A működő modell a működő modell?

Avagy: Ki őrzi az őrzőket?

Kedvező változások látszanak megképződni, de legalábbis valamilyen elmozdulásfélének lehetünk tanúi mostanság. Egész pontosan azt értem ez alatt, hogy érzékelhetően, s immáron nemzetközi méretekben is megnőtt az igény a mohó, és telhetetlen kapzsiságukban a végletekig elpofátlanodó, országok önkényes minősítésére senki által fel nem kért és szintúgy, fel nem hatalmazott hitelminősítő intézetek felelősségre vonása iránt. A miniszterelnökkel darab idővel ezelőtt kötetlen eszmecserét folytató közgazdászoknak is az volt az egyértelmű véleménye, hogy Magyarországon nincs alapja a Moody’s döntésének.

Mód felett érdekes azonban a JP Morgan részéről elhangzott kijelentés is, mely szerint „A forint erősebb, mint amilyennek látszik.” Ennek kapcsán óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, melyet egyáltalán nem költőinek szán: Akkó’ meg mi a rossebér’ is kellett leminősíteni?

A Barclays Capital szakvéleménye: „a Moody’s döntése csak nagyon korlátozott hatással bírhat a magyar befektetési eszközökre”.

A valóság azonban éppen ellentétes ezzel!…

Ezek a bizonyos – ne felejtsük el, mindegyik magánérdekeltségű! – minősítő intézetek már több ízben, több helyütt is kiverték a biztosítékot. Ha jól emlékszem, először Portugália volt az, ahol elszakadt a cérna és perrel fenyegették meg őket. A korábbi téves hitelminősítések után legutóbb azt hozta a világ tudomására a „három nagy”, hogy csak „magánvéleményt” közöltek.

Az efféle, úri huncutságoknak már korántsem, inkább pofátlan felelőtlenségnek  nevezhető fiaskó után, a nép egyszerű gyermekében, s ilyen forma vónék magam is, ismét csak ellenállhatatlan kényszer ébred annak a ma már a klasszikusok kategóriájába tartozó kérdésnek a feltevésére, mely szerint: „Ki őrzi az őrzőket?”

Már a minden áron való adósságcsökkentést laza, két gombnyomással semmissé tévő, Wall Street-i virtuál-zsonglőrködés is elegendő indokkal szolgál számunkra a kérdés feltevéséhez. De itt nem állunk meg! Menjünk egy lépéssel tovább, tetézzük a bajt és tegyünk rá még egy lapáttal!

E sorok írója e helyt is többször kifejtette már, hogy szerény véleménye szerint a kártékonyságot, semmirevalóságot és haszontalanságot illetően talán a tőzsde az egyedüli, amely méltán felveszi a versenyt az Európai Unió nevű birodalmi struktúrával. Mindkettő hihetetlen károkat okoz, és egyikre sincs semmi szükség. Úgy tűnik, e kettő mellé most besorol harmadikként a hitelminősítő is.

Ahogyan arról már a korábbiakban szintén értekeztünk, a demokráciától, mint az egyik legelvetemültebb társadalmi berendezkedési formától, sok jót nem várhat az ember, de még ennél is van lejjebb. Mert hát mit is szóljunk akkor, amikor a senkik által fel nem kért, fel nem hatalmazott, és ami talán legalább ennyire fontos, senkik által el nem számoltatható, felelősségre nem vonható hitelminősítő mögött rejtőző valakik (vagy senkik? – inkább senkiházik <szerk. megj.>) szava nagyobb, mint egy nemzetállam által képviselt közösségé, mondjuk egy egész népé? Ez maga a megtestesült életszerűtlenség, ez nem más, mint a halálhoz vezető út, ami jó szándék helyett kétségkívül rengeteg pénzzel és talán még több szenvedéssel van kikövezve. Ugyanis ha jól értjük ezeket a „magánközleményeket”, a forint árfolyam-hullámvasútja, valamint az ország államadósság után fizetendő kamatának nagysága egy bizonyos magánbefektetői kör magánvéleménye miatt következett be.

Már megint ez a sokadik kettős, vagy nem is tudom hányas mérce!

Én miért nem mondhatok bármiről vagy bárkiről bármit büntetlenül? Ja, hogy rám törvények vonatkoznak, míg a hitelminősítők elszámoltathatóságára a mai napig nem született egyetlen egy sem?! Tetézzük a bajt, és emlékeztessünk e helyt még egyszer mindenkit: a hitelminősítőket soha senki nem kérte fel és soha senkitől nem kaptak felhatalmazást  országbesorolásra!

És akkor itt érkeztünk el ahhoz a sokadik neuralgikus ponthoz, amely ki tudja hányadszor mutatja be nekünk, hogyan vérzik ezer sebből, hogyan hull szemünk láttára darabjaira ez a kétségbeesett igyekezettel, görcsös erőfeszítéssel egyben tartani próbált rendszer. Ragaszkodás a rosszhoz, a megbukotthoz, a levitézletthez! A végsőkig! Vagy ahogyan Buzz Lightyear mondaná: „A végtelenbe, és még azon is túl!” Ezzel együtt mindenki számára egyértelművé, világossá és véglegesen megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a gyarmati létezésnek csupán a formája – államszocializmus helyett globalokapitalizmus – és székhelye – MOCKBA helyett Brüsszel – változott. A mi státuszunk, nevezetesen a gyarmati adós- és bérrabszolga, az bizony erőteljesen változatlan maradt. Sajátosan groteszk fintora a sorsnak az a fajta eszement morbiditás, mely a Nemzetközi Valutaalap budapesti rezidensének személyében oly ékesen vonultatja fel számunkra a gyarmati létezés kétségbeejtő, s az örök rabszolgaság rémképével fenyegető történelmi kontinuitását. A régi unióban még oroszul, ebben az új gyarmattartó érdekközösségben már a szintén nem kevésbé primitív, azóta világnyelvvé avanzsált ángliusul mondják el nekünk a tutit:

„Irina Ivascsenko, az IMF magyarországi képviseletének vezetője kiemelte: a magyar kormánynak kiszámítható gazdaságpolitikát kellene vinnie, s az lenne a legjobb, ha már bevált, működő modelleket tanulmányoznának.”

Az a baj velünk nyakas magyar parasztokkal, hogy folyton akadékoskodunk, meg kérdezősködünk. Pedig muszáj lesz ezúttal is! Megmondom az őszintét, fenemód furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ez a drága Irina mi a rossebet is ért „működő modell” alatt? Természetesen első látásra mindenki számára azonnal világos, hogy Irina – és kétségkívül az általa képviselt IMF – is a „járt utat járatlanért el ne hagyd” mondás szellemében az eddigi bevett neolib gazdaságpolitikát óhajtja ismételten látni, kiegészítve a jól (és lehetőleg a végtelenségig) tejelő adósrabszolgával egyetemben. Valószínűleg erre az összefüggés-rendszerre utalt a „kiszámítható gazdaságpolitika” szóösszetétel használatakor is.

Nosztalgikus érzések törnek elő belőlem. Középiskolai történelem tanulmányaim során a 8/A Tudományos marxizmus tétel kapcsán jött a képbe az antagonisztikus (kibékíthetetlen) ellentét szakkifejezés, melynek alkalmazása ez esetben is tökéletesen indokoltnak látszik. Kétség nem férhet hozzá, hogy továbbra is a rossz, s ekképpen sajnálatos módon egyben rögzültként is funkcionáló neolib paradigmát akarják továbbra is ránk erőltetni, márpedig ezt sok mindennek lehet nevezni, csak jól működő modellnek nem. Sőt! Lassacskán már sehogyan sem működő modellnek sem. Ami az ő érdekeik szerint kiszámíthatónak számít, az tovább nem működtethető! Legalábbis így egész biztosan nem!

Az IMF-fel, akár csak a Világbankkal kapcsolatban az egyik legfőbb érv – főként azoknál, akik olvasták a gazdasági bérgyilkos önfeltáró vallomásáról szóló könyvet –, hogy ahova betették a lábukat, ott nem, hogy nem álltak helyre a viszonyok, de még fű sem termett utánuk.

Majd pont egy IMF csinovnyikára fogunk hallgatni, amikor az általuk működtetett, és a világra kényszerűségből ráerőltetett,  rendszer látványosan és egyre több helyen becsődölt, miközben hangos robaj közepette nagyon úgy tűnik, hogy saját dugájába dől?!

A pénzszivattyúk zavartalan üzemmenetének mindenek felett álló biztosítása érdekében kívánatos a posztkommunistákban manifesztálódott globalo komprádor „jogfolytonosság” előbb vagy utóbb történő helyre-, illetve visszaállítása. Ezért utálják olyan látványosan a bennszülöttek számára eddig a kisebbik rosszat megtestesítő, „B”-terv szerepkörét ellátó Orbánt. Akkor szembesülünk csak igazán ezzel a ténnyel, amikor az egykori cucilista pénzügyér Békesi László e tárgykörben elhangzott szavait idézzük:

„A helyreállítás csak szoros nemzetközi kontroll alatt működik.”

Önállóan egy lépést se! Az teljességgel kizárt! Azt nem lehet! Azt nem szabad! Hova vezetne?

Maga a megtestesült szolgalelkűség! Ha sarkosan fogalmaznék, némiképp leegyszerűsítve Békesi szavait, azt is mondhatnám, a feltétlen és csontig hatoló seggnyalás mélylélektanába vethettünk betekintést egy rövid pillantás erejéig. Az egykori moszkvai eftársak helyett a mai brüsszeli urakat kérdezzük meg, mi ilyenkor a helyes teendő! A metodika ugyanaz, csak az ülep változott. És ez a tényvalóság!

Ha a hagyomány állításának hinni szabad, az elkerülhetetlen bukás előszelét megérezvén maga Bajnai Gordon nyugtatgatta a Nagy Víz túloldalán székelő (értsd: hazánkra nagy ívben…) prominens befektetői kört, aggodalomra semmi ok, előre lezongoráztak mindent, értsd: dont’ worry, mission completed (küldetés teljesítve), az ország kényszerpályára löketett. Bárki is gyün eztán, táncolhat majd a borotva élén.

A naivabbja, meg az amatőr kategória egy darabig latolgatta, hogy ennyire kiélezett helyzetben vajon kinek gazsulál majd a főnök úr, a pórnépnek-é avagy a nagyságos és fényességes Európai Portának? Kétség nem férhet hozzá, természetesen, ez utóbbinak. Amint láthattuk nemhogy a legkisebb engedetlenségért, de a legapróbb kilengésért, megingásért, eltévelyedésért is azonnal a fejünkre koppintanak. Ja kérem, ebben a csodálatos Európa-házban piszkosul szigorúan veszik ám a házirendet! És ez akkor is így van, ha csak a mosókonyhába vagyunk bejáratosak, s oda is csak a cselédlépcsőn keresztül. Sőt! Csak akkor veszik komolyan igazán! Mert ugye, amit szabad Jupiternek…

Ahogyan arról már a korábbiakban ejtettünk néhány keresetlen szót, a rendkívüli méreteket öltött, devizában történt eladósodás következtében a forint árfolyamingadoztatásaival könnyedén sakkban tartható az ország. Bármennyire is hihetetlen, de van olyan magyar, legalábbis magyarul beszélő – majdnem azt írtam honfitársunk –, aki ennek kifejezetten örül.

Gere Ádám:  „jó lecke a rezsimnek arról, hogy kétharmad ide, kétharmad oda, a politika felett van kontroll”.

De micsoda kontroll?

„Add oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már nem érdekel, ki hozza a törvényeit!” (Mayer Amschel Rotschild, élt: 1743-tól 1812-ig)

Legutóbb a médiatörvény kapcsán kitört botrányos európa parlamenti vircsaft közepette találkozhattunk ezzel a végtelenül pökhendi, önző és káros Rotschild-mentalitással, mely maga a megtestesült gonosz. Gonosz, mert tudatosan árt! Akkor elhangzott egy megjegyzés valamelyik ostoba félművelt nyugati euro-képviselőtől, miszerint fontos ismérve a nyugati demokráciáknak, hogy ott a sajtó igenis ellenőrzi az államhatalmat, és ez micsoda nagyszerű vívmány! Ja! Legalább olyan nagyszerű lehet, mint az adott nemzet jegybankjának függetlensége az adott államtól, annak kormányától vagy törvényhozásától. De legalábbis  ehhez hasonlóan kéretik azt is vívmányként kezelni! Micsoda képtelen ostobaság!

A vita kapcsán – gondolom helyretételi szándékkal – aztán Bogár prof. állt elő egy nagyon találó kérdéssel, melyben azt firtatta, mondanák mán meg neki, ki a rosseb is választotta meg a szerkesztőbizottságok tagjait? Mer’ hogy egy adott állam vezetését, kormányát, állítólag az adott nép. (Most tekintsünk el az esetleges csalásoktól, vegyük a normál üzemmenetet!) A közvetett népképviselet miatt még szerencsétlen választóknak sincs az égadta világon semmi beleszólásuk a négy évenként megrendezésre kerülő erőfelmérők között a dolgokba, akkor egy sajtóorgánum szerkesztőségének, hogy a rossebbe lenne lehetősége diszponálni, uram bocsá’ vezérelni bárminemű hatalomgyakorló vagy törvényhozó testületet?!

Újra megkérdezem, micsoda kontrollról beszél Gere Ádám? Kik alkotják ezt a kontrollt? Ki hatalmazta fel őket és mire? És legfőképpen mikor? És meddig? Ki őrzi az őrzőket őrzőket? Főként akkor, amikor nekem, mint az adófizető barom státuszába besorolt állampolgárnak gyakorlatilag mindezekre semmiféle ráhatásom nincs és a jelenlegi politikai berendezkedés szerint nagyon úgy tűnik, hogy nem is lesz! Legalábbis a két választás közötti négy esztendős ciklusokat tekintve egészen biztosan nem.

Kicsit „a kibicnek semmi sem drága” érzésem van, ahogy elolvasom a pofa nacionáléját. „Gere Ádám matematikus, mérnök, közgazdász. 1947-ben született Budapesten, 1977-ben disszidált Svédországba. Svéd állampolgárként ma is itthon és az Egyesült Államokban él. Üzletember, pénzügyi tanácsadó. A Hayek Tásaság elnöke, ami jelzi gondolkodásának gyökereit. A keynesi közgazdasági iskola az állam gazdasági szerepvállalásának, míg Hayek a spontán piacgazdaságnak, a „ne halat adj, hanem hálót, a kevesebb állam, kevesebb adó” híve volt.” – írja róla a Népszabadság internetes változata.

Hát, Svédben, vagy az USA-ban a lábamat lógatva, nem napi megélhetési gondokkal terhelten valószínűleg én is békésebbnek látnám a világot, de legalábbis nem kárörvendenék ilyen látványosan, abban  egészen biztos vagyok:

„A jó hír, hogy a piacok be tudnak férkőzni az államhatalom réseibe, szinte minden esetben legyőzik az állami akaratot.

Ennek vagyunk tanúi az euró nevű politikai kreálmány vergődésében, és ezt demonstrálja a magyar rezsim veresége is a piacok ellen folytatott szabadságharcban.”

Megkövetem a tisztelt Olvasót! Tényleg nem vagyok tagja semmiféle papagáj-kommandónak, de megint és még valószínűleg sokszor Gilad Atzmonnak a szadista öntetszelgés valódi arcának felfedéséről szóló szentenciája kívánkozna ide. Csak azért nem idézem, mert olvasóink bizonyára már kívülről fújják. Ugyanakkor Borhídi professzor úr aranyköpése sem maradhat el, mellyel most már kétségkívül egy korszak, nevezetesen az összeesküvés-elméletek korszakának végét jelezhetjük:

„Az összeesküvés nem elmélet, az már maga a gyakorlat!”

Ugyanis az, amiről Gere úr oly lelkesen áradozik, darab idővel ezelőtt még bizonnyal az összeesküvés-elmélet kategóriába tartozott. Most, ha nem is mindenütt, de azért itt-ott a mainstream médiában már lehet beszélni róla. Nem elmélet, nem összeesküvés, ez maga a rideg valóság. És igen, már régen nem ügyelnek a részletekre, már régen nem adnak a látszatra sem, átléptünk a „na és?” korba. Annak idején a vaskoronás kis-nagy ember, a Horn Gyufa magyar termék névadójának bicskanyitogatósra sikeredett, rezignáltan pofátlan vállrándításával léptünk be az új korszakba, és most, minden tekintetben mindent alulmúló utódainak vészkorszakát magunk mögött hagyva, nyugodtan kijelenthetjük, nyakig benne vagyunk.

Számomra elgondolkodtató, egyszersmind elrettentő is, hogy egy állítólagosan magyar állampolgár kifejezetten örül annak, ha az őt képviselő jogi absztrakció, nevezetesen a magyar állam, sorozatosan alul marad egy senki által meg nem választott idegen (pénz)hatalommal szemben. A dolog jogi vonatkozását azért hangsúlyoztam ki, mert mai leépült, eligénytelenedett világunkban már-már illuzórikus elvárás az erkölcs vagy a morál felemlítése is, holott a jognak ezek talaján kellene állnia, nem pedig fordítva. Ezért annyira elborzasztó és embertelen ez a mai világ, mert mára a jog eszközén kívül nem nagyon hagytak mást az emberek kezében, mellyel megvédhetné magát, vagy az őket képviselők megvédhetnék, s ez is inkább csak pénz kérdést jelent manapság, és akkor még ezt is leküldik megalázóba! Felháborító! Bár nem teljesen, csak félig külföldi az illető, mégis az internacionalisták mellett a másik hazátlan, gyökértelen, garantáltan kötődésmentes kaszt, az univerzális Jolly Jokerként a világban bárhol otthonosan mozgó – a lényeg, hogy ne állapodj meg sehol, ne alakulhasson ki kötődésed sehol, különösképpen ne a szülőföldeden! – kozmopolita tipikus megnyilvánulása.

Irina Ivascsenko, az IMF magyarországi képviseletének vezetője nem magyar, valószínűleg nem ismeri, nem beszéli, nincs birtokában legnagyobb kincsünknek, édes, magyar anyanyelvünknek. Ezért talán elnézhető neki – meg nem bocsátható semmiképpen, hiszen ha nem is hazudik a képünkbe, de a jeget korrepetálás céljából bizonnyal visszaülteti az iskolapadba, amikor szemrebbenés nélkül csúsztat – összekeverve a szezont a fazonnal. Az, ami szerinte kiszámítható, korántsem biztos, hogy egyúttal működtethető is! Így legalábbis egészen biztosan nem! Egy valamire viszont felhívja a figyelmet! Nekünk magyaroknak viszont kutyakötelességünk visszaadni nyelvünk becsületét azzal, hogy visszaállítjuk szavaink valódi jelentéstartalmát! Előre kiszámítható gazdaságpoltikát akarunk, vagy működő, működtethető modellt? Mert a kettő láthatóan nem ugyanaz, mi több, köszönő viszonyban sincs egymással, hiszen a viszonyok jócskán megváltoztak.

Vajon az eddig működő modell-e a továbbra is működő, működtethető modell? Őrzi-e valaki az őrzőket? És az őrzőket őrzőket? Talán legjobb lenne szélnek ereszteni valamennyit, amit meg őriztetnek velük, senki által fel nem kérten, senki által fel nem hatalmazva, senki által el nem elszámoltatható módon, egyszer s mindenkorra, mint az emberiség számára nemhogy káros, de egyenesen életveszélyes képződmények, nagyvárosokban székelő gazdasági vírusok (város=vírus – a magyar nyel mindig a segítségünkre van), feloszlatni, megszüntetni. Tőzsde, Európai Unió, NATO és hasonlók.

Az utóbbi évszázadokban szabadoknak nevezett, rejtélyes társadalom-építőipari konglomerátumokba szerveződött sötét céhek áldatlan tevékenységének következtében sátáni alkotások nőttek ki a földből a szemünk láttára, szinte pillanatok alatt.

Eljött a bontás ideje!

Mese nincs! Muszáj lesz nekilátni, mert ha nem tesszük, ránk omlik az egész, maga alá temetve mindannyiunkat!

Jelige: Szabad kőművesek és Szabad demokraták kíméljenek!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

(Nemzeti InternetFigyelő)