken élő oroszok, hanem a jelenleg Oroszország területén élő peremvidékiek számára is.) Hová költözzenek? hol az új hajlék? miből éljenek, amíg újra munkát találnak? Ez nem lehet egyéni gond, itt a szakértői bizottságok segítségére és állami kompenzációra van szükség. Ezenkívül minden újonnan létrejött állam köteles egyértelműen garantálni a kisebbség jogait.

És ami még bonyolultabb: hogyan lehet fájdalommentesen megosztani a népgazdaságot és megteremteni a függetlenség alapján a kereskedelmi és az ipari együttműködést?

Majd csak e munka folyamán vagy még inkább csak a befejeztével vetődnek fel az egyes államalakulatok előtt az igazi problémák, az agyonbeszélt „nemzetiségi kérdés” helyett, amely összezavarta érzelmeinket és az egész valóságot.

Döbbenetes meglepetések sejlenek elő máris a jövőből. Milyen türelmetlenül szomjúhozza például a nemzeti függetlenséget Grúzia! (Oroszország egyébként nem igázta le, csak Lenin, 1921-ben.) De már ma is látjuk: elnyomják az abházokat, elnyomják az oszétokat, nem engedik vissza ősi szülőföldjükre a Sztálin által száműzött meszheket, hát ez volna az annyira áhított nemzeti szabadság?

Bármihez fogjunk, bármin gondolkodjunk mai politikai életünkben, senki sem számíthat semmi jóra mindaddig, amíg könyörtelen akaratunk pusztán az érdekeink után lohol, nem törődve nemhogy az isteni igazsággal, de még a józan erkölccsel sem.

Az Orosz Szövetség legsürgősebb tennivalói

Háromnegyed évszázad alatt annyira lerongyolódtunk, annyira elzüllöttünk, annyira elfáradtunk, annyira kétségbeestünk, hogy sokan csüggedten legyintenek, és úgy látják: csak az Ég menthet meg bennünket.

De a meddő csodavárás nem vezet sehova.

Gyermekeink sorsa, saját élni akarásunk, évezredes múltunk, őseink szelleme, mely valamiképp mégiscsak átáramlott belénk is – segíteni fog, hogy erőt merítsünk ehhez is és mindenhez.

Bár nincs elég időnk, hogy elgondolkozzunk, melyek a fejlődés legjobb útjai, hogy szabályos programot dolgozzunk ki, és arra vagyunk kárhoztatva, hogy csapkodjunk, vergődjünk, próbáljuk betömködni a lékeket, elemi szükségletek szorongatnak bennünket, melyek külön-külön is mind követelik a magukét, mégsem szabad elveszítenünk hidegvérünket és józanságunkat az első intézkedések megválasztásában.

Nem sorolom fel egyenként mindegyiket: majd összeülnek a bölcs és gyakorlatias koponyák, és segítségükre sietnek a legjobb erők. Gazdaságunk romokban hever, kiutat kell találnunk, különben elveszünk. ØMielőbb értelmet kell adni a munkának, hiszen fél évszázada senkinek nem éri meg, hogy dolgozzék, nincs, aki gabonát termesszen, nincs, aki a jószágot gondozza. × Milliók laknak emberhez méltatlan körülmények között. Az öregek és rokkantak is mind nyomorognak. Egykor gyönyörűséges tájainkat iparihulladék-telepek, járhatatlan földtúrások éktelenítik. ØA természet bosszút áll hálátlanságunkért, kúszva terjednek Csernobil – és nemcsak Csernobil – radioaktív foltjai. ×

És most mindennek a tetejébe készítsük elő az otthonukat vesztő honfitársaink áttelepülését? Igen, meg kell tennünk.

De hát honnan vegyük ehhez a szükséges anyagiakat? – kérdik.

Én meg azt kérdem: meddig fogjuk még táplálni és erősíteni azokat az életképtelen zsarnoki rendszereket, amelyeket mi telepítettünk a földkerekség minden pontján – ezeket a feneketlen bendőket, melyek elnyelik javainkat? Kubát, Vietnamot, Etiópiát, Angolát, Észak-Koreát? Nekünk, ugye, mindhez közünk van! S még fel sem soroltuk mindegyiket, ezrével lebzselnek „tanácsadóink”, amerre csak nézünk. Mennyi vért ontottunk Afganisztánban – hát persze hogy sajnáljuk kiengedni a kezünkből, így aztán oda is csak pumpáljuk a pénzt … Ez így együtt több tízmilliárd évente.

Aki ennek egyetlen tollvonással véget vet, azt méltán tarthatjuk igazi államférfinak és hazafinak.

Meddig fogunk még egyre újabb támadó fegyvereket kifundálni, hadiflottát küldözgetni minden óceánra? Meddig akarjuk még meghódítani az egész földkerekséget? Ez már sok százmilliárdot jelent évente. Ennek is véget kell vetni, egyszer és mindenkorra. A világűr is várhat még.

• Aztán ott van Kelet- Európa kedvezményes·ellátása a mi mindent megváltó nyersanyagainkkal. Eleget éltünk már a „szocialista táborban”, szeretjük Kelet-Európa országait, örülünk a sikereiknek: éljenek és virágozzanak szabadon – de fizessenek mindenért világpiaci árakon.× [Fel sem merül benne, hogy esetleg mégis járna a Kelet-európaiaknak valami kompenzáció az elmúlt évtizedékért, vagy a . – FÁ]

Még ez is kevés? Akkor állítsuk le a meggondolatlan, életképtelen ipari beruházásainkat.

Végül ott van az SZKP felmérhetetlen vagyona. Erről ma már mindenki beszél. Összeraboltak épp eleget a nép javaiból hetven év alatt, élvezhették kedvükre. Persze, amit elherdáltak, elhajigáltak, elsikkasztottak, azt már nem adják vissza, de adják vissza legalább azt, ami megmaradt: az épületeket, a szanatóriumokat, a különleges gazdaságokat, a kiadókat – és éljenek csak saját tagdíjaikból. (És a pártban ledolgozott évek után fizessék ők a nyugdíjakat, ne az állam.)

• És ne hizlaljuk tovább a népnyúzó nómenklatúrabürokráciát, a sok milliós naplopó apparátust a magas fizetéseikkel, a kedvezményeikkel, a külön boltjaikkal! ×Végezzenek hasznos munkát, és éljenek abból, amit megkeresnek. Az új rendszerben a minisztériumok és bizottságok négyötöde fölöslegessé válik.

Ez mind pénzt jelent.

Mire ment el a nagy zajjal beharangozott „peresztrojka” öt, sőt hamarosan hat esztendeje? A KB-n belüli szánalmas helycserékre. A torz választási rendszer összetákolására, nehogy a kommunista párt elveszítse a hatalmat. Hevenyészett, zavaros és ingatag törvényekre.

Hiába, nem nyílik meg az út még a leghalaszthatatlanabb tennivalók számára sem. Addig nem érünk el igazi eredményeket, amíg a lenini kommunista párt csak az alkotmány egy pontjában enged, amíg meg nem fosztják a gazdasági és az állami élet fölött gyakorolt mindenfajta hatalmától, amíg le nem mond az irányításunkról életünk minden területén. Jó lenne, ha nem erővel kellene kiszorítani, kiebrudalni őket, hanem a párt nyilvánosan beismerné, hogy bűnök, kegyetlenségek és ostobaságok hosszú láncolatával a szakadék mélyére juttatta az országot, és nem tudja, merre a kivezető út. Ezt kellene végre megtenni ahelyett, hogy a szégyenletes folytonosság fenntartása végett új Orosz Kommunista Pártot próbálnak összetákolni, átkenve a vért és mocskot az orosz névre, és így akarnak továbbvánszorogni a történelem sodrával szemben. Ha a párt nyilvánosan meggyónná bűneit, hibáit és tehetetlenségét, az elindíthatná a fojtogató erkölcsi légkör tisztulását.

Még mindig fölöttünk tornyosul a KGB gránittömbje, és szintén elállja a jövő felé vezető utunkat. Az embereik átlátszó trükkökkel azt igyekeznek bizonyítani, hogy ma különösen nagy szükség van rájuk a nemzetközi hírszerzésben. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy éppen fordítva van. Céljuk csak az, hogy létezzenek, önmagukért, és elnyomjanak minden népi mozgalmat. Ennek a CSKGB-nek hetvenesztendős véres történelmével nincs már mentsége, és nincs joga a fennmaradásra.

Föld

A föld csodálatos, áldott képessége, hogy termést hoz. És jaj azoknak a közösségeknek, amelyek nem tudnak élni e képességével.

A földnek nemcsak gazdasági haszna, hanem erkölcsi jelentősége is van az ember számára. Nagyon meggyőzően szóltak erről íróink, Gleb Uszpenszkij, Dosztojevszkij és sokan mások.

A földhöz való ragaszkodás meggyengülése nagy veszély a népi karakter számára. Pedig a paraszti érzést mára sikerült úgy elfojtani, kiölni a népünkből, hogy talán már fel sem lehet támasztani. Késő, túlságosan késő. A bérleti rendszer mostani bevezetésével csak becsapják az embereket, gúnyt űznek belőlük, az egésznek nincs semmi veleje, csak elveszi azoknak a kedvét, akik vonzódnának a földhöz. A bérlők továbbra is ki lesznek szolgáltatva a kolhoz-szovhoz hatóságoknak, amelyek kényükre-kedvükre folytathatják törvénytelen üzelmeiket. A bérlők számára gyakran a legrosszabb, legelhanyagoltabb földeket jelölik ki, igyekeznek minél többet kémi érte, a felszerelést is emelt áron adják, a termést viszont igyekeznek minél alacsonyabb áron átvenni; hol nem adják meg az ígért takarmányt, hol visszaveszik a hizlalásra kiadott jószágot, oda a munka, oda a pénz; a „mezőgéptechnika” is bármikor megszegheti a szerződést. Egyébként is, Øegy földparcella még nem jelent szabadságot a paraszt számára, szükség van szabadpiacra, hozzáférhető szállítóeszközökre, hitelre, gépjavításra, építőanyagra. ×

Minden reformhoz a lehető legszerencsétlenebbül láttunk hozzá. Most is így van. Tönkretesszük az ügyet, elvesszük az emberek maradék bizalmát is a hatalom ígéretei iránt.

• Szó se róla, a kolhozokhoz képest az egyéni bérlet (ha nem a kolhozok, hanem a helyi önkormányzatok adják) kétségtelen előrelépés. ×Az adott területre (a telekkönyvnek megfelelően) megszabott norma szerinti bérlemény életfogytiglan szól, és korlátozás nélkül továbbörökíthető; a bérlemény csak a föld megművelésének elhanyagolása esetén vehető el, feltéve, hogy az ok nem a bérlő családjának betegsége; a bérlő önként lemondhat a földről – ebben az esetben meg kell téríteni azt az összeget, amit a földre beruházott és amit rajta épített. (Ehhez nem kell külön apparátus a bérlők nyakára; kevés ilyen eset lesz, a helyi önkormányzat megbirkózik majd velük.)

Csakhogy annyira elszoktunk a földtől (és – okkal-joggal – annyira elveszítettük bizalmunkat a hatóságok iránt, melyek számtalanszor becsaptak bennünket), hogy könnyen lehet: a bérleti rendszer már nem fogja vonzani az embereket. Ráadásul a földbérlet nem is állja a gazdasági versenyt a magántulajdonú földdel. A tulajdonos ugyanis nem zsákmányolja ki a talajt, hanem gondoskodik folyamatos javításáról, márpedig csak ez biztosíthatja, hogy mezőgazdaságunk felvegye a versenyt a nyugatival. Ha az élet valamennyi területén számítunk az öntevékenységre, és meg is követeljük – akkor miért éppen a föld esetében vetnénk el a lehetőségét? Ha megtagadjuk a falutól a magántulajdont, örökre eltemetjük a vidéket.

De a tulajdonhoz juttatást óvatosan kell bevezetni. Már Sztolipin idejében szigorú korlátozásokat alkalmaztak, hogy a föld tényleg a földműves parasztság kezébe kerüljön, ne pedig a nagy spekulánsokéba vagy hamis névre, „közvetítő részvénytársaságok” birtokába. Mára sikerült kiirtani a paraszti réteget, annál több viszont az árnyékgazdaságban meggazdagodott spekuláns, gátlástalan ügyeskedő, akik már túljutottak az elsődleges tőkefelhalmozáson, és akiket a mai korrupt közigazgatás nem képes megbízhatóan ellenőrizni, „részvénytársaságok” , „szervezetek”, „szövetkezetek” cégére alatt valóságos latifundiumokat vásárolhatnak fel, amelyekre azután maguk ültetnek bérlőket. (Nem szólva arról az eshetőségről, hogy külföldiek is vásárolhatnak földet.) Az ilyen vásárlásokat semmi szín alatt nem szabad megengedni. ØHa a földet nagybirtokosok szerzik meg, az erősen megnyomorítja a többiek életét. × (De nem engedhetjük meg az ilyesmit már csak azért sem, mert előre látható Földünk – s így országunk – közeli túlnépesedése is.)

A földvásárláshoz sokéves részletfizetés és adókedvezmény szükséges. A birtok nagyságának (az adott vidékre megszabott) maximálása nem teszi kérdésessé a munka értelmét és szabadságát. Ellenkezőleg: így a gazda nem a birtok növelésére, hanem a művelés minőségére, az intenzív módszerek alkalmazására fog törekedni. Hogy az embereink ilyen körülmények között – még ha a hatóságok kíméletlenül, ellenségesen szorongatják is őket – csodákat fognak művelni, az már ma bebizonyosodott azokban a parányi háztáji gazdaságokban, melyek a felfújt kolhozrendszer mellett az országot táplálják.

Ha a földek nagyságát korlátozzák, elegendő tartalék marad, kisebb földeket kaphatnak akár a munkások, akik saját veteményesre vágynak, akár a városlakók, akik a bezártságból a szabadba kívánkoznak. ØAz így kiosztott földnek ingyenesnek kell lennie (csak műveljék meg!); ekkora területet ingyen kapnának azok a földművesek is, akik földet vásárolnak. ×

Fontos, hogy mindenkinek jusson föld!

Gazdaság

Sztolipin kimondta: független állampolgárok nélkül nem lehet jogállamot teremteni; a társadalmi rend az elsődleges, meg kell előznie a politikai programokat.

Független polgár viszont nem létezhet magántulajdon nélkül.

Az elmúlt hetven esztendő alatt a fejünkbe verték, hogy félni kell a tulajdontól, és óvakodni kell a bérmunkától, mint az ördögtől – ez az Ideológia nagy győzelme az ember fölött. (Ennek megfelelően a nyugati gazdaságról is karikatúraszerű képet ültettek el bennünk.)

• Pedig a másik embert nem elnyomó, mérsékelt tulajdon hozzátartozik a személyiséghez, tartást ad neki. A lelkiismeretesen elvégzett és méltányosan megfizetett bérmunka az emberek kölcsönös segítségnyújtásának egyik formája, és kölcsönös jóindulathoz vezet. ×

Ugyan miért ragaszkodnánk még mindig a központosított, pazarló, ideológiailag „szabályozott” gazdasághoz, mely nyomorba taszította országunkat? – csak azért, hogy fenntarthassuk a parazita apparátust, hiszen különben létének utolsó igazolása is elvész?

• Természetesen azt a csapást, melyet a piacgazdaságra való áttérés a felkészületlen, hozzá nem értő emberek milliói számára jelent, minden módon enyhíteni kell. ×Szerencsénkre (szerencsétlenségünkre!) ott van a költségvetésünknek az a sok-sok elherdált milliárdja, amelyet épp az imént soroltunk elő, abból erre is futnia kell.

Idestova hat esztendeje, hogy zajlik a zajosan meghirdetett „peresztrojka”, ám még nem nyúlt gyógyító kézzel sem a mezőgazdasághoz, sem az iparhoz. Márpedig ez a halogatás az embereknek újabb szenvedésekkel teli esztendőket jelent, melyeket akár ki is törölhetnek az életükből.

Ám az is romboló hatású lehet, ha meggondolatlanul egy idegen gazdasági típust kívánnánk rögtön meghonosítani, ami amott évszázadok alatt, lépésről lépésre alakult ki. Nincsenek közgazdasági ismereteim, a legkevésbé sem akarok konkrét javaslatokkal előállni. Hogy hogyan alakulhatnak át a színtisztán állami vállalatok magántulajdonú és szövetkezeti vállalattá; milyen pénzügyi feltételeket kell ehhez biztosítani; mi marad a jelenlegi állami vagyonból az állam kezében, beleértve a közlekedést, a flottát, az erdőségeket, vizeket, földeket, az ásványkincseket, és milyen arányban kell mindezt átengedni a területi és a helyi irányításnak; kinek a költségvetését fogja terhelni a társadalombiztosítás, az oktatás, a lakásépítés, lakás építkezés; milyen újabb munkatörvényekre lesz majd szükség – erre vonatkozólag a közgazdászok már számtalan konkrét, bár egymásnak erősen ellentmondó tanulmányt készítettek.

• Azt azonban egyértelműnek látom, hogy teret kell adni az egészséges magánkezdeményezésnek, támogatni és védeni kell a kisvállalkozások valamennyi formáját, ezek virágoztatják fel leghamarabb az egyes vidékeket – de törvényekkel erősen korlátozni kell a féktelen tőkekoncentrációt, egyetlen ágazatban sem szabad megengedni, hogy monopóliumok jöjjenek létre, hogy egyik vállalat uralkodjék a másik fölött. A monopolizáció áruromlással fenyeget: a monopolhelyzetben lévő cég megengedheti magának, hogy a kereslet lanyhulásának elkerülése végett rövid életű termékeket gyártson. Az egykori cégek és vásárlók büszkék voltak rá, hogy elnyűhetetlen holmikat gyártottak. Ma (Nyugaton) szédítő áradatban özönlenek az újabb, harsány modellek, és a javítás egészséges fogalma egyszerűen eltűnik: az emberek kénytelenek kidobni a kicsit is hibás holmit, és újat venni helyette – homlokegyenest ellentétben az önkorlátozás emberi érzésével. Valóságos tékozlás. ×

Ehhez hozzájön még az áremelkedés pszichológiai pestise. Ez figyelhető meg a fejlett országokban: nő a termelékenység, ám az árak nem csökkennek, hanem emelkednek! Emésztő gazdasági tűz ez, nem fejlődés. (A régi Oroszország egy évszázadon át tudott változatlan árakkal élni.)

Nem szabad megengedni, hogy a tulajdon és az érdek nyomása a társadalom egészségét felőrlő szociális fenyegetéssé fajuljon. Monopóliumellenes törvényekkel, erősen progresszív adókkal a termelés minden ágazatában szabályozni kell a mértéktelen növekedést. A bankokra mint a pénzügyi élet operatív központjaira van szükség; nem szabad hagyni, hogy uzsoraintézetté nőjék ki magukat, és az élet uraivá váljanak.

Ugyancsak világos, hogy a kommunizmusból való kilábalásunk érdekében nem adhatjuk el nyakló nélkül a külföldi kapitalistáknak sem földünket, sem mélyének kincseit, sem erdőségeinket.ØRendkívül veszélyes elgondolás, ha azt, amit a belső zűrzavar elpusztított, a külföldi tőke révén akarjuk megmenteni. × A tőke csak akkor áramlik hozzánk, ha magas haszonra számíthat. Nem szabad olyan feltételekkel becsalogatni a nyugati tőkét, melyek az ő számára kedvezőek, a mi számunkra pedig megalázóak, mondván, gyertek csak, és uralkodjatok rajtunk – ezt a kiárusítást később nem lehet jóvátenni, gyarmattá válunk. (Bár az is igaz, hogy a szovjet éra háromnegyed százada alatt gyarmati szinten tengődtünk, mert ez másként nem nevezhető …) A külföldi tőkét szilárd mederbe terelve kell beengedni, hogy a gazdasági élénkülést, melyet magával hoz, ne csapja agyon se a kivitt haszonnal, se természeti környezetünk tönkretételével. Ez esetben meggyorsíthatjuk fölzárkózásunkat a fejlett országokhoz.

Persze nem sorvadt el, nem merült feledésbe végképp népünk munkaképessége. Láthatjuk, hogy a japánok nem külföldi vérátömlesztéssel emelkedtek ki a mélyből, sőt kerekedtek mások fölé, hanem saját munkaerkölcsük révén. Amint lerázzuk az állami elnyomást, mely minden cselekedetünket gúzsba köti, és amint a fizetés igazságos lesz, azon nyomban javul a munka minősége, és mindenütt feltűnnek az aranykezű mesterek. Ha nem is egyhamar érjük el, hogy árucikkeink iránt nemzetközi kereslet legyen, egy olyan nagy és olyan gazdag ország, mint a mienk, jó ideig meg tud élni a belső piacból.

Normális gazdasági élet nem képzelhető el a mai rabszolgai-rendőri „letelepedési engedély” -rendszer mellett.

Meg kell tanulnunk becsülni (és megkülönböztetni a harácsolóktól, a kenőpénzesektől, a közigazgatási szemétdomb dézsmálóitól) az egészséges, becsületes, okos magánkereskedelmet; az ilyen kereskedelem fölélénkíti és megerősíti a társadalmat: erre van elsősorban szükségünk.

Nem veszem a bátorságot, hogy véleményt mondjak a pénzügyi, költségvetési, adózási kérdésekről. De az világos, hogy a szigorú természetvédelmi felügyelet és a környezet rongálásáért kirótt büntetések mellett anyagilag is ösztönözni kell minden természetvédő erőfeszítést és a hagyományos iparos szakmák feltámasztását.

Vidék

Hogy országunk felvirágzik-e valaha vagy sem – egyáltalán nem Moszkvától, Pétervártól, Kijevtől, Minszktől függ, hanem a vidéktől. Az ország életképességének és kultúrája elevenségének kulcsa az, hogy fel kell szabadítani a vidéket a fővárosok elnyomása alól, és a fővárosoknak is meg kell szabadulniuk a méreteik és áttekinthetetlen funkcióik által mesterségesen létrehozott, erejüket meghaladó tehertől. Nincs is erkölcsi alapjuk ahhoz, hogy az ország újjászületése helyett csak a saját boldogulásukkal törődjenek, miután a vidéknek hatvan esztendőn keresztül csak éhezésben, megaláztatásban és megvetésben volt része.

Az Orosz Szövetségben a vidék egészének, minden térségnek meg kell kapnia az erős (és egyre növekvő súlyú) önkormányzat mellé a teljes gazdasági és kulturális szabadságot. Hazánk csak akkor élhet teljes értékű életet, ha megerősödik a hatalmas térségein szétszórt negyven központ, az élet és a kultúra, a gazdasági tevékenység és a művelődés centrumai lesznek önálló, gazdag könyvtárakkal, kiadókkal; hogy az egész körzet lakossága teljes értékű kulturális táplálékhoz juthasson, és a vidék fiatalsága mindent megkapjon, ami a művelődéséhez és fejlődéséhez szükséges, mégpedig semmivel sem rosszabb minőségben, mint a fővárosokban. Csak így fejlődhet kiegyensúlyozottan hatalmas országunk. E negyven város mindegyike körül felocsúdik ájultságából az egész környék is. Csak a decentralizálás után látnak hozzá az emberek az elpusztított régi utak, városkák és környező falvak helyreállításához és újak építéséhez.

Különösen fontos ez Szibéria határtalan térségein, melyeket már az első ötéves tervektől fogva vakon, esztelenül megnyomorítottunk, ahelyett hogy áldásos fejlesztéséről gondoskodtunk volna.

• A gyógyulásnak itt is, mint oly sok minden másban, alulról kell elkezdődnie. ×

Család és iskola

Bár mindabban, ami a mai pusztulás oka, halaszthatatlanul cselekedni kell, de még sürgősebb, hogy lerakjuk a távolabbi jövő alapjait; vajon ezekben az években, amíg minden területen igyekszünk behozni a lemaradást, mi fog érlelődni gyermekeinkben, mi lesz velük, kezdve a gyermekgyógyászattól, a gyermekgondozástól az oktatásig ? Ha ezt nem hozzuk helyre most, a jövőnek is befellegzett.

A nők ezernyi gondjáról-bajáról mindenki tud, mindenki beszél, ebben mindenki egyetért, nincs mit bizonygatni. Tudunk a születések számának csökkenéséről, a gyermekhalandóságról, az újszülöttek gyengeségéről, a szülőotthonok, a bölcsődék, az óvodák riasztó állapotáról is.

A normális család nálunk úgyszólván megszűnőben van. A család betegsége pedig az állam betegsége is. Ma a család jövőnk megmentésének záloga. A nőnek lehetővé kell tenni, hogy visszatérjen a családba, hogy nevelje a gyermekeit, ehhez a férfiaknak megfelelő fizetést kell adni. (Igaz, a várható munkanélküliség idején eleinte ezt nem lehet majd ilyen simán megoldani: lesz olyan család, amelyik annak is örül, hogy legalább az asszonynak van átmenetileg munkája.)

Ugyanilyen halaszthatatlan ügy az iskola.

Mennyi hajcihő folyt körülötte hetven éven keresztül! – mégis, alig akadt esztendő, amikor iskoláink olyan fiatalokat bocsátottak volna ki, akik legalább a tárgyak egy részéből felkészültek, és ők is csak akkor, ha nagyvárosok kiemelt iskoláiba jártak. Egy vidéki, kiváltképp falusi Lomonoszov ma semmi szín alatt nem tűnhetne fel, nem emelkedhetne ki, az ilyenek elől el van zárva az út (az első akadály a „letelepedési engedély”). Az iskola színvonalát nemcsak a legjobb fővárosi intézményekben kell emelni, hanem szívós munkával a legalsóbb szinteken, az ország egész területén. Ez a feladat legalább olyan sürgős, mint a gazdasági teendőink. A mi iskolánk régóta silányan tanít és rosszul nevel. Megengedhetetlen, hogy az osztályfőnökség csaknem ingyenes pluszteher legyen: ezt a munkát a kötelező óraszám csökkentésével kell ellentételezni. A humán tárgyakból szinte valamennyi tantervet és könyvet ki kell dobni, vagy legalábbis teljesen át kell dolgozni. Az ateista agymosást haladéktalanul meg kell szüntetni.

Kezdeni nem a gyerekeknél kell, hanem a tanítóknál, hiszen ha valakiket, hát őket aztán igazán a nyomor szélére juttattuk: a férfiak közül, aki csak tudott, jobb fizetésért tovább állt. Holott Øa tanítóknak a nemzet színe-virágának kellene lenniük, akik valóban elhivatottak a feladatukra: hiszen az ő kezükben van a jövőnk. (Mégis micsoda főiskolákon tanítottuk és miféle ideológiai halandzsával etettük őket? × A változtatásokat, az igazi tudás megmentését a főiskolai tantervekkel kell kezdeni.)

A közeljövőben minden bizonnyal számolni lehet a fizetett magániskolák megjelenésével (egyes tantárgyak és műveltségi ágak fejlesztése céljából), melyek meg fogják előzni az oktatás általános fellendülését. De ezek az iskolák nem dolgozhatnak felelőtlen, önkényes tanterv szerint; ezeket az iskolákat is a helyi önkormányzat felügyelete és ellenőrzése alá kell helyezni.

Ifjúságunk, melyet a család és az iskola egyaránt elhanyagolt, a bűnözés irányába fejlődik, vagy legalábbis barbár meggondolatlansággal majmolja a csábos idegen példákat. ØA történelmi vasfüggöny kitűnően megvédte országunkat mindentől, ami a Nyugaton jó: az állampolgári függetlenségtől, a személyiség tiszteletétől, az általános jóléttől, a jótékonysági mozgalmaktól – de ez a függöny nem ért le egészen, és alatta vígan becsorgott a züllött, feslett „pop-masskultúra”, a legvulgárisabb divatok és a szabadszájúság trágyaléje, és megrövidített ifjúságunk mohón magába szívta ezt a szemetet; a nyugati fiatalság jó dolgában eszetlenkedik, a mienk meg, szegény létére, ész nélkül átveszi a passzióikat. Televíziónk pedig szolgálatkészen tovább terjeszti ezeket a szennypatakokat az egész országban. (Ha tiltakozunk ellene, az begyepesedett konzervativizmusnak számít. De tanulságos odafigyelni, milyen aggodalmas hangok hallatszanak a hasonló jelenségekkel kapcsolatban Izraelben: „Nem azért hajtottuk végre az ivrit kulturális forradalmat, hogy országunk kapituláljon az amerikai kultúrimperializmus és melléktermékei, a nyugati intellektuális szemét előtt.”) ×

Tudunk már mindenről, épp elégszer leírták: pusztulnak könyvtáraink kincsei, kiürülnek az olvasótermek, elhanyagoltak a múzeumaink. Állami támogatásra szorulnak, hiszen nem képesek megélni a pénztári bevételekből, mint a színházak, mozik és a képzőművészeti kiállítások. (A sportot viszont, kivált ha világszínvonalú élsportról van szó, semmi szín alatt nem szabad állami támogatásban részesíteni, éljen meg abból, amit beszed; az általános testedzést pedig adja meg az iskola.)

Vajon az államrenden múlik-e minden?

• Kénytelenek vagyunk beismerni: országunk csúfosan elveszítette a xx. századot: azok a vívmányok, amelyekről annyit harsonáztunk, mind hamisak. Egykor virágzó országunk a félvadság állapotába vettetett vissza. Romhalmazon ülünk.×

Manapság éles vita folyik arról: milyen államrendszer felel meg nekünk mostantól fogva, és milyen nem; ezzel, úgymond, minden megoldódik. Meg azt kutatják, melyik nagyszájú párt vagy „front” vezethetne most bennünket a sikerek felé.

De az ocsúdáshoz nemcsak az kell, hogy megtaláljuk az államrend legalkalmasabb formáját, és sebtében alkotmányt tákoljunk hozzá: első paragrafus … negyven ötödik paragrafus … Körültekintőbbnek kell lennünk, mint könnyelmű apáink és nagyapáink voltak tizenhétben, ne ismételjük meg a történelmi Február káoszát, ne legyünk ismét csábos jelszavak és harsány szónokok játékszereivé, ne jussunk újra önként gyalázatra.

A radikális hatalomváltás felelősséget és megfontoltságot igényel. Nem minden újsütetű ötlet vezet okvetlenül jóra. ØAz államrend 1916-os páratlan elmeélű kritikusai néhány hónappal később, 1917 -ben, amikor kezükbe kaparintották a hatalmat, teljesen készületlennek bizonyultak rá, és mindent tönkretettek. × [A mai helyzet sem más. Társadalmi kérdésekben még mindig a gáttalan kritika és a kontrollt elvileg kizáró új és távoli eredetű megoldások kínálata a döntő. A történések, a politikai lét alanya ezen az úton sem az ember maga sem tényleges élő közösségei nem lehetnek. És ez az elszakítottság önnön politikai létezhetőségünktől szerkezeti megoldásokba kódoltan érvényesül, lásd például a választási rendszert, vagy a magyar alkotmány körüli kérlelhetetlen rombolást. – FÁ]  Semmi okunk sincs feltételezni, hogy majdani újdonsült vezetőink józanok és éleslátók lesznek. A kritikus, aki annyit szapulta a dicstelen Rendszert (ahogy ő nevezte körültekintő óvatossággal), alighogy hozzáfogott a gyakorlati cselekvéshez, súlyos hibákat követett el, ráadásul aljasul elbánt a fővárost tápláló országgal. ØMoszkva immár hatvan esztendeje az éhező ország nyakán él, × a harmincas évek elején hagyta, hogy megvesztegessék a hatóságok, hogy osztozzon a kiváltságokban, és attól fogva afféle kedvezményezett szigetté vált, ahol merőben mások az anyagi és kulturális feltételek, mint a tősgyökeres Oroszország többi részében. ØEmiatt lélektani változás következett be a moszkvai hangadó körökben, és évtizedeken át nem is próbálták kifejezni az ország igazi fájdalmait. ×

Most a tömeggyűlések és a születő pártocskák kavalkádja közepette észre sem vesszük, hogy már bele is bújtunk Február, a tizenhetes esztendő ama balvégzetű nyolc hónapjának díszes rongyaiba. Mások meg észrevették, és vak elragadtatással kiáltozzák: „Új februári forradalom!” (Hogy még teljesebb legyen a hasonlóság, már az anarchisták fekete zászlói is előbukkantak.)

E háromnegyed évszázados embernyomorító korszak után, ha már ilyen drágán fizettünk, s ha már úgy alakult, hogy az államok színképén a legszélsőt, a központosított hatalmat képviseljük, nem szabad hebehurgyán fejest ugranunk a káoszba: az anarchia, mint tizenhétben megtanultuk, az első számú veszedelem.

Ha nem áhítozunk forradalomra, az állam számára okvetlenül biztosítani kell a zökkenőmentes átmenetet és szilárdságot. Éppen ezért a potenciálisan erős elnöki hatalom már létrejött státusa még hosszú évekig hasznunkra lehet. A feltornyosult bajok közepette, amikor még előttünk van a peremvidéki köztársaságokkal való osztozkodás elkerülhetetlen gondja, képtelenség egyszerre megbirkózni a föld, az élelmezés, a lakás, a tulajdon, a pénzügy, a hadsereg és ráadásul még az államrendszer gondjaival is. Egyelőre kénytelenek vagyunk egyetmást átvenni a jelenlegiből egyszerűen azért, mert ez már létezik.

Természetesen a későbbiekben fokozatosan át fogjuk alakítani az egész államszervezetet. ØDe nem egyszerre kell neki esnünk mindenütt, hanem csak valamelyik végén. Az pedig nyilvánvaló, hogy alulról, a helyi szintekről kell kezdeni. Az erős központi hatalom megtartása mellett türelmesen és eltökélten szélesíteni kell a helyi jogokat. ×

Természetesen fokozatosan ki fogjuk alakítani a közélet egy meghatározott politikai formáját, de ez a mi teljes politikai tapasztalatlanságunk következtében nem lesz mindjárt a legszerencsésebb, nem fog a legtökéletesebben alkalmazkodni országunk sajátos szükségleteihez. Meg kell keresnünk a saját utunkat. Ma azt igyekszünk bebeszélni magunknak, hogy nincs szükségünk semmiféle saját útra, nem kell törni a fejünket, vegyük csak át minél gyorsabban azt, „amit Nyugaton csinálnak”.

Csakhogy Nyugaton is de sokféleképpen csinálják! Minden országnak megvannak a maga hagyományai. Egyedül mi nem akarunk visszatekinteni, nem akarjuk meghallgatni, mit mondtak még születésünk előtt nálunk az okos emberek.

Kimondhatjuk: a társadalmi berendezkedés másodlagos az emberi kapcsolatok légköréhez képest. ØHa az emberek emberségesek, elfogadható minden tisztességes politikai rendszer, ha viszont az emberek gonoszak és önzők, a legfejlettebb demokrácia is elviselhetetlen. Ha az emberekből hiányzik az igazságérzet és a becsület, az kiütközik minden rendszerben. ×

A politika nem a legfontosabb az ember életében, és közel sem áhított foglalatosság a többség számára. Minél nagyobb dérrel-dúrral zajlik a politika egy országban, annál inkább elsorvad a lelki élet. A politikának nem szabad felemésztenie a nép lelkierejét és alkotó szabadidejét. Az embernek a jogain kívül meg kell védenie, fel kell szabadítania a lelkét az értelmi és érzelmi élet számára.

Milyenek vagyunk mi?

• Egy társadalom erejének vagy erőtlenségének a meghatározója mindenekelőtt a lelki élet színvonala, és csak másodsorban az iparé. ×A piacgazdaság, sőt még az általános jólét sem lehet önmagában az emberi lét koronája. A társadalmi viszonyok tisztasága fontosabb, mint a bőség. Ha egy nemzet lelkierői elapadnak, nincs az a tökéletes társadalmi berendezkedés, nincs az az ipari fejlettség, amely megmentené a pusztulástól. A korhadt, odvas fa előbb-utóbb kidől. Minden lehetséges szabadságjog közül óhatatlanul a lelkiismeretlenség szabadsága tör az élre: nem lehet se betiltani, se törvényekkel megzabolázni. A társadalom tiszta légkörét, sajnos, nem lehet a jog eszközeivel megteremteni.
• E háromnegyed évszázad legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása. ×

Rettenetes, hogy a züllött vezető osztály a sokmilliós párt- és állami nómenklatúra – nem volt hajlandó önként lemondani egyetlen megkaparintott privilégiumáról sem. Évtizedeken keresztül élt lelkiismeretlenül a nép nyakán, és ezt szeretné tenni továbbra is.

Vajon van-e akár egy is az egykori hóhérok és zsandárok közül, akit megfosztottak funkciójától, érdemtelenül szerzett magas nyugdíjától? Haláláig kényeztettük Molotovot, ma is körülajnározzuk Kaganovicsot, s még sokakat. ØNémetországban az ilyeneket – de még a kisebb halakat is – mind bíróság elé állították, nálunk épp ellenkezőleg, manapság ők fenyegetőznek bírósággal, és van, akiknek ma – ma! – állítanak emlékművet, mint Berzinnek, a gonosztevő csekistának. × Ugyan már, még hogy megbüntetnénk az állami bűnözőket? Még hogy akár a legkisebb megbánást is tanúsítanák? Legalább a nyilvánosság erkölcsi ítéletének alá kellene vetni őket … De nem, úgy látszik, mi már csak így fogunk tovább araszolni …

És mi van a glasznoszty és a peresztrojka dicső mozgató erőivel? E divatos szavak mellől hiányzik a megtisztulás szó. Így aztán nem csoda, hogy az új nyíltságban megnyíltak mindazok a tisztátalan szájak is, amelyek évtizedeken keresztül szolgálták a totalitárius rendszert. A mai nyíltság minden négy dalnoka közül három a Brezsnyev-éra talpnyalója volt, de vajon melyikük vezekelt saját bűneiért ahelyett, hogy az arctalan „pangásra” szórta volna átkait? Az egyetemek humán tanszékein ma is öntelten hirdetik ugyanazokat a hittételeket, amelyekkel évtizedeken át butították a hallgatókat. Az úgynevezett művelt emberek tízezreit fertőzte meg a képmutatás, a gerinctelenség, és mi senkitől nem várunk bűnbánatot, ezt az egész lelki gennygócot cipelnünk kell magunkkal a jövőbe?

És az „öreg katonák” kaszárnyaterrorja a „kopaszok” fölött, amelyet fiaink elszenvednek? Vajon kitörlődik-e valaha is belőlük?

• És az emberek általános gyűlölködése, csak úgy, semmiért? Azokkal szemben, akik semmiben sem vétkesek? ×

Miért csodálkozunk, hogy a bűnözés robbanásszerűen terjed azok körében, akik elől a becsületes utak egész fiatalságukban el voltak zárva?

A hajdani orosz kereskedők ismerték az adott szó becsületét (a megállapodásokat szóban kötötték, írott szerződés nélkül), a keresztény erkölcsi felfogást, történelmi nevezetességű volt bőkezű jótékonykodásuk vajon várhatunk-e effélét azoktól a cápáktól, melyek a szovjet vizek zavaros mélyén nevelkedtek?

Nyugat-Németországot eltöltötte a teljes megbánás – csak azután következett be a gazdasági felvirágzás. ØNálunk még csak meg sem kezdődött a bűnbánat. × Nálunk a glasznoszty fölött most is ott lógnak füzérszám a régi hazugságok súlyos, kövér fürtjei. Mi pedig mintha észre sem vennénk őket.

Torz lesz így ami fejlődésünk.

Jó volna, ha erőt meríthetnénk az Egyház üdvös lehetőségeiből. Csakhogy ma még, amikor pedig az országban minden mozgásba lendült, az élénkítő bátorság alig érintette meg a pravoszláv hierarchiát. (Az általános szegénység idején le kellene mondani a gazdagság jeleiről, melyeket a hatalom kínál, csábítás gyanánt.) Az Egyház csak akkor nyújthat segítséget társadalmunk gyógyulásához, ha talál magában elég erőt ahhoz, hogy megszabaduljon az állam igájától, és feltámassza azt az eleven kapcsolatot a nép érzésvilágával, mely oly fényesen ragyogott még tizenhét forró napjaiban is, Tyihon és Venjamin metropolita megválasztásakor, az egyházi zsinat összehívásakor. Fel kellene mutatnia most is, Krisztus parancsolata szerint, a rettenthetetlenség példáját, mégpedig nemcsak az állammal, hanem a társadalommal, a mindennapok égető bajaival, önmagával szemben is. A reményt keltő mozgás itt is, mint életünk minden más területén, alulról várható – s már meg is indult -, a vidéki papság köréből, az összekovácsolódott egyházközségektől, az önfeláldozó hívektő1.

Önkorlátozás

Napjaink legdivatosabb jelszava, amit valamennyien oly szívesen szajkózunk: „emberi jogok”. (Bár nagyon különböző dolgokat értünk rajta. A fővárosi értelmiség szerint ez a sajtó, a gyülekezés és a kivándorlás szabadsága, de sokan fel volnának háborodva azon, amit az egyszerű nép ért rajta, és követelnék e „jogok” betiltását; a nép ugyanis azt akarja, hogy legyen joga lakást és munkát kapni ott, ahol élelemhez jut, mert akkor milliók özönlenének a székvárosokba.)

Az „emberi jogok” nagyon szép dolgok, de hogyan tudnánk ügyelni rá mi magunk, hogy jogaink ne mások rovására bővüljenek? A korlátlan jogok társadalma nem képes kiállni a megpróbáltatásokat. Ha nem akarunk a nyakunkra erőszakos hatalmat, akkor mindenkinek magát kell féken tartania. Semmiféle alkotmány, semmiféle törvény és szavazás nem képes önmagában kiegyensúlyozni a társadalmat, mert az embernek a vérében van, hogy makacsul kövesse az egyéni érdekeit. A többség, ha van hatalma a terjeszkedéshez és a szerzéshez, meg is teszi. (Ez veszejtette el a történelem valamennyi vezető osztályát és csoportját.) ØSzilárd társadalom nem a szemben álló érdekek egyensúlyával érhető el, hanem a tudatos önkorlátozással: azzal, hogy mindig utat engedünk az erkölcsi igazságosságnak. × [Itt kimarad a struktúra tárgyalása. Bizonyára egyetértene vele a szerző abban az értelemben, hogy a struktúra kialakításáért és működéséért ugyanolyan erkölcsi felelősséget kell elvárni annak aktív alakítóitól, mint minden egyes embertől az ő közvetlen egyéni cselekedeteiért. A struktúra alakítása ugyanis elkerülhetetlen a tudatos ember számára. Az esetleges megoldású struktúrát konzerváló politikai éretlenség éppen úgy nem mentegethető semmivel, mint a struktúra alakítását öncélúan elkövető felelőtlenség. A társadalmi struktúra, azaz szerkezet, intézményi rendszer, visszacsatolási mechanizmusok értékfüggő ápolása az emberi társadalmi lét fontos küszöbe. A szemben álló érdekek „mechanikus” egyensúlyának misztikus központi szerepeltetése félelmetes erőszakkultuszt jelent, és az értékek világában való teljes tanácstalanságot, elárvult eltévelyedést.- FÁ]

A sokasodó és egyre inkább összeszoruló emberiség csak kellő önkorlátozással maradhat fenn. Hiába volt a hosszú fejlődés, ha az önmérséklet szelleme nem hatja át az embereket. A rablás és a falás szabadsága megvan az állatoknál is. Az emberi szabadságban benne foglaltatik az önkéntes lemondás a mások javára. Kötelezettségeinknek mindig felül kell kerekedniük a szabadságunkon.

Bárcsak sikerülne elsajátítanunk az önmérsékletre, s ami még fontosabb, bár sikerülne továbbadni gyermekeinknek! Az önmérsékletre leginkább saját lelki egyensúlya és békéje érdekében van szüksége az embernek.

Ezen a téren is bőven vannak belső tartalékaink. Így például a hosszú süket tájékozatlanság után természetes az információéhség : meg akarjuk tudni az igazságot, azt, hogy mi is történt voltaképpen velünk. De vannak, akik már most látják, mások hamarosan észre fogják venni, hogy Øa jelentéktelen, túlrészletezett információ mértéktelen, felfoghatatlan áradata tökéletesen kifosztja a lelkünket, × egy bizonyos ponttól őrizkednünk kell tehát tőle. Napjainkban a világon egyre több az újság, mindegyik egyre vastagabb, és egymással vetélkedve zúdítják ránk az információt. Egyre több a tévécsatorna, még nappal is sugároznak (de lám, Izlandon legalább a hét egy napján lemondtak a tévéről); egyre duzzad a propagandisztikus, kommersz és szórakoztató hangáradat (országunkat mind a mai napig gyötrik a szabad téren felállított hangszórók imamalmai) – hát hogy lehetne megvédeni fülünk jogát a csöndre, szemünk jogát – a belső látásra?

A higgadt kilábalás tengernyi bajunkból amit vagy sikerül megvalósítanunk, vagy nem – nehezebb, mint annak idején a tatár iga lerázása volt: akkor nem volt összetörve a nép gerince, és nem rombolták le benne a keresztény hitet.

1754-ben, Erzsébet uralkodása idején, Pjotr Ivanovics Suvalov csodálatos tervezetet dolgozott ki A nép megóvására címmel.

Micsoda csodabogár – mondanák egyesek.

Pedig ez az államférfiúi bölcsesség.

TOVÁBB ELŐRE

Aligha remélhetjük, hogy a mostani zűrzavaros idők után valamiféle „nyugodt” időszak következik, amikor „leülünk és elgondolkozunk” arról, hogyan rendezzük be a jövőnket. A történelmi folyamat szakadatlan, és „később” sem enged szusszanásnyi időt, mint ahogy nem engedte az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek sem, hogy „leüljön és elgondolkozzék”, így aztán Øbármennyire égetőek is a ma feladatai, már jó előre gondolkodnunk kell jövendő rendszerünkről. × (Életkoromnál fogva nem lehetek biztos benne, hogy még részt vehetek e kérdések megvitatásában. )

A forradalom előtt népünk tömegeinek nem voltak politikai ismeretei – az pedig, amit hetven éven keresztül a propaganda belénk vert, csak elbolondította az embereket. Most, hogy hozzáfogtunk politikai életünk fejlesztéséhez, és már folynak a viták a majdani hatalom formáiról is, az esetleges hibák elkerülése végett hasznos lesz, ha pontosítjuk néhány fogalom tartalmát.

Az államformáról

Oswald Spengler helyesen mutatott rá, hogy a különböző kultúrákban az állam eszméje is különböző, és nincsenek kialakult „jó államformák”, melyeket az egyik nagy kultúra kö1csönvehetne a másiktól. Montesquieu szerint minden államméretnek más-más irányítási forma felel meg, nem lehet büntetlenül átvenni egy-egy formát, ha nem számolunk az ország méreteivel.

• Az adott nép számára kell – földrajzi helyzetét, megélt történelmét, hagyományait, lelkületét szem előtt tartva – kialakítani azt a rendszert, amely nem elkorcsosulásához, hanem felvirágzásához vezet. × Az államszervezet kialakításakor okvetlenül figyelembe kell venni a nép hagyományait. „Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik jó út, és azon járjatok” (Jeremiás 6,16).

A népnek kétségtelenül joga van a hatalomra, de a nép nem hatalmat akar (a hatalomvágy legfeljebb ha két százalékára jellemző), hanem mindenekelőtt szilárd rendet. Még a keresztényszocialista G. P. Fedotov is azt hangoztatta az 1917 -es kísérlet után, hogy a hatalomnak erősnek kell lennie, sőt azt írta: ne függjön a hatalom a törvényhozók tanácsától, és csak bizonyos idő után kelljen számot adnia a törvényhozás előtt. (Ez azért talán túlzás!)

Ha a szabadságintézmények alulról történő felépítésének alább ajánlott rendjét választjuk, mely azzal jár, hogy a központi hatalom ideiglenesen megmarad a mai formális keretek között, akkor Øa folyamat hosszú évekig fog tartani, és még lesz idő, hogy alaposan megvitassuk× az állam építés egészséges szabályait.

A jövőről ma csupán feltételesen mondunk bármit is, tág teret hagyva az új tapasztalatoknak és az új elgondolásoknak. A végleges államforma (ha egyáltalán lehet véglegesről beszélni) fokozatos közelítések és próbálkozások folyamatában alakulhat ki.

Platón, majd nyomában Arisztotelész három államformát különböztet meg. A szokásos sorrendben ezek a következők: a monarchia, vagyis egyetlen személy uralma; az arisztokrácia, a legjobbak vagy a legjobb célokat követők uralma; a politéia, azaz a nép hatalma egy kis városállamban, mely a közérdeket valósítja meg (ma azt mondjuk: a demokrácia). De felhívták a figyelmet ezeknek az államformáknak az elfajulására is, vagyis – a fenti sorrendben – a zsarnokságra, az oligarchiára, a demokráciára, a tömeg uralmára (ez utóbbira ma azt mondanánk, ochlokrácia, tömeguralom). Mindhárom forma lehet jó, ha a köz javát szolgálja, és mindhárom eltorzulhat, ha egyéni érdeket követ.

Tudtommal gyakorlatilag senki sem hozott létre azóta semmi olyasmit, ami ne ebbe a sémába illeszkednék, csupán kiegészítették az alkotmányokkal. S ha eltekintünk a hatalom teljes hiányától (az anarchiától, mely az erősek hatalmát jelenti a gyengék fölött), és nem akarunk ismét beleesni a totalitarizmus csapdájába, melyet a huszadik század talált fel, akkor nem mondhatjuk, hogy széles a választék; napjaink folyamataiból következően kétségkívül a demokráciát fogjuk választani.

De amikor a demokráciát választjuk, tökéletesen tisztában kell lennünk azzal, mit választunk, és milyen áron, és hogy amit választunk, az eszköz, nem pedig cél. Karl Popper huszadik századi filozófus azt mondta: a demokráciát nem azért választjuk, mert annyira bővelkedik erényekben, hanem azért, hogy el kerüljük a zsarnokságot. Úgy válasszuk, hogy legyünk tisztában a fogyatékosságaival, és keressük, hogyan lehet leküzdeni őket.

Annak ellenére, hogy korunkban sok fiatal országban megbukott a demokrácia, nyomban a bevezetése után, éppen napjainkban emelkedett az emberi lét egyetemes alapelvévé, szinte a kultusz rangjára.

Próbáljuk megérteni e szó pontos értelmét.

Mi a demokrácia, és mi nem az?

Alexis Tocqueville szerint a demokrácia és szabadság fogalma ellentétes. Ő eltökélt híve volt a szabadságnak, de a demokráciának már kevésbé. J. S. Mill a korlátlan demokráciában a „többség zsarnokságának” a veszélyét látta, az egyén szempontjából pedig mindegy, hogy egy személy vagy a sokaság zsarnokságához kell-e alkalmazkodni.

1. Fedotov azt írta, hogy a demokráciát eltorzította a XIX. századi ateista materializmus, mely lefejezte az emberiséget. Joseph Schumpeter xx. századi osztrák államférfi a demokráciát a vallásától megfosztott intellektuel hitpótlékának nevezte. Figyelmeztetett rá, hogy nem lehet a demokráciát helytől és időtől függetlenül vizsgálni.

Sz. A. Levickij orosz filozófus azt javasolta, hogy tegyünk különbséget

a demokrácia lelke: ez 1. a személyiség szabadsága, 2. a jogállam

és a demokrácia másodlagos, nem kötelező érvényű tulajdonságai közötti: 1. a parlamenti rendszer, 2. az általános választójog. E két utóbbi elv egyáltalán nem magától értetődő.

• A személyiség tisztelete tágabb elv, mint a demokrácia×, és ezt okvetlenül érvényre kell juttatni. Az emberi személyiség tisztelete azonban nem csak parlamentáris rendszerben érvényesíthető.
• Ám a személyiség jogait sem szabad oly magas piedesztálra emelni, hogy elfödje a társadalom jogait.× II. János Pál pápa kijelentette (1981-ben, a Fülöp-szigeteken tartott beszédében), hogy a nemzet biztonsága és az emberi jogok konfliktusában a nemzetbiztonságnak, vagyis az általános struktúra védelmének kell adni az elsőbbséget, mert anélkül az egyén élete is széthullik. [Mennyire ide kívánkozik az a megfogalmazás: „az egyén személyiségének megélése, kibontakozása a társadalmi közösség, a nemzet egy tagjaként” és fordítva, hogy a nemzeti, társadalmi közösség akkor bontakozhat ki igazán, ha a tagjainak egyéni személyiségéhez ad feltételeket – nemzedékről nemzedékre tartósan. – FÁ]

Ronaid Reagan elnök pedig (1988-ban a moszkvai egyetemen elmondott beszédében) kifejtette: a demokrácia nem annyira a kormányzás módja, mint inkább a kormányzat korlátozásáé, hogy ne akadályozhassa az emberben azoknak a fő értékeknek a fejlődését, amelyeket a család és a vallás ad a számára.

A „demokrácia” manapság a legdivatosabb szó. Boldog-boldogtalan szajkózza, harsogja, mennydörgi (és kufárkodik vele).

De nemigen érezni, hogy alaposan elgondolkodtunk volna igazi értelmén.

Tizenhét keserű tapasztalata után, amikor futtából fejest ugrottunk abba, amit demokráciának tartottunk, egy tekintélyes kadet [alkotmányos demokrata – A fordító] pártvezér, V. A. Maklakov beismerte és mindannyiunkat figyelmeztetett rá: „A demokráciához a nép politikai fegyelmezettsége szükségeltetik. „

Márpedig fegyelem nemigen volt bennünk. Tizenhétben sem, most pedig még annyi sincs.

Általános-egyenlő-közvetlen-titkos

Amikor Sztálin 1937-ben bevezette idióta „választási rendszerünket” , kénytelen volt megadni neki az általános-egyenlő-közvetlen-titkos szavazás (a „négy sarokpont”) látszatát, azét a rendét tehát, melyet manapság az egész világon éppoly kétségbevonhatatlan érvényűnek tartanak, mint a természet alaptörvényeit. Holott a választások még az első francia forradalom után (az 1791-es alkotmány szerint) sem voltak ilyenek: fennmaradtak bizonyos korlátozások és egyenlőtlenségek a különböző cenzusok között. Az általános választójog eszméje csak az 1848-as forradalom után diadalmaskodott Franciaországban. Angliában a XIX. században végig akadtak tekintélyes harcosai az „alkotmányos rendnek” – egy olyan rendnek, mely képes biztosítani, hogy semmiféle többség ne válhasson a kisebbség zsarnokává, hogy a parlamentben képviselve legyenek a társadalom legkülönbözőbb rétegei. Meg kellett őrizni a társadalom ősi alapértékeit, amelyeken nevelkedett. Anglia csak 1918-ban jutott el az általános választójoghoz.

Dosztojevszkij „a XIX. század legostobább találmányának” tartotta az általános és egyenlő választásokat. Mindenesetre nem afféle Newton-törvény, támadhat bennünk némi kétely az értékeit illetően. „Általános és egyenlő” választások – amikor az egyes személyek a képességeik, a közéleti részvételük tekintetében szélsőségesen egyenlőtlenek, különböző az életkoruk, különböző az élettapasztalatuk, különböző mértékben kötődnek az adott vidékhez és országhoz. Hiszen ez a tartalmatlan mennyiség győzelme a tartalmas minőség fölött. Ráadásul Øaz ilyen („általános állampolgári”) választások a nemzet strukturálatlanságát feltételezik, vagyis azt, hogy a nemzet nem eleven szervezet, hanem szétszórt egyedek mechanikus összessége. × [A modern társadalmi értékek eredetét tekintve sokszor jutunk el évezredekkel korábbi vallási, teológiai tételekhez. Az egyenlőség kérdését vizsgálva minden bizonnyal az Isten előtti egyenlőség a meghivatkozható forrás. Csakhogy minden valószínűség szerint itt egy súlyos félreértésről, fogalmi satnyulásról van szó. Az Isten előtti egyenlőség minőségileg más, mint az egyenlő választójog. Az egyik egy érték, egy norma, a másik egy konkrét cselekvés, tett. Az utóbbit, a politikailag egyenlő választást mértékadó mai társadalomelméleti irányzat egy sem tartja követhető normának! Ezt a furcsának ható kijelentést azért lehet tenni, mert csak a választás pillanatában, egy teátrális gesztus erejéig fogalmaznak az egyenlőség szavával. Ezen túl azonban az egyenlőség elleni biztosítékok egész őserdejével találkozhatunk, ha energiát fordítunk a megnevezésére: a tulajdoni egyenlőtlenség, a társadalmi struktúrából következő egyenlőtlenség és sorolhatnánk hosszan, amíg az egyes személyek eltérő erkölcsi, értelmi, gazdasági teljesítményéhez jutunk. El kell tehát választani valamiképpen az egyenlőség alkotmányos normáját és a társadalmi szerepvállalás esetlegességét, konkrétságát, például az alkotmány nem egyenlő alaptörvény tétel mintájára. – FÁ]

A „titkosság” sem feltétlenül ékesség.

Megkönnyíti a nem egyenes lelkek dolgát, és sajnos eleve számol a félelemmel. De vannak a földön ma is helyek, ahol nyíltan szavaznak.

• A választások „közvetlensége” (vagyis hogy a legmagasabb szintű képviselőket is az alsó szintű választási urnáknál választják meg) különösen vitatható az olyan hatalmas országok esetében, mint a mienk. Ez a módszer arra kárhoztatja a választókat, hogy ne ismerjék küldötteiket, és előnybe kerülnek az ékesszólók meg azok, akiknek erős támogatóik vannak a kulisszák mögött. ×

Oroszországban 1917 tavaszán és nyarán a különböző bizottságokban és pártközi tárgyalásokon tüzetesen megvitatták a választási rendszer és a szavazatszámlálás minden csínját-bínját, aminek következtében az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kifutott az időből. Valamennyi demokratikus párt ellene volt a négy-, három-, sőt még a kétlépcsős választásoknak is, azzal az indoklással, hogy ilyenkor a jelöltek magukkal vonszolják személyes ismeretségük láncocskáját, szorosabb kapcsolat fűzi őket indító körzetükhöz, a „helyi haranglábhoz” ; ez tudniillik megakadályozta volna a pártokat abban, hogy saját központi jelöltjeiket futtassák be. A kadetok vezére, P. Ny. Miljukov amellett kardoskodott, hogy csak a nagy körzetekből induló közvetlen választások „biztosítják az intelligens és politikailag felkészült képviselők megválasztását” .

Kinek mire van szüksége.

A szavazás módozatai

Az általános választások célja az, hogy kiderüljön a Nép ØAkarata×: az a bizonyos igazi Akarat, amely mindent úgy fog majd irányítani, ahogy a népnek a legjobb. Hogy létezik-e ilyen egységes Akarat, és milyen is az ezt senki sem tudja. [A „közösség akarata” kifejezést annyi ideig nem használtuk érdemben, hogy már meg kellene magyarázni, értelmezni kellene, miként jelenti ez a közösség létezését, ontológiai valóságát, visszacsatolási, általában vett életfunkcióinak működését. – FÁ] Figyelemre méltó azonban, hogy a különböző szavazási rendszerek esetén más és más, sőt egymással homlokegyenest ellentétes akaratot lehet kimutatni.

Ma az emberek többsége számára nem látszik fontosnak, hogy milyen is a szavazási rendszer, holott ennek lényegi hatása van.

A világon legalább háromféle szavazási rendszer verseng egymással: az arányos, a többségi és az abszolút többségi.

Az arányos rendszer csaknem kizárólag listás (természetesen pártlistás) választásokat jelent; minden körzetben (ami egyszerre több képviselői helyet jelent, a pártok így könnyebben tudnak agitálni, és könnyebb az ellenőrzés) minden párt jelöltlistát állít. Ettől fogva az egyes jelölt eleve nem tartozik felelősséggel választóinak, hanem csak a pártjának: a választók meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy egy meghatározott képviselőt válasszanak, olyat, akiben bíznak, ehelyett egy pártra szavaznak. (Két alrendszert különböztetnek meg: a „kötött listát”, amikor a választó nem változtathatja meg a jelöltek sorrendjét, ezt a párt határozza meg. Ezt a módszert különösen akkor szokták használni, ha a lakosság műveltségi szintje alacsony. A másik a „szabad lista”, amikor a választó rangsorolhatja a jelölteket a listán belül, sőt saját listát is állíthat, persze ez nagyon bonyolulttá teszi a szavazatszámlálás technikáját. Van egy harmadik változat is, amikor a körzeteket alkörzetekre osztják, és mindegyikben csak egy név szerepel, de a körzeti szavazatszámláló bizottság így is, úgy is pártok szerint végzi el a számlálást, és az arányoknak megfelelően a pártok kapják a képviselői helyeket, nem az egyes személyek. A személyek kiválasztása minden esetben alapvetően a pártok előjoga.)

1917-ben valamennyi párt, a kadetoktól a bolsevikokig ezt a módszert tartotta legmegfelelőbbnek, mégpedig többjelöltes körzetek létrehozásával. Nagyon határozottan kiállt mellette a befolyásos kadetpárti I. V. Gesszen: a pártok így tudnak legjobban szervezkedni és cselekedni, „az egyéni választásoknál viszont a vezető szerep gyakran kicsúszik a pártok kezéből”; helyeselte ezt a módszert a mindnyájunk által jól ismert V. I. Uljanov Lenin is: szerinte „az egyik leghaladóbb választási módszer” az, amikor „nem egyes személyeket, hanem a pártok képviselőit választják meg”. Nyilván nem véletlenül tetszett neki annyira ez a módszer. Az arányos listás választások rendkívül megerősítik a jelöltlistát állító pártfórumok hatalmát, és előnyhöz juttatják a nagy és szervezett pártokat. Különösen azért kedvező ez a pártoknak, mert így központi aktivistáikat bedughatják a lakhelyüktől távol eső körzetekbe, és így biztosíthatják a megválasztásukat. A kadetok 1917-es kongresszusa különösen határozottan kiállt amellett, hogy a jelölteknek ne kelljen a körzetükben lakni: ez „lehetővé teszi a Központi Bizottság számára, hogy centralizálja a választások lebonyolítását”. Egyébként a többi párt is ezen a véleményen volt. Ez, úgymond, a központosított demokrácia. [Gondolom a demokratikus centralizmusnak is ez volt a lényege. Fölmerül a régi kétpólusú magyar modell a helyi közösségben választott alispán és a központi hatalom által kinevezett főispán kettőse. Ez akár általános modell is lehetne azzal a pontosítással, hogy a kettő bár különféle döntésekben együtt kell működjön, de alapvető funkcióik mégis különbözőek legitimitásuk eredete, jellege miatt. A területi és funkcionális önirányító közösségekben a gond egyformán megfogalmazható, sőt a többszintű hierarchikus építkezés minden szintjén ismétlődik: község, járás, megye, ország. – FÁ]

Az arányos rendszerben a kis létszámú kisebbségek rendszerint hozzájutnak néhány mandátumhoz az országgyűlésben, de túl sok parlamenti frakció alakul ki, és az erők szétforgácsolódnak a torzsalkodásban. Más esetben ez arra ösztönzi a pártokat, hogy programjukat csorbító elvtelen kompromisszumokkal javítsanak parlamenti helyzetükön, csak hogy szavazatokhoz jussanak és kormányra kerüljenek. Napjainkban világszerte számos elrettentő példát láthatunk az állam ilyetén gyengeségére és a vele járó elhúzódó válságokra.

A többségi rendszer esetén szintén előfordulnak ilyen elvtelen kompromisszumok a pártok között, de a választások előtt létrejövő blokkok formájában. Ebben a rendszerben a párt (vagy blokk), amely épp hogy megelőzi a többieket, megkapja a képviselői helyek abszolút többségét, az pedig, amelyik épp csak elmaradt, teljes vereséget szenved; megeshet, hogy egyáltalán nem kap a parlamenti helyekből, még ha a szavazatok 49%át nyeri is el. A választási körzetek pontatlan kijelölése esetén még az is előfordulhat, hogy a többségi rendszer a kisebbségnek juttatja a győzelmet. Így történt például Franciaországban 1893-ban, 1898-ban, 1902-ben; egyes győztes képviselők kevesebb szavazatot kaptak, mint a legyőzöttek ; az utóbbi két esetben a választók 53%-a egyáltalán nem volt képviselve a képviselőházban.

Viszont szilárd kormány alakulhat.

A nálunk most bevezetett választási rendszer az esetek döntő többségében (ezt szolgálja a második forduló) szintén kilöki a kisebb pártokat, és lehetővé teszi a szavazatokkal való alkudozást az első és a második forduló között.

Kétpárti rendszer esetén, amilyen az Egyesült Államokban van, a független jelöltek nem döntenek el semmit, a választó a két párt közül az egyiknek adja oda szavazatát (mindkét pártnak erős apparátusa és dúsgazdag támogatói vannak). Ebben a rendszerben ha nem is azonnal, ha nem is egyetlen választási kampány során, de kifejeződik az elégedetlenség, igaz, negatív módon: le ezzel a kormányzó párttal! Arra viszont nincs garancia, hogy a másik, amelyik felváltja, mit fog csinálni.

Tehát pusztán a szavazási rendszer alapvetően befolyásolhatja a kormány összetételét, programját, mely természetesen a Nép Akaratát fejezi ki. [Itt elmaradt valami idézőjelbe tétel a magyar szövegváltozatban, amely egyébként igen élvezetesre, olvasmányosra, ízesre sikeredett. – FÁ]

De egyébként is, bármilyen a szavazási rendszer, egyetlen választás sem igazságkeresés. Itt minden a számarányokra, a leegyszerűsített matematikai formulákra és arra megy ki, hogy a többség felfalja a kisebbséget. ØPedig a kisebbség legalább annyira fontos a társadalomnak, mint a többség, a többség pedig csalásra is vetemedhet. × „Ne indulj a sokaság után a gonoszra, és peres ügyben ne vallj a sokasággal tartva, annak elfordítására” (Mózes 11.23,2.).

Ráadásul a választási kampányok a szavazók nagy létszáma miatt, ismeretlen választói környezetben, akkora felhajtással járnak, olyan harsányak – ezt segíti a tömegkommunikáció gyakori részrehajlása is -, hogy kifejezetten elriasztják a lakosság jelentős részét. A televízió ugyan megmutatja a jelölt külsejét, viselkedését, de nem mutatja meg államférfiúi képességeit. Minden ilyen választási kampány az állameszme vulgarizálása. A sikeres kormányzáshoz tehetség és alkotóerő kell – ezt pedig egyáltalán nem könnyű kiválasztani a nagy területen lefolytatott általános választásokkal. Ez a rendszer önmagában nem kényszeríti rá a politikai személyiségeket, hogy felül emelkedjenek saját politikai érdekeiken, sőt ellenkezőleg, az, aki erkölcsi alapelvekből akar kiindulni, könnyen vereséget szenvedhet.

Tocqueville a XIX. századi Egyesült Államok tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia a középszer uralmát jelenti. (Bár az ország rendkívüli körülményei ilyen esetben is előtérbe tolhatnak erős egyéniségeket.)

Népképviselet

Ha pedig a jelöltet megválasztják, népképviselő lesz belőle.

Az athéni demokrácia elvetett mindenfajta „képviseletet”, mint az oligarchia egy fajtáját. Kis méreteinél fogva meg is tehette.

Ezzel szemben a francia rendi országgyűlés 1789-ben alighogy összeült, törvényt fogadott el, mely kikötötte, hogy attól fogva minden egyes küldött csupán része e kollektív gyűlésnek, mely maga a nép akarata. Ezáltal minden küldöttet elvágtak választóitól, mentesítették a személyes felelősség alól.

A mi négy egymást követő Állami Dumánk keveset fejezett ki az igazi Oroszországból és térségeiből, legfeljebb néhány város vékony rétegeit képviselték, a lakosság többsége valójában nem fogta fel azoknak a választásoknak és pártoknak az értelmét. V. Maklakov be is ismerte, hogy a „népakarat” a demokráciában is fikció: az, ami annak minősül, mindössze a parlament többségének döntése.

Egyébként nem is lehetséges, hogy a nép pontos utasításokat adjon képviselőinek valamennyi jövőbeni, előre nem látható esetre. És nincs olyan indíték, amely arra kényszerítené a ma megválasztottakat, hogy felülemelkedjenek majdani választási érdekeiken, a pártkombinációkon, és csak a haza jól felfogott érdekeit szolgálják, még ha esetleg (vagy éppen szükségszerűen) saját pártjuk érdekei csorbát szenvednek is ezáltal. Az történik tehát, ami a felszínen tetszik a választóknak, még akkor is, ha mélyebb értelme szerint ártalmukra van. Egy olyan hatalmas államban pedig, mint a miénk, kevés rá a lehetőség, hogy ellenőrizzék a megválasztottakat, arra viszont sok, hogy visszaéléseket követhessenek el. Ellenőrző mechanizmus nincs fölöttük, csupán az az eshetőség marad, hogy a következő választásokon nem választják újra őket. A nép többségének nincs más befolyása a kormányzásra. Ø(Holott mindenféle más képviselet esetében, legyen az polgári vagy kereskedelmi, nem fordulhat elő, hogy a képviselőnek több joga legyen, mint a megbízójának, és a képviselő elveszíti a mandátumát, ha megbízatását nem látja el tisztességesen.) ×

De van még egy paradoxon: ha a kormány a parlamenti többségből alakul meg, e többség tagjai megszűnnek a kormánnyal szemben álló független népképviselők lenni, és minden erejükkel a kormányt szolgálják és támogatják, hogy az bármi áron fennmaradjon. A törvényhozók tehát a végrehajtó hatalom alárendeltjei lesznek.

(Egyébként a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom teljes szétválasztásának elve sem egészen vitathatatlan: nem jelenti-e ez az állam élő szervezetének széthullását? ØMindhárom, egymástól elvált hatalomnak szüksége van valamiféle – ha nem is formális, legalább etikai – egyesítő ellenőrzésre. ×) [Az alkotmányosságra. – FÁ]

És még valami: Øa választási küzdelem minden fogása bizonyos meghatározott tulajdonságokat követel az embertől, a kormányzás viszont merőben másokat, melyeknek semmi közük az előbbiekhez. × Ritka eset, amikor az emberben megvan mindkettő. Az utóbbiak akadályoznák a választási versengésben.

Holott a „képviselőség” valósággal szakmává, szinte életre szóló foglalkozássá válik. Kialakul a „hivatásos politikusok” rendje, akik számára ettől fogva a politika szakma és jövedelemforrás. Ide-oda lavíroznak a parlamenti kombinációk rendszerében; ki törődik már a „népakarattal”?

A legtöbb parlamentben meghökkentő túlsúlyban vannak a jogászok, ügyvédek. „Jurokrácia.” (Annál is inkább, mert záporoznak a törvények, rendszerük és a velük járó jogi procedúra olyan bonyolult, hogy a közönséges halandó képtelen megvédeni magát a törvénnyel szemben, és lépten-nyomon rászorul az ügyvédek súlyos pénzekbe kerülő gyámolítására.)

Mivé fajulhat?

Kétségtelen, hogy a demokratikus rendszer lehetőséget ad a hivatalnokok, tevékenységének éber ellenőrzésére. Ambár meglepő módon a modern demokráciákhoz is nehézkes bürokrácia társul.

Csakhogy: a többség távolról sem mindig fejezi ki akaratát még az általános választásokon sem. A választások gyakran nagyon lanyhán folynak. Egy sor nyugati országban a választók több mint fele, olykor kétharmada távol marad, ami az egész eljárást úgyszólván értelmetlenné teszi. Ráadásul a szavazatok olykor úgy oszlanak meg, hogy a minimális fölény valamelyik parányi, jelentéktelen pártocska súlyával érhető el – ilyenkor ez dönti el az ország sorsát és irányát.

Sz. L. Frank rég megjósolta ezt a lehetőséget: „A demokráciában is a kisebbség uralkodik.” V. V. Rozanov pedig azt írta: Ø”A demokrácia a jól szervezett kisebbség uralma a szervezetlen többség fölött.” ×

Csakugyan, a hajlékony, jól bejáratott demokrácia képes rá, hogy elvegye az erejét az egyszerű emberek tiltakozásának, ne engedje, hogy harsányan mondják a magukét. Igazságtalanságokat a demokráciákban is művelnek, a szélhámosok ott is képesek kibújni a felelősségre vonás alól. Port hintenek és megfoghatatlanná válnak. Ma épp a világ legrégibb demokráciájából, Svájcból hallatszik nyugtalanító figyelmeztetés (Hans Staub): a fontos döntések névtelenül és ellenőrizhetetlen helyeken, valahol a színfalak mögött hozatnak a „nyomásgyakorló csoportok”, a „lobbyzók” befolyására.

Az általános jogi egyenlőség mellett fennmarad a gazdagok és szegények, vagyis az erősek és a gyengék tényleges egyenlőtlensége. (Bár a „szegénység” szintje nyugati fogalmak szerint jóval fölötte áll annak, ahogy mi képzeljük.) Államtudósunk, B. Ny. Csicserin még a XIX. században megjegyezte, hogy minden rendszerben, így a demokráciában is ugyanaz az arisztokrácia vetődik a felszínre: a pénzarisztokrácia. Tagadhatatlan, hogy a demokráciában a pénz reális hatalmat jelent, elkerülhetetlen, hogy a hatalom a nagy pénzzel rendelkezők kezében koncentrálódjon. ØA rothadó szocializmus esztendeiben nálunk is nagy vagyonok halmozódtak fel az „árnyékgazdaságban”, az ügyeskedők összefonódtak a csinovnyik fejesekkel, és a „peresztrojka” esztendeiben is tovább gazdagodtak a homályos törvények szövevénye révén, s most ott állnak, rajtra készen, hogy nyíltan versenybe szálljanak – már csak ezért is fontos eleve szigorúan korlátozni mindenfajta monopóliumot, nehogy ők kerekedjenek felül. ×

• Lehangoló az is, hogy a mai harsogó tömegkommunikáció által létrehozott intellektuális álelit nevetség tárgyává teszi a Jó és a Rossz abszolút fogalmát, és erkölcsi közönyét az „eszmék és tettek pluralizmusával” palástolja. ×

Az eredeti európai demokráciát áthatotta a keresztény felelősség és önfegyelem. Ezek a szellemi alapok azonban fokozatosan lepusztulnak. A szellemi függetlenség háttérbe szorul, eltapossa a silányság, a divat és a csoportérdekek diktatúrája.

Nem a legegészségesebb időszakban lépjük át a demokrácia küszöbét.

Pártok

Ma már oda jutottunk, hogy éppúgy képtelenek vagyunk elgondolni a politikai életet pártok nélkül, mint a magánéletet család nélkül.

Trockij egy hónappal az októberi fordulat előtt kijelentette: „Mi a párt? Emberek csoportja, mely meg akarja ragadni a hatalmat, hogy lehetősége nyíljon programja megvalósítására. Az a párt, amelyik nem akarja a hatalmat, nem méltó rá, hogy pártnak nevezzék.”

A bolsevik párt természetesen unikális példa. De a párt ősi, jól ismert jelenség, már Titus Livius megírta: „A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz is a nép számára, mint a háború, az éhínség, a dögvész vagy bármely más istencsapás.”

A „párt” szó azt jelenti: rész. Ha pártokra oszlunk, azt jelenti: részekre oszlunk. Ha a párt a nép része, vajon kivel áll szemben? Nyilván a nép többi részével, mely nem követi. Minden párt elsősorban nem az egész nép, hanem saját maga és követői érdekében tevékenykedik. A pártérdekek elhomályosítják a nemzeti érdekeket. Az első szempont: mi kell saját pártunknak a következő választások sikeréhez? Ha az ellenséges párt valami hasznosat kezdeményez az állam és a nép javára, megengedhető, hogy ha úgy tetszik, ne támogassuk. A pártok érdeke, de még a létezésük sem azonos a választók érdekeivel. Sz. Krizsanovszkij azon a véleményen volt, hogy a parlamenti rendszer hibái, sőt csődje éppen a nemzet egységét, sőt a hon fogalmát tagadó pártok miatt következik be. A pártharcoknak semmi közük az igazságkereséshez – ezek a párt presztízsének érdekében és a végrehajtó hatalom egy-egy részének megragadásáért folynak. A politikai pártok felső rétege óhatatlanul az oligarchia részévé válik. ØKinek kötelesek számot adni a pártok saját központi bizottságukat kivéve? – Erre nincs utalás egyetlen alkotmányban sem. ×

A pártok versengése eltorzítja a nép-akaratot. A pártfegyelem elve elnyomja a személyiséget, a személyiség szerepét, minden párt a személyiség leegyszerűsítését és eldurvulását követeli. Az embernek nézetei vannak, a pártnak ideológiája.

Mit kívánhatunk hát a majdani Orosz Szövetség számára?

Az állam sorsának egyetlen kérdése sem oldható meg a pártokkal, és nem adható a pártok kezébe. Ha a pártok szabadon garázdálkodnak, végképp befellegzik a vidéknek, elbutítják a falut. ØNem szabad hagyni, hogy a „hivatásos politikusok” helyettesítsék a nép hangját. A szakmai ismereteket követelő feladatokhoz ott az államhivatalnoki apparátus. ×

Bármely párt – akárcsak a különböző társaságok és szövetségek, de nem szabadabban, mint amazok – szabadon létezhet, szabadon hangoztathat és védelmezhet bármilyen véleményt, saját eszközeiből sajtóorgánumokat tarthat fenn, de nyíltnak kell lennie, és programjával be kell jegyeztetnie magát. Ø(Minden titkos szövetség hivatalból üldözendő mint a társadalom elleni összeesküvés.)Megengedhetetlen azonban, hogy a pártok beavatkozzanak a termelésbe, a hivatalok munkájába, az oktatásba: ez mind kívül esik a politikán ×.

Az állami választásokon a pártoknak, más független csoportok mellett, joguk van jelölteket állítani, agitálni mellettük, de nem állíthatnak listát: Øne pártokra kelljen szavazni, hanem egyes személyekre. × A megválasztott jelöltnek azonban mandátuma egész időtartamára ki kell lépnie pártjából, ha tagja valamelyiknek, és a választó tömegek iránti személyes felelősséggel kell cselekednie.ØA hatalom – szent szolgálat, nem lehet a pártvetélkedések tárgya. ×

Következmény: az állami vezetés összes szintjén legalulról a legfelsőig tilos pártcsoportok létrehozása. És magától megszűnik a „vezető párt” fogalma.

A kis térségek demokráciája

A modern demokráciákról elmondott kritikai megjegyzésekből egyáltalán nem következik, hogy a majdani Orosz Szövetségnek nem kell a demokrácia. Nagyon is szüksége van rá. De mivel népünk nincs felkészülve a bonyolult demokratikus életre, fokozatosan, türelmesen és kitartóan kell építkezni, mégpedig alulról, nem pedig harsányan és erőszakosan meghirdetni felülről, egyszerre, teljes mélységében és szélességében.

A fenti fogyatékosságok szinte egyáltalán nem vonatkoznak a kis térségek, a kisvárosok, falvak, kis települések, a járások demokráciájára. ØAz emberek ilyen nagyságrenden belül képesek hibátlanul megválasztani a legrátermettebbeket, akiket jól ismernek mind politikai képességeik, mind személyes tulajdonságaik alapján. × [Azért ez nem ilyen egyszerű, mert a kis falvak világa elképesztően kiszolgáltatott tud lenni. Milyen garanciát kapnak a helyiek a rájuk telepedő párt- és egyéb manipuláció ellen? – FÁ] Ilyen keretek között nem tudnak felszínen maradni a hamis tekintélyek, itt nem segít sem a hamis ékesszólás, sem a pártajánlás.

Ez az a nagyságrend, amelyen belül növekedésnek indulhat, megerősödhet és öntudatra ébredhet az új orosz demokrácia. És ez a legéletbevágóbb és legmegbízhatóbb erő, mert megvédi a vidéken még mérgezetlen levegőt és vizeket, házainkat, otthonainkat, kórházainkat, bölcsődéinket, iskoláinkat, üzleteinket, a helyi ellátást, és élénken támogatni fogja a korlátoktól mentes helyi gazdasági kezdeményezést.

• Ésszerűen megszervezett helyi önkormányzat nélkül nincs tartalmas élet, de még a „polgári szabadság” fogalma is elveszíti értelmét.×

A kis térségek demokráciájának az az ereje, hogy közvetlen. A demokrácia igazából ott hatékony, ahol alkalmazhatóak a nem képviseleti népgyűlések. Ilyenek voltak már Athénban, sőt még régebben is. Sikeresen működnek ma is az Egyesült Államokban, és irányítják a helyi életet. Abban a szerencsében volt részem, hogy személyesen is megfigyelhettem a népgyűlés működését Svájcban, Appenzell kantonban. Bár másutt már írtam erről, nem állom meg, hogy röviden meg ne ismételjem. A város főterén ott állnak szorosan egymás mellett mindazok, akiknek szavazati joguk van („akik fegyverfogásra képesek”, ahogy Arisztotelész javasolta). A szavazás nyílt, kézfeltartással történik. A kanton kormányzatának fejét, a landmant, készséggel, szeretettel újraválasztották – de az általa javasolt törvénytervezetek közül nyomban leszavaztak hármat: bízunk benned, irányíts bennünket – de enélkül!

Raymond Broger landman programbeszédében elmondta: „Közösségünk immár több mint fél évezrede nem változtat lényegesen azokon a formákon, amelyek keretében önmagát kormányozza. Az a meggyőződés vezérel bennünket, hogy a szabadság összefügg kötelezettségeinkkel és önmérsékletünkkel. Fegyelem és becsületesség nélkül nem lehet szabad sem az egyén, sem az állam. A nép a döntőbíró minden fontos kérdésben, de nem lehet mindennap jelen, hogy irányítsa az államot. Éppen ezért a kormányzásban elengedhetetlenül jelen kell lennie az arisztokratikus, sőt a monarchikus elemnek is. (Ugyanezt mondta Arisztotelész is.) A kormánynak – folytatta Broger – nem szabad habozás nélkül követnie az ingadozó és változékony közvéleményt, csak azért, hogy újra megválasszák, nem szabad hízelgő beszédekkel traktálnia a választókat, az árral szemben kell haladnia. A kormányzat feladata az, hogy úgy cselekedjék, ahogy a nép józan többsége cselekedne, ha tisztában volna minden részlettel – ezt viszont a növekvő állami feladatok lehetetlenné teszik. A demokratikus rendszer igenis kemény kezet követel, amely képes biztos irányban tartani az állam hajóját.

• A kis térségek demokráciája évszázadokon keresztül Oroszországban is működött.×Ilyen volt évszázadokon át a falusi mir, bizonyos időszakokban a városi vecse, a kozák önkormányzat. A múlt század végétől növekedésnek indult és tekintélyes utat tett meg még egy forma, a zemsztvo, mely sajnos csak járási és kormányzósági szinten működött, nem voltak meg a gyökerei a községekben, és nem tetőződött be összoroszországi szinten. Az októberi fordulat erőszakosan szétzúzott mindenfajta zemsztvót, helyette létrejöttek a szovjetek, melyeket első pillanattól kezdve maga alá gyűrt a kommunista párt. Ezek a tanácsok 1918-tól, történetük első percétől fogva meg voltak rontva: sosem voltak igazi önkormányzatok, egyetlen szinten sem. A mostani bátortalan választások szintén nem képesek rá, hogy megmentsék ezt a formát: nem biztosítja a helyi érdekeket, hatásuk nem érvényesül a struktúra egészében, alulról fölfelé. ØVéleményem szerint a „küldöttek tanácsait” lépésről lépésre, alulról fölfelé fel kell hogy váltsa a zemsztvo-rendszer. ×

Miután sok esztendőn át tanulmányoztam a forradalom előtti Oroszország államtörténetét, szeretném felhasználni legkiválóbb gyakorló politikusaink és elméink tapasztalatait, hozzátéve mindazt, ami saját erőmből telik. Persze a múltbéli tapasztalatokat nem lehet közvetlenül átemelni mai, száz sebből vérző hazánkra, ahol az élet alapjai is eltorzultak. De az is igaz, hogy e nélkül felemelkedésünk aligha mehet végbe.

Az alábbiakban forradalom előtti orosz fogalmakat és kifejezéseket fogok használni, hogy ne kelljen egy harmadik kifejezéssort kitalálnom. Az élet majd némelyik helyébe másikat állít, mások meggyökeresednek.

Zemsztvo

Négy lépcsőjét fogjuk megkülönböztetni:

– a helyi zemsztvót (kisváros, nagyváros körzete, falu, tanyakörzet),

– körzeti zemsztvo (a jelenlegi körzet, nagyváros),

– területi zemsztvo (területi, autonóm köztársaság),

– összoroszországi (össz-szövetségi) zemsztvo.

Nekünk, akik teljesen elszoktunk a valódi önigazgatástól, fokozatosan kell kiépíteni ezt a sort, az alsó fokokról kezdve. A körmönfont politikusoktól mentsen Isten – de hasznos dolog, ha a lakosság körében minél többen rendelkeznek politikai gyakorlattal.

• A választásokon csak személyekre lehet szavazni.× A helyi zemsztvo határain belül rendszerint jól ismerik őt a választók. Kívánatos, hogy a választási kampányok a lehető legszerényebbek és legrövidebbek legyenek: készüljön tárgyszerű tájékoztató a jelölt személyes programjáról, életrajzáról és meggyőződéséről; de erre nem lehet állami pénzt felhasználni, csak helyi eszközöket, a helyi erők belátása szerint. Számos részletkérdést ugyancsak az egyes helyszíneken kell eldönteni, és ezek vidékenként erősen különbözhetnek egymástól.

De általános érvényűnek kell lennie a következőknek:

1. Életkor. Milyen életkort kell elérnie a választónak, hogy engedélyt kapjon a nép sorsának eldöntésére? Napjainkban az éretlen fiatalság nem kap szilárd nevelést sem a családban, sem az iskolában, műveltsége felszínes, rossz hatások érik. Nem kellene-e fölemelni a küszöböt húsz esztendőre? (Az egyes vidékeken vagy nemzetiségi területeken az életkori határ még magasabbra emelhető.) És hány éves kortól lehet valakit megválasztani? Harminc év? Huszonnyolc?
2. Helyben lakás. A választóktól és a megválasztandóktól is meg kell követelni, hogy az adott helység meghonosodott lakói legyenek, ismerjék a település érdekeit, és azonosuljanak velük; azoknak, akik nemrég telepedtek le, és akik csak véletlenül vetődtek oda, nem lehet felelősségteljes véleményük. A választóktól meg kell követelni a jelentősebb megszakítás nélkül egy helyben töltött legutóbbi teljes három esztendőt. (Minden egyes vidék megállapíthat a maga számára magasabb határt is.) A megválasztandóktól pedig a legutóbbi öt esztendőt (vagy, mondjuk: a három legutóbbi esztendőt megszakítás nélkül, plusz öt korábban ott töltött esztendőt).

• A helyi zemsztvóba× meghatározott számú törvényhozót kell beválasztani. Ok nevezik ki az adminisztratív személyzetet, mely állandó felelősséggel tartozik nekik. A tanyákon, kisebb településen elég lehet egyetlen ember. A járás szintjén ez a járási zemsztvo elöljárósága, melyet a zemsztvo-gyűlés jelöl ki saját soraiból vagy a szakemberek közül.

Az újonnan megválasztottak átveszik a hatalmat a meglévő helyi és körzeti tanácsok küldötteitől, s felmentik őket a funkciójukból.

A helyi zemsztvóba csakis közvetlen választással lehet bekerülni, a Øjárásiba× – attól függ, mekkora a járás, és mennyire ismertek a jelöltek. Ha a járás nagy és sűrűn lakott, célszerűbb kétlépcsős választást tartani: a helyi zemsztvók azonnal Øátveszik a helyi tanácsokat, ledolgozzák mandátumuk felét, majd miután megismerkedtek egymással, kijelölnek maguk közül egy arányos hányadot a járási zemsztvo-gyűlésbe, × a mandátum végéig, a következő választásokig terjedő időre. (Erre a fél időszakra meg kell hosszabbítani a korábbi járási tanács és a járási végrehajtó bizottság mandátumát.)

Az első választási időszakra (két év?) a járási zemsztvónál magasabb testületet nem választanak. Politikai felkészületlenségünk miatt szükség van rá, hogy a helyi és járási zemsztvo a vidék gyakorlati irányításával egyidejűleg a vezetők iskolája is legyen, itt fognak kitűnni és tapasztalatra szert tenni a nagyobb feladatokra is alkalmas munkatársak. Ezt igazolják a közelmúlt bányászsztrájkbizottságai és „munkásszövetségei” is, melyek nagyfokú öntudatról és szervezettségről tettek tanúbizonyságot.

A hatalomátadás fokozatai

Országunk földrajzi kiterjedése és sajátos életviszonyaink miatt nem lehet eredményes, ha közvetlenül választunk törvényhozókat a központi parlamentbe. Csak a három-négy lépcsős választások alkalmasak rá, hogy olyan jelölteket juttassanak be, akik már bizonyítottak, és akiknek erős gyökereik vannak saját vidékükön. Nem távoli, alig ismert emberekre kell majd szavazni, akik csak a választási kampányban mutogatták magukat. A választások többéves ismeretségre és bizalomra épülnek.

Az első (vagy akár a második) választási periódus lejárta után kerül sorra a harmadik fokozat – a megyei zemsztvo-gyűlés megválasztása. Ezt a járási zemsztvo-gyűlések (valamint a megyei székhelyek zemsztvo-gyűlései) hajtják végre: saját jól ismert közegükből az egész elkövetkező periódusra megválasztják az arányszám szerint a megyei képviseletbe jelölt küldötteket; a gyűléseket ezután a soros választásokon újra kell választani.

Az így megválasztott Ømegyei zemsztvo-gyűlés× nyomban a megyei tanács helyére lép, a megyei végrehajtó bizottság helyett létrehozza a Ømegyei zemsztvo-elöljáróságot. × Maga a zemsztvo-gyűlés a megszabott választási periódus alatt csak a soros ülésekre gyűlik össze, a közbeeső időben a gyűlés tagjainak a saját járásaikban kell élniük. (Ha a rendszer jól működik, a választási periódus meghosszabbítható.)

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk tapasztalt zemsztvo-szakemberünk, D. Ny. Sipov tanácsát: hogy ki lehessen javítani a választási véletlenek következtében előálló esetleges hibákat, minden gyűlésnek jogában áll, hogy ne szavazással, hanem Økooptálással kiegészíthesse állományát saját létszámának nem több mint egyötödével× a közismerten hasznos és fontos helyiek közül. Ez a megoldás lehetőséget ad arra is, hogy a járási, a megyei tanácsok és a legfelső tanács egyes sikeres személyiségei bekerüljenek az új hatalom képviselői közé.

• Minél tekintélyesebb a megyei zemsztvo, annál erősebb lesz az autonóm nemzetiségi köztársaságok és területek önállósága és függetlensége. ×

Anélkül hogy megpróbálnám megjövendölni, milyen helye és szerepe lesz az Orosz Szövetséges Köztársaság, Ukrajna és Belorusszia jelenlegi Legfelsőbb Tanácsainak, magától értetődik, hogy a következő választási periódus végén a megyei zemsztvo-gyűlések saját soraikból választják meg küldötteiket a Szövetségi Gyűlésbe (mely a Szövetségi Tanácsot váltja fel) és az Országos Zemsztvo-gyűlést (mely a Legfelsőbb Tanácsot váltja fel), magukat a megyei zemsztvo-gyűléseket pedig a fenti elvnek megfelelően újraválasztják a járási gyűlések.

Az azonos hatalommal felruházott Szövetségi Tanács és Nemzetiségi Tanács rendszere nem volna rossz, ha a munkát nem formálisan, hanem tisztességesen végeznék. A Nemzetiségi Tanács akár változatlanul benn maradhatna az Országos Zemsztvo-gyűlésben – meghagyva az egyes nemzetiségeknek azt a szabadságot, hogy maguk döntsék el, hogyan töltsék be a helyeket: általános választásokkal vagy érdemek alapján adott megbízatással, s azt is, hogy milyen időre.

A jelenleg működő Szövetségi Tanács homályos, zavaros elvek alapján jött létre: részben területi szavazással megválasztott, részben az SZKP és társadalmi szervek által kijelölt emberekből. Ez elfogadhatatlan még az átmeneti (négyéves? hatéves?) periódusra is, és valahogy javítani kell rajta. Ráadásul nehézkes is ez a rendszer, és tovább terheli a Küldöttek Kongresszusa, amitől a törvényhozó munka csak megkettőződik és még bonyolultabb lesz.

Az Országos Zemsztvo-gyűléssel tetőződő zemsztvo-rendszer sikeres felépítése megköveteli, hogy működjenek és tapasztalatokat gyűjthessenek a járási és megyei gyűlések, hogy a megyei gyűlés képviselői megismerjék egymást, így választhassák meg küldötteiket az Országos Zemsztvo-gyűlésbe (vagy a választási periódus egész időszakára, vagy felváltva egy-egy időszakra). A küldöttségek révén a területi tapasztalatok egyesülnek az országos tapasztalatokkal, egyszersmind megbízhatóan képviselve is lesznek. ØA parlament nem lehet elvontan „központi”: a megyék tekintélyes képviselőiből kell állnia, méghozzá azzal a megkötéssel, hogy tagjai az év meghatározott, jelentős részében saját vidékükön élnek, ellenkező esetben elveszítik jogukat a terület képviseletére.× (Ez az Egyesült Államokban is így van.)

Vegyes rendszerű irányítás

Itt a központosított közigazgatás és a társadalmi erők ésszerű összekapcsolásáról van szó.

Ez az összekapcsolás megvalósult a Moszkvai Rusz egyes periódusaiban is: a helyi önkormányzat nemcsak a helyi ügyeket vitte, hanem az országos ügyek egy részét is, de a központi hatalom felügyelete mellett.

1899-ben Sz. J. Witte Øazzal a hamis eszmefuttatással, hogy a monarchia, úgymond, nem fér össze a széles körű helyi önkormányzattal, × lebeszélte II. Miklóst a zemsztvók jogainak kiszélesítéséről. (Nem sokkal később a „népakaratos” forradalmárból monarchistává lett L. Tyihomirov megcáfolta ezt az okfejtést, de nem hallgattak rá.)

A központosított közigazgatás óhatatlanul korlátozza a társadalmi önkormányzatok mozgásterét. Erre azonban csak a bürokráciának van szüksége, nem a népnek, és a kormánynak sem. ØEgészséges korokban a helyi erők égnek a tettvágytól; a lehető legtágabb teret kell nyitni számukra. × Ahogy Tyihomirov megfogalmazta: mindenütt, ahol a társadalmi erők maguk is képesek tiszteletben tartatni a kötelező normákat, nincs szükség a kormányzati szervek tevékenységére, sőt még káros is, mivel feleslegesen gyengíti a nemzet önállóságra törekvését. Mindenütt, ahol megengedhető a népi erők közvetlen tevékenysége – akár a helyi önkormányzat, akár más önálló társadalmi szervezetek vagy szövetségek formájában -, biztosítani kell számukra a lehetőséget.

Ezenkívül ez a társadalmi erő pótolhatatlan az állami közigazgatási rendszer ellenőrzésében, hiszen a hivatalnokokat becsületes és buzgó szolgálatra kényszeríti.

• Ezt a vegyes típusú rendszert, a kormányzati hivatalok és a helyi önkormányzatok e gyakorlati együttműködésétD. Sipov állami zemsztvo-rendszernek nevezte. ×

De a jelenlegi átmeneti és talán nem is olyan rövid időszakban sajátos kölcsönviszony fog kialakulni. Amíg a társadalmi erők lassan alulról fölfelé szervezkednek, államigazgatási tapasztalatokat szereznek, felnevelik saját kádereiket, a fennálló bürokrácia, mely hozzászokott az ellenőrzés nélküli teljhatalomhoz, megmakacsolja magát, és semmi szín alatt nem lesz hajlandó engedni jogaiból. Ám az országban bekövetkező gazdasági önállóság óhatatlanul meg fogja nyirbálni ezeket a jogokat. Ezenkívül a jelenlegi, frissen megválasztott, átmeneti tanácsokban már jelentkeznek bizonyos konstruktív erők, melyek elő fogják segíteni a társadalmi önállóság fokozódását.

A központi hatalomról

Napjainkban, tekintettel országunk méreteire és gondjaink sokaságára, az elnöki hatalom egyáltalán nem fölösleges. Ám az államfő minden jogkörét, minden lehetséges konfliktushelyzetet, kivált pedig az elnök megválasztásának rendjét szigorú törvényekkel kell szabályozni. Az államfőnek csak akkor lesz igazi tekintélye, ha össznépi választásokon választják meg (öt évre? hét évre?). De nem szabad olyan több hétig vagy több hónapig tartó izzó és szenvedélyes választási kampányra fecsérelni a nép erőit, melynek fő célja az, hogy bemocskolja az ellenfelet. Elég, ha az Országos Zemsztvo-gyűlés kiválaszt és gondosan megvitat néhány jelöltet az ország lakosai közül, akik az utóbbi hét-tíz esztendőben folyamatosan itt éltek. A vita alapján az Országos Zemsztvo-gyűlés egyszeri és azonos terjedelmű nyilatkozatban közzéteszi valamennyi jelölés indokolását és a felmerült ellenvélemények összegzését. Ezt követően meg lehet tartani az országos népszavazást (egy vagy két fordulóban, az abszolút többség elve alapján) megfeszített, kimerítő választási kampány nélkül. (Amerikai mintára nyilvánvalóan célszerű gondolni az elnökhelyettes posztjára is: az ő jelölése az elnökjelölt feladata, egyszerre választják meg kettejüket.)

Ha a mandátum időszakában az Országos Zemsztvo-gyűlés mindkét házának abszolút többsége arra a véleményre jut, hogy az elnök nem kielégítően teljesíti kötelességeit, a gyűlés köteles erről bizonyítékokkal megalapozott nyilatkozatot közzétenni, mely akárcsak a lehetséges újabb jelöltek személye – népszavazás elé kerül. Ha viszont az elnöki mandátum lejárta után az Országos Zemsztvo-gyűlés mindkét háza kétharmados többséggel támogatja az elnököt, nincs nyomós ok rá, hogy ne lehessen meghagyni funkciójában a következő időszakra újabb népszavazás nélkül. Ha az elnök mandátumának második felében meghalna, az elnökhelyettes lép a helyére; ha az első félidőben hal meg, újabb népszavazásra kerül sor.

Az elnök a saját belátása szerint nevezi ki a minisztertanácsot, kívánatos, hogy a szakértők közül, akiket pályázati úton állami alkalmazottként alkalmaznak; nem kívánatos, hogy a törvényhozó testület tagjai közül. A minisztereknek beszámolási kötelezettségük van mind az elnök, mind pedig a két ház előtt, de ezek nem válthatják le. (Ajánlatos figyelembe venni P. A. Sztolipin halála előtt összeállított programjából a következőket: Øa legfelső állami posztok várományosait kéthárom éves akadémia képezze ki, ide csak a legtehetségesebb, kitűnő egyetemi végzettségű emberek kerüljenek, a jelölés legyen nyílt, indoklással ellátott társadalmi vagy egyéni ajánlásokkal; × az akadémián a minisztériumok profiljának megfelelő fakultások működjenek. Sztolipin kiemelte, hogy létre kell hozni a helyi önkormányzatok támogatására hivatott minisztériumot.)

1. V. Leontovics jogtudós meghatározása szerint Øa kormányzás abban különbözik a közigazgatástól (bürokráciától), hogy új feladatokat old meg, az adminisztráció viszont a régi, kialakult feladatkört látja el. Ebből az következik, hogy meg kell követelni a miniszterek magas fokú képzettségét; ha a kormány bürokratizálódik, alkalmatlanná válik az ország irányítására. ×

A közigazgatásban végzett munka nem lehet sem jutalom, sem privilégium, nem járhat személyes előnyökkel. „Csak az a kormány lehet sikeres és hasznos, amely nem lát mást maga előtt, csak a kötelességet” írta M. Ny. Katkov. Márpedig azután, amit átéltünk, minden hatalom adósa a népnek. Ahhoz, hogy mindent helyrehozzunk és pótoljunk, a kormányzati szerveknek teljes erőbedobással kell dolgozniuk, szükség esetén akár meghosszabbított munkanapokon.

Mi szinte semmiben nem másolhatjuk Svájcot: sem méretei miatt, sem azért, mert az független kantonok szövetségeként jött létre. Kétségkívül átvehetjük tőle azonban a következő módszert: bizonyos számú – több ezer – aláírás összegyűjtése után törvény javaslatot lehet beterjeszteni, amit a parlament köteles megtárgyalni ; más, még nagyobb számú (nálunk: több millió) aláírás esetén népszavazást kell kiírni a kitűzött kérdésről. A tömegeknek ez a törvényalkotó kezdeményezése hozzájárul az állam életének rugalmasabb, jobb megszervezéséhez. Az ilyen népszavazásokon és a ritka elnökválasztásokon kívül semmi más össznépi szavazásra nem lenne szükség.

Tanácskozási rendszer

Ezt a fejezetet úgy iktatom ide, hogy tudom: semmiképp sem a mának szól, úgy vélem azonban, hogy roppant fontos államunk távoli jövője szempontjából.

1. Maklakov a Dumában szerzett gazdag tapasztalatait felidézve kiemelte: a demokrácia legtartósabb sikerei nem a többségnek a kisebbség feletti túlsúlyával biztosíthatók, hanem a közöttük létrejött megállapodással. A politikailag tapasztalatlan ország számára egy harmadik ház létrehozását javasolta a parlamentben „a tapasztalt és kulturált kisebbség képviselőiből”: egy ilyen korlát felállítása zavarni fogja ugyan a demokrácia szabad áradását, de kevésbé veszedelmes, mint a többség korlátlan uralma.

Tegyünk még egy lépést ebben az irányban: nyilvánvalóan meg kell keresnünk az állami döntések meghozatalának az egyszerű, mechanikus szavazásnál magasabb rendű módját. Ha mindent átengedünk a többségi szavazásnak, azzal a többség diktatúráját hozzuk létre a kisebbség és a külön vélemények fölött, holott éppen ezek a legfontosabbak a fejlődés útjainak feltárásában.

Nem várható az államhatalom valamennyi szervétől magas szintű munka, ha nincs fölötte erkölcsi kontroll. Ezt egy tanácskozási joggal felruházott legfelső erkölcsi fórum végezhetné. Ez olyan struktúra lenne, amelyben jóformán nincs szavazás, de minden véleményt és ellenvéleményt alaposan meg kell indokolni, itt kapnának szót a legtekintélyesebb elmék.

Történelmünkban erre is van példa: ilyen volt a „Zemszkij Szobor” a Moszkvai Ruszban. Mint D. Sipov írja: amikor működtek az összoroszországi zemsztvo-gyűlések, nem folyt harc az uralkodó és a gyűlések között, és nincs tudomásunk olyan esetről, amikor az uralkodó szembeszállt volna a gyűlés véleményével: ha megteszi, azzal a tekintélyét gyengítette volna. Ez a rendszer a bizalomra épül: feltételezi, hogy lehetséges és megvalósítható az erkölcsi egység.

Egy ilyen elgondolásnak ideálisan megfelelhetne a Duma (az Összorosz Duma? Állami Duma ?), amely mintegy a nép lelkiismeretét testesítené meg és olyan emberekből állna, akik magas szintű erkölcsiségről, bölcsességről, gazdag élettapasztalatról tettek tanúbizonyságot. De egyelőre nincs kétségbevonhatatlan módszer az ilyen emberek kiválasztására.

Bizonyos mértékig pótolhatná ezt egy olyan Duma, amely a szociális rétegek és szakmák képviselőiből – úgy is mondhatnánk: rendekből – állna össze.

Az emberek közötti kapcsolat és együttműködés két legtermészetesebb elve: a közös lakóterület és a szakma, a tevékenység iránya. Valamennyiünknek van munkánk, szakmánk, ennek révén foglaljuk el hasznos helyünket a társadalomban. ØAz emberi megnyilvánulások teljes, személytelen egyenlősége, entrópia, halálhoz vezet. A társadalmat éppen a különbözések éltetik. × Az állam terhét azok az emberek hordozzák, akik gondolkoznak, dolgoznak, és létrehozzák mindazt, amiből az ország él. Minél jobban meg vannak szervezve a társadalmi csoportok tekintetében, annál elevenebben törnek elő a nemzet alkotóerői (L. Tyihomirov).

Felszabadult társadalmunkban az évek során kétségkívül megjelennek és összekovácsolódnak bizonyos élettevékenységek rendjei – nem a szó kaszt jelentésében, hanem szakmánként és tevékenységi ágak szerint. Túlságosan hosszú ideig irányítottak és vezettek mindent olyanok, akik nem értettek a dolgokhoz. Most végre mindent hozzáértő embereknek kell irányítaniuk. Márpedig semmilyen dologban nem adhat jobb tanácsot más, mint az adott szakma képviselője. (Az azonos szakma képviselőinek szellemi és gyakorlati együttműködésén alapuló rendjét semmiképp sem szabad összetéveszteni a szakszervezetekkel. A rendnek [testületnek] az ember természetes tagja pusztán munkája révén. A szakszervezet a magasabb bérért és az anyagi javakért folytatott harc szervezete, amelybe nem lép be mindenki, és nem vesznek fel mindenkit.)

A zemsztvók, vagyis a területi képviseletek mellett, a kiegészítésükre kialakulhat, és működhet egyfajta rendi képviselet is. (Így a pártokban terméketlenül elfecsérelt energiák egy része átirányítható a rendekben végzendő építő munkára.)

Minden rend maga határozná meg, hogy milyen választási (vagy kijelölési) módszerrel juttatná be képviselőit a Dumába. A rendek nem politikai képviselőt küldenek (a fontosabbak akár kettőt is), hanem azokat a legtapasztaltabb és legalkalmasabb társaikat, akiket képesnek tartanak arra, hogy átfogó véleményt alkossanak rendjük tevékenységéről.

Az elmélyült munka érdekében a Duma tagjainak száma nem haladhatja meg a kétszáz-kétszázötven főt. (A rendek száma lehet több is, de a kisszámú, rokon foglalkozású rendek közös képviselőt is küldhetnek.)

A szavazás nélküli véleménymondás nem újdonság. A kaukázusi hegyi lakók között például a népszavazás helyett sokáig tartotta magát a „bölcsek megkérdezése”.

Közzé kell tenni minden kellőképpen megalapozott véleményt, ítéletet vagy követelést, melyet a Duma képviselőinek több mint a fele az elnök, a minisztertanács, a két ház valamelyike vagy a legfelsőbb bíróság elé terjeszt. Az a fórum pedig, amelyhez a Duma fordul, köteles vagy útmutatásul elfogadni ezt a véleményt, vagy két héten belül megindokolni, miért utasítja el az előterjesztést. (A hadititkokat érintő kivételes esetekben a véleménycsere nem nyilvánosan megy végbe, de a Duma tagjainak ebben az esetben is joguk van ahhoz, hogy megkapják a szükséges információt az elnöki, a kormányzati, a törvényhozói vagy bírói tevékenységről.)

Ugyanígy, a Duma képviselőinek több mint a fele elnökjelöltet is állíthat.

Ha a Duma ellenszavazat nélkül hoz határozatot, az vétót jelent bármely törvényre vagy bármely intézmény bármely tevékenységére, és azt a törvényt, azt a tevékenységet meg kell változtatni. A Duma ily módon vétót emelhet minden elnökjelölt ellen is.

• A tanácskozási joggal felruházott körültekintő Duma szellemi és erkölcsi hatása nyilvánvaló lesz a hatalom valamennyi formájában. × Márpedig csekély az eshetősége, hogy a társadalmat pusztán politikai eszközökkel meg lehessen javítani.

„Az együttélés célja az, hogy valamilyen erkölcsi rend alakuljon ki az emberek között” (M. M. Szperanszkij). „A szabadságnak és a törvényességnek, ahhoz, hogy szilárd legyen, a nép belső öntudatára kell támaszkodnia” (A. K. Tolsztoj). „A politika erődje csak akkor szilárd, ha szilárd erkölcsre épül” (V. O. Klucsevszkij).

A jog – az ember iránt támasztott erkölcsi követelmények minimuma, melynek lejjebb szállítása veszélyt jelent a társadalomra. „Sok esetben azt, amit a jog megenged, tiltja az erkölcs, mely magasztosabb és szigorúbb parancsokat ír elő az embernek” (P. I. Novgorodcev).

• Az erkölcsi elvnek felette kell állnia a joginak.× [A magyar történelmi alkotmányt tisztelő alaptörvény gondolatában ugyanez van megfogalmazva. – FÁ]Az igazságosság elsősorban az erkölcsi törvényekre épít, és csak azután a jogiakra.

Töprengjünk tovább

E szűkre szabott dolgozatban nem állt módomban, hogy szóljak a hadseregről, a rendőrségről, a bíráskodási rendszerről, a törvényhozás, a gazdaság kérdéseiről és a szakszervezetekről. Feladatom csupán annyi volt, hogy ismertessem némely elgondolásomat, egyik sem tekinthető véglegesnek, csupán vitaalapnak.

Az állam életének ésszerű és igazságos felépítése roppant nehéz feladat, és csak fokozatosan, közelítésekkel és tapogatódzásokkal érhető el. E feladat nem vesztette el aktualitását a jólétben élő nyugati társadalmakban sem, őket sem rajongó, hanem tisztán látó, nyitott szemmel kell figyelnünk, de mennyivel fájdalmasabb és égetőbb a feladat, ha előttünk egy katasztrofálisan lezüllött ország és elbutított polgárok állnak.

Irgalmatlanul nehéz bármiféle logikus, összefüggő tervet kidolgozni a jövőt illetően; óhatatlanul több lesz benne a fogyatékosság, mint az erény, és még nehezebb nyomon követni a dolgok tényleges változásait. De az is lehetetlen, hogy ne próbáljuk meg.

Az itt felvázolt munka alapját számos, különböző korban élt orosz személyiség gondolatai képezik – remélem, hogy így, együttesen megtermékenyítően fognak hatni.

1990. július

Magvető Könyvkiadó, Budapest

A mű az alábbi kiadás alapján készült:

1. f. Szolzsenyicin: Kak nam obusztroity Rossziju?

Párizs, YMCA-PRESS, 1990

Fordította SOPRONI ANDRÁS

© Alekszandr Szolzsenyicin, 1990

© Hungarian translation Soproni András, 1991

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója

Athenaeum Nyomda, 91.0370, Budapest, 1991 Felelős vezető Losonczy György vezérigazgató Felelős szerkesztő Osztovits Agnes . Műszaki vezető Bezúr Györgyi . Műszaki szerkesztő Romhányi Katalin· Kiadványszám 7521 . Megjelent 4,8 (A5) ív terjedelemben, Times betű- típusból szedve ISBN 963 14 1850 2

(Olvasói kiemelések és megjegyzések: Fáy Árpád)

http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)