A Szálmoxis névvel említett Álmos, a mennybe szálló emberisten

E tanulmányban elsősorban azt szeretném elmondani, hogy a latin nyelvű írásokban szereplő Álmos vezér, a görög nyelvűekben legtöbbször miért Ζάλμοξις (átírva: Zálmoxis). Honfitársaim e névről azért sem hallhattak, mert Álmos neve a Bíborban született Konstantinos gyűjteményének rólunk szóló részében kissé elferdítve, Σαλμούτςης (Szálmutzész). A legalább ötféle változatban említett, és a történelemben jól ismert szkíta vezérnek, Zálmoxisnak neve a szkíták nyelvén,

*Zálmosis lehetett, mert a görög nyelvben nincs „s” hang, és itt annak helyére az „ξ“ (x) betűt írták. A Zálmoxis nevet viszont Álmos nevéből a magyar nyelv alkotta, de azt velünk elfelejtették, pedig azzal a jelenünket befolyásoló múltunkat biztos másképpen értékelnénk. A görög forrásokban Zálmoxis volt az isteni igazság élharcosa; nem véletlenül nevezte már Homérosz († Kr.e. 9. sz.) eleinket, a hazánkban élt trák–szkítákat az emberiség legigazságosabbjainak (Iliász 13. ének, 1–6. sorok), mely vélemény a görögöknél ezer éven át uralkodott. Hogy mi végett lehettek elődjeink az antik világban mindenkinél igazságosabbak – mikor az emberi dolgok univerzálisak, hisz egy tőről fakadtunk –, azt lejjebb fogom kifejteni, de először lássuk, miért ilyen különböző az első ismert ősapánknak a neve.

Bizonyára az Álmos név a régibb, de az kezdetben *Álmosis (= Álmosos, v. Elméses?) volt. Ehhez az *Álmosis névhez az eredeti határozott névelőnk (Az) egy aferézissel ragadt, és ezzel a

*Zálmosis név létre is jött. Ez utóbbi jelenség tájnyelveinkben számos esetben előfordul. Gyakran hallható „Az anyja hétszázát” káromkodás helyett „A zanyja hétszázát”, de tájszótáraink azt is írják, hogy az áporodott tojás, az áptojás = a záptojás, v. az abalé = a zabalé, stb. Ebből megtudtuk, az Álmos nem más, mint a *Zálmox, vagyis a *Zálmos. A név végén lévő –is egy korai melléknév képzőnk, amely hasonlóságot jelentett, ahogy az „is” kötőszavunkkal is azt fejezzük ki (is = szintén), és ahogy az idegen szavak magyarosított alakjainál is ez a párhuzamba állítás (melléknévképzés) megmaradt, mint a globális, totális, poláris, millenáris, diagnózis stb. szavainknál. Ezek szerint régen – míg nálunk a hanghasonulás nem vált általánossá –, a piszkos helyett a piszokra hasonlító, ill. azzal párhuzamban lévő piszok-is volt a piszkos, vagy a víz párhuzama, a vízhez hasonlító vizes is, a *víze-is alakból fejlődött. Tehát Zálmoxis, az Álmosos, esetleg Elméses, mert, ha Álmos volt az első vezetőnk, akkor inkább okosnak, mint álomszuszéknak kellett lennie. Anonymus először Álmos nevét az álom szavunkból próbálta eredeztetni, mivel Álmos Jézushoz hasonlóan a Szentlélekkel egyező Turultól (Túl–rúl szálló Lélektől) fogantatott Emese álmában, de igazában a név eredeztetésében bizonytalan volt, mert azt írta (Pais Dezső fordításában, 1977): „Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek születendők.” Álmos születésének története viszont azt sugallja, hogy Álmos valami isteni személy lehetett. Isteni mivoltáról a Zálmoxis neve is árulkodik, mert az „Az” névelőnk „Isten” jelentésű. Ugyanis Ó–Európa népeinél az ÁBC első betűje az A, és az utolsó a Z volt, ahogy a szintén Közép–Európából származó görögöknél az első az α, és az utolsó az Ω lett. Az első és utolsó betűk egymásmellé írása Istent jelenti, mert A–tól Z– ig, minden beletartozik abba, amit a (megszemélyesített) Mindenható törvényszerűség (= Atyaisten) a Világmindenségben teremtett. Ezt azok nem tudhatták, akik nyelvében különböző nemű szavak vannak, mert náluk a vélt teremtők eltérő neműek voltak. A magyar nyelv azonban, minden teremtmény elé névelőként annak alkotóját, az „Az” nevű Istent említi. Még a kártyajátékok is figyelmeztetnek Isten „Az” nevére, mert azokban az Ász (≈ Az) csakis, mint Isten lehet erősebb a királynál. Tulajdonnév elé viszont sosem kerülhetett az Atya „Az” neve, csak Álmosnál, mert ezzel utaltak arra, hogy Ő az Atyával egy lényegű, vagyis Zálmoxis az Atyának fia is lehetett. Ez azért rendkívül fontos, mert Hérodotosz (†Kr. e. 425) a IV. könyvének 93. részétől a 96.–ig a trákok közé tartozó gétáknak, a fekete egyenruhás szarmatáknak (szármentéseknek) halhatatlanságú hitéről ír. E hazánk területén őshonos szkíta nemzet szellemi vezére és emberistene Szálmoxis volt, akit az egyik trák nyelvjáráson Γεβελειζις (átírva: Gebeleizisz)-nek is neveztek, mivel ő halála után felment a mennybe, és miután visszajött, azt tanította a trákoknak, hogy sem ő, sem tanítványai meg nem halnak, mert ők mindannyian megdicsőülve hozzá a mennybe jutnak. Hérodotosz szerint, ez a Szálmoxis sokkal korábban élt, mint Pythagoras (†Kr. e. 6. sz.).

Én viszont úgy gondolom, hogy már a bronzkorszakban kellett élnie, mert az arabeszknek is nevezett Szentháromság motívumokat, akkor vitték az európai bevándorlók (a keleti trákok, ők voltak a hunok, a később szemita nyelvre váltott avarok, v. arabok, ezért arabeszk) az Altaj- hegység környékére, de Szentháromság a Fiú nélkül nem létezhet!

Időzzünk itt el egy kicsit, és hadd mutassam be az eredeti szöveget, Hérodotosz IV. könyvének a 94. részéből (saját fordításom):

„Ők nem hisznek a halálban, hanem úgy gondolják, a halott Szálmoxis Istenhez megy. Egyesek ezek közül ezt az Istent Gebeleizisznek is nevezik.” Az egyetlen közkézen forgó, rossz magyar fordításból viszont azt hihetjük, hogy Szálmoxis egy Gebeleizisz nevű istenhez hasonlító isten, mert Geréb József úgy fordította: „[…], akit némelyikük Gebeleizissel azonosít.” Óriási különbség az, hogy Szálmoxis istennek egyik jellemző tulajdonságát (e szövegben, halhatatlanságát) kifejező másik neve is van, vagy van Szálmoxisnál egy híresebb, Gebeleizis nevű isten, akivel őt azonosítják, mert akit valakivel azonosítanak, az csak másodlagos fontosságú lehet. Ahogy egy közkézre adott tanulmányomban (2010) bebizonyítottam, a jégkorszakban az ember csak a Golfáram hatáskörében élt, és mindenki a rénszarvasvadászok finnugor nyelveihez hasonló agglutináló nyelveken beszélt, és mivel a trák nemzetnév a török névre hasonlít (vö. t – r – k), érdekelt, hogy melyik „halhatatlan” értelmű török szó áll közel a Gebeleizisz névhez, noha Hérodotosz kb. 2500 évvel ezelőtt írta le ezt a hallomásból értesült szót, mely azóta is alakulhatott.

Meglepődtem, amikor e nevet a török geberyesiz = gebedhetetlen ragozott szóval tudtam egyeztetni, mely máig alig változott, és ez által megbizonyosodtam a felől, hogy a nagyhatalmi trák népcsoportok nyelvei már évezredekkel ezelőtt kifejlettek voltak, ahogy a trákok vezérnépéből lett magyaroké is, és éppen ez bizonyítja azt, hogy a Halotti beszéd nevű nyelvemlékünk, a hasonlóan nehezen érthetőkkel együtt (hangzásban) legalább 3000 évesek, melyeket a megrekedt nyelvű avarok hozták vissza hazánkba Mohamed (†Kr.u.632) halála előtt megindult ún. arab invázióval. De ezt abból is láthatjuk, hogy az 500 éves nyelvemlékeink, mint Balassi Bálint versei, vagy a dalszerző Sztárai Mihály püspökéi, aki a mohácsi csatában részt vett, könnyen érthetőek, így az előttük lévő 5–6 évszázad alatt nyelvünk akkorát nem változhatott, mint ahogy azt a hivatalos történelemhamisítók belénk sulykolták. A geberyesiz egy nyelvtani különlegességgel ragozott szó, ami a mai etikának már nem felel meg, mert a gebed, v. döglik szót még kedvenc háziállatainkra sem mondjuk. Régen nem finomkodtak eufemisztikus (szépítő) kifejezésekkel, így nyugodtan megvizsgálhattam a török geber–ye–siz szót. Geber–mek = gebed–ni, dögöl–ni; a –ye egy ható igeképző = –hat, –het; a –siz = – tlan, –tlen, –talan, –telen tagadó, v. fosztóképző, ami az érintetlen, azaz a szűz szavunkból alakult. Tehát a halált megvető, és az örökkévalóságban hívő trákok emberistenének, Szálmoxisnak másik neve Gebedhetetlen, azaz Halhatatlan volt, mert Ő felment a mennybe, és vissza is jött, a Hérodotosznál olvasott történetben, amit az író kissé elferdítve, és szarkasztikusan közölt, mert ezt nem a trákoktól, hanem a hellénektől hallotta (IV. 95). Tehát ez a Gebeleizisz = geberyesiz (átírva: geber–je-sziz) ragozott szó bizonyítja a trákok eredeti agglutináló, azaz finnugor nyelvét, valamint e népcsoportok korai Szentháromság hitét, még az elpogányosodott (muzulmán, „gyaur”) törökökét is. Ugyanakkor ide vezethető vissza a török–magyar nyelvrokonság, de a számtalan magyar–görög szóegyezés is, mert a görögök is eredetileg trákok voltak, ők a bronzkor vége felé (Kr.e. 1300 körül) az ún. dórvándorlással indultak a Zékel (= székely) nevű vezetőikkel (amit egyiptomi hieroglifákból tudunk) Közép–Európából a rabszolgatartó egyiptomiak ellen – családjaikkal együtt utazva – harcba, róluk, a fogságba került Isten népéről, az ízre váltak–ról (izraeliták?) ír a Biblia is.

Strabon a Görögországot alkotó népek közül 12 megnevezett csoportot Európából kivándorolt trákoknak mondja (C 295), csakhogy az ő nyelvük Kis- Ázsiában már összezavarodott, a görög nyelvre. Még Hérodotosz idejében is a csodálatos attikai művészetet megalkotó pelazgoknak egyik csoportja eredeti nyelvét még megőrizte, mely a görögök számára érthetetlen, „barbárnyelv” volt (Hérod. I. 57). Ez utóbbi egybeesésekről írta Dr. Aczél József, a Szittya – Görög eredetünk (1926) c. nyelvészeti tanulmányát, amit a teljesen eltévelyült „tudós világ” eddig kigúnyolt. Pedig ő csak az eredeztetés irányában tévedett, mert a nyelvünk és kultúránk nem a görögből, hanem a görög származik a szkíta–magyarból!

Meszlényi Róbert Imre Bázel, 2021

 

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)