A menekültválság egy délvidéki szemével
Az idei évben szeptember közepéig hozzávetőlegesen 220 ezer menedékkérő érkezett Magyarország területére, nagy részük a szerb-magyar zöldhatáron keresztül. Ennek a modernkori népvándorlásnak pedig anyaországi honfitársaink mellett leginkább mi, délvidéki magyarok isszuk meg a levét.
A menekülteknek „keresztelt” illegális bevándorlók nagy része Szíriából, Afganisztánból, Pakisztánból, Eritreából és más közel-keleti, illetve afrikai országból indul szerencsét próbálni a jó öreg Európába, elsősorban Németországba, Svédországba és Angliába. Úticéljuk eléréséhez azonban számos EU-tagállamon és Unión kívüli országon át kell jutniuk. Hosszú hónapokig már Görögországban és Macedóniában rendőri akadályba ütköztek, viszont a balkániak nemrég feladták a küzdelmet, korlátlan emberáradatot szabadítva ezzel Szerbiára. A szerbek pedig „humánus, európai” nemzetként szívélyesen üdvözölték a menekülteket az országban, és buszokkal a macedón határról először Belgrádba, majd az észak-vajdasági magyarlakta területekre, elsősorban Magyarkanizsára és Szabadkára szállították őket. A migránsok pedig ezek után eleinte egy pásztor nélküli birkanyáj rendezettségével, az út közepén gyalogoltak Horgoson át szerb-magyar zöldhatár felé, közben iPhone-juk GPS alkalmazásával tájékozódtak, míg mások inkább embercsempészeknek fizettek, hogy vezessék őket.
Nem csoda, hogy a horgosi roma lakosság körében nagy divat lett az „afgánozás”, hiszen fejenként 100-200 eurót kértek a menekültektől, ami egy 20-30 fős csoport esetében már szép kis summa. De nem csak ezek a helyi „idegenvezetők” jártak jól, hanem a taxisok és a busztársaságok is, mivel az augusztusi és szeptemberi időszakban, amikor naponta többezer migráns érkezett Magyarország területére, már főleg ők fuvarozták az átvándorlókat, természetesen borsos áron. S hogy honnan van/volt pénze az állítólagosan polgárháború elől menekülőknek minderre? Ki pénzeli őket? Miért pont most indultak útnak, amikor hazájukban már hosszú évek óta fegyveres konfliktusok zajlanak? Feltételezések vannak, de biztos választ senki sem ismer e kérdésekre. Talán a történészek 50-60 év múlva ezt fogják úgy elemezni, mint ma a II. világháború eseményeit.
Egy biztos: határon (kerítésen) túli magyarként az elmúlt hónapok során olyan történelmi pillanatoknak lehettünk tanúi és részesei, amelyekről még az unokáinknak is mesélni fogunk. Végignéztük, hogy embercsempész hálózat szerveződött és működött olajozottan. Mit volt mit tenni, tűrtük a migránsok sáskajárását, pedig a menekültválság vetekszik azokkal a bizonyos bibliai csapásokkal. Hogy csak néhány példát említsek, a teljesség igénye nélkül: amerre a menekültek járnak, úgy szórják maguk után a szemetet, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát. Miután a drótakadály megépült, és a migránsok nagy része a Horgos-Szeged vasútvonalon jutott át a határon, a sínek szinte eltűntek a szeméthegyek alatt, így lehetetlen lett a vasúti közlekedés. Félig megivott üdítős flakonokat, ételmaradékokat, koszos pelenkákat, feleslegessé vált sátrat és hálózsákot is lehetett látni a hulladéktengerben. A guberálás jó biznisz volt mostanában, többen találtak pénzt az elhajigált ruhadarabok zsebeiben. Ezen kívül a lakosság a fertőzésveszélytől is félt. Magyarkanizsa központjában például senki sem mert leülni a parkban lévő padokra, amíg a migránsokat ki nem telepítették onnan egy város széli táborba. Királyhalmon pedig kultúránk egyik legsérthetetlenebb helyét, a temetőt szentségtelenítették meg: ráfeküdtek a sírokra, sőt a dolgukat is ott végezték. Horgoson a szemetelésen kívül az jelentette a legfőbb problémát, hogy a migránsok megrongálták a határ melletti gyümölcsösöket. Leszedték, majd félredobálták a néha még éretlen barackot, szőlőt és almát, valamint letörték az ágakat. Továbbá nem egyszer fordult elő, hogy a pékségben a falusiaknak egyszerűen nem jutott kenyér vagy más péksütemény, mert a menekültek és a segélyszervezetek mindent felvásároltak. Összességében elmondhatjuk, hogy nehéz időszak volt ez számunkra, főleg, mivel a szerb rendőrök a kisujjukat sem mozdították, hogy bármit is tegyenek a helyzet megoldásáért. Így a lakosság szinte már belefásult a menekültkérdés boncolgatásába, és nem ment többé eseményszámba, ha egy menekültcsoport sétált el az ablakunk alatt. Nem tisztem, és nem is akarok vádaskodni, de sokszor eszembe ötlik, hogy a szerb média menekültbarát propagandája nem annak tudható-e be elsősorban, hogy Szerbián belül is elsősorban a magyarokat érintették a fenti problémák. Talán ezzel is próbálnak minket felelőssé tenni a magyar határra elhelyezett jelenkori limesért és az elmúlt napok káoszáért.
Mi, délvidékiek, nagy reményeket fűztünk a szeptember 15-ei törvénymódosításokhoz. Szerintem minden épeszű ember sejtette, hogy a menekültek nem fogják szó nélkül hagyni, ha nem engedik be őket Magyarországra, arra azonban csak kevesen számítottak, hogy a konfliktus ilyen méreteket fog ölteni. Ne szépítsük a dolgot, szeptember 15-én és 16-án a menekültek támadást intéztek hazánk ellen, terroristákkal az élükön. A horgosi közúti határátkelőhelyen egy többszáz fős csoport órákig rigmusokat skandált, és ultimátumot adtak a rendőröknek, hogy ha egy órán belül nem engedik be őket Magyarországra, akkor áttörik a pengés dróttal megerősített kaput, ami békeidőben arra szolgál, hogy este 7-től reggel 7-ig zárva tartsák az átkelőt. Természetesen a hatóságok ezt az ultimátumot visszautasították, a migránsok pedig betartották az ígéretüket. A rendfenntartó szervek csak könnygáz és vízágyú alkalmazásával tudták visszatartani a tömeget, miközben a menekültek betondarabokkal dobálták őket, és szétvertek mindent az alig másfél hónapja újranyitott és felújított határátkelőn. Ezen összecsapások hevében sérülhetett meg az a néhány külföldi újságíró, akik azt állítják, hogy a magyar rendőrök bántalmazták őket. Végül, mikor lenyugodtak a kedélyek, a migránsok tábort vertek Szerbia és Magyarország között a senki földjén, ellehetetlenítve ezzel a közlekedést a két ország között. Egyébként a helyzetben az a legabszurdabb, hogy a kapu, amit áttörtek, nyitva volt. Tehát ha ezeknek az embereknek legálisan, útlevéllel szerettek volna belépni Magyarországra, amivel igazolják, hogy ők valóban háborús övezetből érkeztek, és jogosan folyamodnak menedékkérelemért, akkor megtehették volna. Márpedig az útlevél-ellenőrzésnek még nekünk, európaiaknak is alá kell vetnünk magunkat, ha át szeretnénk jutni „a magyarokhoz”, ahogy felénk mondják.
Most már vége a Senki Földje Fesztiválnak is- ahogy a legnagyobb vajdasági magyar lap hétvégi számában nevezték, meglehetősen találóan, a határon kialakult sátortábort. Az átkelőhely mellett létrehoztak egy mobil áteresztő-pontot, és konténerházakat is telepítettek, itt tartózkodnak még néhányan. A kishatárnál csak egy 60-70 fős csoport maradt, akiket szombat délután átszállították a horvát határhoz közeli Sidre. Csak a pizzásdoboz emlékeztet az itt-tartókodásukra, amire ezt írták: „No food, no water, stay here forever”. Úgy tűnik, a menekültek útvonala áttevődött Horvátország felé, így mi, délvidékiek kicsit fellélegezhetünk. Olyanok vagyunk most, mint a fuldokló, amikor mentőövet dobnak neki. Azonban még mindig nem normalizálódott a helyzet teljesen, hiszen mindkét röszkei határátkelő zárva. Akik Magyarországon dolgoznak vagy tanulnak, azoknak most Tiszasziget felé kell kerülni, de talán ez is rövid időn belül megoldódik, és remélhetőleg nem sokára a vonatközlekedés is újraindul.
Varga Anikó
Mementó 2006 emlékmű
Na igen!!! Változás? Az bizony várat magára. A baj pedig egyre csak növöget a magyarok ellen, ahogy „megszoktuk”. Jó lenne, ha…!