A virtuális valóságról, amiben élünk és egy filmről, A Mátrixról

„Szabadítsd fel a tudatod!”

Az ezredforduló legnagyobb filmes dobásáról, a mind témájában, mind kivitelezésében példátlan színvonalat felmutató Mátrixról rengeteg elemzés jelent már meg az utóbbi bő tizenhat évben. Mégsem haszontalan egy újabbal előállni, mivel ezek – érdekességük ellenére – sokszor éppen a lényegi mondandótól terelnek el, nem beszélve a hajmeresztő félrebeszélésekről és belemagyarázásokról.

A Mátrix lényegében egy dologról szól: a tudat felszabadításáról,

és minden, ami ezen kívül a filmet jellemzi, járulékos információ.

Hogy mindez ténylegesen mit jelent, arról nemsokára. Lássunk előtte néhány tényt, amik a filmkészítés furcsaságaira mutatnak rá, és amik minden pozitívuma ellenére ezt az alkotást is a „gyanús” kategóriába sorolják. Közismert, hogy 1999 tájékán több olyan film jelent meg, amik különböző formában és színvonalon a „virtuális valóság” egyre aktuálisabb problémáját és a tudat lehetőségeinek kérdéskörét boncolgatta. Ilyen a kísértetiesen hasonló zöld színt és filmes elemeket használó Tizenharmadik emelet (premier ’99 május), a gusztustalanságból jelesre vizsgázó Existenz (’99 április) vagy a tudati teremtés vonatkozásában legmesszebb menő Dark City (’98 szeptember). Az azonos témafelvetés, az időbeli közelség és az áthallások arra engednek következtetni, hogy ezek a filmek összehangoltan, egy ismeretlen megbízó parancsára készülhettek el, és nem a „véletlen” rendezte a történéseket éppen így. Okkal kérdőjelezhetjük meg a szerzőiség kilétét a némelyek által csak transzvesztita propagandaként emlegetett Felhőatlaszt és az elképesztően bugyuta Jupiter felemelkedését rendező Wachowskiéknál. Szavakba nem önthető mélyrepülésük csak azzal magyarázható, hogy a Mátrix eredeti ötlete és cselekményének fő motívumai egyszerűen nem tőlük származnak. De ha belegondolunk, nincs is túl sok értelme bármiféle magasröptű gondolatot tulajdonítani annak a rajongótáborát rózsaszín rasztájával ijesztgető, Larryből Lana Wachowskivá keresztelt lénynek, akinek legnagyobb gondja az életben, hogy aberrált szexuális beállítottságát minden filmjében kényszeresen igazolja. (Volt, aki alappal vagy alap nélkül, nem tudjuk, be is perelte őket plágium miatt.)

A ködbe burkolózó háttérakarat meglétére mutat az a szintén elhíresült tény, hogy a filmben utalások történnek a World Trade Center lerombolására Thomas Anderson útlevelének lejárati dátuma (2001. szeptember 11.), a felhőkarcolóba csapódó helikopter és a terrorizmusra való utalás révén. (Érdekes, hogy a szintén ’99-ben bemutatásra került Harcosok Klubjának végén ugyancsak ikertornyok robbannak.)

Zionnak, az egyetlen épen maradt városnak a megemlítése szintén zavarossá teszi a képet. A cionizmus, Izrael területi és hatalmi terjeszkedése nem igazán vág egybe a felszabadulással, a gépek és a hamis ideológiák elleni forradalommal. Mivel éppen a cionizmus képviselői azok, akik ezek kibontakozásáért és elterjedéséért felelősek (és ne csináljunk álszent módjára úgy, mintha ez nem így lenne). Ezért Zion a mai valóságban nem a szabadságnak, hanem az elnyomásnak és a hatalommal való visszaélésnek a szimbóluma. Sajnos úgy tűnik, az ilyen anomáliákat még a jó filmekben is meg kell szoknunk.

A furcsa egybeesések olyan személy vagy személyek hatására utalnak, akik bizonyos, színfalak mögötti összefüggésekkel messzemenőkig tisztában vannak, legyen az politikai vagy okkult vonatkozás. Ez utóbbi tekintetében érdekes, hogy néhány szabadkőműves jelzés mellett (pl. szobaszámok, csempe mintázata) falfirka formájában megjelenítésre kerül a napfogyatkozás, a ’99-es év egyik kiemelt eseménye (augusztus 11). A napfogyatkozás rendkívül negatív szimbolikus jelentéssel bír, és valamiféle üzenetként funkcionálhat a filmben (és megint csak megjelenik a Dark Cityben, egy Napot ábrázoló reklámtábla elsötétüléseként). Minthogy többek közt Platón nyomán tudjuk, hogy a szem és a Nap között szimbolikus megfelelés áll fenn, a jelenetek egyik elengedhetetlen kelléke, a napszemüveg – minden túlzás nélkül – szintén utal a napfogyatkozásra, ily módon az új évezredet általánosan meghatározó szellemi vakságra.

Ezért olybá tűnik, hogy a Mátrix története nem annyira izgalmas fikció, mint inkább figyelmeztetés bizonyos jövőbeli sötét folyamatokra, amik szoros összefüggésben állnak az akkori eklipszissel. (Idehaza ráadásul augusztus 5-én, a jelenség előtt pár nappal kezdték vetíteni. Egyébként a forgatást övező, és legdurvábban a főszereplőt, Keanu Reevest érő szerencsétlenségek tovább fűszerezik ezt a párhuzamot, amit tovább tetéz az az érdekesség, hogy az orákulumot játszó nő és a Mátrix: Újratöltvére leszerződtetett énekesnő 2001. szeptember 11-e előtt és után pontosan ugyanannyi napra haltak meg.) Eszerint 9/11 világméretű hazugsága csak kiindulópont azon az úton, ami végezetül az úgynevezett virtuális valóság börtönébe vezet. Érdemes felvetni, hogy ha valóban tudomásuk volt már évekkel korábban a terrortámadásnak álcázott műveletről, vajon az elme csapdába ejtése kapcsán más-e a helyzet?

„Nap” és „árnyék” egy sötét, földalatti állomáson

A Mátrix kitálalása ambivalens, hiszen egyrészt népszerűsíti a virtuális valóság gondolatát, másrészt viszont a vele szembeni ellenálláshoz ad receptet. Emiatt nehéz eldönteni, negatívumai vagy pozitívumai voltak nagyobb hatással a társadalomra. Mindenesetre meggyőződésünk, hogy a trilógiává bővítésre azért volt szükség, mert az első rész – annak ellenére is, hogy nem kizárt, hogy az „új világrend” beharangozásának (NEO) és egyfajta sötét beavatás elmesélésének indult – túl jóra sikeredett, amit le kellett butítani az eredeti mondandóhoz semmi pluszt nem adó további két résszel. A film nagy előnye, hogy témája és találó mitikus utalásai mellett (amire itt most nem térhetünk ki) szereposztása és a karakterek megformálása is kiváló. A kiválasztott nem afrikai bevándorló, nem harcol egyenlőségért és a nők jogaiért, nem lázad a tekintély ellen, és nem villog minden második jelenetében félmeztelenül az izmait feszítve. Szóval lehet vele azonosulni, komolyan lehet venni (és ez a filmekben nagy ritkaság), ahogy az összes többi felvetést, elhangzott igazságot is, amik valahogy többé-kevésbé ismert voltuk ellenére sem hatnak közhelyesen a filmben. Az olyan pompás kiszólások pedig, amelyek minden fel nem szabadított emberről mint „rendszerhez tartozóról” és mint „potenciális ügynökről” beszélnek, olyan találóan írják le az illúziókba ájult modern társadalom általános viselkedését, minden magasrendű gondolattal szembeni fékevesztett dühét és „fejlődéshez” való szemellenzős ragaszkodását, hogy egészen nyilvánvalóvá válik, miért volt szükséges mindezt kicsit „korrigálni”.

Ezek már nem pusztán konzumidióták, hanem vad védelmezői egy velejéig hazug rendszernek

Azokat viszont, akik szerint a film alapvetően az eszetlen iramban kibontakozó technikai civilizáció kritikája lenne, ki kell ábrándítanunk. A mesterséges intelligencia létrejöttéért folyó perverz és felelőtlen rajongás és a gépek hatalomátvételének veszélyével csak addig érdemes foglalkozni, amíg nem terelik el a hangsúlyt a lényegibb mondandóról.

A film főszereplője a tudat,

amelyet illúziók tartanak fogva, és amik elhitetik vele, hogy amit lát, a nagybetűs valóság. Az illúziót a Mátrix nevű számítógépes program teremti, amiből a kivételesek is csak nagy erőfeszítések és hit révén képesek megszabadulni. Ez a probléma sajnos napról napra aktuálisabb. Az emberek idejük egyre nagyobb részét töltik a képernyő előtt, amelytől egyre kevéssé tudnak elszakadni. Tudatukat függési viszonyba hozták az internettel, elszemélytelenedett „közösségeivel”, játékaival, munkáival. A tudat rabláncai egyre szorulnak, és már alig vannak, akik hajlandóak mindennek ellenállni.

Kevesen gondoltak még bele, hogy például a már egész városokat leképező számítógépes játékok nem szórakoztatás céljával jöttek létre és kerülnek folyamatos fejlesztésre, hanem próbaverziói egy jövőbeli – és bizonyos értelemben már jelenleg is fennálló – virtuális térnek. Meglehetősen furcsa, hogy olyanok is tetszésüket nyilvánítják ki a Mátrixszal kapcsolatban, akik semmi kivetni valót nem látnak abban, ha valaki egész nap a telefonját vagy a számítógépét babrálja. Ez valószínűleg azért van, mert a nézők zöme tévedésből éppen azt tartja a képzelet szüleményének, amit a legkomolyabb üzenetnek szántak a történetben. (Habár a mobiltelefonálást részben éppen a film hozta divatba – vagy ez is egy afféle előrejelzés?) Sajnos az a kétségbeejtő helyzet alakult ki korunkra, hogy az embereket az áruló Lu Cypherrel egyetemben (akinek beszédes nevét összeolvasva Lucifert kapunk) nem csak hogy nem zavarja ez a tendencia, de egyenesen vágynak az alászállásra és önmaguk alulmúlására.

A Mátrix tehát szó szerinti jelentésében is fontos és valóságos kérdést vizsgál, ami miatt minden ma született embernek kötelező lenne megtekinteni, s a benne foglaltakat alaposan megfontolni. A dolog viszont akkor válik igazán érdekessé, ha a történetet analogikusan értelmezzük. Mi van akkor, ha az a dilemma, ami a virtuális valósággal kapcsolatban felmerül, a mi valóságosnak tekintett, ébrenléti életünkben is fennáll? Mi van, ha a Mátrix készítői – bárkik is legyenek azok valójában – igazából rejtetten és ügyesen megkomponáltan arra akartak utalni, hogy szabaduljunk meg, de nem annyira a virtuális világból, mint inkább emberi létünkből, földi egzisztenciánkból, ébrenléti börtönünkből? Mi van, ha az is álom és káprázat, amit jelenleg megmásíthatatlan valóságként tapasztalunk?

Itt most képbe hozhatnánk Platón barlanghasonlatát, a tibeti buddhizmus tudattal kapcsolatos tanításait vagy az ind-hindu nagy hagyománykör figyelemreméltó megállapításait, ahogy azt általában az ilyen elemzéseknél szokás. És igazunk is volna, hiszen ezt az ötletet a készítők bizonyosan innen merítették. Ám itt most nem az a fontos, hogy mi a forrás, hiszen az ilyesféle érdekes kutatással is csak akkor érünk valamit, ha nemcsak a hasonlóságot fedezzük fel, hanem ha belátjuk megállapításaik igaz voltát is. Nevezetesen azt, hogy

az átverés minden eddig elképzeltnél nagyobb méretű.

Ha belátjuk, nemcsak a korrupt politika, nemcsak a züllött közoktatás, nemcsak az agymosó gépezetként működő média fedi el előlünk igazságot, hanem az egész jelen pillanatban tapasztalt világ a legapróbbtól a leghatalmasabb eleméig. A film nem a téma, a látvány vagy a jó rendezés miatt kiemelkedő elsősorban, hanem azért, mert meglebegteti önnön korlátolt létünkből való felébredés lehetőségét. És akkor nevezhető kiemelkedő képességűnek a néző is, ha hatására eljut saját lényének és világának a filmből egyébként teljesen logikusan következő, mindazonáltal igen nehezen megléphető

totális megkérdőjelezéséig.

Talán meredeknek hangzik… vagy talán csak a néző túl gyáva, hogy leszámoljon minden illúziójával. Amikor Neo megfordul, és szembenéz az addig legyőzhetetlennek hitt ügynökkel, vagy amikor Morpheus, az „álom istene” átugrik egyik tetőről a másikra, hiedelmeit, önmagáról alkotott korlátolt képét összetöri. Ahogy a filmben is elhangzik, „felszabadítja tudatát”. Mi alól? A lehetetlen nyomasztó gondolata alól. Mert a tudat mindent átfogó. És mivel az, semmi sem szabhat neki határt. Még a „valóság” sem.

Réb István, mediavadasz.info
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)