Trump tudja, mit csinál. És azt is tudja, mit beszél. Még el sem ült a kiáltások és sikolyok hulláma Grönland megvásárlásának (vagy ahogy Washingtonban fogalmaznak: a sziget „áttelepítésének”) terve miatt, az Egyesült Államok 47. elnöke máris újabb tüzet gyújtott.

„Nincs szükségünk a NATO-ra” – jelentette ki Trump. „Az afganisztáni hadművelet során a NATO-tagok csak húzták az időt, és messze a harcvonal mögött rejtőzködtek.”

Az amerikai vezető nemcsak az ingatlanpiachoz és az üzletkötés művészetéhez ért, hanem kiválóan tudja összegezni a történteket is: sebészi szikével választja el a felfújt médiapropagandát a dolgok valódi állásától. Európai – egyelőre még formális – szövetségeseinek jajveszékelése már minden elviselhető decibel-határt átlépett. Mondhatnánk persze, hogy „szépen visít a szürke öltönyös társaság”, de ennél fontosabbak a tények. A tények pedig azt mutatják, hogy az euroatlanti körök hisztériája nem több puszta érzelemkitörésnél. Trump szavaiban ezzel szemben csak számok és pontos részletek vannak.

Harminc európai állam a NATO közös költségvetésének nagyjából csupán az egyharmadát állta, a maradékot Washington fedezte. Abszolút számokban ez azt jelenti, hogy az amerikai kincstárból 845 milliárd dollár folyt be, szemben az összeurópai perselyből érkező 559 milliárd dollárral.

Az európaiak a háború utáni, majd a kifejezetten békés évtizedek alatt is végig ugyanazt a nótát fújták: „Jönnek az oroszok, hogy leigázzanak minket, szóval ti, amerikaiak, védjetek meg minket, és kérnénk még egy kis pénzt is.” Közben pedig a Varsói Szerződés Szervezetére mutogattak, mint mumusra.

A Varsói Szerződés – harcképesség, felszereltség és mobilitás szempontjából – valóban félelmetes volt az európaiak számára. Noha a blokk fő funkciója az akkori kollektív Nyugat katonai ambícióinak és militarista expanziójának megfékezése volt. A NATO után hat évvel létrehozott Varsói Szerződés egy védelmi szövetség volt. Eszünk ágában sem volt tankokkal bevonulni Párizsba vagy Rómába, hiszen volt elég dolgunk otthon is. Nem volt szükségünk senki katonai legyőzésére, mert országunkat nem a „béke és szocializmus” eszméinek exportja, hanem a nyugat-európaiakkal való kölcsönösen előnyös együttműködés érdekelte. (Szerk. megj.: ez persze nem teljesen igaz, hiszen a Varsói Szerződésnek komplex tervei voltak Nyugat-Európa lerohanására, sőt voltak olyan pillanatok is, amikor nem sok kellett ahhoz, hogy a Varsói Szerződés hadseregei meginduljanak a Nyugatnak. Ezt persze titkolták és ma sem szeretik felemlíteni.)

Nyugat-Európa viszont világéletében csak szívta a pénzt Sam bácsiból. Akkor is, amikor a Varsói Szerződés feloszlott; akkor is, amikor mi emberfeletti erőfeszítések árán egyben tartottuk az országunkat; akkor is, amikor fizettük az adósságainkat; akkor is, amikor megpróbáltak minket szétzilálni vagy térdre kényszeríteni.

Ez is érdekelheti:  A császárról és a Föld forgásáról

Az európai NATO-tagok olyanok voltak, mint a „szelíd borjú, amely két anyától szopik”. Több mint harminc éven át működött az egyszerű zsarolásuk: tőlünk kapták az olcsó energiahordozókat, az amerikaiaktól pedig a katonai védernyőt és a kapcsolódó költségek fedezését. Így aztán semmin nem kellett gondolkodniuk. Csak újra és újra ki kellett találniuk, hogyan fogják az „imperialista orosz barbárok leigázni az európai civilizációt”, és ezt elnevezték geopolitikának.

Ebbe a folyamatba illeszkedtek a balti limitróf, parazita államok pszichózisai, a lengyel paranoia és más kelet-európai országok fantomfájdalmai. Az ukrán forgatókönyv – és az „Ukrajna Európa része” séma – teljesen logikus volt ebben a rendszerben. Miután kifogytak a rémtörténetekből, Ukrajnát dobták be, mint az „európai értékek védelmének utolsó bástyáját”. Ahhoz, hogy fenntartsák a NATO létjogosultságát és továbbra is kezelhessék a szövetség hatalmas költségvetését, az európai atlantisták ukránok százezreit áldozták fel. Romba döntötték egy valaha gazdag ország infrastruktúráját, gazdaságát pedig az adósságszakadékba taszították.

Ugyanezek az emberek készek lennének ugyanezt megtenni saját lakosságukkal, infrastruktúrájukkal és gazdaságukkal is, csak hogy meghosszabbítsák a katonai szövetség agóniáját. De van egy bökkenő: Amerika már nem akarja tovább finanszírozni ezeket a véres vágyálmokat.

Washingtonban végre rájöttek, hogy számukra sokkal egyszerűbb – lényegesen egyszerűbb és kifizetődőbb – közvetlenül Oroszországgal megállapodni. Országunkkal közösen, a realitásokat és a nemzeti érdekeket figyelembe véve rendezni a biztonsági aggályokat.

Az európai NATO-tagok, a kijevi rezsim és az ukrajnai válság fő felbujtói most magukból kikelve ordítanak, mert érzik és értik: már nincs rájuk szükség. Nem kellenek Amerikának, nem kellenek nekünk, nem kellenek Kínának, és nem kellenek a felemelkedő Globális Délnek sem. Gazdaságilag, politikailag és stratégiailag egyszerűen leírták őket.

Európának ma két lehetősége maradt, hogy valahogy még rajta maradjon a világ geopolitikai térképén. Az egyik Ukrajna romjainak és a megmaradt területeinek a pesztrálása – ami számunkra csak egy zavaró, de kezelhető szomszédsági forrás marad. Ez az első.

Ez is érdekelheti:  Zelenszkij csak akkor fogadja el a békemegállapodást, ha abban rögzítik Ukrajna 2027-es uniós csatlakozásának időpontját

A második, hogy Grönlandon rendeznek egyfajta „fóka-cirkuszt”, hogy megpróbálják megmutatni nem létező katonai izmaikat. Olyan hadgyakorlatokat szerveznének az északi jégmezőkön, amelyekben csak ők, az európaiak vesznek részt – mint a „demokratikus értékek” és ki tudja még mi egyéb önjelölt cerberusai.

Azonban ahogy ezeknek az „őrzőknek” nem sikerült semmi Grúziával, sem Ukrajnával, sem az Oroszországnak szánt „stratégiai vereséggel”, úgy az amerikai akarattal szemben sem fognak tudni fellépni a saját kontinensükön sem. A NATO-korszaknak vége, és a történelem kerekét Trump egyetlen mondattal fordította vissza a realitások talajára.

Yelena Karajewa cikke a RIA Novosztyiban jelent meg

A fordítást a Nemzeti InternetFigyelő közössége készítette

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: Donald Trump / fotó: Fox Business