A “féreg” Mindszentytől a békés átmenetig – Az ellopott rendszerváltás titkos krónikája (1.)

Van mit ünnepelnünk vasárnap, június 16-án? Van és nincs. Harminc éve temették újra Nagy Imrét és a forradalmárokat, de a ceremónia a megtévesztés és átverés szimbolikus pillanata lett. Ma már tudjuk, hogy a radikális rendszerváltókat, akik nem a langymeleg kiegyezést akarták, egyszerűen kiszorították a felemelőnek szánt pillanatról. A magát átmentő Párt és az állambiztonság a nyolcvanas évekre rájött, hogy csak a békés átmenet elterjesztésével van esélyük a túlélésre. A játszmában részt vettek az állambiztonság újságírói, mint például a Reform főszerkesztője, Tőke Péter, akik a terveknek megfelelő cikkeket, interjúkat készítettek. 1989 júniusára már az Ellenzéki Kerekasztal, a reformkommunisták, a KISZ-vagyont megszerző DEMISZ, Pozsgay, Vásárhelyi, Kónya és a kisgazdák is a Békés átmenetet hangoztatták. A felelősségre vonás elmaradt, az országot kifosztották, az államvagyont lenyúlták, de béke, béke az volt. Számtalan cikk, titkos irat és korabeli interjú segítségével mutatjuk be, hogyan is terjesztették a megfelelő propagandát. 1. rész. 

Békés átmenet – olyan barátságosan, balzsamozóan hangzik.

Békehajón ringatózva léphettünk át a következő rendszerbe.

A kommunista propaganda (is) nagyon jól értett ahhoz, hogyan sajátítsa ki a szépen csengő kifejezéseket, az ideákat. Miután a nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a torz keleti diktatúrák összeomlanak, a rezsimeknek és a már csak nevükben „kommunista” eliteknek meg kellett találniuk a túlélés, a továbbélés módját (vagy modelljét).

Amit mindenképpen el akartak kerülni, az a számonkérés, a tisztánlátás, a radikális változás, a világos szakítás a kádári rendszerrel és a kommunizmus/ szocializmus különböző válfajaival. Pedig minden születés fájdalmas és véres, és ha vérre nem is, de fájdalomra, szembenézésre szükségünk lett volna egy igazi, valódi rendszerváltáshoz. Hogy mind belenézzünk a tükörbe, és átgondoljuk, mi történt, és leszámoljunk azokkal, akiknek köszönhettük. Nem az utcán, a bíróságokon. 

A rezsim másban volt érdekelt. A döglődő, éppen ezért már igen gyenge hatalom és az ellenzék vele tulajdonképpen kiegyező, megalkuvó vagy megvezetett, esetleg óvatosabb része elkezdte használni ezt a kétszavas üzenetet: békés átmenet (továbbiakban: BÁ). Ez lett a kizárólagos út, aki ezzel szembe fordult, az nácinak, fasisztának, bolondnak, szélsőjobboldalinak címkézték.

A BÁ nagyon sokaknak megfelelt: kapóra jött a reform- és mindenfajta kommunistáknak, mert így hasznossá tudták tenni magukat, és megúsztak mindenféle felelősségre vonást. Rábólintottak a kommunizmusban nem is olyan rosszul éldegélő, hirtelen, szinte a semmiből felbukkanó politikusok – mint az eredetileg kisgazda és a diktatúrában intézetvezető Antall József –, akik minden radikalizmustól irtóztak. És persze erre épített az egészet kitaláló és felépítő klientúra, a magát a BÁ langymeleg szlogenje mögött szépen átmentő MSZMP és annak állambiztonsága, a főkáderek és a háttéremberek, akik zavartalanul ügyködhettek, szervezkedhettek a függöny mögött. Grósz Károlyék 1989 elejétől már rendszeresen erről beszélgettek maguk között a különböző belsős üléseken és megbeszéléseken.

A BÁ a társadalom többségének is jó volt, jelentős részük az évtizedek szisztematikus agymosásának áldozataként mindenre rábólintott volna, csak, hogy békén hagyják. A másik részét – a másik részét meg nem kérdezte senki.

A legundorítóbb és legaljasabb, hogy a csak nevében békéltető (valójában elkenő, elhallgató) folyamat tetőpontját, a magyar társadalom megtévesztésének és zsebre dugásának szimbolikus pillanatát Nagy Imréék újratemetésének napjára időzítették. (Végül ketten “rondítottak” bele a képbe: a valódi baloldali idol Rácz Sándor és a fiatal Orbán Viktor).

A magát átmentő társaságnak nem volt nehéz dolga: minden eszköz a kezükben volt, a rendszerváltó pártok és mozgalmak tele voltak parancsokat teljesítő és zsarolható ügynökökkel, szt-tisztekkel, titkos megbízottokkal és titkos munkatársakkal, valamint reformkommunistákkal, a sajtó és az MTI a Párt és az állambiztonság kezében volt, a radikális gondolkodókat és példaképeket lejáratták, háttérbe szorították. És szépen terjesztették az igét: BÁ, BÁ, BÁ.

ELSŐ LÉPÉS: MEGFELELŐ EMBEREKRE BÍZNI AZ ÚJRATEMETÉST

Több cikkben foglalkoztam már korábban azzal, hogyan készült a rezsim és az állambiztonság erre a különleges napra. Az újratemetést a hatalom jóváhagyásával a sajnálatos módon ex-kommunisták által irányított Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) szervezte, amelyet egy olyan politikus vezetett, aki maga is ellenérdekelt volt az igazságtételben.

Ha ugyanis komolyan vesszük ezt a szót (igazságtétel), az SZDSZ-s Vásárhelyi Miklós legfeljebb egy közértben dolgozhatott volna azok után, amit az ötvenes években összeharsogott a Szabad Nép lapjain. Leni Riefenstahl, aki a valaha volt egyik legjobb dokumentumfilmesnek számít, nem forgathatott a saját nevén a második világháború után, miután tehetségét a nácik szolgálatába állította. Ezzel szemben Vásárhelyiből a TIB elnöke lett. Abból az emberből, aki a negyvenes, ötvenes évek fordulójának talán leghírhedtebb „újságírója” volt.

Csak két írásából idézek most röviden tőle, az erősebb gyomrúak az egészet elolvashatják eredetiben. Az elsőt az előre megszervezett „pócspetri ügyről” írta, amellyel kulcsszerepet szántak a „klerikális reakció” elleni leszámolásban. Vásárhelyi így „tudósított”:

„Vér tapad fekete reakció kezéhez – A pócspetri plébános által felizgatott tömeg tüntetésén egy volt horthysta zászlós meggyilkolta Takács Gábor rendőr őrvezetőt

– harsogta a Szabad Nép 1948. június 6-ai vezető cikkének a címe (ezekről a mondatokról mindig a Filmhíradó propagandistájának a hangja jut az eszembe). „[…] A plébános uszít, sikkaszt, feketézik – Asztalos János 1945-ben került a községbe, miután előbbi állomáshelyéről, Hajduhadiházáról fasiszta múltja miatt jobbnak látta a felszabadulás után azonnal elkotródni. Néhány hónap múlva megszaporodtak a gazdag falusi plébánia lakói.

Odajött anyja, húga, sógora és az egész pereputty ott élősködött a szerencsétlen, visszamaradott, lelki terror alatt nyögő pócspetri parasztok nyakán.”

Összetéveszthetetlenül fertelmes és undorító Vásárhelyi stílusa, akinek volt képe az élősködő kifejezést használni azok után, hogy őt és családját, valamint a teljes magyar zsidó közösséget éppen így jellemezte a náci és nyilas propaganda…

Vásárhelyi kulcsszerepe tagadhatatlan a halálos ítélettel járó koncepciós perben, amelynek fő célpontja igazából Mindszenty József hercegprímás volt. Miután Vásárhelyi az ellene való uszításban is lelkesen részt vett, természetes, hogy a bíboros peréről is ő tudósított.

„Mindszenty >mártíriumának< hadseregeket kellett volna pótolnia az imperialisták politikájában. De a tárgyalóteremben ez az utolsó kísérlet, ez a nagystílű- és talán egy ideig hatásos hazugság is szertefoszlott.

Egy szánalmas féreg, riadt gonosztevő, egy leleplezett Tartuffe áll a bíróság előtt, aki sutbadobva elveit és céljait, csak eggyel törődik, hogyan menthetné meg nyomorult életét

– írta talán leghírhedtebb („Egy legenda vége”, Szabad Nép, 1949. február 6.) cikkében. – A magyar demokrácia a Kisgazdapárt jobbszárnya, a Pfeiffer-párt, a jobboldali szociáldemokrácia felszámolása után újabb hatalmas győzelmet aratott az egyház palástja mögé rejtőző, vallási köntösbe bujt klerikális reakcióra mért csapással.”

NIF

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!