NYÍLT LEVÉL Zoltai Gusztávnak

NYÍLT LEVÉL Zoltai Gusztávnak,

a Mazsihisz vezetőjének

Vitéz Nagybányai Horthy Miklósról

Tisztelt Zoltai Gusztáv!

Szeretném emlékeztetni arra a tényre, hogy Vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak, Főméltóságú Kormányzó Úrnak, a kenderesi sírján zsidó származású magyarok hálatáblái találhatók.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Szeretném továbbá felhívni szíves figyelmét arra a történelmi tényre, hogy a Kormányzó Úr portugáliai élete során magyar származású zsidó emberek nyújtottak segítséget.

Mint hazánkban élő zsidó embernek, illene a történelem egészével tisztában lennie! Az Ön minapi szombathelyi megnyilatkozása sokak számára nem ezt mutatja. Mi több, erős visszatetszésre adhat okot…

Legkevesebb, elvárható tiszteletben tartania a történelmi tényeket! Már csak azért is bölcsen tenné ezt, mert sok magyarországi zsidó ember nem osztja az Ön véleményét. Attól nem lesz igaza, ha úton-útfélen a vádlók érveit hangoztatja a Kormányzó Úrral kapcsolatban.

Egy buddhista mondás szerint – ne feledje Zoltai Gusztáv – három dolgot nem lehet sokáig eltakarni: a Napot, a Holdat és az Igazságot! Talán fordítsa inkább a lelkiismeret fókuszát a pufajkás múltra!

Üdvözlettel:

Lengyel Károly

Budapest, 2012. november 15.

———————————

CSAK AZ IGAZSÁG KEDVÉÉRT,  HOGY A NEMES MAGYAR NEMZET MIKÉNT VISELTETETT A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁGGAL KAPCSOLATBAN!

(ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT)

Kedves magyar Barátaim!

Olyan régen hallgatok arról, amit most szeretnék a nyilvánossággal is megosztani, hogy egyszerűen nem fér belém a mondandóm. Bizonyos jelenkori megnyilvánu­lások, nevezzük inkább politikai tévelygésnek, arra ösztönöznek, ezt le kell írnom.

1900-ban született anyai Nagyapám, aki egész életében hű maradt vállalt magyarságához, noha ő maga egyértelműen felvidéki tót származású volt. Tisztakezű ember, katonatiszt volt, életében nagyon sok mindent látott. A két háború között a Magyar Királyi Honvédség tagjaként tette a dolgát. Több beosztása is volt, de ami a legérdekesebb időszaknak mondható, az a Honvédelmi Minisztériumban, a 8E osztályon, a budai Várban eltöltött idő tekinthető. (Parancsnoka Billay Henrik alezredes úr volt.) Mint tudjuk, a 8E osz­tály napi kapcsolatban állt a VKF2-vel.

Az 1930-as években a magyar törvénykezés, mostanság zsidótörvények néven aposztrofált korszakában tette meg azt, amivel akkor az egész családját közvetlen életveszélynek tette ki. Akkoriban vándorútra kelt az emberek nagy része abból a célból, hogy mindenhonnan igazolásokat szerezzen be arról, ő valahanyadíziglen keresztény. Akinek nem voltak ilyen vonatkozású igazolásai, azokkal kapcsolatban bizonyos esélyegyenlőségi megfontolások alapján meghatározott intézkedések léptek életbe. Aki megszerezte ezeket az igazolásokat, élt boldogul tovább. Aki nem tudta felmutatni a kért papírokat, azok különböző megkerülő módszereket próbáltak alkalmazni. Lehetett ez közvetlen megvesztegetés, esetleg politikai nézet alapján történő becserkészés.

Anyai Nagyapám soha nem volt tagja egyetlen politikai tömörülésnek se. Mégis megesett véle az, amint az imént említettem. A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumban szolgálati helyén olyan helyzetben volt, hogy képes volt bizonyos igazoló papírokhoz hozzájutni. Meg is tette önként, mégpedig négy egész család esetében, akik, ha nem is nehézségek nélkül, de épségben, a körülményekhez képest jó egészségben fogadhatták 45 tavaszát. Megtette, mert számára nem volt elviselhető, hogy olyan embereket üldözzenek, akik senkinek sem ártottak.

Moldova György szavait kölcsönözve, mezei zsidók voltak. Hiszen a nagy halak akkorra árkon-bokron túl jártak.

Valójában megkapta a Jó Istentől a jutalmát. Néhány ember várakozott a budai villamos megállójában. Megérkezett a várt szerelvény. Nagyapám hazafelé tartott a munkahelyéről, s valamely hétköznapi apróság miatt hiába futott, nem érte el azt a villamost, amivel szeretett volna átjutni Pestre. A szeme láttára robbantották fel a Margit-hidat. Ő akkor újra született.

Kapott az Égtől még egy életet, ami a későbbiekben közel sem volt rózsás, noha az az időszak nem ez a témakör.

A háború után, a München melletti amerikai hadifogságból a honvágy hatására hazaszökött, noha lovas ismeretei alapján Texasba csábították (lévén eredetileg huszár volt) Az említett családok közül egy sem kérdezte tőle, hogy van-e állása, van-e mit ennie, esetleg nem didereg-e Karácsony Szent Éjjelén. Persze nékik nem Szent a Karácsony.

Akkoriban sok magyar várt arra valahol itthon tiszta lelkiismerettel, de tengődve, hogy úgymond leigazolják. Ám volt, akinél ez az igazolási folyamat hónapokig elhúzódott. Addig is családostól élni kellett valamiből. Például a budafoki zománcáru-gyárban kiváló segédmunkási posztot lehetett kifogni egy katonatisztnek, és akár két egész telet is át lehet vészelni fagyási sérülések nélkül egy fűthetetlen gátőrház néhány négyzetméterén. Ez nem szatíra, hanem történelem!

A következő ember a családomban Édesapám volt, aki hasonló módon reagált mindarra, ami akkoriban történt. Délvidéki, közelebbről zentai születésű volt. Az árnyas Tisza-patron azt tanulta, nincs különbség rác, cigány, tót, zsidó és magyar ember között. Két ember ismert, jót és rosszat. Idősebb korában ezt úgy módosította, hogy jót, és kevésbé jót. A kevésbé jó ember lélek szerint megtévedt, nem helyes úton jár.

Családjának kevéske földje volt. Abból próbáltak egyszerű, de tisztességes magyar ember módjára megélni. Már ha hagyta a környezetük őket békében megélni. Trianon után az elszakított létben, ott Délvidéken sok magyar ablaka betöretett Karácsony éjjelén, ha gyertya mellett imával töltötte az ünnepet. Ugyanis az nem pravoszláv ünnep. És akkor is betöretett az ablakok hosszú sora, ha a pravoszláv karácsony idején nem gyújtott gyertyát valaki. Az is megesett, hogy ha valaki merészelt magyarul megszólalni, az kapott egyet-kettőt valamelyik utca sarkán, valamelyik este, amikor hazatért. Mintha ismerős volna ez a mai Vajdaságban is, nem?

Az igaz emberek, akik mindezek ellenére barátok tudtak maradni, és nem ragadozta el őket emberi mivoltukból, ősi erkölcsi tisztességükből a történelem szele, nem foglalkoztak ezzel. Édesapám sokat ministrált a zentai Jézus Szíve templomban, s ha egy-egy jelesebb katolikus ünnep volt, természetesnek tartották egymás között a rác, a cigány, vagy tót barát jelenlétét a misén. A megzavarodott, és szétszaggattatott idők ellenére fordítva is így történt.

Majd Délvidék visszatérése után, amikor apai Nagyapám belehalt az első Világháború olasz frontján szerzett maláriába gyökeres fordulat következett Édesapámék családjában.

Akkoriban öt hold föld, vagy kilenc hónap önkéntes honvédelmi szolgálat volt a nagykorúsítás ára. Mivel családjuk éppen csak megélt az ottani és akkori körülmények között, Édesapám 1941-ben a katonaságot választotta. Úgy gondolta, ha az ő anyai Nagyapja túlélte a századfordulón azt a tizenkét évet, amiben katonáskodás után első világháború, majd Minszk környéki hat év is beletartozott, akkor az a kilenc hónapos kiképzés elillan, akár egy pillanat, ráadásul végre a magyar honvédséget szolgálva.

A hódmezővásárhelyi laktanyába került a szabadkai kiképzés után. Ott nem tudván, hogy a lány, akire szemet vetett egy tiszt lánya, nagy lendülettel csapta a szelet. Mint tudjuk a régi regula szerint: Katona, pap, ott …., ahol kap! Így is volt. Csakhogy a tiszti leányzó egy pesti magánklinikán szabadíttatott meg az említett lendület következményétől. Mert hogy jön ahhoz egy büdös paraszt kölyke, hogy egy magyar királyi honvédtiszt leányát egyáltalán érintse!

Legalábbis így tartotta az immár exleányzó apja.

A következmény nem is maradt el. Édesapámat büntető alakulathoz vezényelték. Az állomáshelyük Kárpátalján volt, Kolomea környékén. Egyetlen tárat kapott a gyalogsági karabélyba lőszerellátmányként, ami hat darab lőszert jelent. A vezénylési beosztása az ifjú lefokozott mesterlövész szakaszvezetőnek hadtápos volt. Munkaszolgálatos emberekre felügyelt egy ideig, miközben aknazárat telepítettek a hegyek oldalába (ismereteim szerint ez volt az Árpád-vonal, aminek azért ha kevés is, de volt visszatartó ereje az oroszok előrenyomulásával szemben).

Negyven zsidó származású munkaszolgálatosra kellett felügyelnie hat darab puskagolyóval állig felfegyverezve. Nehéz idők jártak, éheztek a muszosok éppúgy, mint a keretlegények. Történt pedig egy munkából bevonulás alkalmával, hogy az országúton, az árokparton egy német ellátmány-vételezési nyomtatványtömböt találtak. Az egyik munkaszolgálatossal, akiről ránézésre nem volt feltételezhető a származása, ettől kezdve két helyről vételezték az ellátmányt. Ez az ember jól beszélt németül, Édesapám pedig színleg adta a fegyveres kíséretet az ellátmánynak. No, nem volt egetverő a mennyiségi és minőségi különbség a többi muszoshoz viszonyítva! Ahhoz azonban elegendő volt, hogy testileg le ne romoljon az állapotuk.

Nagy valószínűséggel helyben rostává lövik mindkettejüket, ha kiderül a német raktárban, hová is kerül az ellátmány egy része. Azt is valószínűsítem, hogy a többi muszos rövid időn belül Németországban találta volna magát egy számukra felállított táborban. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Magyarország következetesen ellenállt zsidó származású polgárainak deportálására való német törekvéseknek. A tények pedig makacs dolgok, amikkel nem illik vitatkozni, akármilyen ideológia felől is közelit valaki hozzájuk!

Nos, megúszták a dolgot, az egész szakasz. A keretlegény, meg a muszosok. Amikor pedig a muszkák előrenyomulása miatt a Tiszán hanyatt-homlok menekülő németek a rájuk jellemző módon a magyar alakulatok előtt felrobbantották Husztnál a hidat, elfogyott a türelem. „A k… anyátok ússzon utánatok a zajló Tiszán át!” – tört ki a keserűség a keretlegényből. A huszti rabbi megüresedett házába elszállásolva magukat, rövid dekkolás után a helyzetet megbeszélve úgy döntött a szakasz, mindenki megpróbálja egy szerinte biztonságos helyen túlélni ezt az időt.

„Na, fiúk itt a vége! Menjünk haza!”. A muszosok szétszéledtek, Édesapám pedig rossz irányba indult. Nem tudta, hogy már onnan is jönnek az oroszok. Az országúton találkozott egy „csámpásszeművel”, aki az üres karabélyról feneketlen zsákjába tette a távcsövet, a závárt a szántásba dobta, a puskát a csövénél fogva a ki­lométerkőhöz vágta. Édesapámnak a kettétörő acélcső reccsenése jelentette volna a háború végét. Mert azt majdnem elfelejtettem hozzátenni, hogy a hat darab lőszer hat nagyvadban érte el halálos célját, hogy mind a negyvenen húshoz is jussanak.

Volna!, – mondom – mert ezután három és fél év Kaukázusi ismeretszerző túra következett. Ez az ismeretszerzés kőbányában, végkimerülés határáig, majd Szocsi és Szuhumi között, valahol a mai Adler repülőtere környékén gyümölcsültetvényen naponta 12-14 óra kényszermunkáról szólt, a Szovjet rabszolgatartók nagyobb dicsőségére. Az eredmény 1947 októberében hazatérve egy csontig lesoványodott volt hadifogoly.

1977-ben, 22 évesen a Centra Szocsi kikötő hatalmas mólóján bámultam bele a hazautazás előtti utolsó naplementébe. Dúdoltam a Szüleimtől tanult dalokat. Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. Muszkaföldön lassan jár a posta. Csak egy nap a világ. 1977! Megindultak lelkemből a könnyek. Messze hangzó, ordító zokogásban törtek felszínre a Fekete-tenger hullámainak sustorgásában. Akkor és ott értettem meg, hogy még őrizni sem kellett őket, hiszen nem volt hová szökni. Kétezer kilométer nagyon nagy úr!

Édesapám egy évig járt a különböző orvosi vizsgálatokra és kezelésekre a hadifogoly-gondozóba. Lelkében meg nem törve, ám fizikailag annál romosabb állapotban érkezett haza. Tudom, hogy nem csupán vele esett ez meg. Néhány volt fogolytársától is hasonló történeteket hallottam ázsiai kirándulásukról.

Édesanyák, feleségek, menyasszonyok, nővérek, húgok ezrei várták a Keleti pályaudvarra érkező, nemzeti lobogóval díszített mozdonnyal vontatott szerelvények begördülését az épület csarnokába. Egyik legszebb, szent nemzeti imánkat, a Himnuszt énekelte a tömeg, amikor a csontbőr foglyokkal megrakott vonatok megjöttek, majd elszabadult az érzelmek pokla. Szinte önkívületben az örömtől, minden-minden szenvedésük hiábavalóságának keservét ki-ki egyetlen nevet sikítva-üvöltve igyekezett a vagonok közelébe, hogy újra karjában tarthassa, és most már reményei szerint többé el ne eressze azt, akit éveken át hiába keresett, kerestetett, várt. Kerestették tábori zöld levelezőlap alapján őket a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérve, moziban a híradó és a film közötti szünetben „Ki tud róla?” kezdetű, lehetőleg fényképes hirdetéssel. Nem jöttek levelek sehonnan. Úgy tűnt, mintha elveszett volna egy egész arcvonal. Mindaz a szerencsétlen ember, akiket a vöröscsillag követői állati sorba taszítva ártatlanul elhurcoltak.

Emlékszik-e ma még valaki arra a híres tüntetésre, amikor a magyar nők a Bajza utca és Andrássy út sarkán álló Szovjet nagykövetséget vették körbe. Követelték, a nemzetközi megállapodások alapján engedjék haza férjeiket és fiaikat. Hiszen természetes lett volna a hadifoglyokat a háború lezárása után azonnal hazaengedni. Az akkori szovjet horda nem ezt tartotta természetesnek. Számukra kézenfekvő megoldás volt a leigázott tájak népeiből millió és millió ember kényszermunkára hurcolása, közöttük hihetetlen tömegben ártatlan civileket.

Hányan, de hányan soha nem tértek haza közülük? Nem ismerik családjuk tagjai a nyugvóhelyüket sem, ahová néhanap egy szál virágot elhelyezhetnének egy érettük mondott fohász kíséretében.

S, miközben folyt a háború, itthon sokan az életüket kockára téve naponta segítették azokat, akik közel hatvan évvel az eddigi legnagyobb világégést követően nem tudnak megnyugodni, leállni. Az utolsó nem közülük való fejet is tálcán kívánják a nagy oltáron égő áldozatként látni, mert mint fogalmaznak, ez az utolsó esély.

Apai Nagyanyám, aki Zentáról Pestre jött munkát keresni hasonló dolgot művelt. Mai ésszel alig érthető az a hidegvér, ami ebben segítette. Talán a sok-sok ima a légiriadók idején a pincében? Történt pedig, hogy a házban, ahol az ő volt saját lakásában jelenleg bérlőként lakom családommal volt két család, akik úgymond segítségre szorultak. Mivel Nagyi lakásának két bejárata volt, különleges dologra szánta magát a nyilas időkben, amikor a géppisztolyos emberek szinte lakásról lakásra hajtóvadászatot folytattak a zsidó származásúak kézre kerítésére. Amíg az egyik ajtón beengedte a fegyveres részeg „vitéz urakat”, és a kamrába terelve szalonnával, hagymával, meg némi vörösborral kínálta, addig a körbejárható lakásból apácaruhában távozott a bújtatott család, akik a nappalokat általában egy közeli katolikus rendházban töltötték. Többször, folytatólagosan tette ezt. Nem csupán Nagyanyám tett meg értük ilyen és hasonló dolgot, talán ennél komolyabbat is. Sokan, sokat, sokszor, de főleg sokakért. Úgy gondolom hihető, ő is rostává lyuggatva bukott volna a hideg dunai habokba, a parton hagyva mindenét, miután pőrére vetkőztették. A „vitéz urak” mosolyogva leemeltek még egy zacskó lisztet a polcról, mondván a többi testvér is éhes, majd mit sem sejtve nagy bokacsattintással kísérve szalutáltak, és távoztak.

Az egyik családot a háború vége ugyanebben a házban érte épségben és egészségben. Tudom, mert ők maguk meséltek erről gyermekkoromban nekem könnyes szemekkel. Ők voltak ennek a háznak a tulajdonosai. Ám a másik család valamely érthetetlen okból Nagyitól a köszönést sem fogadta. Amikor pedig Nagyanyám kicsi zöldséges boltját elorozták a vörösök, egyik család sem segített egy fél szóval sem. Sajnálkozni tudtak, azonban eszük ágában nem volt bármiféle felelőséget vállalni azért az egyszerű, apró termetű, igen kemény asszonyért, akinek a puszta életüket köszönhették hónapokon át, beleértve a házban közadakozásból általa összekoldult élelmiszert is.

Édesapám – hála a Jó Istennek – szerencsésen megérkezett a kaukázusi túráról. Addigra a különböző minisztériumokban és hivatalokban ült az a negyven volt muszos, aki Édesapámnak köszönhette, hogy épségben túlélték azt az időt. Egyetlen igaz ember akadt közöttük, aki a többieket felkutatva összegyűjtötte számára azt a negyven aláírást tartalmazó igazoló nyilatkozatot, melynek alapján nem internálták, esetleg új túrát nem szerveztek neki Ázsia eladdig ismeretlen tájaira, keretlegény múltja miatt. Ez az ember, a Rumbach Sebestyén utcában egy kóser borbély volt. Ez természetes volt számára. A többiek nem kérdezték meg, hogy evett-e azon a napon. Színlelt barátságosan megveregették csontos lapockáját, hogy milyen jó bőrben van a szakaszvezető úr, pedig hát ők itthon milyen sokat fáradoztak ezért az országért a háború vége óta. Nem is akarták meghallani a korgó gyomor hangját.

Kényszeredett, nyáladzó vigyorgással gyorsan paroláztak Édesapámmal, akit egyszerűen igyekeztek mielőbb magára hagyni. Vannak emberek – ha ők emberek egyáltalán – akik nem szeretnek hálásnak mutatkozni, még az életük megmentőjének sem. Egyetlen emberen múlott!

A Közgazdasági Egyetemen tanított egy ember, aki egy sok évvel későbbi véletlen találkozáskor Édesanyámnak elmondta mindezeket részletesen és órákon át. A kóser borbély özvegye is megerősítette mindezt, szinte ugyanazokkal a szavakkal.

Mindezeket azért írtam le, mert nékem a jelenlegi helyzetemben elképzelhetően az „utolsó esélyem”, hogy felmutassam azt a kézenfekvő alapigazságot, hogy nem lehet egy egész népet a gallérjánál fogva a fél világon át lenácizva, mindenéből kiforgatva – bármely politikai erő megfontolása alapján – végighurcolni, a végtelenségig, de főleg ártatlanul megalázni.

Kétezer évnek előtte egy bölcs rabbi arra tanította követőit egy nevezetes alkalommal, hogy „Boldogok, akiket érettem megaláznak, mert ők felmagasztaltatnak”.

Kérdezem tehát a véresszájú nemzetközi terroristáktól, akik szerintem jelen korunkban falat építő politikájuk tébolyától megrészegülnek, hol a vége mind ennek? Ki kér végre illő és kellő főhajtással bocsánatot egy egész ország népétől, de más népek fiaitól is, akik abban az időben ugyanígy megmaradtak embernek? Ki köszöni meg annak a rengeteg keresztény és keresztyén egyházi személynek áldozatos segítségét, hogy ma is élnek olyanok, akik erről beszélhetnének.

Gondoltam tehát egy nagyot és merészet! Egy virtuális alapítvány létrehozására hívom fel mindazokat a magyarokat, akik még élőként hasonló eseteket tudnak felsorolni, mint amiről írtam. Dagadjon ez az ismeret-erecske olyan hatalmas folyammá, amelyben végre a habok közé merülhet tisztulni mindaz a lélek, aki minket folyamatosan antiszemitáz, náciz. Hulljon fejükre keresztvízként mindazok ártatlanul elszenvedett keserve és vére, akiket folyamatosan kiadatási követeléssel fenyegetve, jogi kompetenciájába nem eső országok szabad és ártatlan állampolgárait alaptalanul és arcátlanul állandó mentegetőzésbe próbálnak kergetni.

Legyen ennek a láthatatlan alapítványnak a neve:

ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT!

Arra kérek minden magyart, ki-ki írói tehetsége szerint illessze hozzá a saját történetét a Magyar Nemzet Emlékezetéhez! Tudom, súlyos dolgot kérek! Hihetetlen emésztő erővel törhetnek elő félelmek, sebek szakadnak a tályogok felett. De hiszem, hogy megéri megtenni! Mert ameddig egyetlen utolsó esélyező, zaklatott lelkű, esetleg dúlt elméjű ember él, addig ezek a félelmek és sebek soha nem fognak eltűnni, begyógyulni, hanem fel fognak fakadni. S, mint látjuk, a félelem agressziót szül, ami agresszió félelmet szül, a félelem……

Arra kérem őket, hogy ne késlekedjenek leírni és közzétenni történetüket! Mutassák meg magukat, ha már az országok vezetői elhazudták, elhallgatták, elhallgattatták őket oly sok éven át! Egyben arra kérem mindazokat a becsületes jó embereket is, akik tudnak és akarnak is segítettekként tanúskodni hasonló esetekről, ők se tétovázzanak, tegyék meg!

Hiszek a kölcsönös jó szándéktól vezérelt megértő szavak bűvösen békítő erejében! Mert mint ők mondák, nékik ezzel kapcsolatban valóban ez az utolsó esély. Csakhogy nem olyan értelemben, ahogy ők használják ezt a kifejezést.

Mert azt merem állítani, hogy az a hihetetlen szenvedés-történet-folyam, amelyet a második világháborúként szoktunk emlegetni, még mindig fújja lángjait a lelkekre. Ott növekszik, ott bujkál a félelem minden érintett lélekben. Nem kímél az iszonyat és az iszonyat emléke senkit! S, ha ezek az utolsó esélyezők még tesznek is arról, hogy soha, senki ne nyugodhasson meg, akkor az üldözöttből üldöző lesz, majd fordítva, majd fordítva, majd fordítva…….

Magam részéről teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ennek az elsődleges életcélként felfogott, folyamatosan felpörgetett állapotban tartott bosszúhadjáratnak a világon semmi értelme. Meg tudom érteni, ha egy sokat szenvedett ember az őt megkínzókkal és megalázókkal szemben bosszút szomjazik, bár ez sem helyes. Különösen akkor nem helyes, amikor ezt a szemléletet intézményi szintre emelik és működtetik, méghozzá júdáspénzt(!) kínálva az őket információval segítőknek. Nem nagyon lehet elfogadni, hogy több generáción keresztül alapvető félelemhalmazt kipaként viselve bárhol, bármit kikövetelhessenek, kierőszakolhassanak maguknak, vagy megtehessenek, számukra idegen országok szabad állampolgáraival.

Ehhez, de facto nincsen, de azt remélem, nem is lesz joguk!

Mindenféle nácizás, antiszemitázás, zsidózás és cigányozás helyett szeretném ismét idézni Édesapám mondását:

„Két ember van: jó és kevésbé jó.”

Budapest, 2004. július 25.

Lengyel Károly,

Nemzeti InternetFigyelő