Mit szeretnénk az elsikkasztott, torz „rendszerváltás” helyett? (2. rész)

Világhelyzet, külpolitika, lehetséges szövetségek, a magyarság megmentése

Kritikus helyzetbe jutott az emberiség. A változások üteme s a nyomában föllépő lehetőségek és veszélyek mértéke sokszorosan meghaladja a korábbiakat. Új társadalom van születőben: egy ezer szállal integrált, globális, információ-robbanásos gazdasági-társadalmi rend. A többpólusú világot a banktőke (profit, hitel és adósság), a technológia, a piacok és a telekommunikáció mozgatják. A rivalizálás egyre élesedik. Ez fokozza az egyenlőtlenséget, növeli a feszültségeket, megoldhatatlan problémákat okoz. A környezetért való aggódás immár világjelenség. Az ózonréteg elvékonyodása, az üvegházhatás, a légszennyeződés, a talaj, az édesvizek s az óceánok vegyi és radioaktív fertőzése, az elsivatagosodás, a savas esők, az erdők ritkítása, egyes állatfajok és növények kiveszése, a tápláléklánc mérgezése már kézzelfogható valóság.

Kimondhatjuk, hogy egy szándékos népirtás, a „nagy népességcsökkentési terv” megvalósítása van folyamatban! Már nem két szuperhatalom áll szemben, nem a kapitalizmus és a kommunizmus vívja „kibékíthetetlen” harcát (más kérdés, hogy az utóbbit is ugyanazok a bankházak finanszírozták!). A Szovjet Birodalom összeomlott, de az USA is súlyos gondokkal küszködik. Bár katonailag még világelső, számos téren már megelőzte Japán, Kína, s hamarosan követik India, Brazília s Ázsia „kis tigrisei” is. A harmadik világ (az emberiség többsége) egyre mélyebbre süllyed; az éhínségből, az elmaradottságból nincs reménye kitörni. Európa is mind jobban lemarad, aligha szerezheti vissza történelmi hegemóniáját. Ha meg akarjuk érteni az egyre sebesebb metamorfózis hajtóerőit, ha el kívánjuk hárítani az új világválságot, alapos elemzésre, széles körű feltáró munkára van szükség.

A legfőbb hatalom ma már nem az anyagi javak (arany, pénz, bányák, ipari üzemek, földtulajdon stb.) vagy a hivatal, hanem a szaktudás és az információ birtoklása. Egyre jobban kiépülnek a földgolyót behálózó, kormányok, országok és nemzetek fölött átívelő hírközlő szervezetek, üzleti vállalkozások, pénzügyi maffiarendszerek. Ezzel párhuzamosan a bűnözés, a korrupció és a „terrorizmus” is nemzetközivé válik. A fegyverkezési verseny, a szegénység, a túlnépesedés, az éghajlat megzavarása, a környezet pusztítása már az emberiség létét, a Föld túlélését is veszélyezteti. S ez nem rémlátomás, nem is sorscsapás, hanem egyedül az ember (kiváltképp egy rettenetes, sátáni fajta!) okozza. Ha nem kívánjuk, hogy bolygónk lakhatatlanná, sivár pusztasággá váljon, sürgősen változtatnunk kell ésszerűtlen, önző magatartásunkon. A humanizmus nevében meg kell szüntetnünk a kiáltó ellentéteket, meg kell védenünk természeti értékeinket s az emberiség kultúrkincseit. Az infrastruktúra kiépítésével, gazdasági támogatással, az egészségügyi, szociális és művelődési helyzet jobbításával föl kell emelnünk a hátrányos körülményű régiókat, egyenlő esélyt kell adnunk mindenkinek. Valamennyiünket megilletnek az egyéni és kollektív emberi jogok: az élethez (munkához, lakhatáshoz, egészséges táplálkozáshoz, tiszta ivóvízhez), az informálódáshoz, az anyanyelvű oktatáshoz, az írástudáshoz, az állampolgársághoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a szólás-, sajtó-, a gyülekezési- és vallásszabadság, a nemzeti kisebbségek vagy elszakított népcsoportok önrendelkezéshez (minimum kulturális és területi autonómiához) való joga, az anyanemzettel való „határtalan” kapcsolattartás joga stb. Serkenteni kell az egyén és a társadalom alkotókedvét, meg kell tanítani a kor emberét arra, hogy saját sorsának és jövőjének irányítója legyen. A kulturális sokszínűség, a különböző nézetek, változatos elképzelések, a fokozott békevágy és tolerancia tehetik naggyá, biztonságossá, otthonossá világunkat. Tehát katonai-politikai-etnikai-vallási szembenállás helyett szükség van egy jelentős közeledésre, egy racionális összefogásra és hatékony egyensúlyra, a zaklató kihívásokra adott időszerű válaszokra. Azonban meg kell akadályozni a gyarmatosítást, a fosztogatást (a gyengébbek leigázását), az uniformizálódást, a világkormány megalakítását, az elnemzetlenítési folyamatokat, a mások rovására történő érvényesülést. Az ilyen abszurd, erőszakos „egység” halmozottan bomlékony és hosszú távon tarthatatlan. Szilárd szövetség, együttműködés csak úgy képzelhető el, ha az egyes országok megőrzik önállóságukat, sajátos arcukat, hagyományaikat, markáns nemzeti jegyeiket. Egyébként a fejlődést fölváltja a sorvadás, az értelmetlen halál, s az egymásra utalt emberiség minden eredményével és lelki adottságával egyetemben megsemmisül a viharos időben. A helyes döntés alapja, hogy belássuk, fölismerjük felelősségünket, s elfogadjuk kötelességeinket szűkebb és tágabb családunkkal, az egész világgal szemben.

Sajnos jelenleg a föntiekkel éppen ellentétes tendenciák érvényesülnek. Mély szakadékok nyíltak az egyes nagyrasszok közt, Európa s a világ többi része között, de az öreg kontinens egyes régiói s a régiók bizonyos országai közt is. A demográfiai robbanással fenyegetett helyzetbe került a rohamosan fogyatkozó és elöregedő fehér faj, melynek alapvető érdeke, hogy fönnmaradjon, és megvédje magát a kiszorító törekvésekkel szemben. Népesedési, gazdasági és szociális okokból napjainkban egy új népvándorlás, egy hatalmas tömegmozgás kezd kibontakozni, s ennek leggyakoribb végcélja éppen Európa. A megoldás nyilván nem a korlátlan befogadás, hanem a többi élettérben olyan feltételek megteremtése, hogy az őslakók maradjanak szülőföldjükön. Európa túl kicsi és túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy az egész világ bajait kiküszöbölje. Ugyanakkor versenyeznie kell más fejlett államokkal, vissza kell szorítania a Távol-Kelet s az Egyesült Államok egyre fokozódó befolyását. Kétségkívül erre csak egy erős, egészséges államszövetség lehet alkalmas. Ám Közép- és Kelet-Európa bevonása nélkül nincs semmi esélye. A most követett út alighanem járhatatlan. A határok légiesítése, majd eltörlése, a nemzetek összemosása csak identitászavarhoz, a kis népek elnyomásához, végül az egész népesség jellegtelen masszává gyúrásához és fölolvadásához vezethet. Ez a cionista-talmudista program csupán a pokoli világhódítók, az internacionalista-kozmopolita rablóvezérek szándékait segíti. Mert az efféle globalizáció szétveri a múltat, a keresztény és nemzeti kultúrákat, megkérdőjelez minden emberi, szellemi, lelki, erkölcsi értéket; s helyette létrehozza az agymosott, kiszolgáltatott egyedekből álló fogyasztói társadalmat, ahol a teremtés koronája vegetáló biológiai lénnyé, öntudatlan műsorzabálóvá, vezényszóra rángatható, manipulált robottá züllik. Az így kilúgozott, kisemmizett humanoidnak sem felelősségérzete, sem istenképe, sem hazája, sem biztos kenyere és állása, sem családi békessége, sem büszke öntudata, egyáltalán semmilyen emberi tartása nincsen. Az ultraliberális euroatlanti bagázs már régen e kényszerpályán robog, ám mi nem engedhetjük, hogy Magyarországot is magával rántsa.

A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetők a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmű jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és időre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikai-katonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettőt ugyanaz a háttérbázis irányította és „szponzorálta”. Az USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsőségesen egyéni szabadságjogok elsőbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus előtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tűnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erők diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkőművesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkőműves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idő. Akik a cionizmusra (a zsidó szupranacionalizmus és sovinizmus egyik formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlődött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentőségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár néhol megosztott (az utakat és módszereket illetően), abban mégis egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyűlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az ő érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világkirályság megvalósításának eszköztára!

A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre többen bújnak elő rejtekhelyükről, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítő eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végső soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF, a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévő „jegybankja”) s maga az EU is, valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table („Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem „szabadkőműves” zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) előírja. A termelő gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülő rablókapitalizmus planétánk puszta létét is kockára teszi. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcs-közelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva.

A II. világégés után, a hidegháború idején két szembenálló tábor alakult ki: a NATO-t létrehozó nyugati kapitalista szövetségesek (nagyjából az antant), az USA vezetésével, ill. a VSZ-t (Varsói Szerződés) megalapító kommunista rezsimek, a Szovjetunió irányításával. Mindkét fél deklarált célja az volt, hogy katonai fölényével elrettentse a másik oldalt a kalandor akcióktól, tehát egymás sakkban tartásával megóvják a világbékét. No, ennél ocsmányabb szemfényvesztést keveset ismer az emberiség. Hiszen mindkét társaságot ugyanaz a zsidó oligarchia pénzelte, eljátszatva velük a nagy haragszomrádot. Persze nem önzetlenül, hiszen a kölcsönös fegyverkezés kitűnő üzlet volt. A két fél közt kialakultak a frontvonalak, lényegében felosztották egymás közt a világot, s a rájuk eső részben szabadon garázdálkodhattak; ám eszükbe sem jutott megtámadni egymást, csupán a látszat kedvéért fenyegetőztek olykor. Aztán összeroppant a bolsevik birodalom, szétesett a VSZ, innentől kezdve a NATO is okafogyottá vált, mert megszűnt védelmi jellege. Ám ahelyett, hogy feloszlatták volna, elkezdték tovább bővíteni, s így szippantottak be minket is. Ma már a NATO egy alig leplezett támadó szervezet, lényegében az USA és Izrael világhódító terveinek, állami terrorizmusának fedőszerve, a nemzetközi zsidó lobbi erőfitogtatásának eszköze. A tagországokat támaszpontnak használja, katonáikat ágyútölteléknek, az adófizető tömegektől pedig roppant pénzeket követel a nem létező védelem fejében. Az emberek túlnyomó többsége békepárti, s Amerika akármilyen gazdag és félelmetes, nyilvánvalóan el fog bukni (s vele együtt Izrael is), mert nem dacolhat az egész világgal, mely egyre éberebben gyűlöli. Mondhatnám, megint rossz lóra tettünk, mikor a leendő vesztes mögé sorakoztunk. Százszor jobb lett volna semlegesnek maradni, mert egy ilyen ballépésre könnyen rámehet az ország.

Az EU egy föderatív szuperhatalom, egy államok feletti diktatórikus, ugyanakkor öngyilkos rendszer. Legfőbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásának biztosítása, százmilliók megnyomorítása, kivéreztetése árán. A csalárd módon együtt csatlakoztatott 10 ország közül mi „húztuk” a legrövidebbet, azaz Magyarország kormánya „harcolta ki” a legrosszabb feltételeket. Az első pillanattól fogva nettó befizetők vagyunk, vagyis még mi segélyezzük a fejlett Nyugatot! EU-s tagságunknak egyáltalán nincsenek előnyei. Ráadásul az egész vízfejű társulás bukásra áll mind pénzügyileg, mind gazdaságilag, s ma már a kemény sarcok és megszorítások miatt a bent lévő államok lakosságának zöme rosszul érzi magát az Unió hazug „mennyországában”; s ha rajta múlna, sürgősen távozna onnan, hogy a végzetes centralizáció helyett szabad, független nemzetállamokban élhessen, legföljebb egy laza konföderációban (lásd Nemzetek Európája!), ahol nincs központi pénzszivattyú, sem hibbant ukázok, csak egy mindenki által elfogadható, kölcsönös előnyökön és érdekeken alapuló, gyümölcsöző együttműködés.

Nyissunk Keletre, harsogja a fölkapott szlogen, noha azért csínján kell bánnunk ezzel is, mert az évszázadok során már bőségesen megtapasztalhattuk, hogy a nálunk erősebbek, pláne az óriások hajlamosak arra, hogy átgázoljanak rajtunk, de semmiképpen se várhatunk tőlük önzetlen segítséget. Az nem vitás, hogy a jelenlegi izraeli-amerikai világuralomnál bármi csak jobb lehet, mert ennél sötétebb, elvetemültebb söpredéket még nem dajkált a történelem. De vajon Kína vagy Oroszország igazán kívánatos a számunkra, vagy jobb őket is messze elkerülnünk? Az oroszokat sajnos már elég jól ismerjük, s bátran állíthatom, hogy tőlük még soha semmi fölemelőt nem kaptunk. Gondoljunk csak 1848-49 vagy 1956 brutális leverésére, ill. az 1945-ös fölszabadúlásra, no és 4 évtizedes szomorú rabságunkra. Persze, mára ott is sok minden megváltozott; de azért a vérengző ruszki medvéből azóta sem lett szelíd palotapincsi. Nem állítom, hogy zárkózzunk el tőlük, netán gyűlöljük őket, ám kapcsolatainkat gyökeresen új alapokra kell helyezni, ami nem tűr meg semmilyen meghunyászkodást vagy farkcsóválást. Egyelőre szükségünk van kimeríthetetlen energiaforrásaikra (noha egyébként ebből is önellátók lehetnénk, pl. a magmahő hasznosításával) és nyersanyagaikra, nekik viszont a mi mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeinkre. Abban is találkozhat az elképzelésünk, hogy az elszakított magyar nemzetrészekhez hasonlóan, a Szovjetunió széthullása után elég sok orosz került hazáján kívülre, azaz kisebbségi sorba. Országainknak nyilván nem lehet közömbös a sorsuk, tehát ebben a jobbító küzdelemben közeledhetünk egymáshoz bizonyos fokig. Ugyanakkor soha sem szabad lemondanunk egy méltányos és igazságos kártérítésről, ami mindenképpen megillet bennünket, több évtizedes „testvéri” garázdálkodásuk fejében. Kína az egyik legdinamikusabban fejlődő nagyhatalom, s egyben népességét tekintve is világelső. Érdekes sokszínűség figyelhető meg nála: szárnyaló gazdaság és fantasztikus valutatartalékok, elégtelen nyersanyag és energiakészlet, kommunisztikus, diktatórikus társadalmi rend, rendkívül szorgalmas és igénytelen lakosság, erős nacionalizmus, eltökélt terjeszkedési és gyarmatosítási szándék stb. A cionglobalista alvilág csak minimális befolyást nyert fölötte, a Nyugat civilizációs ártalmai és mesterséges „válságai” szinte egyáltalán nem érintik. Minden bizonnyal övé a jövő, s néhány évtizeden belül már katonailag is lepipálja az USA-t. Szemmel láthatóan saját világbirodalmat épít, de emlékezzünk rá, hogy a „sárga veszedelmet” már a Bibliában is megjósolták, ami fölött nem hunyhatunk szemet. Most még óvatos diplomáciát és katonapolitikát folytat, altatja versenytársait s ellenségeit, legföljebb gazdasági és pénzügyi eszközökkel hódít, mert tisztában van korlátaival, s nem akar ajtóstul rontani a házba, vagy a kelleténél nagyobb kockázatokat vállalni. Mihelyst azonban javára billen a mérleg, ki fogja mutatni a foga fehérét, noha annál több esze van (nem véletlenül áll mögötte egy 4-5 ezer éves kultúra!), hogy megismételje a zsidók mohó és otromba módszereit. S itt még valamit meg kell említenünk. Bár ők rokonaiknak tartanak bennünket, legalább magunk közt valljuk be, hogy egyáltalán nem így van. Már a hunok is ellenfeleik voltak (miattuk építették a Nagy Falat!), ma pedig éppen azokat az ujgur és tibeti testvéreinket üldözik életre-halálra, akik valóban közel állnak hozzánk. S ha már itt tartunk, Ázsiában ma is számos nemzetben és népcsoportban él a magyar rokonságtudat: pl. a japánok, a koreaiak, a törökök (csak a szeldzsukok, az oszmánok nem!), a kurdok, az irakiak, az afgánok, a mongolok, a szírek, az azeriek, a kazakok, a kirgizek, az üzbégek, India, Nepál és Irán egyes népei stb. igaz barátaink és szövetségeseink lehetnek. Kínával azonban körültekintően kell viselkednünk, tilos – „kicsiségünket” mantrázva – hasra esni előtte. Nem engedhetjük, hogy olcsó bóvlijaival tönkretegye gazdaságunkat; hitelt se nagyon vegyünk fel tőlük, mert az eladósodáson túl ennek politikai terhei is lesznek, s nem hiányzik, hogy bárki megint belepofázzon belügyeinkbe, vagy ferdeszemű telepesek tízezreit zúdítsa a nyakunkba. Viszont velük kapcsolatban is van egy megfontolandó javaslatom. Némi fejpénz ellenében (lásd a romániai németek és zsidók kiengedése!) megegyezhetnénk velük, hogy néhány százezer önkéntes ujgur testvérünket folyamatosan hazánkba költöztessük, megfelelően kimunkált menetrend és szigorú feltételek mellett. Ezzel mi fajtánkbéliekkel pótolhatnánk fogyó népességünket (amíg negatív szaporodásunk iránya meg nem fordul), elejét véve a zsidók és egyéb élősködő korcsok beözönlésének; a kínaiak pedig megszabadulhatnának belső ellenségeik bizonyos hányadától.

Gyengeségünknél, eltiportságunknál fogva aligha szólhatunk bele a világ dolgaiba. Nem dédelgethetünk hiú álmokat, de eltökélten be kell töltenünk küldetésünket. Mindenekelőtt meg kell maradnunk, s meg kell gátolnunk, hogy ellenségeink elsöpörjenek, vagy gályarabbá alacsonyítsanak. Dicsőséges históriánk, sok évszázados szenvedésünk, eredendő európaiságunk följogosít bennünket arra, hogy fizikailag, gazdaságilag és szellemileg megőrizzük önmagunkat, s megvédjük, ill. kiharcoljuk szabadságunkat. Jogunk van arra, hogy visszakapjuk, ami a miénk; hogy öncélúan magyar politikát folytassunk, s bárkivel szemben egyenrangú félként tárgyaljunk. Nem szolgálhatunk barbár célokat, nem válhatunk fölösleges, lenézett, kihasznált és önpusztító áldozattá. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy fajtánkat megmenthessük. Úgy kell vitorláznunk a világpolitikában, olyan határozott erőt és keménységet kell mutatnunk, s minden támadásra úgy kell válaszolnunk, hogy szomszédaink és a nagyhatalmak is elismerjenek, tiszteljenek bennünket. Meg kell értetnünk a világot mozgató vezetőkkel, hogy az ősidőktől magyar Kárpát-medence szerves egységének visszaállítása egész Európa érdeke, mert enélkül sohasem lesz béke, nyugalom a térségben. Számunkra tehát csak akkor elfogadható az Európai Közösség, ha egy területileg is egységes magyar nemzettel léphetünk oda, természetesen függetlenségünk maximális megtartásával; továbbá, ha már megoldottuk legégetőbb gondjainkat, s hosszú távra biztosítottuk az összmagyarság fönnmaradását és fejlődését.

Igaz a mondás, hogy a legjobb külpolitika a belpolitika. Vagyis csak egy virágzó, küzdőképes magyarság alkalmas szűkebb és tágabb környezetébe erőt sugározni. Sajnos, most nem ilyenek vagyunk, s ezt alaposan kihasználják vetélytársaink és ellenségeink. Enyhén szólva nevetséges a magyar külpolitikát sikerágazatnak minősíteni. Folyton megaláznak bennünket, mindig mi engedünk, de cserébe nem kapunk semmit. Tétlenül szemléljük a sovinizmusok tombolását, s a homogenizálási törekvésekkel való határozott szembenállás helyett vert kutyaként eloldalgunk. A Helsinki Záróokmány (amit Európa java aláírt) kimondja, hogy a felek tartózkodjanak az erőszakos határváltoztatásoktól (nesze neked Szlovákia, Szerbia-Horvátország-Bosznia-Koszovó!), de attól bizony nem, hogy ugyanezt diplomáciai úton elérjék. Ráadásul egész kontinensünk tudja, hogy velünk szemben senkinek sem lehet jogos területi követelése, nekünk viszont minden szomszédunkkal szemben van, méghozzá nem is kevés! Az átkos Trianont azóta sem heverhettük ki. 93 éve tépnek, öldökölnek bennünket. Halódik a magyarság a Csonkaországban, s még inkább a gúnyhatárokon kívül. Gőzerővel folyik a beolvasztás. Csak a halott magyar jó indián! Szomszédainktól nem remélhetünk megértést vagy kegyelmet. Ezért 40 éve hirdetem, hogy semmi más lehetőség nincs a magyarság sebeinek gyógyítására, mint a területi revízió. (A székely és egyéb autonómiákat támogatnunk kell, de megvalósulásuk esetén se tekinthetjük ezeket végleges megoldásnak.) Mi nem vagyunk féltékenyek senkire, mi engedünk mindenkit élni. Csak minket is hagyjanak… Aki még most sem látja be, 93 évi szenvedés után, hogy nem lehet a ránk oktrojált határokat elfogadni, aki még most is jószomszédi viszonyról ábrándozik, az elmebeteg. Az saját nemzete sírásója! És aki ezt az ordító igazságot nem meri bárhol, bármilyen fórumon hangoztatni, az ne mondjon semmit! Trianon csak nekünk fáj, csak a mi ügyünk. Egyedül mi magyarok vagyunk az ártatlanul sárba tiportak, mi és az elszakított véreink. Mindenki más bűnös, mindenki más tartozik nekünk! Adósunk Amerika, Anglia, Franciaország, adósaink a gátlástalanul hódító zsidók s a húsunkat zabáló törpe sakálok (a kisantant). Azért gyűlölnek bennünket ma is, mert érzik morális fölényünket, s félnek, hogy kitépjük szájukból a koncot. Ne vitázzunk, ne hízelegjünk tovább, vegyük vissza, ami a miénk! Ne védekezzünk többé megingathatatlan igazunk tudatában, hanem támadjunk! Rázzuk meg a világot, kiáltsunk rablót minden fülbe, hogy a süketek is térdre rogyjanak!

Egyebekben, az egyoldalú külpolitikai orientáció helyett, lavíroznunk kell a nagyhatalmak között. Nem köthetjük csónakunkat senki hajójához, nem lehetünk szolgái senkinek. Sem az IMF-től, sem a Világbanktól, sem a NATO-tól, sem az EU-tól nem várhatunk jót, ezért valamennyiből mielőbb ki kell lépnünk; sőt, már a csatlakoztatásunk is súlyos hiba, kamikaze akció volt. Most inkább mi kezdeményezzünk, semhogy túljárjanak megint az eszünkön. Mindig úgy kell viselkednünk, hogy percre sem feledkezhetünk meg arról, hogy az elcsatolt magyarság is tőlünk várja a szabadulást. Sorsuk egyetlen országnak sem lehet belügye! (Csak ha mi oktalanul lemondunk róluk.) Jó kapcsolatokra kell törekednünk Európa többi népével, de Közel- és Távol-Kelettel, Ausztráliával, Dél-Amerikával is, az élet változatos területein. Bárhol járunk a világban, a magyarságot képviseljük, vagyis egyenrangúak vagyunk bárkivel: legyen az király, miniszter vagy erdei favágó. Aki nem bánt minket, annak mi se vesszük vérét. De Szerbiában, Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában, vagy Horvátországban, Szlovéniában s Ausztriában is megköveteljük (a revíziótól függetlenül!) a magyarság alapvető jogait: az anyanyelvű oktatást az óvodáktól az egyetemekig, a nyelvünk korlátlan használatát a közhivatalokban is, nemzeti ünnepeink és jelképeink tiszteletben tartását, a kulturális és területi autonómiát, a magyar állampolgárság fölvételének engedélyezését, a társnemzeti státusz megadását, intézményeink, egyházaink szabad működését, politikai és gazdasági téren egyenlő esélyeket stb., s mindezekhez kellő alkotmányos és jogi garanciákat. (Itt jegyzem meg, hogy az eszkimók is kivívták önállóságukat Kanadában; pár év múlva talán saját kormányuk is lesz. Tán csak nem vagyunk rosszabbak és ügyetlenebbek, mint a fókavadászok?!)

Egyöntetűen leszögezzük, hogy hazánk jelenlegi hatalombitorlóit sem erkölcsileg, sem jogilag, sem egyéb szempontokból nem tekintjük legitim, törvényes vezetésnek. A parlamenti képviselők zöme s az eddigi kormányok a tömegek durva megtévesztésével (pl. választási csalásokkal) szerezték pozíciójukat, s eszükben sincs hazug ígéreteiknek megfelelni; csupán megbízóikat, háttérből diktáló „kenyéradó gazdáikat” szolgálják ki, egyre gátlástalanabbul. Kijelentjük, hogy a magyarság hosszú fönnállása óta még nem volt ekkora veszélyben, mint napjainkban. Önző, silány, lefizethető és hazaáruló lakájaink mélységesen felelősek gazdasági, politikai, szociális, egészségügyi és kulturális kudarcainkért. Ez a minden fronton érezhető, nyilvánvaló totális romlás, elképesztő nemzetpusztulás nem a véletlen műve, hanem a rajtunk uralkodó és bennünket elnyomó idegen szemléletű, ellenséges kisebbség tudatos aknamunkájának következménye.

Ez a nyakunkra telepedett parazita réteg évtizedek óta a vérünket szívja, hagyományainkat és hitünket rombolja, testünket és lelkünket mérgezi. Alattomosan kifoszt minket, eladja maradék javainkat és hazánkat, nem törődik létünkkel, terveinkkel. Közömbösen nézi az elcsatolt területeken élő testvéreink haláltusáját, a Csonkaország lakosságát pedig kíméletlenül fojtogatja. Leplezetlenül arra tör, hogy a Kárpát-medence őshonos magyarságát írmagostól kiirtsa, és gyönyörű szülőföldünket zsidó-szabadkőműves kufárok és lekötelezett ügynökeik kezére játssza; megteremtve ezzel egy új kozmopolita világbirodalom eszményi központját. Ez az alapjában gyáva, elvtelen rablóbanda – komoly ellenállás hiányában – semmitől sem riad vissza, hogy sátáni céljait elérje. Tervszerűen tönkreteszi iparunkat, mezőgazdaságunkat és kereskedelmünket, lezülleszti intézményeinket és önkormányzatainkat, megszünteti iskoláinkat, kórházainkat, vasútvonalainkat, elsorvasztja rendőrségünket és hadseregünket, ellehetetleníti tudományunkat és művészetünket, fölrobbantja családjainkat, meggyilkolja magzatainkat (s immár a felnőtteket, időseket is!), kigúnyolja legszentebb érzéseinket, meghamisítja egész történelmünket, elorozza önbizalmunkat, és fölfalja jövőnket.

Egy ilyen gyalázatos, antidemokratikus, népnyúzó, saját törvényeit is fölrúgó, szabadságunkra és életünkre törő kegyetlen hatalom ellen bármely módon és eszközzel fel kell lépnünk a nemzet védelmében. Nem vagyunk annyira naivak, hogy azt képzeljük, egyetlen szavunkra önként meghátrálnak, lemondanak az országvesztők. Jól tudjuk, hogy a zsarnoki erőszakkal csak megfelelő erő állítható szembe. Ezért fölszólítunk minden tisztességes magyart, határon innen és túl, hogy vállvetve fogjon össze (egyéni sérelmeit, ambícióit, világnézetét, pártszimpátiáit félredobva!) a törpék rémuralmának megdöntésére, ill. a Trianonban (majd Párizsban) elhódított területeink visszaszerzésére, s az egész Kárpát-medence Szent Koronánk, ill. Boldogasszony Anyánk óvó palástja alatti újbóli egyesítésére. Ezúton is hangsúlyozzuk, hogy semmilyen ettől eltérő félmegoldás és részleges eredmény nem kielégítő számunkra, mert legföljebb csak lassítja, elodázza végső elsüllyedésünket. Minden fönti követelésünk igazságos, abszolút jogos, és megkérdőjelezhetetlenül a nemzet érdekeit szolgálja. Ez a mi földünk és a mi hazánk! Azon leszünk, hogy örökre az is maradjon! Nem tűrjük, hogy rosszhiszemű zsiványok diktáljanak nekünk, hogy mások döntsenek tulajdon sorsunkról! Aki ellenünk bujtogat és cselekszik, az nem magyar (bármit állít magáról), és közöttünk nincs helye! Itt már lázadni kell, küzdeni az utolsó szívdobbanásig, az Aranybulla záradékának szellemében! Tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni, bojkottálni kell, országos szervezettségben, minden ellenséges törekvést megbénítva. Csupán az izzó hazafiság, a mindent átható szolidaritás, a bátor elszántság, a mélységes magyar hit, a törhetetlen szabadságvágy, az össznemzeti tetterő ragadhat ki bennünket ebből a feneketlen posványból! A magyarok Istene segítse kitartó, nemzetmentő harcunkat!

Megjegyzés: Mielőtt az a könnyen születő vád érne, hogy helyenként túlléptem a realitások, azaz a megvalósíthatóság határait, sietek leszögezni: tudatosan tettem. Számomra ugyanis sohasem az a fontos, hogy éppen mit lehet és mit szabad megcélozni a „fölkenteknek”; hanem az, hogy „eretnekként” mit kell cselekednünk ahhoz, hogy esélyünk legyen a magyar föltámadásra. Ki nagyot s merészet már álmodni sem képes, megérdemli, hogy mindenestől elenyésszen, mint a „szürkék hegedűse”.

Siklósi AndrásNemzeti InternetFigyelő

Kapcsolódó: Mit szeretnénk az elsikkasztott, torz „rendszerváltás” helyett? (1. rész)