A hatalom könyörtelen logikája, avagy hogyan torzul uralmi pozícióban az éteri eszme
Közhely, hogy a politika nem más, mint hatalomra törő akarat. A történelem során bármely korban, bármely vallási vagy politikai grémiumnak csak abban az esetben volt esélye elveinek, programjának megvalósítására, ha a hatalom sáncai közé bekerült. Amennyiben az állami erőtényezőknek nem jutott birtokába, legfeljebb „pályán kívülről” hirdethette magasztos, világmegváltó ideológiáját.
A hatalom mágikus erőtere azonban törvényszerűen torzítja, deformálja a mégoly magasztos elveket hirdető politikusok személyiségét, illetve az általuk képviselt eszméket is, s lényegében ugyanazon logika szerint fognak cselekedni, mint az általuk leváltott vagy megdöntött rezsim korábbi prominensei. Ezt a lényegi kérdést helyezi középpontba Madách Imre Az ember tragédiája című alapművében, s ezt a problémát boncolgatja az erdélyi Sütő András Csillag a máglyán címet kapott drámájában.
A reformáció korában, az 1530-1550-es években játszódó mű lényegre törően mutatja be a törvényes hatalom és a törvényen kívüli ellenzék, illetve az ezzel összefüggő lelkiismereti konfliktusok összetett problémáját. Miként az közismert, az ekkor már több, mint ezer éve – Nagy Theodosius 394. évi ediktuma óta – kizárólagos uralmi helyzetben lévő katolikus egyház az inkvizíció által kezdetben üldözte a protestáns hitújítókat mint veszedelmes, felforgató eretnekeket, lett légyenek azok evangélikusok, reformátusok, antitrinitáriusok vagy bármely más felekezethez tartozóak. A Sütő-drámában az ifjúkori barátok, Kálvin és Szervét Mihály, a két üldözött eretnek toleranciát követel a katolikusoktól, s ebből adódóan azt, hogy tanaikat szabadon hirdethessék. Egyúttal felhívják az inkvizítorok figyelmét arra a tényre, hogy a katolikusok őseit mint veszélyes felforgatókat hajdanán, Néró és Diocletianus császárok uralkodása idején az amfiteátrumok arénáiban az akkori hatalom oroszlánokkal tépette szét. S abban az időben még az ősegyház követelte az uralmon lévő pogányoktól a toleranciát és a szabad igehirdetés jogát. Kálvinék véleménye szerint a „libertas scientiae diabolicum dogma – az emberiség történetének e legszégyenteljesebb mondata”, hiszen a lelkiismereti szabadságot ördögi tanná nyilvánítja, s ezáltal még „a rablógyilkos büntetése is enyhébb a gondolkodásbeli árnyalatok büntetésénél”. (Itt érdekes párhuzam adódik az ún. holokauszttagadást szankcionáló mai törvényekkel, hiszen pl. Ausztriában e „gondolkodásbeli árnyalat” bűntettéért – ha nem is máglya, de – húsz év kiszabható. Magyarországon egyelőre még „csak” három).
A drámai fordulat akkor következik be történetünkben, amikor Kálvin Genfben hatalmi helyzetbe kerül. (Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy a reformátusok e szimbolikus központjában található a híres emlékmű, melyen a mi Bocskai fejedelmünk is helyet kapott). Tudniillik mint a város teljhatalmú világi és vallási vezetője, pontosan azokat az eszközöket alkalmazza saját uralma fenntartása érdekében valós vagy vélt ellenzékével szemben, amelyeket korábban a katolikusok vetettek be őellene, s amelyeket akkoriban még a leghatározottabban elítélt. S a hatalom természetéből következően ő is kizárólagosságra törekszik, Svájcon is túl terjeszkedve az általa egyedül igaznak vélt református hittételeket el akarja terjeszteni a katolikus Spanyolországban, az anglikán Brit-szigeteken és másutt is. A Róma által üldözött, szentháromságtagadó Szervét a diákkori baráthoz, Kálvinhoz menekül Genfbe. Azonban a város ura számára Szervét veszedelmesen „szélsőséges”, aki túlságosan közel merészkedik a végső, nagy titkokhoz. A hatalmi pozícióba jutott Kálvin szerint „minden újításnak határa van”, s egykori barátjának értelmezésében az evangélium szabadsága „az anabaptisták, panteisták, ateisták és újrakeresztelők szabadosságává, a szellemi száj- és körömfájás, a hitbeli pestis és a francia nemi betegségek vámmentes behozatali cikkévé” fajult. Ezzel súlyosan veszélyezteti mind az egyház, mind a társadalom fennálló rendjét. Épp ezért – paradox módon a katolikus inkvizíciós metódust alkalmazva – Szervét Mihályt halálra ítélteti, akit ezt követően a város határában lévő Champel mezején máglyán elégetnek.
A dráma kiválóan példázza a hatalom, illetve az azt birtokló ember egyfajta ördögi körbe került helyzetét. Ahhoz, hogy az új, illetve a majdan megjelenő potenciális ellenzékével szemben védekezni tudjon, kénytelen ideológiai korlátokat felállítani, s mindazokkal szemben, akik e határokat át kívánják lépni, erőszakot alkalmazni. Korábbi, uralmi helyzetbe kerülése előtti toleráns attitűdjét viszont éppen azért nem tarthatja meg, s alkalmazhatja a napi politikai gyakorlatban, mert ezáltal korlátozás nélküli cselekvési lehetőséget biztosítana az új „szélsőségeknek”, amelyek fennmaradásában, mi több puszta létében fenyegetnék. Nincs új a nap alatt. Amióta létrejöttek az első államok és civilizációk, mindenkor ez a vastörvény érvényesült, hat jelenleg és hatályos lesz a jövőben is. Akár egy természeti törvény. No, persze az korántsem mindegy, hogy egy politikai erő hatalmi helyzetben miféle kompromisszumokat köt, mennyit ad fel eredeti eszmei célkitűzéseiből, illetve milyen tág mozgásteret biztosít ellenzékének, egyáltalán mely ellenzéki erőket tűri meg legálisan és melyeket nem.
Lipusz Zsolt
Nemzeti InternetFigyelő
Mementó 2006 emlékmű
Remek cikk.
Hát igen, Madách Imre zseni volt. Ha a vallási részét nézzük szinte mindenkor nagyobb hangsúlyt kap Isten tiszteletének MIKÉNTje mint maga az TISZTELET.
A politikai rész igazsága pedig azt támasztja alá, hogy miért az egyetlen helyes út a Szent Korona tanon alapuló alkotmány történeti jogfolytonosságának helyreállítása, illetve a Szent Korona jogrend vissza állítása.
Gratulálok Lipusz Zsoltnak!!
Ilyen irásokra van szükség,a tisztánlátás céljából .
A Sütő darab nagyon jó,(régebben láttam) aki teheti nézze meg addig amig az „alföldi félék” át nem irják,be nem mocskolják,hiszen még most is ott lehetnek,és terjeszthetik szennyes,megrontó gondolataikat-a 2/3-os hatalom árnyékában-bűntetlenül.