Ahogy a Donig jutottunk

A doni magyar hadsereg pusztulására emlékezve elképesztő mennyiségű ostobaságot öklendezett elő magából a szónokok némelyike. Horváth Csaba, az MSZP fővárosi frakciójának vezetője szerint a Horthy-rendszer vágóhídra küldte a magyarokat. Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke bűnös politikának nevezte a doni katasztrófához vezető döntéseket. A megemlékezésekkel kapcsolatban a baloldali, liberális megmondóemberek világos álláspontot képviselnek: A Horthy-rendszer bűnös és erkölcstelen politikájának következménye az, hogy Magyarország részt vett egy értelmetlen és embertelen háborúban, rossz oldalra, a rosszak közé állt, és ennek következtében százezerszám pusztult el a magyar katonaság és civil lakosság.

A győztesek szemüvege

Mindez azonban nem igaz. A közélet formálásában részt vevő baloldali, liberális elit – egyébként érthető okokból, mint azt majd a közeljövőben elmondom – a világháború győzteseinek valóságértelmezését szajkózza. Ez az értelmezés pedig éppen olyan távol áll a tényektől, mint a Horthy-rendszer idealizálása. Jelentősége csupán annyi, hogy megmutassa: míg a náci Németország és szövetségesei a rossz megtestesítői voltak, addig a velük szemben a győztesek természetesen a jóság, a haladás és az emberiesség zászlóvivői kellett, hogy legyenek.
Azon túl, hogy ez az értelmezés nyilvánvalóan ideológiai alapokon áll, természetesen historizálás is, hiszen a jelenből próbálja kibontani a múlt tényeit, s természetesen a jelen értékítéletei alapján értelmezi a múlt döntéseit. 

A doni katasztrófa és általában a világháborús magyar részvétel megítélésében is gyökeret vert az a szemlélet, amely a győztesek szemüvegén át láttatja a múltat, s ebben az összefüggésben ítéli meg, sőt ítéli el az akkori döntéshozók cselekedeteit. Ám ez az értelmezés sem a múlt megértéséhez nem visz közelebb, sem a jelen politikai-ideológiai szekértáborait nem képes megbontani.
Anélkül, hogy fel kívánnám menteni a Horthy-rendszert a maga szörnyű bűnei alól, érdemes elmondani, hogy a doni tragédiával kapcsolatban lényegesen kisebb a magyar politikai és katonai vezetés felelőssége, mint azt a világháború utáni – jobbára baloldali – propaganda elénk tárja.
A tisztább kép érdekében érdemes felidézni az előzményekkel kapcsolatban néhány tényt.

Szovjet terrorrezsim
A harmincas években a szovjetunió a világ egyik legbrutálisabb rezsimjét működtette. A tömeges deportálások és kivégzések, az éhhalálra ítélt milliók, a gulág-rendszerbe száműzött, halálra dolgoztatott és állati kegyetlenséggel meggyilkolt rabszolgák százezrei mind-mind azt mutatták a kortársak számára, hogy a szovjet rezsim semmit nem tisztel, amit az európai értékvilág képvisel, sem az egyéni szabadságot, sem az egyéni életet, sem a tulajdont, sem a racionalitást.
Ezekhez képest a harmincas évek náci berendezkedése alig tűnt veszélyesnek. A hitleri Németország pusztán abban különbözött a többi európai diktatúrától, hogy átvette és alkalmazta, illetve némileg továbbfejlesztette az Egyesült Államokban érvényes faji megkülönböztetés elveit és gyakorlatát. Igaz, azt nem elsősorban a színes bőrűekkel szemben, hanem a zsidósággal szemben alkalmazta. De azért jó tisztán látni: a náci Németországban a zsidóellenes politika 1941-ig, tehát a Szovjetunió elleni háborúig nem mozdult ki a kivándorlás-ösztönző elnyomás állapotából, a keleti háború kezdetéig Németországban nem voltak tömeggyilkosságok, megsemmisítő táborok, tömeges deportálások, egyszóval hiányzott mindaz a borzalom, ami a Szovjetunióban már megvalósult. És, hozzá kell tennem: 1941 nyarán senki nem láthatta előre, hogy néhány hónap, vagy néhány esztendő múlva milyen embertelenségek felé fordul a náci rezsim.
A magyar politikai és katonai vezetés számára a Szovjetunió a terror hazája volt, míg Németország ebben a tekintetben nem nagyon különbözött a világ többi gyarmattartó, rasszista nagyhatalmától.

Hódítók között
Nem mellékes körülmény az, hogy a német-szovjet háború kirobbanásáig Moszkva és Berlin szövetségesek voltak. A Molotov-Ribbentrop paktum, amelynek keretei között felosztották egymás között Kelet-Európát, garantálta az együttműködést. Az agresszív Szovjetuniót éppen úgy kizárták a Népszövetségből, mint ahogyan Japánt, vagy Németországot kizárták volna, ha nem lépnek ki maguktól. A kor tapasztalata szerint Moszkva egy veszedelmes hódító hatalom volt, Magyarországról nézve jóval veszedelmesebb, mint Németország. Berlin ugyanis – a kor egy reális, bár nem kizárólagos értelmezése szerint –nagyjából 1940-ig elsősorban a német egység érdekében politizált, illetve háborúzott, s a neki hadat üzenő angolok és franciák ellen vívott önvédelmi háborút. Még az 1940-41 közötti események, a balkáni, észak-afrikai, észak-európai hadjáratok is beleilleszthetőek voltak ebbe az értelmezési keretbe, hiszen a semleges országok megtámadása és megszállása – stratégiai érdekből – Angliára is jellemző volt. Izland és Irán brit elfoglalása semmiben sem különbözött Görögország, vagy Jugoszlávia német megszállásától. Norvégia pedig éppen azért vált hadszíntérré, mert ott a német és a brit katonai érdekek közvetlen ütközőterülete lett.

Mindent összevetve az 1939-41-es események magyar nézőpontból azt mutatták, hogy míg az elhúzódó, és egyre jobban kiszélesedő angol-német háború kevéssé érinti Magyarország sorsát, addig a balkán felé forduló, Románia és Bulgária irányába utat kereső szovjet terjeszkedés közvetlen veszélyt jelent.

Angol becsület
Ebben a világpolitikai helyzetben a szovjet-német konfliktus szövetségesek közötti, belső leszámolásnak tűnt, senki nem gondolhatta azt, hogy Anglia kiáll Moszkva mellett, mint ahogyan azt sem feltételezte senki, hogy például Budapest mellett kiállna, ha esetleg szembe kellene fordulnia Magyarországnak a németekkel. Akiket London ellenállásra buzdított, a lengyelek, a jugoszlávok, a görögök, azok mind elvesztek a Wermnacht csapásai alatt, és Anglia semmit nem tehetett az érdekükben. Nem véletlen, hogy Románia felmondta a britekkel kötött szerződéseit és inkább Németország védőszárnyai alá húzódott.
Ilyen előzmények után 1941-ben senki nem feltételezte, hogy Anglia kiáll a Szovjetunió mellett, kivált azt nem, hogy hatékonyan kiállhat mellette. A háború első hetei egyébként igazolták is ezt a vélekedést, London semmiféle segítséget nem kínált Moszkvának.
Miért kellett volna feltételeznie a magyar vezetésnek azt, hogy ez a helyzet megváltozik? Hogyan is gondolhatta volna Horthy és környezete, hogy Anglia szembefordul saját elveivel, eszméivel, mindazzal, amit korábban hirdetett, s amellé a szovjet mellé áll, amellyel szemben még néhány esztendeje expedíciós hadsereget akart küldeni Finnország megsegítésére? A magyar vezetés számára egyértelműnek tűnt a helyzet: az angol-német háború mellett, azzal párhuzamosan, de attól lényegében függetlenül kirobbant egy szovjet-német háború is, amelyben Magyarországnak sokkal inkább érdeke állást foglalni, mint a másik, a nyugati háborúval kapcsolatban.

Párhuzamos háború

A háborúba egyébként olyan országok mellett lépett be Magyarország, amelyek sem a fasizmus, sem a diktatúra tekintetében nem követték a német-olasz utat. Igaz, hogy a kor demokrácia-felfogása messze állt a mai társadalomképtől, de azért sem Finnország, sem Románia, sem Magyarország nem számított akkoriban fasiszta államnak, vagy diktatúrának. Okkal gondolhatta azt a magyar politikai vezetés, hogy a háborúban a szovjetek által veszélyeztetett államok vesznek részt, függetlenül attól, hogy politikai berendezkedésük mennyire követi a német mintát, függetlenül attól, hogy diplomáciájuk mennyire nyitott London felé, azaz függetlenül a nyugaton zajló német-angol háborútól.

Megelőző csapás
A kortárs elemzések és vélekedések szerint a német támadás közvetlen megelőzése volt a készülő szovjet hadjáratnak. Az egyre inkább elhidegülő szovjet-német viszonyban a balkáni érdekkonfliktus feloldását mindkét agresszív nagyhatalom a leszámolásban látta. Sajnos máig nem egyértelmű, hogy Moszkva valóban készült-e a támadásra, de az előzmények tükrében, Lengyelország lerohanása, a balti államok bekebelezése, a Romániával szembeni területi követelések érvényesítése, illetve a finn háború után egyáltalán nem tűnhetett életidegennek ez a feltételezés.
A szovjet terjeszkedés megállítása pedig éppen olyan elemi érdeke volt a közép-európai kisállamoknak, mint amilyen elemi érdeke volt Németországnak a veszélyes szövetségessel való szembe fordulás. Ebben az összefüggésben minden józan érv amellett szólt, hogy Magyarországnak, a többi veszélyeztetett kisállammal együtt a németek oldalán a helye, hiszen a részvétel jelentősen növelte a gyors győzelem esélyét.

Hathetes hadjárat
A kirobbanó német-szovjet konfliktus kezdetén a Szovjetunió gyors összeomlása a teljes európai és amerikai közvélemény előtt egyértelműnek tűnt. A németek hathetesre, legfeljebb két hónaposra tervezték a hadjáratot. Minden kortárs elemzés azt jósolta, hogy Moszkva néhány hétig, esetleg néhány hónapig tud csupán kitartani. A finn háború tapasztalatai alapján semmiféle kétsége nem lehetett a világ döntéshozóinak e vélekedéssel kapcsolatban. London kezdetben egyértelműen elhatárolódott a szovjetekkel való bárminemű közösségtől, hiszen a Downing Streeten úgy gondolták, Anglia nem kompromittálhatja magát a Moszkvai rezsimmel való együttműködésnek még a látszatával sem. Nem érdemes a szovjeteknek segítséget nyújtani, hiszen mire megérkezne a támogatás, addigra a Szovjetunió megszűnik. Igaz, London örült volna annak, ha a Vörös hadsereg sokáig kitart, vagy legalább partizánharcokkal jelentős német erőket köt le, de a szovjet győzelemben, vagy tartós ellenállásban egyáltalán nem bíztak. Hasonlóan vélekedtek New Yorkban, és természetesen Budapesten is.
Ugyan miféle érv szólhatott ilyen körülmények között a magyar részvétel ellen? A magyar politikai és katonai vezetés okkal feltételezte: nem kockáztatott semmit, ha belépett a háborúba. Viszont igen sokat nyerhet általa.

Magyar békepolitika
Magyarországot ugyanis kényszerpályára lökte vezetőinek felelős és békepárti politizálása. A Szovjetunió elleni hadba lépésig ugyanis a magyar vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy az ország határaitól távol tartsa a háborút. Hatékonyan közvetített Berlin, Róma és Bécs között, hogy elkerülhető legyen Ausztria lángba borulása. Hitlernek, az egész Felvidék visszacsatolására vonatkozó, egyértelműen csábító ajánlata ellenére sem csatlakozott a Csehszlovákia elleni támadáshoz. Az elmérgesedett és közvetlen háborús veszéllyé fajult román-magyar konfliktust nemzetközi döntőbíróság ítéletét elfogadva oldotta meg, s végezetül a Jugoszlávia ellni háborúban is csak rendkívül korlátozott módon vett rész, dacára annak, hogy az aktívabb beavatkozással – Hitler egyértelmű szavai szerint – egész Horvátországot megszerezhette volna. Talán érdemes a jugoszláv háborúval kapcsolatban eloszlatni a „hitszegők lettünk, hullarablók” típusú értelmezéssel kapcsolatos legendákat. Ez a megközelítés ugyanis csak egy lehetséges magyarázata volt az eseményeknek, és korántsem tűnt olyan racionálisnak, mint az a másik értelmezés, amelynek szellemében végül Magyarország csatlakozott a Belgrád elleni háborúhoz. A kortársak előtt ugyanis egyértelműnek tűnt, hogy a jugoszláviai beavatkozásra éppen azért kényszerült rá Németország, hogy megfékezze a balkáni szovjet terjeszkedést. A Belgrádban lezajlott Moszva-barát puccs nem önmagában, hanem a korábbi szovjet terjeszkedés fényében volt igen veszélyes és közvetlen fenyegetést jelentő fordulat. A német beavatkozás elmaradása nyilvánvalóan egy szovjet bábállamot hozott volna létre a térségben, s előbb-utóbb a balti államok sorsára juttatta volna Délkelet-Európát.

Háború, mint a háború alternatívája
Ugyanakkor tény, hogy a magyar vezetés későn ismerte föl azt a tényt, hogy amennyiben Németország elég erős ahhoz, hogy kielégítse a magyar területi követeléseket, akkor ahhoz is elég erős, hogy visszavegye azt, amit adott. Ebből a csapdából azonban ekkor már csak előre lehetett menekülni. A veszélytelennek tűnő, de hatalmas nyereséggel járó szovjet háborúban való részvétel révén – akkoriban úgy tűnt – Magyarország elkerülhet egy beláthatatlan következményekkel járó és nagyon is kétes kimenetelű román-magyar háborút. Egy olyan háborút, amelyben Berlinnek nem kell mérlegelnie, hogy a hadviselés évek óta kerülő, megbízhatatlan és ingatag szövetségest jelentő Magyarország mellé áll, vagy a Szovjet ellen teljes erőbedobással felvonuló, és Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő, megbízható román szövetségesét támogatja.
Mindez természetesen nem menti fel a Horthy-rendszert a maga bűnei alól, nem teszi elfogadhatóvá azokat a döntéseit, amelyek már a kortársak szemében is elfogadhatatlanok voltak. De azért azt világossá kell tennünk: a nemzetközi térben, háború és béke kérdésében, a rendelkezésre álló információk és azok józan értelmezése alapján a legtöbb esetben felelős döntéseket, sőt a lehető legjobbnak tűnő döntéseket hozta meg. Sajnos ennek ellenére sem tudott jó döntéseket hozni. De ez nem rajta múlott.

Forrás: http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu

NIF

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!