Nyugati hadifogság a 2. Világháború után

A mélázásból hirtelen vad üvöltés riasztott fel bennünket: Lehotzky főhadnagy ordítozása. Sorakoztatni akart bennünket, mutatva a két amerikai, néger katonának, hogy ő még mindig vezénylő parancsnokunknak tartja magát, készen arra, hogy ezt a beosztását, tovább gyakorolja. Éppen olyan gúnyos, kegyetlen és fölényes volt a hangja, akárcsak az elmúlt, közel öthónapos kiképzésünk alatt, amikor mindent elkövetett, hogy megfosszon bennünket emberi érzéseinktől. Vakon engedelmeskedő, alázatos páriákat akart faragni belőlünk, és a fegyelmezés leggyalázatosabb eszközeitől sem riadt vissza, csakhogy kiélhesse szadista hajlamait. Most is sorakozót parancsolt, és csak úgy dőlt belőle a trágár szavak áradata, miközben „azt a büdös sorvégét” szidalmazta. A két amerikai néger MP sisakos katona szájtátva nézte a számára szokatlan jelenséget, a kakasként pattogó, vörösképű paprikajancsit. „Görbeszög” elemében volt, harciasan bizonygatta, hogy neki még itt is engedelmeskednünk kell. Kénytelen kelletlen mocorogtunk, senkinek sem tetszett ez a váratlan fordulat. Mindenki arra gondolt, ismét csöbörből vödörbe kerülünk, és a nyúzásunk tovább folytatódik, – amikor az egyik amerikai csendben odament a tiszt mögé és a hatalmas mancsával rápaskolt a tiszt vállára. Görbeszög meglepődve megfordult. Kíváncsian leste, vajon ki az a szentségtörő, aki az ő megalázására vetemedett? Az amerikai nem szólt semmit, csupán a karjával intett: – Mars hátra, a sor végére! – jelezte a mozdulata.

Görbeszög elsápadt. Megroppant a válla és szinte egy fejjel alacsonyabb lett. Ezt a szégyent! – Egy néger, egy senki, lekezeli őt, sőt parancsot ad, hogy ő is álljon csak oda, arra a „büdös sor végére”. Lila lett a feje egy pillanat alatt, és meghunyászkodva, mint egy kutya, úgy sompolygott el mellettünk. Az üteg legénysége felszabadult, harsány röhögéssel kísérte a lépteit. Végre! Most megkapta a magáét! Erre vártunk hónapok óta, mert látni akartuk, hogyan foszlik szerte fölényes nagyképűsége, és nyeri el jól megérdemelt megszégyenítését, ez a szolgalelkű, jellemtelen szadista emberhajcsár.

Majd alapos személyi motozás kezdődött, de az amerikaiak szemmel láthatóan tiszteletben tartották a személyes tulajdont, mert sem az ékszereket, sem órát nem vettek el senkitől sem (nem úgy mint később francia őreink, akik szabályosan kiraboltak bennünket).

Az eső továbbra is szakadatlan zuhogott, a sár bokán felül ért és aludni csak jóval éjfél után tudtunk, amikorra a levegő lehűlt, és a talaj kőkeménnyé fagyott. Éjszakánként állandóan a betegek ugatásszerű köhögése hallatszott. Folyamatosan vacogtunk, hiszen a ruházatunk csurom vizes volt, az élelem kevés, a mocskos víz pedig éppen csak ivásra elegendő. Éjszakánként csonttá fagyott rajtunk a ruházat. Az őrület szélén vergődtünk. Ki is merte volna gondolni, hogy a művelt nyugat, a kétezer esztendős keresztény kultúra is képes ilyen állapotokat teremteni. Persze nem mindenki volt olyan nyomorúságos állapotban, mint mi, mert sokan hoztak magukkal sátorlapot. A sátrak tetejére hamarosan kis zászlók kerültek és a színes zászlóerdő elárulta, hogy vannak közöttünk, akik hollandnak, belgának, dánnak, esetlek elzászi franciának, – vagy a magyarok közül néhányan – románnak, szlováknak, esetleg szerbnek vallották magukat, remélve, hogy a győztesek oldalán álló nép fiaként, esetleg hamarabb szabadulhatnak ebből a pokolból. Csigalassúsággal teltek a napok. Türelmetlenségünk egyre fokozódott, és a helyzetünk, a naponta egyre érkező ezernyi új hadifogollyal egyre rosszabbodott. Tehergépkocsik ezrei ömlesztették napokon át az utánpótlást. Megindult a suttogás, a tábori hírek, hogy – nem ért véget a háború, – a szövetségesek most közös erővel nekimennek a szovjet hadseregnek. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy napokon belül felfegyvereznek bennünket, s most majd a nyugati hadseregek oldalán ismét kikerülünk a frontra.

Feri barátom egy napon rábukkant a tüzérosztályunk tisztjeire, akik mindenkitől szigorúan elkülönültek. Ferit azonnal kiutasították maguk közül és megtiltották neki, hogy bemenjen közéjük. A tisztek így próbáltak valamiféle előnyöket biztosítani a maguk számára. Ez az önző, megkülönböztető magatartásuk visszataszító volt. Ők, korábban folyton a hazaszeretetről beszéltek, amelyet majd velünk, a legénységgel karöltve akarnak szolgálni. De az első adott pillanatban valamennyien kereket oldottak. Elsőként szerettek volna átszaladni az amerikaiakhoz és a fogságba esés előtti éjszakán, be is jelentették, hogy bennünket cserbenhagyva megpróbálnak átkelni a Mulde folyón. Visszagondolva a kiképzés alatt tanúsított magatartásukra, nem is értem, miért vártunk erkölcsös, becsületes magatartást éppen azoktól, akiknek összes tevékenysége csupán abban merült ki, hogyan lehet bennünket a legkegyetlenebb módszerekkel megalázni, vakon engedelmeskedő ágyútöltelékké változtatni.

Már a fogság első napjaiban őrzőink magas géppuskafészkeket építettek ki, és hatalmas légvédelmi fényszórókkal vettek körül bennünket. A sötétedés beálltától ezek folyamatosan pásztázták a sok ezernyi, földön fekvő hadifoglyot. Aki a kerítés, a drótspirál felé közelített, arra azonnal tüzet nyitottak. Az állandóan vakító fény és a lövöldözések éjszaka halálos félelemmel töltöttek el bennünket.

Eszembe jutott a gyermekkori latin órákon tanult, régi római mondás: Vae victis ! – Jaj, a legyőzötteknek !

Egy idő után újabb borzalom: valamennyien irtózatosan vakaródzni kezdtünk – testünket a tetvek ezrei lepték el. Nem győztük ölni őket. Nappal, a lassan melegedő időben valamennyien alsónadrágra vetkőztünk és az egykor fehér vászon alsóneműnk most percek alatt véressé, mocskossá vált. Csak úgy hemzsegtek rajtunk az élősködők és rejtély volt előttünk, hogy egyik óráról a másikra hogyan szaporodhattak el ennyire. Az őrjítő viszketegség miatt csupa seb lett a testünk és tehetetlenül vergődtünk a vérszívók miatt, melyek állandóan megújult támadásba fogtak.

Az egyik német hadifogoly megelégelve az embertelen körülményeket, megpróbált megszökni. Belefeküdt annak a kis erecskének a medrébe mely a szögesdrót alatt folyt ki a táborból és óvatos mozdulatokkal lassan előre kúszott. Arra számított, hogy a vízbe merülve majd el tud mászni a kerítés alatt. Rosszul gondolta. A köpenye beleakadt a szögesdrótba, és minden kis mozdulatra zörgött fölötte az egész szögesdrót-spirál. Az őr felfigyelt a zajra, és automata fegyverével egy sorozatot lőtt feléje. A lövés talált. Reggel megdöbbenve néztük a véres-fagyos havon fekvő hullát, megdermedt, lila arcra előreborulva a sekély vízben.

Tíz nap után, május elején átszállítottak bennünket Bibelheimbe, ahol már egy kicsivel jobbak voltak a körülmények. Először is fehér DDT porral tetvetlenítettek bennünket és WC-papírt is kaptunk, de az első napokban nem volt semmilyen szervezett élelem ellátás. Mindössze néhány szem krumplit kaptunk. Meg kellett volna főznünk, de nem volt miben, nem volt mivel. Ezért összegyűjtöttem minden száraz gazt, füvet, gallyacskát, de néhány nap alatt elfogyott minden égetnivaló.

Itt üzemanyag szállító, benzines tankautókkal hozták az innivalót. Ám akárhogyan is kiöblítették ezeket, a benzin átható szörnyű bűzét nem tudták kimosni belőle. Mindig erőszakot kellett venni magamon, ha akárcsak egy kortyot is le akartam nyelni belőle.

Fokozódó fizikai leromlásunk az elviselhetetlen „elszállásolási körülmények” miatt, fokozták a fertőzés veszélyét is. Az amerikaiak elrendelték az egész tábor tífusz elleni védőoltását. A háromezer magyar a délelőtti tűző napon órákig állt, hosszú sorban, oltásra várva. Amikor odaálltam az amerikai orvos elé, láttam, hogy ledöbben, és hosszú ideig azt kereste, hol is szúrhatná meg ezt a mozgó csontvázat? Végül a mellembe, a bordáim közé nyomta a tűt.
Aztán már kaptunk többféle tartós élelmiszert, de mindent egyszerre, reggel osztottak ki, és nem volt mibe. Később sikerült szereznem két dobozt és egy vászonzacskót. Még át sem vettem az egész napra kiosztott ételt, pillanatok alatt elfogyasztottam. Aztán még nagyobb lett az éhségérzetem, mint korábban volt.

Lassan itt is úrrá lett az unalom, a lehangoltság, az elkeseredés és kilátástalanság. A szabadulást vártuk, de az sehogyan sem közeledett. Az elégtelen táplálkozás, az embertelen körülmények alaposan próbára tettek bennünket. Egyre többen haltak meg. A karám bejáratánál az amerikaiak egy nagy sátort állítottak fel, abba gyűjtötték a napközben meghaltakat. A hullák ott feküdtek a sátorban, mi meg a szabad ég alatt. Bennünket nem szégyelltek, de a szerteheverő hullák látványától óvakodtak. Kora reggel jött a hullaszállító brigád. A sátrat kiürítették, a halottakat földobálták a platóra és elrobogtak. Ki tudja, hol földelték el a sok száz éhen halt szerencsétlent, akiket korábban soha, senki nem vett nyilvántartásba.

A fogolytábor közben csak nőtt, gyarapodott. A németek éneke messzire elhangzott. Meg kell mondanom, ők sokkal kényelmesebb elhelyezést kaptak, mint mi. Számos karám tele volt sátraikkal, és nekik volt főzési lehetőségük is. Nem egy német még a kutyáját is megtarthatta és láttam olyan hét-nyolc esztendős kisfiút, aki ott lakott, apjával együtt a fogolytáborban. A főúton végigmenve láthattam a különbséget, ahogyan velük bántak.

Egy napon kenyeret osztottak. De boldogan ettük! Pedig csupán talán egy húszdekányi kis falat volt az egész. A kenyeret valószínűleg rizslisztből süthették, mert túlságosan is fehér volt, s azután, egy-két óra alatt kőkeményre száradt.

Június elején a közeli, egykori német laktanyából, nagyméretű főzőedényeket hoztak. Ezzel megszűnt a naponkénti, órákig tartó sorállás. Ettől kezdve háromszor kaptunk valami meleg ételt. Reggel feketekávé, délben valami sűrűbb leves, este a tejporból és a szárított gyümölcsökből készült pudingféle volt a vacsora. A meleg étel sokat segített még a kedély-állapotunkon is.

Egyik reggel felsorakoztattak bennünket a szokott kétszázas csoportokba és megindult a menet lefelé a széles főúton. Géppuskákkal felszerelt jeepek kerültek elő és két oldalról kísértek bennünket. Csak mi gyalogoltunk, mert az amerikaiak valamennyien gépkocsival kísérték a menetet. Alig haladtunk néhány lépésre a főkaputól, amikor az országutat szegélyező domboldalban egy csapat amerikai katonát pillantottunk meg. Szinte kivétel nélkül akkor gyújtottak cigarettára, de fura mód csaknem mindegyiküknek az egyik keze a háta mögé volt rejtve. Mikor a menet elérte a csoportjukat, csak úgy záporoztak felénk a hirtelen odavetett égő cigaretták. Azért arra nagyon ügyeltek, hogy a cigarettáik ne érjenek el bennünket, úgy potyogjanak le az árok szélére, hogy akik meg akarták őket kaparintani, azoknak ki kellett lépniük a sorból. A sok dohányos egymást megelőzve rohant, vágtatott, hogy legalább egy csikkhez juthasson. A régen várt hiánycikk utáni vágyakozás, kiölte belőlük a legcsekélyebb elővigyázatosságot is. Az amerikaiak csak erre vártak. Most már láthattuk, mit is rejtett a hátradugott kezük. Nagy kődarabok voltak náluk és a cigaretta után, most azokat dobálták felénk. Csak úgy záporoztak az ökölnyi nagy kődarabok, és a dohányra éhesek jajgatva, véresen rohantak vissza a sorba. Az amerikaiak harsányan hahotáztak. Roppant élvezték a csínyt. Igen szellemesnek tartották, a módot, ahogyan megkínoztak bennünket. Igen, ez is a „vae victis”, a „jaj a legyőzötteknek” szellemében történt, és jól mutatta azt a primitív szellemiséget, azt az otromba gonoszságot, amivel velünk szemben a „művelt nyugatiak” viselkedtek, ahogyan rólunk vélekedtek. Hiszen igen nagy volt a különbség közöttünk. Mi akkor már jó másfél hónapja abban az egyetlen ruhánkban voltunk éjjel-nappal, amelyben fogságba estünk. Nem volt fehérneműnk, nem volt rendes fekhelyünk, nem volt pihenésünk és főleg nem volt tisztességes és elegendő táplálékunk. Gyűrött, ápolatlan, szánalmas, nyomorult csapat látszatát keltettük, s bizonyára jó alanyai lehettünk a győztesek fotósainak, akik játszva válogathattak a teljesen lerongyolódott, elcsigázott alakok között. Bőven készíthettek felvételeket a csontváz-sovány, teljesen leépült emberi roncsokról, a hadifoglyaikról, hogy aztán elrettentésül megjelentethessék a hazai lapjaikban, anélkül, hogy aláírták volna: „mi tettük ilyen állatokká ezeket a szerencsétlen embereket!”

Az incidenst követően a menet továbbgyalogolt. Balról egy amerikai katonai tábor tűnt elénk. A kényelmes, nagyméretű, sok száz sátort reggel éppen szellőztették. Jól láthattuk, hogy a sátrakban szép, tiszta deszka padlózat, fehér vaságyak voltak. Az ágyakban tiszta ágynemű, a katonákon égszínkék, selyem hálóruha. A konyha közelében kényelmes, nagy asztalok mellett folyt a reggelizés. Le voltunk döbbenve. Régen láttunk ilyesmit. És ezek az emberek milyen állati körülmények között tartják fogva a legyőzötteket.

Az amerikai katonák asztalán nyolc-tíz nagyméretű alumínium ételtartó sorakozott. Illatos sertés és csirkesült párolgott előttük és válogathattak a szalámik, sajtok tömegében. Legtöbbjük csak unottan beletúrt az ételbe és néhány falat után már öntötték is ki a szemetes gödörbe. Nekünk meg az éhségtől majd kiugrott a szemünk. Hiszen aznap még semmi ételt nem kaptunk. Mi itt koplaltunk, ők ott dúskáltak és méla undorral pislogtak felénk. Egynek sem jutott eszébe, hogy a kidobásra szánt ételt nekünk adja. Miért is tették volna? Ez a sok derék harcos jórészt a kétezer éves tanításon, a biblián nevelkedett. Ott pedig az erények között a legnagyobb éppen a felebaráti szeretet. Ők bennünk soha nem a kiszolgáltatott, szerencsétlen embert, a sorsüldőzte páriát, hanem a gyűlölt, gyilkost, a mindenre elszánt ellenséget látták. Vajon miért gyanakodtak, tételezték fel rólunk a legrosszabbat? Nyilván valaki így mutatott be nekik és ők ezt el is hitték.

Anyai nagyapám jutott eszembe, a Veszprém-megyei nyomorult napszámos, aki a század elején kitántorgott Amerikába. Ott dolgozott keményen egy szénbányában, abban a reményben, hogy összekapar néhány dollárt, és megalapozza családja jövőjét. Az álom nem sikerült. Gyomorvérzést kapott, meg kellett operálni. Nem várta ki a teljes gyógyulást, idő előtt leszállt a tárnába és a megerőltetett munkában, a sebe felszakadt és elvérzett. Ha életben marad és, mint később tervezte, édesanyámat is kivitte volna Amerikába, akkor most én is itt lennék, a győztesek seregében? Én is így viselkednék, mint ők? Ki a vétkes, ki az oka ennek a közönynek, a nagyfokú elembertelenedésnek? Sajnos a kegyetlen tény az, hogy itt vagyok a legyőzöttek között és szenvedek, mert ezeknek, a másoknak, a másik oldal jutott osztályrészül.