A valóság pillanata, a pillanat valósága – avagy Húsz év után véget ért a matiné, s most felkapcsolták a villanyt!

Esténként, az egykor magát magyarnak nevező ATV 30 perces szárszói összefoglalóin teszi próbára magát a nép egyszerű gyermeke, s ily forma vónék magam is. Azt gondolná az ember, hogy ennél lejjebb már nincs. Pedig van! Az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben a dús képzeletű nép a valaha szebb napokat látott házigazdát – nevére alliterálva – darab idő óta már csak a „szarházi” jelzős szerkezettel aposztrofálja. Mi tagadás, ebben azért benne foglaltatik évek hosszú sorának írói munkássága, rásegítve némi heti tetves törzsgárdatagsággal. Hiába, no, a nép szava Isten szava, ahogy mondani szokás.

De mégsem teddy barátunk és díszes kompániája viszi a prímet, pedig – hogy stílszerűek legyünk – sokaknak velük is tele van már a hócipője.

Természetesen ezúttal is a nagyságos vezénylő tábornok őfőméltósága a námbör ván. Látták? Ha nem látták, nézzék meg! Gondolom a Hír Tv archívumában biztosan megtalálható a Horn Gyula temetéséről készült tudósítás. Amikor Viktor fejet hajtott Horn temetésén azt mondtam, ez a rendszerváltás emblematikus pillanata, ebben minden benne van. Az egykoron lánglelkű fiatalember, aki akkor és ott elmondta, mert elmondhatta, azt a gyújtóhangú beszédet azon a bizonyos másik temetésen – tudják, azon az újratemetésen –, most fejet hajt a halott pufajkás előtt. Mi változott itt? – kérdem én. Változott itt egyáltalán valami? – kérdezem én. Az égadta világon semmi! 20 évig tartott a matiné (eftársak és eftársnők), most felkapcsoltuk a villanyt, véget ért az előadás, el lehet hagyni a nézőteret! (Meg lassan a hazát is, ha így marad minden a továbbiakban.)

Mindeközben a szovjet helyett van nékünk most mán európai unijónk, ami annyira nem is olyan jó, de legalább olyan rossz, vagy tán bizonyos szemszögből még rosszabb is, mint egykori nagynevű elődje. Fegyverek helyett immáron jogszabályokkal és banki trezorok széfkombinációival tartanak sakkban bennünket, hogy továbbra is zavartalanul szipolyozhassanak.

Népek Krisztusa, Magyarország!

És tényleg! Az Emberfiához hasonlóan mi is haladunk végig a különböző stációkon, fokozatokon. Először miniszterelnök lehet egy pufajkás és a szemünk se rebben. Aztán egy becsületrenddel kitüntetett három per akárhányas találja magát a kormányfői bársony fotöjben, de még ez is elmegy, sok szódával. Igaz, itt azért már zörög a haraszt, ha fújja a szél, ha nem! Egy csodával határos pillanatra a másik gyökértelen kasztban, a szintén hazátlan (micsoda nevetséges önteltség: a magát világpolgárnak tituláló) kozmopolitákban is megszólal (talán) a lelkiismeret, hogy hát ezt azért már mégse, ám ugyanazzal a lendülettel vezényszóra el is hallgat(tatják), fontosabb a pénz- és a hatalom annál, hogy reggelente, amikor felébrednek, ne köpjék szembe magukat. Hiába, no, ez egy ilyen különleges anyagból gyúrt társaság. Aztán gyütt a táncos lábú ripacs, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

A dolog legérdekesebb vetülete azonban mégsem az előbbi impozáns felsorolás, hanem a politikai lövészárok túloldaláról szalajtott, de az is lehet, hogy az előre gondosan megírt forgatókönyv szerint eredetileg oda küldött egykori forradalmár fenegyerek. Arra a bizonyos sokat emlegetett i-re a pontot az újrázó autokrata teszi fel, aki – nem győzöm elégszer hangsúlyozni – fejet hajt egy pufajkás előtt. Kicsivel több, mint két évtized alatt felvéve a politikai osztály üzemi fordulatszámát, a jövő egykori reménységéből – beleidomulva az előre lezsírozott jogi- és hatalomtechnikai keretrendszerbe – így lett az élhető magyar jövőre nézvést az egyik leg… A mondat befejezését inkább a tisztelt Olvasóra bízom.

Persze ez nem újdonság, láttunk már ilyet. A „segget csinálunk a szánkból” című tematika jó párszor megképződött már kis hazánkban. Példának okáért a tolerancia jelzésértékű zászlóvivői, akik amúgy az indulásnál a leghangosabb retorikai ámokfutást rendezték antikommunizmus címén, borultak először – és kétségkívül látványosan – az éppen Horn Gyula által fémjelzett posztkommunisták nyakába.

Húsz egynéhány év történelmi léptékkel nézve nem nagy idő, gyakorlatilag egy szempillantás. Végül is mi történt? Volt egy kis kitérő, a szó valódi és legszorosabb értelmében átállították a váltókat, de innentől ismét visszatér minden a rendes kerékvágásba, megyünk tovább a leni… ó pardon, most szóltak át a PR-részlegről, hogy az a szöveg mán nem trendi, asztat köll mondani helyette, hogy a szociális piacgazdaság útján. Amiről úgy egyébként szintén tudjuk, hogy fából vaskarika, no, de hát eztet köll mondani! Piacgazdaságban meg ugye – ha szociális, ha nem az – ingyen ebéd nincs, valakinek állnia kell a cehhet, és hát ki más tudná ezt a legjobban, mint te magad?

Nem igaz?

De, igaz.

Ilyen (fülke)forradalmár jutott nekünk. Olyan ember ő, aki fejet hajt a pufajkás előtt. Az elmúlt két évtized ezzel a főhajtással gyakorlatilag megy is rögtön a lecsóba. Már ami a hitelességet illeti.

Persze, tudom én, a legyőzött, ne adj isten, elhalálozott ellenség előtt lerójuk tiszteletünket, satöbbi. Meg hát ugye, mint miniszterelnök a volt kolléga előtt, satöbbi. De azért mégis… Az adófizető baromban – aki immáron szintén hasonló idő óta gyakorlatilag finanszírozza ezt az egész hóbelevancot (értsd: végig az ő zsebére megy ki a játék, és általában mindig az ő kárára), – megmarad a keserűség, mert úgy érzi, becsapták. Este 5-től 6-ig kiáll a lánglelkű (fülke)forradalmár a Hősök terére, és – most már tudjuk – elmond(hat)ott egy olyan beszédet, hogy mindenki csak hüledezett otthon a tévénéző fotöjben, 6-tól 8-ig meg azokkal bazsevál, akik ellen 5-től 6-ig ágállt.

Ilyen van? Itt csak ilyen van! Vedd már észre!

Ez egy ilyen ország! Itt az ország hatalomtechnikai szempontból első számú vezetője lehetett egy pufajkás, egy három per akárhányas, a kormányfői tisztségig vivő szimpla mezei KISZ-titkár pedig simán szembeköphetett egy egész nemzetet.

A múlt emberei ők, akik ragaszkodnak a múlt eszméihez, rendszereihez, érdekeihez.

Milyen érdekes! Senki nem akar független Magyarországot! Miért nem akar senki független Magyarországot? Miért nem akarhat senki független Magyarországot? Miért kell nekünk mindig tartozni valakihez? Valakinek az ülepéhez?

A politikai osztályból miért mindig csak ugyanazokból lehet, tudunk, akarunk választani?

Új erőket kell bejuttatni a Törvényhozás Házába! Ráadásul olyan nagy számban, amennyiben csak lehetséges, hogy a különböző számítógépes manipulációk és csalások ellenére is kellő számban juthassanak be képviselőjelöltek. Ne lehessen annyira elcsalni a választásokat, hogy feltűnően nagy legyen a különbség az exit pol és a végleges eredmény között!

Valahogy le kellene modellezni az EU parlamentet. Épp a mostani tovaris-jelentés kapcsán is láthattuk, hiába a néppárti a legnagyobb frakció, a többi összefogva ellene le tudja szavazni. Ha akarja. És most akarta.

Fura fintora a sorsnak, hogy mind az ún. balliberális oldalon, mind az ún. nemzetinek mondott oldalon mindenki az összefogás fontosságát hangsúlyozza. Ez most a legfontosabb. Egy önzésre épülő társadalomban és létezésmodellben, amelyben jelenleg mi is élünk, azonban éppen ez a legnehezebb, szinte megvalósíthatatlannak tűnik, mert mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti.

Most kell elővennünk a józan paraszti eszünket, talán még soha nem volt rá ilyen nagy szükség! Emlékezzünk, és mondjuk el a fiainknak és leányainknak is! Mit is? Hát csak azt, hogy kik azok, akikről biztosan tudjuk, tudjuk, mert már bizonyították, hogy velük, hitsorsosaikkal, valamint a szüleik bűneiért ugyan nem felelős, de azok hasznát busásan élvező ivadékaikkal még egyszer soha, semmilyen körülmények között sem! Ők azok, akiket először el kell távolítani a hatalom közeléből, aztán arról kell gondoskodni az akár bekamerázott, akár nem bekamerázott szavazófülkék „magányában”, hogy soha többé ne térhessenek vissza a hatalomnak még csak a közelébe sem!

Amikor Viktor fejet hajtott Horn temetésén az volt a rendszerváltás emblematikus pillanata. Az elmúlt két évtized ezzel a főhajtással gyakorlatilag lenullázódott. Már ami a hitelességet illeti. Itt van most már az ideje annak, hogy a költő szavaival élve. „új erővel térjünk a tettek más mezejére”!

Ahogy a mozikban a különböző remakek (újrafeldolgozások) és a semmiből a hajuknál fogva előrángatott előzményfilmek garmadával tanúi lehetünk hálivúd szánalmas vergődésének, ugyanez látszik megképződni a hazai politikai osztálynál is, ahogy szintén kétségbeesetten, szintén szánalmasan próbálnak újrázni. Azonban a mozikkal szemben – ahol nincs mese, a pénztáraknál azonnal kiderül, mire vevő a közönség és mire nem, mi az, ami azonnal bukásra van ítélve – a Magyarországon regnáló politikai osztály egyelőre leválthatatlannak, megbuktathatatlannak látszik. Időnként helycserés támadás történik a bársonyfotöjökben, de időről-időre mégiscsak mindig ugyanazok ülnek vissza az előre melegített helyekre. Az amerikanizálódott két-párti váltógaz(da)ság nem enged mást a hatalom közelébe. Az alsóház uralma töretlen.

A következő választás egyik legfontosabb és legdöntőbb kérdése az lesz, hogy tömeges egyéni képviselőjelöltek hiányában a nép, a teljesen becsapott, meghazudtolt és félrevezetett nép, képes lesz-e új és friss erőket bejuttatni a Törvényhozás Házába? Ezzel egyidejűleg azonnal el kell kezdeni a rendszerváltás rendszerének nevezett megbukott és hatalmas károkat okozó politikai berendezkedés, lebontását, valamint az ahhoz tartozó haszonélvező politikusi réteg elszámoltatását és felelősségre vonását!

Kicsit, nem, nem is kicsit, inkább („mi az, hogy?!) nagyon is!” olyan ez, mint a világot jelentő deckák, a színház kulisszákkal telizsúfolt, néhol szórakoztató, néhol megríkató, néhol pedig szemfényvesztő világa. A néző mindig csak azt látja és hallja, ami a színpadon éppen történik, mást nem. A teátrumban ez így is van rendjén, hiszen másként abban a pillanatban oda lenne a varázs. Kit érdekel a színfalak mögött díszleteket tologató lótifuti, vagy az, hogy az aktorok miről kvaterkáznak a büfében, miközben jelenésükre várnak?

És a politikában?

A hazugságszámba menő Európai Unióból szalajtott fő hallja kend hazudja a képünkbe, mennyire hálásak az egykori pufajkásnak az újraegyesülés előmozdításáért. Ez is egy a sok hazugság közül. Hiszen magától Kun Béla unokájától hallhattuk, máshol, mások és máskor döntötték el, hogyan, s mi légyen, a pufajkásra egyszerűen csak rámutattak, ez a te dolgod, te fogod megtenni eftárs.

(Apró, ám annál zavaróbb momentum, talán ezen is érdemes lenne elgondolkodni? Ugye milyen érdekes, hogy a tanácsköztársaság tényleges vezetőjének unokája nem egyszerű melósnak megy, hanem éppen történésznek? Tudják, a történész az a pofa, aki megismertet bennünket a múltunkkal!)

Amikor Viktor fejet hajtott Horn temetésén az volt a rendszerváltás emblematikus pillanata. Az elmúlt két évtized ezzel a főhajtással gyakorlatilag lenullázódott. 20 évig tartott a matiné, s most véget ért az előadás. Ne maradjunk sötétségben! Vegyük már észre, hogy felkapcsolták a villanyt!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő