A növekedés vagy egyensúly hamis dilemmája
Az elmúlt harminc év gazdaságpolitikáját hazánkban a növekedés, vagy egyensúly hamis dilemmája határozta meg. A fősodor közgazdászai imamalom szerűen mormolták a tételt. A növekedés, vagy egyensúly hamis szembeállítása harminc éve érinthetetlen tabuvá vált. A tabut az 1998-2002 közötti időszak látszott megkérdőjelezni anélkül, hogy akkor megtörtént volna a tabudöntés. Ez időben ugyanis javuló egyensúlyi feltételek mellett ért el az ország számottevő gazdasági növekedést. A baloldali kormányzás újra visszazökkentette a gazdaságot a réginél is rosszabb állapotba.
Ma gazdasági növekedés helyett visszaesés van és távol állunk a kívánt egyensúlytól. Érdemes felfigyelni a tabuképzés kezdeteire. A hamis dilemmát az első eladósodási roham váltotta ki (1974-79), a szerkezetváltozás ürügyén felvett hitelek szerkezetváltás helyett csekély mértékben, kezdetben a létnívó fenntartását fedezték, nagyobb részben árfolyamveszteségek és kamathalmozódások fedezésére lettek felhasználva. Akkor indult az a máig tartó folyamat, hogy a hazánkban megtermelt szerényen gyarapodó társadalmi termékből keletkező jövedelmek növekvő mértékben nem a határon belül, hanem azon kívül csapódtak le. A jelenség leplezésére találták ki a szlogent, hogy a nép többet fogyaszt, mint amit megtermelt. A rendszerváltás utáni gazdasági liberalizáció (külkereskedelmi és pénzügyi) új távlatokat nyitott az egyensúlyromlásnak és az adósság gyártásnak… Az állami költségvetés eladósodásának nem jött létre alkotmányos korlátja. A kormányok kénye-kedve szerint lehetett eladósodni Magas kamatért majdnem mindig adtak pénzt. A magas kamatokat inflációtól kisérve a jegybank és a kormányok közösen állították elő. A külkereskedelem cserearány romlását ma a pártdirektívákat végrehajtó állami külker cégek helyett a hazánkba telepedett multik állítják elő. Nekik a profitnövelő és adóelkerülő szempontjaik sokkal fontosabbak, mint az ország külgazdasági egyensúlya (2500 hazai cégnek vannak OFF shore központokban tulajdonosai). A fősodor közgazdászai, beleértve a gazdasági jellegű tanintézetekben oktatók nagy részét és főként a média véleményformálóit ezt az adósságon és külker cserearány romláson keresztüli jövedelem elszívást tabuként kezelik. A jövedelemelszívás tényét mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a rendszerváltozás előttinél mintegy 45-50%-kkal több hazai termékhez mára a rendszerváltáskorinál is kisebb reálbértömeg társul. A többlettermék jövedelem nagy része nem hazánkban találja meg gazdáját. Erről azonban inkább hallgatnak a „mérvadók”. Akik erről mégis szólnak, azokat elhallgatják, vitára velük nem állnak ki őket, minden lehetséges fórumon (kiemelten külföldön) szélsőséges, káros nézetek terjesztésével vádolják. Annál többet értekeztek viszont a növekedés, vagy egyensúly hamis szembeállításáról. Már a harmadik értelmiségi generáció él a hamis tudattal, hogy a növekedés és az egyensúly nálunk egyszerre nem valósítható meg. Vannak sokan, akik a valós folyamtokkal ugyan tisztában vannak, mégis a hamis tételt hirdetik és mindent megtesznek, hogy a közvéleményben azt tovább éltessék. . Ezzel magyarázható a magyar gazdaságstatisztikai rendszer néhány furcsasága is. Nehezen és késve kerülnek elő a pénz és a jövedelemfolyamatok adatai. Kiváltképpen akkor, amikor megszorításokra kerül sor. Soha nem volt címlapon egyebek mellett hogy 2003-2006 között mi fizettük a legnagyobb kamatfelárakat a régióban. Az ilyen „jelentéktelenségekre” nincs hivatalos statisztika. A baloldali elemzők az elmúlt harminc évben a növekedés vagy egyensúly dilemmát elemi igazságként kezelték. Mélyebb elemzésbe nem kezdtek, a kérdés tabuvá vált. Ideje a tabut ledönteni.
Ami a tabu mögött meghúzódik
A kérdéses hamis dilemma könnyen feloldható, ha elmélyedünk az elmúlt harminc év növekedési ügyiben és az őket kísérő jövedelem folyamatokban. Rendre az történt, hogy a csekélyke növekedés jövedelemtöbbletét elvitték az államadósság kamatai, az adósságdevizákon elszenvedett árfolyamveszteségek, valamint a külkereskedelmi cserearány romlása. Ezt a jelenséget a hivatalos statisztikai jelentési rendszer nem rögzítette. Az árstatisztika és a fizetési mérleg statisztikakészítés intézményileg is szétállt. Utóbbit maga a jegybank készítette Könyvelési és átszámítási árfolyam trükkökkel a veszteségek eltüntethetőek voltak. Az MNB-nek csak 1997 óta van a nemzetközi számviteli szabályok alapján vezetett könyvelése. A cserearányromlást az állami külkereskedelemben a korrupcióval keveredett internacionalista „kötelezettségek”, a mai export multi rendszerben az exportőrök nemzetgazdasági egyensúlyi érdekkel ütköző konszern színű profitmaximalizálása okozták Az árfolyamveszteségek és a kamatok 1997-ig a jegybankban manapság emellett az Államadósság Kezelő Központban keletkeznek. Valós elemzés ma sincs. A mindig szerény mértékű növekedés jövedelemtartalmának elszívásához a Jegybank hathatós idegenérdekű szerepvállalása volt szükséges. Ne felejtsük el politikáját a jegybank 1991-től a mindenkori kormánytól független státusza és hosszú időre kinevezett vezetői révén maga alakítja, a rendszerváltás előtt devizaműveletei még formális számszaki ellenőrzés alatt sem álltak. Az MNB a kormányokkal közösen magasan tartott inflációt (harminc év alatt csak két évben volt 5%alatt) rekordméretű reálkamattal tetézte Kamatpolitikájával soha nem fékezte az inflációs többletbevételre szomjazó kormányt. Hazánk egyedül állt a régióban azzal a jegybanki gyakorlattal, hogy a kamatszint rendre 4-5 néha ennél is több százalékkal állt az infláció szintje felett. Ez a pénzügy politika biztosított dúsan terített asztalt a magyar államadósság külföldi finanszírozóinak és szaharai sivárságot, a belföldieknek, akik a privatizációban magyar termelővagyonhoz akartak jutni, vagy termelővagyonuk üzemeltetéséhez hitel kellett. Így volt átjátszható a külkereskedelmi cserearány romlásosok külföldön lecsapódó haszna a mai export-multiknak. Ők olcsó kamatozású külföldi pénzekkel finanszírozták a vagyonszerzést és a vagyon működtetését. Az irreális kamatköltségek a hazai vállalkozások növekedését rendre akadályozták, ezért mára végveszélybe kerültek. Napjainkban a fogyasztók személyes vagyona is belekerült a pénzügypolitika kamatörvényébe. Elveszhet az ugyancsak hazai polgárok tulajdonában lévő termőföld, tehát minden, ami ebben az országban fogható, vagyon, vagy vagyon értékű jog. A helyzet és a Tabosodás fő felelőse a Jegybank és annak kinevezett vezetői. Az esetenként felmerülő hazai érdekű gazdaságfejlesztési ötleteket a jegybank rendre elfojtotta. Ez történt, amikor Suchmannt azzal az ötletével szavazták le, hogy a privatizációs bevételek egy részét fordítsák vállalat feljavításra. Jobboldali kormányok idején a hazai gazdaság fejlesztésére szánt kormányzati ötleteket pedig függetlenségére hivatkozva szabotálták el a jegybankban. 1990-94 között nem volt a hazaiaknak elérhető áru privatizációs hitel, az Orbán kormány alatt pedig fennmaradtak a kiemelkedően magas reálkamatok. A jegybank megítélése szempontjából édes mindegy, hogy a vezetőket (elnökök és alelnökök) szakmai hiányosságok, kívülről érkező vaskos anyagi motivációk, gátlástalan bennfentes kereskedésre csábító státusz, vagy csupán a nemzetközi pénzvilág mára leomló félben lévő bálványinak való görcsös megfelelési kényszer tartotta hatalmában.
Növekedésről és egyensúlyról tabu nélkül
Mára minden épeszű elemzőnek világos, hogy a harmincéves tévút tovább nem folytatható. Radikális váltásra van szükség. Az is világos, hogy a helyzetet fenntartását a jegybank harmincéves inflációserkentő politikája tette lehetővé. Uniós tagságunk óta a jegybank mindent elkövet, hogy az euró bevesztés minél távolabbra kerüljön. A megszorítások távolítanak, és nem közelítenek bennünket az eurótól. Növekedésre lenne szükség, ami a hazai jövedelmek dinamikus emelkedését hozza. Növekedés pedig sem közel, de még belátható távolságban sem várható. Ennek útjában ma is ott tornyosodik a jegybank pénzpolitikája, és a hazai jövedelem-gyarapítás ügyére érzéketlen kormány. Az IMF-nek pedig nem a magyar növekedés dinamizálása a feladata, hanem a nemzetközi kereskedelem zavarainak elhárítása Ezt egyébként sikerrel végzi hazánkban, hiszen az államcsőd óta is zavartalan a pénzek kiutalása hazánkból. A következő kormányra marad a növekedés beindítása. Feladatát csak úgy oldhatja meg, ha a legfőbb akadályt, a jegybankot neutralizálja. Ehhez keres (vélhetően alkotmányozó többsége birtokában) törvényi megoldásokat. Erre szükség van, mert a jegybankban új vezetésre csak 2012-ben számíthatnak. Másrészt a reménybeli újakat is beszívhatja a kábulat, ami beszívta a 2000-ben állított vezetőket is.(elegendő a 2003-as valutakrízist követő drasztikus kamatemelésre gondolni) Az országnak a növekedés megindításához mihamarabb az euró bevezetésére van szüksége hasonlóan más új tagországokhoz. Egyesek a nemzeti valutájuk spekulációnak való kitettségétől félnek, mások (mint Románia) hozzánk hasonlóan küzdenek a magas kamatokkal és inflációval. Az uniós választók, az új Bizottság közeli megalakulása már most lehetőséget nyújt a lobbizásra, érdekcsoport megszervezésére. A kulcskérdés az, hogy egy új kormányzat tudja e biztosítani a folyó költségvetés hiányának normák szerinti fenntartását? A szavahihetőség alátámasztására azt lehetne ajánlani, hogy az átmenet időszakában a hazai kamatszintet és pénztömeget már az Európai Központi Bankból irányítsák a hazai kormánnyal egyetértésben swap műveleteken keresztül. A jegybank postás szerepre szorulna vissza. Az euró ugyanis automatikusan több mint felezné a teljes gazdaság (államkassza hazai vállalkozások, fogyasztók) finanszírozási költségeit (Nemzetgazdasági szinten éves közel 2000 milliárd forintról van szó). A különbözet biztosítaná, hogy a folyó költségvetési hiány bekerüljön a kívánatos sávba. Szabad pénz maradna a hazai cégeknél, növekedne az elkölthető jövedelem a lakosságnál Mindez bekövetkezne már abban a szakaszban is, amikor még forint a hivatalos pénz, de karban van tartva az árfolyam és a pénztömeg. Források keletkeznének a növekedés finanszírozására. A monetáris szorítás enyhülésével intézkedéseket lehetne hozni a cserearány romlás magállítására is. Mindenek előtt az adórendszer normativitását megteremtve (alacsonyabb adószintek, nagyon kevés mentesség) a „kreatív” adóelkerülés (adócsalás) is mérsékelhető lenne. Többek között azzal, hogy a jelenleg mintegy 2500 OFF shore helyekről tulajdonolt vállalkozásnak fel kellene tárni valós tulajdonosi körét. Ennek hiányában minden OFF shorból tulajdonolt céget kiegyenlítési adó terhelhetne Az OFF shore anyavállalatnak be kellene mutatni hazai vállalkozásával együtt konszolidált mérlegét. Végül, de nem utolsósorban 2010-től még van idő az uniós források növekedésorientált felhasználására is. Eddig ezekből kormányzat közeli párt és civil hálózatok épültek, illetve kizárólag olyan kivitelezési munkákat finanszíroztak, ahol a biztos tendernyertes kormány közeli vállalkozás, a hazai közbeszerzési szabályoknak „hála”. A kérdés mindezek után az, hogy szétszakíthatók e a kötések a társadalomban, amik a tabut harminc évig életben tartották? Lesz e olyan erős a kitörésben érdekeltek tábora, hogy nem csak a fejekben, de a gazdaságban is ledönti a tabukat? Lesz e elég ereje a diplomáciának, hogy mindezt a nemzetközi közvélemény előtt méltányolható formában tálalja, megelőzve az újabb szélsőségező hang orkánt? Bizakodjunk, hogy a változásnak elegendő támogatója lesz.Boros ImreKözgazdász
Mementó 2006 emlékmű
