A „felszabadulás”

A második világháború végén, a győztes nyugati „demokráciák” a világ újrafelosztásáról folytatott tárgyalásaikon úgy döntöttek, hogy átengedik hazánkat a bolsevik nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak.

 Gyarmati létünk abban teljesedett ki, hogy a keletről beözönlő „Dicsőséges, Felszabadító Vörös Hadsereg” (így tanultuk az iskolában) megszálló egységei mögött özönlöttek haza a korábban Moszkvába emigrált kommunisták, és az 1919-es komisszárok, akik egyesülve az itthon a börtönökből kiszabadított köztörvényes és államellenes cselekményekért korábban elítélt bűnözőkkel, a front mögött létrehozták a bolsevik pártot. Az ország lumpen elemeivel és a hazaárulásra mindig hajlamos kétes egzisztenciáival a népbolondítás minden formáját bevetve megkezdték a magyarság megdolgozását.

 Magyarországon az újdonsült kommunista pártnak semmiféle bázisa nem volt. A magyar nép még emlékezett az 1919-es kommunista diktatúrára, annak minden borzalmára. Még maga előtt látta a Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk „látogatása” során az út menti fákra akasztott parasztok hulláit. Számos, az első és második világháborút végigharcolt magyar katona akadt, akinek volt szerencséje megismerni az orosz munkás és paraszt életszínvonalát, amelyet most megváltásként kínáltak számára. Látta a kolhozokat és a csajkával kezükben ebédért sorban álló parasztokat. Nem hitt az ellenkezőjét bizonygató kommunista propagandának. Nem maradt titokban előtte, hogy a kommunista pártot vezető moszkvai „emigránsoknak semmiféle társadalmi támogatásuk nem volt, de az orosz fegyverek árnyékában könnyem meg tudták szerezni a hatalmat. A kommunista legendák szerint az utolsó magyar települést (Nemesmedves) 1945. április 4-én rohanták le, ezért ezt a folyamatot elnevezték felszabadulásnak, amelyet minden évben ezen a napon megünnepeltettek a leigázott magyar néppel. Ekkor keletkezett a találó gondolat, hogy a törökök jobban voltak, mert nem erőltették ránk a nyelvüket, és nem ünnepeltették velünk Mohácsot.

 Kezdetét vette a magyar nép rabszolgasorba taszítása. Likvidálták az arisztokráciát, a polgárságot, az értelmiséget, a parasztságot, az egyházakat, és mindenki mást, aki nem értett egyet a módszereikkel. Államosítás címén elvették a vagyonokat, amelyeknek korábbi tulajdonosait munkatáborokba, börtönökbe zárták. Azonnal működésbe hozták a már előre megszervezett erőszakszervezetüket, az Államvédelmi Hatóságnak nevezett szadista terrorintézményt. Nem kímélték a munkatáborokból hazajött, korábban vagyonnal rendelkező zsidóságot sem. Az intelligencia, a szaktudás, a nyelvtudás a nyugati kapcsolatok, vagy azoknak a feltételezése, kifejezetten életveszélyes volt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képesség párosulva a vak engedelmességgel, és jellemtelenséggel jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe kerülhettek ezek a személyek. Természetesen kiválasztásukat több „káderezés” előzte meg. A hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók.

 A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes, vallásos magyar polgár egzisztenciálisan mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan, úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat.

 Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait, ahonnan sokan nem tértek vissza. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt mese, amit a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok meséltek a világ legelső proletár államáról.

 A magyarországi katolikus egyházat Mindszenty József bíboros bebörtönzésével a kommunista hatalom lefejezte. Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ egyik szervezeténél a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak.

A kommunista kormányzat vad hiénaként veti rá magát a magyarságra, amelynek ellenállását gátlástalan erőszakkal igyekszik megtörni.  Az egyéni gazdákra olyan beszolgáltatási kötelezettséget rendel el, amelyet azok teljesíteni nem tudnak. Lesöprik padlását, elrabolják évi élelmiszerkészletét. A beszolgáltatási miniszter a később hősnek föltüntetett Nagy Imre volt. A házkutatások mindennaposakká válnak a falvakban. Ha valakinél 3-4 kg cukrot találnak, azt elkobozzák, és áruhalmozásért börtönbe zárják. Elég, ha saját hízóját engedély nélkül levágja, máris letartóztatják. Engedélyt pedig csak akkor kap, ha képtelen beadási kötelezettségének eleget tett. Ezernyi módját ejtették, hogy a parasztot börtönbe zárhassák. Ha valaki a hatalom hibáiról, mert beszélni, azt az ÁVH „dupla látogatással” tisztelte meg. Először titokban, amikor portáján elrejtette a fegyvert, másodszor pedig amikor megtalálta. Ezek a Népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló „cselekmények” nagyon szigorú büntetéssel jártak. Általában több mint egy évtizednyi börtönnel sújtották.

 Mindezek ellenére a termelőszövetkezet névre magyarosított kolhozok szervezése nem ment könnyen. 1951 tavaszán a proletárdiktatúra a parasztság okos ellenállása következtében kénytelen az örökös mezőgazdasági túltermeléssel küszködő Magyarországon bevezetni a zsír- és kenyérjegyrendszert.

 A parasztság gyúrásával párhuzamosan folyt a „munkásosztály” megnyomorítása is. Véget nem érő munkaversenyek, normaemelések zsákmányolták ki egyre fogyó munkaerejét. Mindezt betetőzve alacsony munkabéréből békekölcsön címén további tizedet zsaroltak ki. A magyar munkás ilyen sokat, ilyen kevés bérért még a legvadabb kapitalistának sem dolgozott, mint a „munkáshatalomnak”. Ráadásul ínséges keresetének az üzletekben szinte alig volt valami árufedezete. Az országban teljes mértékben szünetelt a lakásépítés. A háborúban lerombolt épületek helyreállítása is csupán jelképes értékű volt. Budapesten az égető lakáshiányt társbérletekkel próbálták megoldani, ami azt jelentette, hogy a kétszobás lakásban lakó főbérlőt családtagjainak számától függetlenül kényszerítették egy másik család befogadására.

 A régi vagyonos réteg és az uralkodó osztály villáit, lakásait a Moszkvából Magyarországra özönlött új hatalom megtestesítői, maguk között osztották fel.

 A 8130. sz. miniszterelnöki rendelettel 1951. június közepén intézkednek „a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről”. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a régi rendszer tisztviselőit és más értelmiségeit maximum ötven kilós csomaggal teherautóra rakták, és valamely távoli faluba vitték. Lakásuk teljes ingóságukkal elkobzásra került, amelyet a „munkásigazgatók” és egyéb pártkáderek részére utaltak ki. Az ott talált kulturális értékeket, mint például könyvtár, érem – és egyéb gyűjtemények, mint reakciós kiadványokat, új tulajdonosaik, mint „használhatatlan kacatokat” rövid úton elkótyavetyélték. A vidékre telepítettek között számos. a Horthy korszak mindenfajta tisztviselőjétől, katonatisztjétől, rendőrétől, csendőrétől megvonták a nyugdíját. Gyermekeikre nem számíthattak, hisz ínséges jövedelmük saját maguk és családjuk ellátását is alig fedezte. Nem maradt más hátra, mint a magukat a termelőszövetkezetekből kimenteni tudó parasztoknál élelmiszer fejében napszámos munkát vállalni. Ahol valami kisipari üzem, vagy munkahely működött, a szerencsésebbeket éjjeliőrként foglalkoztatták.

 A nemzet keserű pohara már-már csordultig telt, amikor 1953. március 5-én meghal a világtörténelem legnagyobb hóhéra, Sztálin.

 Ez után egy viszonylagos enyhülés következett be a bolsevizmus igája alatt sínylődő nemzet életében. ami 1956-hoz vezetett, de ez már egy másik történet.

Vajda MiklósNemzeti InternetFigyelő (NIF)

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!