200 kilométer gyalog?

 „Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon,

Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon,

Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,

Arany szabadságunkat aranyon eladták.” (Magyar népdal)

 

Soha nem gondoltam, hogy képes lennék gyalogolni 200 kilométert. A három évvel ezelőtti Nemzeti Zarándoklat eszméje azonban rávett, s 8 napon át kicsit megtoldva a 216 kilométeres déli zarándokszakaszt, legyalogoltam belőle közel 200-at. Köszönet azon magyaroknak, akik segítettek lelkileg és fizikailag, s köszönet az állandóan velem tartó Magyarok Nagyasszonyának, a Világ Királynőjének. Egy ilyen út alkalmas a számvetésre is, de alkalmas az ország állapotának – legalábbis részbeni – felmérésére. Rengeteg tisztaerkölcsű magyart ismertem meg, olyanokat, akik nem riadnak meg fizikai erőfeszítéstől és az engesztelés és engesztelődés (liberalizmustól idegen) terheit is képesek magukra venni.

Az útra vitt cipőm talpa megkopott, de a hit és a remény a magyarság feltámadása tekintetében: megerősödött. Eleinte azzal biztattam magam, amit Dobó István mondott: „inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl!” Később azonban jöttek az oroszlánok is szépszámmal. Igaz, mi Szegedről nem csak a szervezők által előírt kenyeret vittük, hanem a Szegedi Gondolatot is, ezért azután semmi megszólalási lehetőség nem adódott a zárórendezvényen, de a lélek így is erősödött. Most közreadom a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1946-os karácsonyi körlevelének kivonatát, amelyet útközben átolvastam párszor:

Kedves Híveink!

 

Az Egyház hajóját viharos tengeren bölcsen kormányzó Szentséges Atyánk azt állapította meg 1945. évi, karácsonyi szózatában, hogy a béke, amely után oly sóvárogva áhítoznak a népek, egyre távolodik

tőlünk. Az emberek fiai csüggedt madarakként tekintenek a ködbevesző békeremények felé. A világ azt a békét, amely

neki nincs, nem adhatja meg. A nemzetek és hatalmasok tárgyalják a béke ügyét. De a béke, a lelkek megbékélése, akárhányszor és bárhol fogjanak hozzá, nem akar elkövetkezni, mert nemcsak fennen hirdetett elveiket felejtik ki belőle, hanem figyelmen kívül hagyják az igazság és szeretet elengedhetetlen alapelveit is, vagyis az egyetlen alapot,

a mi Urunk Jézus Krisztust (Kor. I. 3, 11.).

Mennyire beigazolódik így az, amit a Zsoltáros évezredekkel ezelőtt minden idők nemzedékei számára megállapított: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak az építők” (126, 1.). Ha minden nép és nemzet ráeszmélt erre, nekünk árva, szegény magyaroknak az idők kegyetlen ostorsuhogása lehet erre a megtanítónk. Az ostorszálak szeges, megszámlálhatatlan fonata és sora marja, tépi, szaggatja testünket, idegrendszerünket és lelkünket.

Frissében állnak előttünk a felvidéki események, amelyek során a legősibb magyar települések, csallóközi magyar falvak színtiszta magyar lakosságát fegyveres csendőrök, katonák, partizánok közmunkára kiírás ürügyével körülzárják. Külön a férfiakat, külön a nőket, külön a gyermekeket elszállítják Kolin, Pilsen, Prága, stb. vidékére.

Az ősök és a maguk verejtékes szorgalmából szerzett, szép vagyonukból engedélyezett, némi cók-mókkal hajtják, szállítják őket. Állataikat is szállítják, de más úton, nem nekik. Ha ott is hagyják ezeket, új telepesek ülnek az ősi vagyonba. Elvész templomuk, iskolájuk, családi házuk, temetőjük, amelyekhez ezeréves, drága emlékek fűződnek. Számos, 7 ̶ 8 hónapos terhes nőt, sőt a szülési fájdalmakban vajúdó, valamint néhány hónapja szoptatós anyát hurcolnak el. Szobrok, emléktáblák válnak a gyűlölet és rombolás nyomán romhalmazokká. Elvadulás és

embertelenség üli embertestvéreken diadalát akkor, amikor a béketárgyalás Párizsban a kiűzésnek ellentmondott és államközi tárgyalást rendelt, most pedig Amerikában az üldözéssel szemben a kisebbségi jogok biztosítását sürgette.

Hiába áhítjuk a magyarüldözés megszűnését, a kétségek és bizonytalanságok eloszlását, mezeink termő erejének visszatérését, a törvény és igazság diadalát, a kemény szívek megenyhülését, az éhezők kielégülését, a kolduscondrák eltűnését, a sorvadók életrekelését, a betegek gyógyulását, a bűnösök észretérését, a szomorúak vigasztalását, a végsőt vonaglók visszatérő életét. Amíg a bűnös Magyarország fölé nem magasodik az imádkozó-bűnbánó, arccal  ̶ minden, más helyett ̶  az Isten felé forduló, a természetfelettihez visszatérő, a lelkileg megújuló

Magyarország, addig hagyjunk fel ezekkel a reményekkel.

 

Most más időknek kell jönniök az egész nemzet életében. Hívjuk csak vissza ide annyi hiábavaló próbálkozás csődje után az imádság világát.

Újat, lehetetlen kívánunk talán? Ó, nem! A kinyilatkoztatás és a magyar történelem tanúsága szóljon és adja meg az Újév lelki irányát!

Ha a gonoszlélek megerősödött, nem űzhetjük ki másként, mint imádság és böjtölés által (Máté 17, 20; Márk 9, 28.). Nemcsak asszonyi teendő ez. Az őskeresztények férfiairól állapítja ezt meg elsősorban az írás. Amerre terjedt a Földközi-tenger körül az Egyház, vele haladt előre az imádságos élet. A nemzetek apostola azt sürgeti, hogy „a szorongatásban béketűrők, az imádságban serények és a keresztény társak, sőt az ellenségek szükségeire adózók” legyünk (Róm. 12, 12, 20.).

A Szűzanya töviskoszorús Szíve. A távoli Portugáliában, Fatima nevű kis falu határában az első világháború tetőpontján, három ártatlan pásztorgyerek közbejöttével, a Szent Szűz megmutatja töviskoszorús, Szeplőtelen Szívét az emberiségnek. Hat alkalommal hirdeti és sürgeti, hogy engeszteljünk és az engeszteléssel hangoljuk irgalomra magunk és minden bűnös ember iránt az Úristen fölségét. Így elhárítjuk Isten sújtó ostorát az emberiség felől. Ha meg nem térünk, az akkorinál még súlyosabb világháború következik reánk. A három gyermeknek és rajtuk keresztül a világnak a rózsafüzér naponkénti imádkozását ajánlja.

Ezt az engesztelést anyai felsőbbségével kívánja az Egyház, különösen azóta, hogy a fatimai jelenés negyedszázados fordulóján XII. Pius pápa felajánlotta az Egyházat és az emberiséget a Szűzanya Szeplőtelen Szívének. Ekkor nevezte az Isten anyját a Világ Királynőjének.

II. A magyar történelem. Ha minden népet érint ez a fatimai, megrázó üzenet, különösen szól hozzánk, magyarokhoz, a Világ Királynője. Egyrészt azért, mert mi fuldoklunk leginkább az általa kárhoztatott bűnökben (káromkodás, tisztátalanság, stb.), másrészt a Világ Királynője a mi Szeplőtelen Nagyasszonyunk is egyben. És tudtunk mi egykoron imádkozni. Történelmünk a bűn és vér világa mellett az imádság felszentelt temploma is egyben. Középkori okleveleinkben meghatóan mutatkozik a hívek hitbuzgalma. Birtok- és egyéb adományok jogcíméül Isten dicsőségét, segítségét, bűneik bocsánatát és az imádság erejét emlegetik. Állami törvényeinkben sűrűn találkozunk a vezekléssel. A böjtöt a hívek nem más népek, hanem a szerzetesek szigorával tartották. A pápák állapítják meg, hogy a magyar nép az Úr parancsait készségesen követi, zarándokol, vezekel. A szomszéd országoknak az erények terén mintaképül szolgál. Szántó István, az első magyar jezsuita régi írások alapján följegyzi, hogy a középkori magyar hitbuzgalom páratlan az európai népek körében. A magyarok vesznek részt legnagyobb számban a római jubileumi búcsúkban, így a bűnbánat szellemében is. Részben ezért is kapnak előkelőbb helyet a római ájtatosságokon.

Tagadhatatlanul szép ma is az, hogy egyik alföldi helységből ebben az évben is 2000 zarándok indult gyalog, kenyéren és vízen, a kétszer 17 km-es utat jelentő Pálosszentkútra. Hegyalja egyik, 3000 hívős községében minden első szombaton 400 körüli hívő engeszteli Mária Szeplőtelen Szívét a fatimai üzenet szellemében. Az egyik városi munkás-plébánia híveiből 200 csoportban mondják állandóan a rózsafüzért. Tízezrek és tízezrek hódoltak Szent Margit és Szent Gellért ereklyéje előtt, a fővárosban százezrek áhítata és lelkessége övezte a Szent Jobbot. Felejthetetlen élményünk a fővárosi férfiak hatalmas, máriaremetei zarándoklata.

Máriapócson több, mint 200.000 zarándok térdel a könnyező Mária-kép előtt, tesz hűségnyilatkozatot az Egyház fejének. De ezek, ha folytathatnók is felsorolásukat, bármily fölemelő tények, mégis ritka lángok. Hány helyen nem vesznek tudomást az Úrangyaláról, a pénteki háromórai harangszóról, se otthon, se az utcán; nincs asztali áldás, közös imádság, a kereszt járó körmenet nem fontos, nincs Advent, se Nagyböjt, csak a test él… Vagyunk olyan mélyen, mint 1241 és 1526 után, de lelki megújulásunk, bűnbánatunk, imádságunk messze van attól. Különösen pedig messze vagyunk attól a meglátástól, amit az öreg Tóbiás hasonló helyzetben, testi vaksága idején is hirdetett: „Mivelhogy nem engedelmeskedtünk a te parancsaidnak, azért adattunk ragadományra, fogságra és halálra,

csúfságra és gyalázatra minden nemzeteknek, melyek közé elszórtál bennünket” (Tób. 3, 4.).

Lángtenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből és engesztelésből. Ezekkel felülhaladjuk a káromkodást és a vasárnap megszentségtelenítését; az Isten-tagadás, Egyház-bántás, az erkölcsi lazulás, a korrupció, a Tízparancsolat mindegyike sorozatos áthágásának sűrű szövevényét.

Az ország városai, falvai, tanyái, hegyei, lakott helyei, katolikus intézményei, zárdái, iskolái, társulatai, családjai álljanak a nagy természetfeletti, nemzeti erőfeszítésbe, az egyetemes, a helyről-helyre

az egész egyházközséget átfogó engesztelésbe.

 

Módozatai: A nagy cél eléréséhez arányban álló, hatalmas, imádkozó, engesztelő tábor kell.

Kedves Híveink!

Vegyük fontolóra, hogy minden bajnak gyökere az Istentől és törvényeitől való elidegenedés és hogy a kevélyek

gonoszsága megsokasodott felettünk. Jó az Úr és jobb nekünk az ő szája törvénye sok ezer aranynál és ezüstnél

Ha alázatosan, állhatatosan, megtérve, hittel imádkozunk és élünk, a kelevény megtalálja a gyógyító füvét.

Ezeréves történelmetek tanítását hirdetjük nektek. A feltámadás igéit, mint az életmentő pajzsot és kötelet adjuk kezetekbe. Fogadjátok ezeket az átvészelt nehéz időket eleitek lelkületével, hitével és elhatározásával. Induljatok, árvízi hajósok és mentők, annyi és

annyi szent egyéni, családi, társadalmi és nemzeti érték megmentésére. A mi természetfeletti táborozásunk történik:

Istenért, hazáért és szabadságért! A kegyelmi élet megőrzi a Nagyasszony és Szent István örökségét, szentjeink

együtt imádkoznak velünk, értünk. Benned bízunk, Uram, egyedül és Édesanyádban, Nagyasszonyunkban és tudjuk, nem szégyenülünk meg.

Hogy a körlevél gondolatai feledésbe ne menjenek, elrendeljük:

9. Szorgalmazzuk a gyakori szentáldozást. Pl. a házasságkötés évfordulóján az egész család járuljon közös szentáldozáshoz.

10.Egyének engesztelő felajánlása: az élet minden cselekedetét, imádságát, munkáját, kötelességteljesítését, vezeklését, a betegséget, szenvedést, nélkülözést Jézus Szívének az Istenanya Szeplőtelen Szívével egyesülve.

11.Ne engedjük a szokásból kimúlni a „Dícsértessék”-kel való köszöntést, hisz ez hitvallás, ősi magyar köszöntés és búcsúval is jár. Ez a legszebb engesztelése a káromkodás bűnének.”

 

A Püspöki Kar körlevelét aláírta akkor Mindszenty bíboros és minden püspök, s eszébe nem jutott egynek sem, hogy megtiltsa, a zarándokút végén rendezendő misét, vagy akár tiltakozzon ez miatt. (?)

Egyébként az ország erkölcsi mélyrepülésünk okán még ma is kiadhatná ezt a körlevelet a mai Püspöki Kar, ha éppen nem vitték volna be az egykori: apostoli, magyar egyházat az erdőbe.

A zarándokút azonban Nemzetünkért, közösségeinkért, családunkért folyt az egyetértés és a szeretet reményében. Remélem a kis a nagy családunk egyszer megérti és magáévá teszi ezen áldozatvállalást!

Szeged, 2012-06-18                                    Dr.v. Bene Gábor

Nemzeti InternetFigyelő

Kapcsolódó: Osztrák-Magyar közös nemzetpolitika?