A hazugságspirál vége, avagy Kína miatt robbanhat az euró?

Kétezer milliárd eurójába kerülne a németeknek Franciaország megmentése, pedig a német kormány eddig már ezermilliárd eurónyi rendkívül kockázatos európai kintlévőségre vállalt kockázatot. Minderről azonban fogalma sincs sem a német választók, sem a német parlamenti képviselők jelentős részének

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

– állítja a nekünk adott interjúban Dr. Ulrich Blum professzor, a hallei Luther Egyetem tanszékvezetője, az IWH igazgatója, aki egyik kidolgozója az újonnan alakult antieuró párt (az Alternatívát Németországnak) programjának. E politikai erő – a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint – megszerezné a szavazatok akár húsz százalékát is, ha most tartanának választásokat Németországban. Blum professzor – akárcsak az új párt vezetői – szerint abszolút reális, sőt kötelező lenne a német parlamentben nyíltan beszélni az euró széthullásáról, annak következményeiről Németországra nézve, de ezt a témát a jelenlegi elit elhallgatja, és ebből származnak majd az igazi bajok…

További probléma, hogy Franciaország igenis fizetésképtelenné válhat, ott semmit sem tesznek ennek megakadályozásáért. A fenyegető drámát végképp elmélyíti, hogy Kína záros határidőn belül nem fogja tudni finanszírozni Amerikát, részben Európát, mert megcsappannak bevételei és a pénzeket az országon belül költi el. Ennek következményeként előbb az amerikai, majd az európai jegybank elkezdi majd emelni az alapkamatokat, az új helyzetben fizetésképtelenné válhatnak a gyenge lábakon álló dél-európai euróövezeti tagállamok. Reális opciónak tartja az interjúalany, akárcsak Soros György, hogy Németország kilépjen az euróövezetből.

Zentai Péter: Ritkaságszámba megy, hogy német kancellár demagógiát vet nemzetközi tekintélynek örvendő professzor szemére. Márpedig most ez történik az Ön személye kapcsán. Hogy veszi ezt tudomásul?

Ulrich Blum: Ez kevésbé érdekel. Az viszont igen, hogy szemünk előtt, fülünk hallatára zuhan egyre mélyebb szintekre a németországi demokrácia minősége. A parlamentben egyszerűen nem engedik meg országunk és egész Európa jövőjét sorsdöntő módon befolyásoló témák kibeszélését. Nem akarják kényelemből, továbbá sajátságos, önző célokból, hogy a széles közvélemény megtudja az igazságot az euró létét fenyegető valós kockázatokról. Egy abszolút antidemokratikus „bölcsesség” mentén politizálnak: „amiről nem beszélünk, az nem létezik”. Nos, ha valamiről bizonyosan nem szól a parlamenti demokrácia, az pontosan az igazság elhallgatása.

Mi az igazság?

Az, amire 1999-ben figyelmeztetettünk, az, amiről egy átfogó gazdasági-politikai elemzést tettünk le a politikusok asztalára: túl korai az euró bevezetése, a visszájára fog elsülni, ha az euróövezetbe kényszerítenek merőben eltérő nemzetgazdasági szerkezettel bíró országokat. Alapvetően hibás számításnak neveztük abban a – társszerzőségemmel készült, vezető közgazdák, különböző világszemlélettel bíró tekintélyek által szignált – dokumentumban azt a kormányzati várakozást, hogy az euróhoz csatlakozó nemzetgazdaságok az euró egésze alatt fokozatosan konvergálni fognak egymáshoz, egymásba fonódnak, a különbségek csökkennek. Mi határozottan figyelmeztettünk, hogy a dolgok vége ennek az ellenkezője lesz, a tagállamok között – a rájuk erőltetett kényszerpályán való mozgás okán – divergencia alakul ki: a különbségek egyre nőni fognak és ez robbanáshoz fog vezetni.

Ezt mondta annak idején – és mondja mindmáig – Soros György is…

Igaza van. Bennünket is, Sorost is annak idején ugyanúgy dogmatikusnak, demagógnak, populistának minősítettek. Közölték, hogy fogalmunk sincs a nagy európai összefüggésekről. Ez a politikusok tipikus hozzáállása: ha elfogynak az érveik, akkor különböző negatív jelzőkkel járatják le ellenfeleiket.

Soros György, akárcsak az Ön szellemi támogatásával beindult párt – az Alternatívát Németországnak nevű politikai erő – azt mondja, hogy Németország fordítson hátat az eurónak, lépjen ki az övezetből.

Ez csupán egy opció, amelynek a várható következményeiről is beszélni, vitatkozni kell, mégpedig a parlamentben, a nagy nyilvánosság előtt. Elsődleges célunk, hogy minden német polgárnak joga legyen tudni, hogy hazája mekkora rizikót vállal fel a jelenlegi helyzetben. Pillanatnyilag a Bundestagban, a német szövetségi parlamentben ülő képviselők felének nincs erről az egészről fogalma sem.

Ezt honnan tudja?

Megtekinthető a youtube-on is az a tévés riport, amelynek lényege, hogy a megkérdezett parlamenti képviselők 50 százaléka nem tudja, mit szavazott meg Ciprus, Görögország, általában az euró jövőjét befolyásoló alapvető kérdésekben.

Jómagam azonban megértem Angela Merkeléket, szerintem helytálló az az érvük, hogy az euró bukása az Európai Unió bukását hozza magával. Ez az Ön számára is világos…

Már miért lenne világos? Beszéljünk a konkrétumokról: itt vagyunk a németországi választások előtt pár hónappal és annak kimenetelét hagyjuk, hogy a ciprusi helyzet alakulása befolyásolja. Angela Merkel is jól tudja, hogy Ciprus képtelen saját erőből előteremteni azt a 6 milliárd eurót, amit a tízmilliárd eurós uniós támogatásért cserében fel kellene mutatnia. A választások előtt ezt itt egyszerűen elhallgatják: nem merik megmondani a német embereknek, hogy „bizony újabb áldozatot kell hoznotok egy olyan országért, amelyet annak saját politikai, gazdasági elitje tett tönkre”. Az Uniót, az abba való hitet éppenséggel az őszintétlenség veszélyezteti. De egyelőre Ciprusnál és Görögországnál tartunk. Előbb-utóbb azonban elkerülhetetlenül húsunkba vágó problémává tornyosul Franciaország ügye. A német kormányt, a nemzetközi befektetők közösségét is beleértve, mindenki világosan látja, hogy Hollande francia elnök mindent elront, ami elrontható: az euró fennmaradását szolgáló gazdasági-, pénzügyi-, társadalmi reformokra nem hajlandó. Bármelyik pillanatban felmerülhet a nemzetközi piaci résztvevőkben, hogy Németország nem fogja bírni megmenteni Franciaországot, a francia államkötvények ára zuhanni kezd, Franciaország fizetésképtelenné válhat. A német társadalmat egy ilyen esemény derült égből villámcsapásként érheti, a következmények kiszámíthatatlanok. Az Unió létét valóban veszélyeztető dráma elkerülése végett követeljük, hogy beszéljük át a parlamentben, mit fog tenni Németország, ha a franciák fizetésképtelenné válnak. Fizetjük-e vagy sem a gigantikus mentést? Erről kell mielőbb a német választók előtt színt vallaniuk a döntéshozóknak. Ha ezt nem merik megtenni, akkor csakis őket terheli a felelősség az Európai Unió összeomlásáért. Egyébként meg kellene végre vallani a németeknek, most, még a választások előtt, hogy a német kormány által eddig felvállalt garanciák a kockázatos országok és az Európai Központi Bank felé ezermilliárd eurót tesz ki. Ha le kellene valóban hívni ezt az összeget, akkor Németország államadóssága a GDP nyolcvan százalékáról azonnal százhúsz százalékosra növekedne! És ebben nincs benne egy esetleges francia vagy olasz összeomlás finanszírozása! Felvállaljuk-e mindezt a rizikót vagy nem? Erre akar az új, az antieuró pártnak nevezett politikai erő választ kicsikarni – mégpedig a széles társadalmi nyilvánosság előtt.

De mit mond Ön, mit mondanak Önök erre a kérdésre válaszul?

Azt, hogy nem szabad felvállalni több kockázatot. Az ezermilliárdos garancia már önmagában véve is gyúlékony anyag. Egyenes úton haladunk az euróövezet szétesése felé. Hiszen immár tény, hogy a ciprusi euró jóval kevesebbet ér, mint a német euró. Senkinek ne legyenek illúziói: a legjobb esetben is párhuzamos devizák jönnek létre az euróövezeten belül. Ez a folyamat az orrunk előtt zajlik. Tele beláthatatlan kockázattal, amelyek gyorsuló ütemben nőnek a téma szőnyeg alá söprése által.

Vitát akarnak kavarni a nagy nyilvánosság előtt? És még mit?

A jogi bázist kell megteremteni ahhoz, hogy egy tagország kiléphessen az euróövezetből. Ez pillanatnyilag lehetetlen, az aláírók lényegében örök időkre szóló szerződést kötöttek. A kilépés a jelenlegi keretek között csak akkor lehetséges, ha az adott állam egyúttal az Európai Uniót is elhagyja. Ez abszurdum, hiszen maga az Unió mint értékközösség, mint gazdasági közösség – kimondottan helyes idea, amely azok számára is elfogadható, akik nem képesek eleget tenni az euróban maradás feltételeinek. Meg kell teremteni az egyikből való kilépés lehetőségét olyanok számára, akik a másikban viszont maradnának.

És mi legyen Franciaországgal?

Ennél nincs nehezebb kérdés. A német-francia barátság az európai béke alapja. Azt egyetlen épeszű, tisztességes európai ember sem teheti kockára. De a német társadalomnak akkor is tisztában kell lennie azzal, hogy Franciaország esetleges fizetésképtelensége kétezer milliárd eurós terhet jelenthet Németország számára, ha felvállalja Franciaország szanálásának költségeit. Erről mindenképpen nyíltan kell beszélni, a vitába maximálisan be kell vonni az egész francia társadalmat. Hogy az is megértse, azonnali áldozatokat és súlyos reformokat kell felvállalnia – nemcsak saját hazája mentése, hanem az európai béke megőrzése végett is.

De miért kell az ördögöt a falra festeni? A francia államkötvényeket a befektetők továbbra is „úgy veszik, mint a cukrot”, alacsonyak a hozamaik, semmi jele sincs a Franciaországgal szembeni piaci bizalom gyengülésének. A piac számít – semmi más…

Nézze, én Kínában is tanítok. Saját tapasztalataimmal is jócskán alátámaszthatom, amit a makroadatok garmadája üzen: Kína – akarva-akaratlanul – hozzá fog járulni az „európai robbanás” bekövetkezéséhez. Most, a szemünk előtt szűnik meg az a világ, amelyben Kína termel, Amerika és részben Európa pedig elfogyasztja azt. A kínaiak pedig a bevételeikből finanszírozzák – államkötvények vásárlásával – az Egyesült Államok adósságszolgálatait és az amerikai költségvetést. A kölcsönös „elrettentés” – eddig létezett – egyensúlyának alapját egyebek között az teremtette meg, hogy míg a kínaiak jövedelmük negyven százalékát takarították meg, addig a németek annak tizenkét százalékát, az amerikaiak pedig két százalékát tették félre! Az új világ lényege, hogy határozottan és visszafordíthatatlanul, gyorsuló ütemben emelkedik Kína belső fogyasztása és importja, exportja ugyanakkor a következő években radikálisan csökken. A kínai nép elkezdi élvezni a korábbi évtizedek verejtékes munkával megtermelt gyümölcseit. Ebből következően egyre kevesebb pénze marad az exportból, leépülnek pénzfeleslegei, amelyekkel Amerikát finanszírozta. Egyre kevesebb és kevesebb külföldi, főként amerikai kötvényt tud majd csak vásárolni. Ennek nyomán előbb Amerikában, azután Európában valóságos infláció kezd kialakulni, ugyanakkor semmiféle kilátás sincs érdemi gazdasági növekedésre sem az Egyesült Államokban, sem Európában. A jegybankok nem tehetnek mást, mint hogy véget vetnek a jelenleg érvényesülő „zéró kamat szisztémának”, és beindítják a kamatspirált: kénytelenek kamatot emelni. A kamatemelések világának beindulása, sőt annak már csupán a sejtése is komoly hozamemelkedéseket fog eredményezni például a francia kötvényeknél, és aztán jön az igazi horror: a piacokon pánikszerűen mindenki szabadulni akar a gyenge bőrben lévő országok kötvényeitől, így válik a végén finanszírozhatatlanná egy sor euróövezeti ország, élükön Franciaországgal és valószínűleg Olaszországgal.

Ez eléggé horrorisztikusan hangzik. Mindenesetre a piacok jelenleg élvezik a nulla kamat környezetét, új pénzek áramlanak a részvényekbe, elősegítik a gazdasági növekedést.

Nálunk és a korszerű, a növekedésre alkalmas gazdasági szerkezettel bíró országokban. Ám a dél-európai országokban – a politikai-gazdasági elit önzősége miatt – ettől még fennmarad a harmadik világ országaira jellemző szerkezet. Semmiféle érdemi intézményi reform nem történik, a látens problémákat elhallgatják, a következményekre való tudományosan megalapozott figyelmeztetéseket semmibe veszik. Ketyeg alattunk a bomba..

Lejegyezte: Zentai Péter

Forrás: Alapblog

Nemzeti InternetFigyelő