Mindenszentek és Halottak napja szerves része népi életünknek. Ilyenkor már mélyen bent járunk az őszben. A sűrű felhők mögül ritkán bújik elő a nap, hamarabb sötétedik, hűvösebbek, nyirkosabbak a nappalok és az éjszakák, gyakran szemerkél az eső, s a tájat borongós köd lepi. A völgyekben, szélmentes lapályokon hajnalonta olykor talaj menti fagyok is előfordulhatnak. Az erdők, ligetek elszórják színes lombkoronájukat, bokáig merülhetünk a frissen hullt avarba. A természet az elmúlásra, a téli álomra készül, hogy aztán kipihenve magát, tavasszal ismét megújuljon.

Őseink még sejtették, hogy a halállal nem ér véget minden, hanem csak a földi létünk fejeződik be; de életünk egy másik dimenzióban tovább folytatódik, ahol már nincs többé nyomorúság, fizikai fájdalom és szenvedés. Ők még ösztönösen hittek a mennyben és a pokolban; próbáltak mindig úgy viselkedni, hogy megmeneküljenek az örök kárhozattól, s eljussanak Isten, vagyis a megtestesült Szeretet ölelő karjaiba. Nem a haláltól féltek, hanem a bűnös, becstelen élettől; mert érezték, hogy a mindent látó, Igazságos Bírót nem lehet becsapni, s valamennyiünket szándékaink, tetteink fényében ítél majd meg. Tudták, hogy nincs értelme a kapzsi harácsolásnak, az anyagi javak mértéktelen fölhalmozásának, mert a másvilágra úgysem vihetnek magukkal semmit, kivéve a lelkükben összegyűjtött jóságot és bölcsességet. Alaposan fölkészültek a halálra, oly formában is, hogy számot vetettek egész életükkel, s igyekeztek megbánni vétkeiket, kiengesztelni mindazokat, akiket megbántottak, ill. kiegyenlíteni összes tartozásukat. Sokat imádkoztak, gyakrabban jártak templomba, tapasztalataikat megosztották a fiatalabb nemzedékekkel, s a korábbiaknál megértőbben, filozofikusabban szemlélték a világot.

Ma valahogy ez is másképp van. Elfajult, önzővé vált, elállatiasodott az ember. Önmagán, a saját vágyain, valós és vélt szükségletein kívül ritkán érdekli más, s mivel a lelke kiüresedett, elsivatagosodott, többnyire retteg a magánytól, majd a rá váró méltatlan, kegyetlen végtől. Elviselhetetlennek érzi a csendet, az öregedés stációit, haszontalan pótcselekvésekbe menekül, s körbe-körbe rohangál, mint a mérgezett egér. Mivel korunkban a társadalom alapsejtjei, a családok is atomjaira szakadtak, a létbiztonság s a közbiztonság minimálisra csökkent, az egészség (a teljesség!) pedig végzetesen leromlott, de a vallások sem nyújtanak már érdemi kapaszkodót, s a hajdani nagy eszmék (pl. hazaszeretet, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, szolidaritás, állhatatosság, hit, boldogság stb.) is mind-mind a porban hevernek; ezért az egyén talaját vesztette, s nem találja a helyét sehol, semerre. Nem bír mit kezdeni sem az életével, sem a halálával.

Őseink még ápolták évezredes hagyományaikat, s ennél fogva azok is erősítették, megtartották őket. Így például törődtek másokkal, segítettek a szegényeken, a bajba jutott szerencsétleneken, megülték ünnepeiket, harmóniában éltek szűkebb és tágabb környezetükkel, az Univerzum csillagaival s az évszakokkal. Tisztelték, szerették, szívükben őrizték felmenőiket, sőt, bizonyos értelemben állandó kapcsolatban álltak eltemetett halottaikkal. Egész csokor népszokásunk kötődik az őszi napéjegyenlőséghez, Mindenszentekhez és Halottak napjához szerte a Kárpát-medencében. (Ezeknek bárki utánanézhet avatott néprajzi könyvekben, helytörténeti monográfiákban és egyházi krónikákban, ismertetésükre ezért nem térek ki.) Manapság sajnos annyira megkoptak már (mondhatnám, tervszerűen kiölték belőlünk!), hogy jószerivel csupán a temetőjárás s a gyertyagyújtás maradt meg belőlük (no meg angolszász mintára újabban nálunk is kezd lábra kapni egy gyökértelen, otromba, horrorisztikus Halloween-komédia), ami eléggé elszomorító.

Kedves Olvasóim! Gondoljunk arra, hogy akik ma kiterítve, elhantolva vagy elhamvasztva nyugszanak, egykor mind elevenek voltak; s akik most jól-rosszul múlatják drága perceiket, előbb-utóbb mind ugyanoda jutnak. Nem az számít, hány évet töltünk a földön, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel miként sáfárkodunk, s képességeinket mennyire hasznosítjuk embertársaink, nemzetünk, magyar hazánk javára. Ne reszkessünk tehát a haláltól, ám próbáljunk meg minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kettős ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat, s ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, amikor emlékezünk. Beszélgessünk elhunyt hozzátartozóink szellemével, s a sírhalmuk fölött töprengjünk el az élet és a halál csodáján, megismételhetetlenül egyedi voltán. Szálljunk kissé magunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, s törekedjünk arra, hogy hátralevő életünket minél tökéletesebbre formáljuk. Az eltávozottak sorsán már nem javíthatunk, de a magunkén és szeretteinkén annál inkább. Úgy örüljünk minden napunknak, mintha ez lenne a legutolsó.

A javasolt elmélkedést, meditálást hadd könnyítsem meg azokkal a verseimmel, melyek e témáról, az elmúlásról szólnak. Ne felejtsük: mindig az itt maradóknak nehezebb, a gyász átható kínja kizárólag őket sújtja. Ám, ha szilárd a hitünk, a vigasztalás sem késhet sokáig. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, s amíg Ő vigyáz ránk, addig nincs okunk a reménytelen elkeseredésre. A jézusi örök Világosság ragyogjon lelkünkben!

 

Siklósi András versei

Két vers az őszről

1.) Őszi képek

Gyöngül a nap sírnak a felhők

Hajlik a fű a szélben

kopaszodnak a fák

sötét címerrel gyászol a kukorica

Kifakultak az utolsó rózsák

csak a kikerics bujdosik még a réten

Érett almák pirosa lopózik

a hidegebb szürkék és barnák közé

pompás szőlők gesztenyék mosolyognak a dombhátakon

Keréknyomok vágódnak a sárba

prüszkölnek a lovak cuppog a csizma

Kutyák vinnyognak töppedt viskók előtt

Fekete varjak záporoznak a mezőkre

és rekedten panaszosan rikácsolnak

A bokrok fák térdig gázolnak

a nyirkos avarban

Nászra készülő szarvasok bőgnek

baglyok sikoltanak a csöndbe

Kihalt az erdő

Éjszakánként furcsa fények imbolyognak a lápon

s nehéz ködöktől fuldoklik a berek

A tél gúnyosan les már a távoli hegyek mögül

2.) Őszi gondolatok

Ősz van

Botlik a láb bizonytalan a tekintet

megsápadnak a legszebb szerelmek

Az öregek messzire néznek

s bölcs derűvel átlépik az öröklét kapuját

Minket is átjár a változás szele

Dermesztő ujjak simogatják szívünket

csontunk beleremeg a fájdalomba

Befelé fordulunk

belső mélységeinkbe zuhanunk

Ősz van Elmúlt bennünk a nyár

Az elmúlás képei

Lelkem megfagyott kikötőibe

nem vitorlázik többé már hajó

Egyedül úszom a rémületbe

vert holdbéli táj sikoltó fájó

vérfolyamain Felmetszett testű

szétszórt gondolataim a társak

Őrzik tékozló szívem meséit

az elmúlás ködös könyvtárának

A jövő szikláira épített

felhők könnyében ázó kis házam

lassan elporlad mint a megégett

szerelem gyűlölet hamujában

Sötéten lázasan száguldoztak

játékos álmok vad látomások

bennem Kitárták zárt kapuikat

a közeli s távoli világok

Minden mélységben és csúcson jártam

voltam győztes és üldözött béna

az élet s a halál mámorában

ünnepelt hírnök s daltalan néma

Az öröklét bírája lesz hunyó

lehulló csillagomnak Virágzó

örvénylésben születek újra vagy

földet szór rám a végső harangszó

Kézbe veszem kopott furulyámat

s játszom egy kuruc búcsúéneket

Elhagy az öröm és el a bánat

Itt lenn elalszom s fönt felébredek

Ravatalon

Ezer barázda homlokán

ajkain megfáradt mosoly

hajában tél szívében csönd

s egy mélyen elfojtott sikoly

Lefogták büszke sasszemét

siratók szoknyája lebben

Itt hagyta földi világát

ki tudja mi vár rá ott lenn

A virrasztó gyertyák fénye

kialszik s föllobban újra

Merev a test de a lélek

fölkészül a végső útra

Elment ma ismét egy ember

fájdalom maradt utána

Szegény volt békés egyszerű

nem hagyott semmit se hátra

Nem kap ünnepi temetést

sem fényes papi beszédet

csak a kis harang köszönti

őt s a könny mosta gyásznépet

Összegyűlt érte a falu

búcsút vesz mindenki sorban

Levél hull a koporsóra

sírásók kapája koppan

Emléke lassan eltűnik

testét fölfalják a férgek

Keresztje elporlad kidől

Nyomába új holtak lépnek

Sírhantján nem lesz több virág

csontjára évek pora száll

Derűt és borút hoz a szél

s gúnyosan kacag a halál

Halotti beszéd

Bús medve-szívű barátom halott vagy

Barna bőröd nem cserzik többé az évek

fejszéd nem táncol odvas fák derekán

Erdők lelkének tudós ismerője

nem raksz több tüzet

nem etetsz többé büszke szarvast

és félénk madárkát

Soha nem mesélsz már

a feléd vetődött idegennek

Hű kutyád nem kísér el vadászni

puskádat befesti a rozsda

Házad falánk pókok tanyája lesz

benövi a bozót szétmállik összeroskad

Érces hangod nem lopódzik többé a szívekbe

sóhajod nem öleli át az erdő fáit

Elmentél kedves jó öreg

Mindig a gyökerekről beszéltél nekem

s most leszálltál közéjük

hogy magad is gyökérré válj

Nem vágytál soha temetőbe

itt fekszel ma is

Kis kőhalom jelzi a sírod

százados fenyők őrzik álmodat

s hogy örök békédet ne zavarja semmi

azóta nesztelenül lábujjhegyen járnak a fák

Apám halálára

Hányszor próbáltam verset írni rólad

hányszor akartalak megragadni zengő dalban

de mindig megbicsaklott kezemben a toll

s ráfagyott ajkamra a dicsérő ének

Immár nem állhatok eléd úgy mint régen

bizonytalan zsengéimet félénken szorongatva

bátorításodat vagy bírálatodat várva

Jóságos arcod mosolygó szemed simogató kezed

nem láthatom nem érezhetem soha többé

Egyedül maradtam prédaként a gonosz világban

kiszolgáltatva a véremre szomjazó ordasoknak

Árván és védtelenül hagytál a dermesztő űrben

Mi lesz velem nélküled apám édesapám

Hol találok olyan kiváló mestert

bölcs és csalhatatlan prédikátort

fáradhatatlan vakmerő hazafit mint te voltál

Mikor s merre lelek hozzád fogható

lánglelkű költőt és gránitkemény férfit

a rám szakadó viharos ég alatt

Adj tanácsot szólj még egyszer hozzám

szárítsd fel patakzó könnyemet

kormányozd révbe életem hánykódó hajóját

Üres a szobád ágyadban nem alszik senki

széked meg se reccsen könyveid

ezerszám hiába sorakoznak a polcon

kopott ruháidat nincs aki viselje eztán

Semmit se hagytál rám

csak egy nyomasztó roppant örökséget:

a mindhalálig tartó népszolgálatot

Neked már könnyű megszabadultál kínjaidtól

elérted a végső csendet és nyugalmat

Ott lakozol Isten fényes kastélyában

ott sétálgatsz az Ő végtelen mezőin

Apám édesapám hiányod megrémít

egész testem beleremeg a fájdalomba

zihál a tüdőm vonyít a szívem

kiver a lázas veríték

Éjszakánként elkerül a gyógyító álom

virrasztok töprengek órákon át

és szörnyű magányomon kesergek

Te voltál az egyedüli mércém

járható ösvényem és világító fáklyám

Bárhogy szeretném nem mehetek még utánad

itt kell küzdenem a földi pokolban

hátha tehetek valamit szenvedő népemért

Te már elnyerted az igazak boldogságát

nem éred meg kegyetlen haláltusánkat

nem látod meg nemzetünk rettentő pusztulását

holott előre tudtad s hirdetted végzetünket

Ó apám nézz rám az égből

adj erőt hogy ne hulljon ki kezemből a kard

vigyázz rám hogy elkerüljem a kísértéseket

és ne szédüljek semmilyen sátáni szakadékba

Nincs más választásom

folytatnom kell öngyilkos harcodat

be kell fejeznem hatalmas művedet

ami embernek aligha sikerülhet

Te már Isten követe lettél

eljöhetsz hozzám segíthetsz nekem bármikor

Figyelj rám hallgasd meg néma üvöltésemet

karolj át s öleld szorosan didergő testemet

űzd el lelkemből leírhatatlan bánatomat

vonj körém áttörhetetlen páncélt

Apám édesapám senkit se szerettem jobban

rokon se barát se pótolhat téged

Nincs már ki megértse szaggató gondjaimat

nincs aki biztasson s fölemeljen

és levegye vállamról gyötrő keresztemet

Vulkánok emésztő tüzében égek

Csontom fölolvad húsom lefoszlik rólam

fekete hamuesőbe merülök

s robbanó lávafolyamok indulnak

mellkasomból és ágyékomból

Nincs nálam esendőbb szerencsétlenebb hadirokkant

Apám édesapám mért haltál meg

miért vetted el maradék reményem

mi lesz most velem nélküled

Vágtass vissza lobogó sörényű táltos paripádon

ereszkedj le egy nagy ívű tarka szivárványon

röpülj haza a füttyös tavaszi madarakkal

A síron túl is beléd fogódzom

nem futhatsz el nem válhatsz semmivé

nem szökhetsz meg tőlem sehova

Maradj velem s mint gyermekkoromban

mutasd meg a virágos réteket susogó nádasokat

tiszta forrásokat bóklászó őzgidákat

Hozd vissza az éltető napot

ne hagyj a sötétségbe veszni

Nyisd meg előttem is tündérország kapuját

ahol te vagy a legdélcegebb királyfi

vitézek gyöngye magyarok csillaga

kedves édesapám

(2000 márciusában)

Halálaim

Meghalok szélben esőben fagyban

holdtöltekor és lebukó napban

tavasszal nyáron őszidőn télen

zúgó erdőben virágzó réten

Meghalok minden vergődő halban

törött teknőben kihullott hajban

bogarak vackán madarak fészkén

lovasszekéren borpincék mélyén

bányaomláskor hajótörésnél

gyümölcsszüretkor búzavetésnél

Meghalok minden megsebzett vadban

lebontott házban rozsdálló vasban

Meghalok versben zenében képen

iskolapadban s népünnepélyen

Meghalok vad lidérces varázsban

lápon hegyélen hunyó parázsban

száműzve kifosztva mégis vétlen

fuldokolva a szemétben vérben

Meghalok csendben s üvöltő jajjal

lázadó szívemben égő dallal

Meghalok éjszaka reggel délben

víz alatt földön felhőtlen égen

Meghalok távoli tejutakban

ismeretlenül és halhatatlan

asszonyok lányok kegyét keresve

álmokat csak álmokat szeretve

Meghalok a régi szülőházban

ruhátlanul föl-föltörő lázban

barátaim korholó szavánál

ősapáim elhagyott sírjánál

Muhinál Mohácsnál Nagymajtényban

Aradon Versailles-ban Don-karéjban

békében szedett hadifoglyokban

„testvérek” közt is gyarmati sorban

Nem használt romló népviseletben

gúnyolt vallásban betiltott nyelvben

üres jelszókat zászlókat nézve

kitelepítve éhezve félve

kínozva szétverve talpig gyászban

negyven éves szüntelen fogyásban

Meghalok a vértanúk fejéért

s az eltiport szabadság ügyéért

szétdarabolt pusztuló hazámért

s a szerteszórt magyarság jogáért

Meghalok mint új korok hírnöke

mint a vén idő árva gyermeke

múltat jelent és jövőt cselezve

Fölszögezve száz barbár keresztre

naponta újra újra meghalok

Hamu vagyok már csillagpor homok

önmagát fölfaló élőhalott

aki csak hitte hogy élni tudott

aki bolondként járt a világba’

s tárt karral várt az éhes halálra

Megsemmisülés

(Salvador Dali képei alá)

Messze a poros országúton

koldusok irdatlan serege jön

ruhájuk fénylik mintha ráhímezték volna

a napot és a csillagokat

mindenük csupa arany drágakő

A hegy mögül

gazdag zarándokok közelednek

rongyos ruhájukból kivillan csupasz testük

s görcsös botokkal az égre hadonásznak

Kiöntenek a tengerek a folyók fölfelé folynak

Antilopok marcangolják a tigriseket

Egy ember az atombomba lángjánál cigarettára gyújt

Egysejtűek üvöltik a halál énekét

A házak összedőlnek

A pincékből kigurulnak a boroshordók

az úttestről felugrálnak a kockakövek

Leírhatatlan szörnyek burjánzanak

Egy óriás ködgomolyból véres növények ugrálnak ki

s befonják a földet fojtó indáikkal

A sikoly megfagy fulladozik hörög aki él

Villámok kaszabolják az eget

fülsértő morajok dübörögnek

mintha részegen szeretkezne a föld

Meghasad a kéreg

sebein föltör a magma

Megfordul az idő

homorú lesz a tér

A Hold nekirohan a Földnek

a Föld belezuhan a Napba

Fölrobbannak a csillagok

elszürkülnek a tejutak

Az anyag fekete lyukakba gyűlik

A Világegyetem összeroskad

Megsemmisül az élet

Alku

Hogyan jössz Halál

mikor jössz értem?

Hosszasan megváratsz

vagy hirtelen csapsz le rám?

Kedves vendégként

önzetlen társként

hű szeretőként

zörgetsz majd ajtómon?

Szelíd álomban ragadsz el

templomi padban térdepelve

családi vacsora közben

szilaj lakodalmi táncból

vagy pódiumról verseim szavalva?

Dühöngő vulkán kráterébe rántasz

áradó folyó örvényébe fojtasz

sivatagi homokviharba temetsz

sarki jégtáblák közé ékelsz

ostoros villámmal ütsz agyon?

Éles baltaként hasítasz ketté

gyors nyílként szisszensz át torkomon

ágyúgolyóként téped le fejem

atombombával égeted árnyékomat a falra?

Kötél-nyakkendővel vársz

mérgezett pecsenyével

gátlástalan bérgyilkosokkal

éhhalállal pestissel

infarktussal rákkal?

Szokott sétámon roskadok le

óriáskerékből zuhanok ki

lópaták taposnak össze

süllyedő hajófenékbe szorulok

tankok lánctalpára csavarodnak beleim?

Csörgőkígyó mar meg

farkasok szaggatnak szét

kardhalak fűrészelnek el

patkánycsorda rágja ki szívem

szirti sasok gyomrában végzem?

Nem ismerlek Halál

idegen az arcod

Nem gondolok rád

és folyton félek tőled

Hogyan jössz értem

mikor jössz Halál?

Lassú kór emészt el

vagy egy mágikus pillanat?

Csak engem viszel el

vagy egész népemmel együtt pusztulok?

Lakatlan szigeten távoli országban

válok porrá

vagy bajtársi tömegsír borul csontjaimra?

Lesz-e ki elsirat

hagyok-e hátra valamit

vagy emlékem is köddé hamuvá enyészik?

Mondd Halál

mikor jössz s hogyan?

Üvöltve őrjöngve vágtatsz

izzó szemgödörrel s dögszagot fújva

vagy gúnyos mosollyal peckesen lépkedsz

markodban véres csatabárddal?

Holló képében jössz sötét kárbecslőként

vagy bagolyként vészesen huhogva?

Odvas hiéna-fogsorokkal kacagsz körbe

vagy rozsdás páncélban orrszarvúként

csörtetsz felém?

Rénszarvas-szánon siklasz

zúzmarás mikulásként

vagy szamaras-kordén ügetsz

vidám vándorszínésznek állva?

Rongyos ruhában

fáradt koldusként settenkedsz közelembe

vagy gonosz banyaként törsz rám

csorba gereblyén lovagolva?

Mikor jössz hogyan és miért?

Adsz-e ajándékot hozol-e jó hírt dicsőséget

vagy csak elrablod testem s lelkem?

Nem tudom szép vagy-e rút-e

s érzel-e bármit irántam

gyűlölsz-e vagy talán szeretsz?

Kit szolgálsz igazán

Istent avagy a Sátánt

s vajon pokolba űzöl

vagy mennybe emelsz?

Ki látott téged

ki ismer téged Halál?

Éjszaka jössz-e csillagok fényét

sarlós újholddal learatva

vagy déli hőségben

naplángok tüzét okádva?

Tavaszi sziromesőbe lápi zsombékba

madárdalba méhzümmögésbe

szüreti mustba vagy puha hóhullásba

rejtőzve fosztasz meg életemtől?

Roskatag vénként unottan teszed a dolgod

vagy ifjú titánként támadsz nekem?

Megrendelésre parancsra jössz

vagy önként kéjjel ölsz meg?

Megváltóm leszel édes szabadítóm

vagy kegyetlen hóhérom zsarnok gyilkosom?

Ó Halál miért rettegnek tőled annyian

s mért hívnak mások önkezükkel?

Ki vagy te mi vagy te

miféle logika szerint döntesz?

Mennyi időm van még

meddig hagysz élnem

mielőtt biztosan megtalálsz?

Be lehet-e téged csapni

ki lehet-e téged játszani

le lehet-e téged győzni?

Meghalsz-e te is valamikor

vagy végtelen és örök a hatalmad?

Egyszer megismerlek majd

Szembenézek veled

s kifigyelem rejtett titkaid

Gyere hát ha akarsz

de ne siess nagyon

Ráérsz még

Végül úgyis a tiéd leszek

Kössünk alkut

Kerülj el addig

míg tart a küldetésem

s elvégzem minden földi munkám

amíg segíthetek szenvedő népemen

Legyünk barátok Halál

Neked is jobb ha bátran számíthatsz rám

s nem kell bujkálnom előled

Súgd meg mi lesz a sorsom

értesíts mikor indulsz értem

beszéld el hogyan jössz hozzám

Várni foglak egész életemben

Hozd el nekem a halhatatlanságot

Siklósi András ( a Hunhir.hu munkatársa)Nemzeti InternetFigyelő